Mennyi
mindent élt át Jézus azon a szombati napon Kafarnaumban! Tanított a
zsinagógában, szavai mindenkit ámulatba ejtettek. Megszabadított egy
tisztátalan lélektől megszállt embert; onnan Simon és András házába
sietett, ahol meggyógyította Simon anyósát. Napnyugta után, amikor
leszállt az est, mindenféle beteget és ördögtől megszállottat vittek
oda hozzá. Ő pedig meggyógyított sok betegségben szenvedőt, és számos
ördögöt űzött ki.
Egy ilyen intenzív nap és éjszaka után hajnalban, amikor még sötét volt, Jézus fölkelt, és
„… elment egy magányos helyre, hogy ott imádkozzék.”
A
mennyei haza után vágyakozott. Onnan jött el a világba, hogy
kinyilatkoztassa nekünk Isten szeretetét, hogy megnyissa előttünk az
Égbe vezető utat, hogy részt vegyen életünkben. Végigjárta Palesztina
útjait, tanította az embereket, gyógyított mindenféle betegséget és
bajt a nép körében, oktatta, nevelte tanítványait.
De az éltető forrás, mely a szívéből fakadt[1], az Atyával való állandó kapcsolatából eredt. Ő és az Atya ismerik és szeretik egymást, egymásban élnek, teljesen egyek.[2]
Az Atya az Ő számára „Abba”, vagyis apuka, az édesapa, akihez végtelen bizalommal, határtalan szeretettel szólhat.
„… elment egy magányos helyre, hogy ott imádkozzék.”
Mivel
Isten Fia értünk jött le a földre, nem érte be azzal, hogy csak az Ő
imája legyen ilyen kiváltságos. Meghalt értünk, megváltott minket, és
így Isten gyermekeivé, saját testvéreivé tett bennünket.
Így
számunkra is lehetővé vált, hogy a mi ajkunkról is felhangozzék az
isteni megszólítás: „Abba, Atyám”; és örülhessünk mindannak, ami ezzel
együtt jár. Biztosak lehetünk abban, hogy Ő óv bennünket. Teljes
bizalommal, vakon ráhagyatkozhatunk szeretetére. Isteni vigasztalást és
erőt remélhetünk Tőle, valamint azt a tüzet, ami annak a szívében
lobban föl, aki biztosan tudja, hogy szeretik őt.
Ha belépünk lelkünk „belső szobájának” csendjébe[3],
beszélgethetünk vele, imádhatjuk Őt, elmondhatjuk neki, hogy szeretjük.
Hálát adhatunk neki, bocsánatot kérhetünk tőle, rábízhatjuk mindazt,
amire nekünk vagy az emberiségnek szüksége van: álmainkat, vágyainkat.
Van-e valami, amit ne mondhatnánk el egy olyan személynek, akiről
tudjuk, hogy végtelenül szeret minket, és mindenható?
Aztán
szólhatunk az Igéhez, Jézushoz. Mindenekelőtt azonban hallgassuk meg
Őt, hagyjuk, hogy újra és újra szóljon hozzánk ezekkel a szavakkal:
„Bátorság! Én vagyok, ne féljetek!”[4] „Én veletek vagyok minden nap, a világ végéig.”[5] Hagyhatjuk, hogy minket is megszólítson: „Jöjj, kövess engem!”[6] „Bocsáss meg hetvenszer hétszer!”[7] „Tedd azt másokkal, amit akarsz, hogy veled tegyenek az emberek!”[8]
Az
ima tarthat hosszú percekig, de lehet röpimák sora is, melyek átszövik
az egész napot, mint amikor a szerelmes nézi kedvesét, és ezt súgja
neki: „Te vagy az egyetlen kincsem.”[9] „Ezt érted teszem.”
Nem
hagyhatjuk el az imánkat. Képtelenség lélegzetvétel nélkül élni, az
imádság pedig a lélek lélegzete, Isten iránti szeretetünk kifejeződése.
Ettől
a beszélgetéstől, ettől a szeretet-kapcsolattól felfrissülünk, és
készek leszünk arra, hogy új intenzitással és bizalommal tekintsünk az
élet dolgaira; igazabbá válik kapcsolatunk a többi emberrel és minden
dologgal.
„… elment egy magányos helyre, hogy ott imádkozzék.”
Ha
nem csukjuk be szemünket és fülünket a lélek áhítatában, Urunk, akkor
Te nem tudsz velünk úgy beszélgetni, ahogyan olykor szeretnél. De ha
sikerül elszakadnunk mindentől, és áhítatba merülve Benned maradni,
akkor nem akarunk többé visszatérni, mert oly kedves a léleknek a Veled
való egység, s oly mulandó minden más.
Azok,
akik őszintén szeretnek Téged, gyakran érzik jelenlétedet, Urunk,
szobájuk csendjében vagy szívük mélyén. Ez az érzés minden alkalommal
mélyen érinti őket, és meghatja lelküket. Megköszönik, hogy közel vagy
hozzájuk, hogy a Minden vagy számukra: Te, aki értelmet adsz az életnek
és a halálnak.
Köszönetet
mondanak Neked, de gyakran nem tudják, hogyan tegyék, mit mondjanak:
csak azt tudják, hogy szereted őket, és hogy ők is szeretnek Téged, és
itt a földön nincs semmi, ami legalább egy kicsit hasonlítana erre az
édes érzésre. Amikor lelkükben éreznek, amikor megjelensz, az maga a
mennyország, és így szólnak: „Hát ilyen a Mennyország, ez csodálatos!”
Megköszönik
az egész életüket, Urunk, azt, hogy elvezetted őket idáig. És ha még
létezik árnyék, mely elhomályosíthatja ezt az elővételezett
mennyországot, amikor Te megmutatkozol, akkor minden régmúlttá és
távolivá válik, nem létezik többé.
Csak Te létezel.
Így van ez.
Chiara Lubich
[1] vö. Jn 7,37-38
[2] vö. Jn 10,15.30.38
[3] vö. Mt 6,6
[4] Mk 6,50
[5] Mt 28,20
[6] Mt 19,21
[7] vö. Mt 18,22
[8] vö. Mt 7,12
[9] vö. Zsolt 16,2
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése