Jézusnak ez az igéje minden szónál ékesebben tárja elénk az élet titkát.
Nem lehet bennünk Jézus öröme, ha nem szeretjük a fájdalmat. Halál nélkül nincs feltámadás.
Jézus itt önmagáról beszél, élete értelméről szól.
Már csak néhány napja van hátra. Halála fájdalmas lesz, megalázó. Miért épp neki kell meghalnia, aki azt mondta magáról, hogy Ő az Élet?
Miért kell szenvednie, épp neki, aki ártatlan? Miért kell átélnie, hogy
megrágalmazzák, arcul ütik, kinevetik és keresztre szögezik, miért kell
a legbecstelenebb halállal meghalnia, és főként miért kell úgy éreznie,
neki, aki állandóan az Istennel való egységben él, hogy az Atya
elhagyta Őt?
A halál Őt is félelemmel tölti el, ám a feltámadás megadja ennek az értelmét.
Jézus azért jött, hogy összegyűjtse Isten szétszóródott gyermekeit[1];
hogy leromboljon minden gátat, amely embereket és népeket választ el
egymástól; hogy testvérré tegye a megosztottságban élő embereket; hogy
békét hozzon, egységet építsen. Ennek viszont ára volt: ahhoz, hogy
mindenkit magához vonzzon, szükséges volt, hogy a kereszten felemeljék
Őt a földről[2]. Erről szól ez a példabeszéd, az Evangélium legszebb hasonlata:
„Ha a földbe hullott búzaszem meg nem hal, egymaga marad, de ha meghal, sok termést hoz.”
Ő ez a búzaszem.
Ebben
a húsvéti időben a kereszten mutatja meg magát nekünk, ami
vértanúságának és dicsőségének, határtalan szeretetének jele. Itt adott
oda mindent: megbocsátott hóhérainak, a Mennyországot ígérte a
latornak, nekünk adta édesanyját, testét és vérét, az életét. Végül így
kiáltott: „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?”
1944-ben
ezt írtam: „Tudod, hogy mindent nekünk adott? Mi többet adhatott volna
még Isten, aki úgy tűnik, hogy szeretetből elfelejtkezett istenségéről?”
Megadta nekünk annak a lehetőségét, hogy Isten fiai legyünk: új népet teremtett, újjá alkotta a teremtést.
A
földbe hullott és elhalt búzamag Pünkösd napjára már kalászba szökkent:
háromezren voltak minden népből és nemzetből, akik „egy szívvé és egy
lélekké” lettek; majd ötezren, aztán pedig…
„Ha a földbe hullott búzaszem meg nem hal, egymaga marad, de ha meghal, sok termést hoz.”
Ez az életige ad értelmet a mi létünknek, a mi szenvedéseinknek, és majd a halálunknak is.
Az
egyetemes testvériség, amelyért élni akarunk, a béke és az egység,
amelyet magunk körül építeni szeretnénk – mindez vágyálom és hiú ábránd
marad csupán, ha nem vagyunk készen arra, hogy végigjárjuk a Mester
által mutatott utat.
Hogyan tudott Ő „sok gyümölcsöt” teremni?
Mindenben
osztozott velünk. Magára vette szenvedéseinket, homállyá, szomorúsággá,
fáradtsággá, ellentmondássá lett értünk… Átélte az árulást, a magányt,
az árvaságot. Egy szóval: „eggyé vált” velünk, úgy, hogy magára vette
azokat a terheket, melyek a mi vállainkat nyomják.
Nekünk
is így kell tennünk. Beleszerettünk ebbe a „felebarátunkká” lett
Istenbe, és ha hozzá hasonlóan élünk, kifejezhetjük, mennyire hálásak
vagyunk Neki kifogyhatatlan szeretetéért. Itt vannak a mi
„felebarátaink”, akikkel életünk során találkozunk. Késznek kell
lennünk arra, hogy „eggyé váljunk” velük, hogy magunkra vegyük az
egység esetleges hiányát, hogy osztozzunk fájdalmukban, hogy konkrétan
segítsünk egy-egy probléma megoldásában.
Jézus
az elhagyatottságában teljesen odaadta önmagát. A lelkiségben, melynek
Ő áll a középpontjában, teljességgel a feltámadott Jézusnak kell
ragyognia. Az örömnek kell tanúságot tennie erről.
Chiara Lubich
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése