Isten nagylelkű!
Az ő szemében nem létezik a népek és nemzetek, a nyelvek és
népcsoportok közötti megosztottság. Mindannyian az Ő gyermekei vagyunk,
azonos méltósággal.
A
jeruzsálemi első keresztények csak üggyel-bajjal tudták elfogadni ezt a
világos és egyetemes mentalitást. Mivel mindannyian ugyanabból a népből
származtak, amelyről tudták, hogy az a választott nép, nehezen tudtak
hitelesen testvéri kapcsolatokat építeni más népek fiaival. Sőt,
megbotránkoztak azon, hogy Péter a tengerparti Cezáreában bement
Cornelius – egy római tisztségviselő, egy idegen – házába. Hiszen semmi
közük az idegenekhez!
Istennek viszont senki sem idegen.
Ő „fölkelti napját jókra és gonoszokra, esőt ad igazaknak és bűnösöknek”[1]. Isten mindenkit szeret, különbségtétel nélkül.
Ezt
erősítette meg Péter is a római katona jelenlétében, túllépve azokon az
előítéleteken, amelyek elválasztották őt a más népekhez tartozóktól:
„Isten nem személyválogató. Ellenkezőleg, kedves előtte bármelyik nép fia, aki féli őt, és igazságot cselekszik.”
Ha
Isten így tesz, akkor nekünk, az Ő gyermekeinek is így kell
cselekednünk: ki kell tárnunk a szívünket, át kell szakítanunk minden
gátat, és meg kell szabadulnunk mindenfajta szolgaságtól.
Igen, ugyanis nem
egyszer a megosztottságok rabszolgái vagyunk szegények és gazdagok, a
különböző nemzedékek, a feketék és fehérek, a kultúrák és a nemzetek
között. Milyen sok előítélet van bennünk a bevándorlókkal, a
külföldiekkel szemben! Milyen sok közhely terjedt el azokról, aki
különböznek tőlünk! Ezekből fakad a bizonytalanság, az identitásunk
elveszítésétől való félelem, az intolerancia
De léteznek
ezeknél sokkal fondorlatosabb akadályok is, amelyek elválasztják a mi
családunkat a szomszéd családtól, a mi vallási csoportunkat a másik
vallás képviselőitől; elválasztják egymástól városunk lakónegyedeit, a
pártokat, a sportklubokat. Mindez bizalmatlanságot, süket és mélyen
gyökerező ellenérzést, elmérgesedett ellenségeskedést szül.
Ha
mellettünk áll Isten, aki nem tesz különbséget az emberek között, hogy
is ne élesztenénk fel szívünkben az egyetemes testvériség érzését? Ha
egyetlen Atya gyermekei vagyunk, ráébredhetünk arra, hogy testvérei
vagyunk mindenkinek, akivel kapcsolatba lépünk.
„Isten nem személyválogató. Ellenkezőleg, kedves előtte bármelyik nép fia, aki féli őt, és igazságot cselekszik.”
Ha
tehát mindannyian testvérek vagyunk, akkor mindenkit szeretnünk kell, a
mellettünk lévőktől kezdve, szüntelenül. Így szeretetünk nem plátói,
elvont szeretet lesz, hanem konkrét szolgálat.
Olyan
szeretet lesz bennünk, amely képes elébe menni másoknak, képes
párbeszédet kezdeményezni, azonosulni a másikkal, aki kellemetlen
helyzetben van. Magára tudja venni terheit, aggodalmait annyira, hogy a
másik úgy érzi, hogy különbözősége ellenére megértették és befogadták
őt, és érzi, hogy feltárhatja előttünk az összes kincset, amelyet
magában hordoz.
Olyan
szeretet lesz bennünk, amely élő és cselekvő kapcsolatokat tart fenn a
legkülönbözőbb meggyőződésű emberek között, és ezeket arra az
„aranyszabályra” építi – „tedd azt másokkal, amit szeretnél, hogy veled
tegyenek” –, amely minden szent könyvben és mindenki lelkiismeretében
ott van.
Olyan
szeretet ez, amely mozgásba hozza a szíveket, hogy megvalósuljon a
közösség; amely úgy szereti a másik hazáját, mint a sajátját; amely új
struktúrákat hoz létre abban a reményben, hogy meg lehet szüntetni a
háborúkat, a terrorizmust, a viszályt, az éhínséget, a világ ezernyi
baját.
„Isten nem személyválogató. Ellenkezőleg, kedves előtte bármelyik nép fia, aki féli őt, és igazságot cselekszik.”
Ezt
tapasztalta meg egyik első római társnőm, Fiore, és egy katolikus,
fiatal, guatemalai bennszülött lány, Moira. Ő a Kacjchichel maja
dinasztia leszármazottja, 11 testvére közül a legidősebb. A
bennszülöttek nagymértékű diszkriminációja erős kisebbségi érzés
kialakulásához vezetett bennük a meszticekkel, és különösen a
fehérekkel szemben.
Moira
így mesélte el találkozását Fioréval, aki nem volt „személyválogató”,
az emberek szívéhez szólt, minden akadályt ledöntve: „Sohasem felejtem
el, hogy Fiore milyen kitörő szeretettel fogadott. Irántam való
szeretete Isten szeretetét tükrözte számomra.
Indián kultúrámból
és családi neveltetésemből fakadóan zárkózott voltam és kemény, így
mindenkit távol tartottam magamtól. Fiore lett a mesterem, vezetőm és
példaképem. Segített, hogy kilépjek önmagamból, hogy bizalommal
közeledjek mások felé. Az ő tanácsára folytattam tanulmányaimat.
Mellettem állt és biztatott, amikor a kulturális és módszerbeli
különbségek miatt ott akartam hagyni mindent. Ennek köszönhetően
titkárnői végzettségre tettem szert.
Mindenekelőtt
emberi méltóságom tudatát adta vissza. Segítségével felül tudtam múlni
azt a kisebbrendűségi érzést, amelyet mint bennszülött, bélyegként
viseltem. Kislány korom óta arról álmodtam, hogy felszabadító harcot
indítok népemért, de Fiore megértette velem, hogy magamon kell
kezdenem. Nekem kell »újjá« lennem, ha azt akarom, hogy »új nép«
szülessen.”
Ha
szeretjük az Ideált, akkor Istennel, aki velünk van, és aki nem
személyválogató, – Moirához hasonlóan – új álmokat szőhetünk: „Istennek
kimondott igenemmel kitártam egy kaput, amelyen keresztül az Ideált
vihettem népemnek, amely családomban már részben meg is valósult.”[2]
Chiara Lubich
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése