Konkrét
és lényegre törő ez az életprogram. Önmagában is elég lenne ahhoz, hogy
másfajta, testvéribb, szolidárisabb társadalmat építhessünk. A
kis-ázsiai keresztényeknek javasolt átfogó terv része ez. Az ottani
közösségekben „béke” született a zsidók és a pogányok között, a világ
népeit képviselő két csoport között, akik addig megosztva éltek.
A
Krisztus által nekünk ajándékozott egységet mindig elevenen kell
tartanunk, és le kell fordítanunk olyan társadalmi viselkedési
normákra, amelyeket teljes mértékben a kölcsönös szeretet határoz meg.
Innen kapjuk az útmutatásokat, hogyan alakítsuk kapcsolatainkat:
„Legyetek
egymás iránt jóindulatúak, könyörületesek, és bocsássatok meg
egymásnak, amint Isten is megbocsátott nektek Krisztusban!”
A
jóindulat azt jelenti, hogy a másik javát akarjuk. „Eggyé válunk” a
másikkal, üresen közeledünk hozzá, félretesszük az érdekeinket, az
ötleteinket, az előítéleteket, amelyek elhomályosítják a látásunkat.
Mindezt azért, hogy így magunkra vehessük felebarátunk minden terhét,
gondját, fájdalmát, és osztozni tudjunk az örömeiben.
Azt
jelenti: behatolunk a szívébe annak, akivel találkozunk, hogy megértsük
gondolkodásmódját, kultúráját, hagyományait, és valamiképpen magunkévá
tegyük azokat. Próbáljuk igazán megérteni, hogy mire is van szüksége,
és felfedezni azokat az értékeket, amelyeket Isten minden emberi szívbe
elültetett. Mindez röviden azt jelenti, hogy a körülöttünk lévőkért
élünk.
A
könyörületességen azt értjük, hogy el akarjuk fogadni a másikat
olyannak, amilyen. Nem amilyennek mi szeretnénk, más jellemvonásokkal,
a miénkkel egyező politikai nézetekkel és vallási meggyőződéssel, a
nekünk annyira szemet szúró hibái vagy szokásai nélkül. Nem! Ki kell
tágítani a szívünket, hogy képes legyen befogadni mindenkit,
különbözőségével, korlátaival és ügyetlenségével együtt.
A
megbocsátás abban áll, hogy a másikat mindig újnak látjuk. A legszebb,
a leginkább meghitt kapcsolatokban – a családban, az iskolában, a
munkahelyen – is van bőven súrlódás, nézeteltérés, ütközés. Végül már
nem szólunk egymáshoz, kerüljük a találkozást. Időnként pedig valóságos
gyűlölet verhet gyökeret a szívünkben az iránt, aki másként
gondolkodik. Komoly és áldozatos odafigyelést kér tőlünk, hogy
mindenkire úgy tekintsünk nap mint nap, mintha nem ismernénk, mintha
egészen új ember lenne. Hogy egyáltalán ne emlékezzünk a sértésekre,
inkább borítsunk be mindent szeretettel, szívből megbocsátva, mint
Isten, aki megbocsát és felejt.
Az
vezet igazi békére és egységre, ha jóindulatot, könyörületességet,
megbocsátást nemcsak egyénileg gyakorolunk, de együtt is, a
kölcsönösségben.
Ahogy
a parazsat időnként meg kell mozgatni a kandallóban, hogy be ne fedje a
hamu, ugyanúgy szükség van időről időre feléleszteni a kölcsönös
szeretetet, és megújítani a kapcsolatainkat mindenkivel, hogy a
közömbösség, a fásultság, az önzés hamuja be ne borítsa.
„Legyetek
egymás iránt jóindulatúak, könyörületesek, és bocsássatok meg
egymásnak, amint Isten is megbocsátott nektek Krisztusban!”
Ennek a magatartásnak tényekben, konkrét cselekedetekben kell megnyilvánulnia.
Jézus
is úgy mutatta meg, mi a szeretet, hogy meggyógyította a betegeket,
jóllakatta a tömegeket, halottakat támasztott fel, vagy megmosta
tanítványai lábát. Tettek és tettek: ez a szeretet.
Emlékszem
egy afrikai családanyára. Átélte, hogy kislánya, Rosangela elveszítette
az egyik szemét, mert egy agresszív fiú nádszállal megsebezte, aztán
még tréfát is űzött belőle. A fiú szülei nem kértek bocsánatot, és ez a
hallgatás, a kapcsolat hiánya keserűséggel töltötte el az anyát. „Ne
bánkódj – mondta neki Rosangela, aki már megbocsátott –, szerencsés
vagyok, mert a másik szememmel látok!”
Később
Rosangela édesanyja mesélte ezt: „Egy reggel a kisfiú édesanyja értem
küldött, hogy menjek át segíteni, mert rosszul érzi magát. Az első
reakcióm ez volt: Na szép! Most hozzám jön segítségért, pedig van elég
szomszédjuk! Pont hozzám, azok után, amit a fia művelt velünk!
A
következő pillanatban viszont az jutott eszembe, hogy a szeretetnek
semmi nem állhat az útjába. Hozzájuk siettem. Kinyitotta az ajtót, és
ájultan zuhant a karjaimba. Kórházba vittem, s mellette maradtam, míg
az orvosok gondjukba nem vették. Egy hét múlva, ahogy kijött a
kórházból, eljött hozzánk és mindent megköszönt. Nagy szeretettel
fogadtam, sikerült teljesen meg is bocsátanom. Azóta már helyreállt a
kapcsolat köztünk, sőt, egészen megújult.”
A
mi napjainkat is kitöltheti a szeretetünket kifejező konkrét,
találékony és alázatos szolgálat. Látni fogjuk, ahogy a testvériség és
a béke növekszik majd körülöttünk.
Chiara Lubich
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése