Az evangélium igéje életet adó ige, és ezt az igét nekünk kell életté tennünk.
Ha
Isten szól hozzánk, hogy is ne fogadnánk be szavait? A Biblia 1153
helyen ismétli a hívást, hogy hallgassuk meg az igét. Ugyanezt kérte az
Atya is a tanítványoktól, amikor a megtestesült Ige, a Fiú eljött, hogy
közöttünk lakozzék: „Őt hallgassátok”[1].
Hallgassuk,
de ne annyira a fülünkkel, hanem inkább a szívünkkel, ez a Biblia
üzenete. Azt kéri, hogy teljes valónkkal csatlakozzunk ahhoz,
engedelmeskedjünk annak és azonosuljunk azzal, amit Isten mond nekünk;
a gyermek bizalmával, akit édesanyja tart az ölében.
Erre emlékeztet Jakab apostol is levelében:
„Legyetek megvalósítói az igének, s ne csak hallgatói!”
Jézus tanítását juttatja eszünkbe ez a mondat. Ő boldognak nevezte azokat, akik meghallgatják és megtartják Isten igéjét[2], sőt anyjának és testvéreinek ismerte el őket[3].
Egy
Jézustól vett hasonlattal Jakab az igét szívünkbe hullott maghoz
hasonlítja. „Készségesen” be kell fogadnunk, de nem elég pusztán
meghallgatni és befogadni. A mag rendeltetése az, hogy termést hozzon.
Ugyanígy Isten igéjének is életté kell válnia.
Jézus
ki is fejtette ezt a két testvérről szóló példabeszédében. Az első fiú
igennel válaszolt atyjának, amikor arra kérte, hogy menjen ki a mezőre
dolgozni, de aztán mégsem ment ki. „Nincs kedvem” – válaszolta a másik
fiú, ám később mégis engedelmeskedett atyjának, és így tettekkel
mutatta meg, hogy mit is jelent valóban meghallani az igét[4].
A
hegyi beszéd végén Jézus kijelenti: az hallgatja meg igazán az igét,
aki valóra is váltja. Így élete olyan erős alapokon nyugszik, mint a
ház, amelyet sziklára építettek.[5]
„Legyetek megvalósítói az igének, s ne csak hallgatói!”
Jézus
minden igéjében irántunk való szeretetét fejezi ki. Testesítsük meg,
tegyük magunkévá, és tapasztaljuk meg, hogy micsoda életerő árad
szavaiból magunk és környezetünk számára, ha megéljük őket! Szeressünk
bele az evangéliumba, annyira, hogy önmagává formálhasson minket, és
másokat is megérintsen! Így tudjuk mi is viszontszeretni Jézust.
Már nem mi élünk többé, hanem Krisztus fog növekedni bennünk.
Megtapasztaljuk,
hogy szabaddá válunk önmagunktól, a korlátainktól, a rabláncainktól.
Ráadásként meglátjuk azt a szeretet-forradalmat, amelyet a minket
körülvevő társadalmi környezetben a bennünk szabadon élő Jézus fog
kirobbantani.
„Legyetek megvalósítói az igének, s ne csak hallgatói!”
Ezt
tapasztaltuk meg a Mozgalom kezdetétől, a II. világháborúban, amikor
Trentóban a gyakori bombázások miatt csak egy kis könyvvel, az
evangéliummal a kezünkben siettünk az óvóhelyre.
Kinyitottuk,
olvasgattuk, és – gondolom, Isten rendkívüli kegyelmének hatására – a
sokszor hallott szavak új fényben tűntek fel. Az élet igéi voltak, amelyeket életté válthattunk. „Szeresd felebarátodat, mint önmagadat!”[6]
– és akiket így próbáltunk szeretni, a háborús borzalmak ellenére újra
megtalálták a mosolyt, a derűt, az élet értelmét. „Adjatok, és adnak
majd nektek is”[7]
– és apró, nagylelkű lépéseink után kilószámra érkezett a segítség, a
gondviselés olyan javak formájában, amelyeket aztán bőkezűen
szétosztottunk a város szegényei között.
Láttuk, hogy élő közösség született körülöttünk: néhány hónap elteltével már ötszázan voltunk.
Mindez
annak a gyümölcse volt, hogy folytonosan, percről percre az igével
táplálkoztunk. Megrészegített minket az ige… Elmondhatjuk, hogy az ige
élt bennünket. Elég volt ennyit mondani egymásnak: „Éled az igét?” „Élő
ige vagy?” – ahhoz, hogy még nagyobb lendülettel éljük.
Vissza kell térnünk azokhoz az időkhöz. Az evangélium mindig aktuális. Rajtunk áll, hogy higgyünk ebben, és megtapasztaljuk.
Chiara Lubich
[1] Mt 17,5
[2] vö. Lk 11,28
[3] vö. Lk 8,20-21
[4] vö. Mt 21,28-30
[5] vö. Mt 7,24
[6] Mt 22,39
[7] Lk 6,38
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése