A költő, akinek
verséből az életigét vettük, a jeruzsálemi templomba zarándokolt.
Szívesen maradt volna, mint a fecske, mely ott készített fészket
magának, de vissza kellett térnie szülőföldjére. Vágyódva gondolt vissza
az Úr „kedves hajlékára”, ahol megtapasztalta Isten jelenlétét.
Elhatározta hát, hogy visszatér, és újból elindul Jeruzsálem felé.
„Szent utazás” lesz ez, mely ismét „Isten színe elé” vezeti őt. Mint
minden kultúrában és vallásban, az utazás itt is az életről szóló
hasonlat.
A
zarándokút – más szóval „szent utazás” – Isten felé vezető utunkat
szimbolizálja. Olyan cél felé haladunk ugyanis, melyet nem „halálnak”
kellene neveznünk, hanem „találkozásnak”, mert egy új élet kezdete az
Istennel való találkozásban. Mindannyiunk sorsa ez, Ő hívott erre
minket.
Miért
ne alakíthatnánk úgy az életünket, hogy szem előtt tarjuk azt a célt,
amely ránk vár? Miért ne válhatna életünk, az egyetlen életünk,
utazássá, szent utazássá, hiszen Szent az, aki vár minket?
Igen, mert mindannyian arra kaptunk meghívást, hogy szentté váljunk Isten szívének szándéka szerint[1].
Isten, aki mindannyiunkat végtelenül szeret, megálmodott és kijelölt
számunkra egy utat, amelyen haladnunk kell, és egy bizonyos célt,
amelyet el kell érnünk.
„Boldog az az ember, akinek ereje benned gyökerezik, s akinek szíve zarándokútra készül.”
Köztudott, hogy
olyan korban élünk, mely a sokszor féktelen aktivizmust és hatékonyságot
hirdeti. Felértékel bizonyos foglalkozásokat, másokat pedig alábecsül.
Félelemből el akarja titkolni az élet egyes pillanatait, azzal ámítva
magát, hogy így el is törölheti őket…
Talán
minket is befolyásolnak az ezekhez hasonló tendenciák, vagy
akadályozzák, hogy tisztán lássunk. Megeshet, hogy emiatt fölöslegesen
pazaroljuk energiánkat. Néha haszontalannak tűnhetnek a pihenésre szánt
napok, fölöslegesnek az imádságra szánt idő; vagy akadályozó tényezőnek
tekintjük azokat a betegségeket és nehézségeket, amelyeket Isten enged
meg életünk során, szeretet-tervének megvalósítása érdekében.
Miként
induljunk, vagy hogyan térjünk rá újra komoly elhatározással a „szent
utazás” ösvényére? Nem nehéz rájönni: úgy, hogy nem a saját akaratunkat
tesszük, hanem Istenét. Követnünk kell ezt az akaratot az élet jelen
pillanatában, annak tudatában – és ez nagy ajándék –, hogy így minden
tettünket egy külön kegyelem kíséri, az „aktuális kegyelem”, amely
megvilágosítja értelmünket, és jó irányba viszi érzékenységünket és
akaratunkat.
A
kifejezetten vallásos meggyőződés nélküli ember is alkothat remekművet
az életéből, ha következetesen az őszinte erkölcsi elkötelezettség útján
halad.
„Boldog az az ember, akinek ereje benned gyökerezik, s akinek szíve zarándokútra készül.”
Ha életünk „szent
utazás”, amelyet az Isten akarata által kijelölt úton teszünk meg, akkor
napról napra előre kell haladnunk. A bennünket ösztönző szeretet azt
kéri, hogy növekedjünk, hogy javítsunk. Nem elégedhetünk meg azzal,
ahogyan tegnap éltünk. „Ma jobban, mint tegnap” – így kell biztatnunk
magunkat újra és újra…
És
ha megtorpanunk? Amikor visszacsúszunk, mert régi hibáinkba estünk,
vagy mert lusták voltunk? Engedjük, hogy hibáink elbátortalanítsanak, és
hagyjunk fel elhatározásunkkal? Nem! A jelszó ezekben a pillanatokban:
„újrakezdeni”.
Újrakezdeni úgy, hogy Isten irgalmába helyezzük múltunkat, minden hibájával, bűnével együtt.
Újrakezdeni
úgy, hogy minden bizalmunkat Isten kegyelmébe, és nem saját
képességeinkbe helyezzük. Talán nem azt mondja az életige, hogy Őbenne
erőre találunk? Induljunk minden nap úgy, mintha az első nap lenne!
Mindenekelőtt
pedig haladjunk együtt, a szeretet kötelékében, segítve egymásnak! A
Szent lesz közöttünk, és Ő lesz utunkká. Világosan meg fogja velünk
értetni, hogy mi Isten akarata, és megadja a vágyat és képességet arra,
hogy meg is valósítsuk. Ha egyek vagyunk, minden könnyebb lesz, és
elnyerjük azt a boldogságot, amelyet azoknak ígért, akik nekiindulnak a
„szent zarándokútnak”.
„Boldog az az ember, akinek ereje benned gyökerezik, s akinek szíve zarándokútra készül.”
Egy barátom jutott eszembe.
Enzo
Fondi 22 évesen, 1951-ben döntött úgy, hogy teljesen Istenért akar élni
a születőfélben lévő Fokoláre Mozgalomban, Rómában. Miután megszerezte
sebészorvosi diplomáját, egy lipcsei kórházba ment dolgozni, hogy
tanúságot tegyen az evangéliumi szeretetről a „vasfüggönyön” túl. Később
pappá szentelték. Az Egyesült Államokba ment, hogy oda is elvigye
ugyanezt az üzenetet.
Utolsó
éveiben a vallások közötti párbeszéd előmozdításáért végzett munkája
különböző országokba és tevékenységre hívta őt, de célja mindig ugyanaz
maradt: Istent követni, az Ő akaratát. „Szent utazását” 2001 utolsó
napján fejezte be: a számítógép előtt találták meg a munkahelyén, fejét
az asztalra támasztva. Arca derűs volt, árnyéka sem látszott rajta a
fájdalomnak. Úgy tűnt, mintha nem is halott lenne, hanem csak átlépett
volna az egyik „szobából” a másikba.
Halála előtt 15 nappal ezt írta: „Az ember végső akarata a végrendelete. Számomra Isten végső akarata az, amit most
kér tőlem. Nincs más ezen kívül. Utolsó kívánságom az, hogy tökéletesen
tudjam teljesíteni Isten végső akaratát, amelyet tőlem kér, bármi
legyen is az. Nem tudom, hogy valójában melyik lesz Istennek az az
akarata, amelyet az életemben legutoljára tenni fogok. De valamit tudok:
hogy – mint a mostani pillanathoz is – meglesz az aktuális kegyelmem,
amely olyan mértékben segít majd, hogy megtegyem, amilyen mértékben
megtanulom kihasználni ezt a kegyelmet azáltal, hogy jól élem a jelent.”
Chiara Lubich
[1] vö. 1Tessz 4,3
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése