Isten
kiszabadította népét a babiloni fogságból, és folytonosan
közbeavatkozott történelme során, valahányszor levertnek,
bátortalannak, rosszrahajlónak látta övéit. E havi igénk annak a
zsoltárnak egyik sora, ami ezt a határozott és egyértelmű közbelépést
énekli meg.
A
kép találó, tömören kifejezi mindegyikünk történetét: egyrészről ott a
bizonytalanság, a magvető aggodalma, aki a földre bízza a vetést (vajon
jó lesz-e az időjárás? kikel-e a mag?), másrészről ott a várva várt
aratás öröme.
„Akik könnyek között vetnek, majd ujjongva aratnak.” (Zsolt 126(125),5)
Amikor
az életünkre gondolunk – írja Chiara Lubich –, sokszor idillinek
képzeljük el: „Jönnek a napok egymás után, elgondoljuk, hogy egyik jobb
lesz, mint a másik: jól végzett munka, tanulás, pihenés, meghitt órák
családi körben, találkozások, összejövetelek, sport, szórakozás, minden
rendben és békében. (…) Az ember szívében mindig ott a remény, hogy a
dolgok így történnek, és csakis így.
Valójában azonban szent utazásunk
másképp alakul, mert Isten másnak akarja. Megenged vagy akar bizonyos
dolgokat, hogy létünk igazi értelmet nyerjen, és elérjük azt, amiért
teremtettünk. Ezért érnek bennünket fizikai és lelki fájdalmak,
betegségek, ezer meg ezer szenvedés, melyek inkább szólnak a halálról,
mint az életről.
Hogy
miért? Isten talán a halált akarja? Nem. Isten az életet szereti, a
teljes és gyümölcsöző életet, amit minden jóra, biztonságra, békére
törekvésünkkel együtt sem tudnánk mi elképzelni soha.”[1]
Ő
a magvető, aki elhinti a magot, és annak el kell halnia: ebben ott van
minden fáradozásunk és szenvedésünk jele; és Ő az arató is, aki
begyűjti a halálból fakadó életet, a duzzadó kalászt: „Ha a búzaszem
nem hull a földbe és nem hal el, egyedül marad; de ha elhal, sok
termést hoz.”[2]
„Isten
azt akarja, hogy életünk folyamán megtapasztaljunk egy bizonyos halált,
vagy olykor többféle halált, azért, (…) hogy gyümölcsöt teremjünk, és
nem hozzánk, egyszerű emberekhez, hanem őhozzá méltó műveket alkossunk.
Ez az életünk értelme az Ő szemében: gazdag, teljes, túláradó élet,
olyan élet, mely az övét tükrözi.”[3]
„Akik könnyek között vetnek, majd ujjongva aratnak.”
Hogyan
éljük ezt az igét? Chiara, aki Isten igéjének valóra váltására tanít
minket, így ír: „Értéket kell tulajdonítanunk a fájdalomnak. Legyen az
kicsi vagy nagy, oda kell figyelnünk rá (…). Különösen értékelnünk kell
azt a fáradságot, azt az áldozatot, amely együtt jár a felebarát iránti
szeretettel, mert ez jellegzetes kötelességünk.”[4] Olyan fájdalom ez, mely életet szül.
Tegyünk
mindent úgy, hogy soha ne adjuk fel, akkor sem, ha nem látjuk munkánk
eredményét! Tudnunk kell, hogy időnként „más az, aki vet, és más az,
aki arat”[5].
Mi lesz gyermekeinkkel, akiket a lehető legjobban próbálunk nevelni? Ki
látja majd meg társadalmi és politikai ténykedésünk gyümölcsét? Soha ne
fáradjunk bele, hogy jót tegyünk[6], mert meglesz a gyümölcse mindenképpen. Lehet, hogy idővel, vagy máshol, de egyszer csak termőre fordul.
Van
egy remény, bizonyosság, biztos cél életünk folyamán: az időnként
nyomasztó nehézségek, próbatételek és ellentétek nélkülözhetetlenek
ahhoz, hogy örömre, boldogságra jussunk.
„Akkor
hát előre! Tekintsünk messzebbre a fájdalmaknál! Ne csak a
bizonytalanságot, a próbatételt nézzük… Lássuk meg az aratást, mert az
is el fog következni!”[7]
„Akik könnyek között vetnek, majd ujjongva aratnak.”
Patrícia,
a huszonkét éves joghallgató egy főosztályvezető közvetlen munkatársa
lett. Így mondta el történetét: „Már munkába állásomkor elhatároztam,
hogy próbálom jól végezni a munkámat, és odafigyelek a kapcsolataimra
is a kollégákkal: érezzék, hogy értékelik őket.”
Sokszor
viszont az árral szemben kell megvédeni az elveinket, vállalva a
következményeket. Patríciával is így történt: „Egy magas beosztású
munkatársam bizonyos kiváltságokat élvezett, és az is nyilvánvaló volt,
hogy tisztességtelenül viselkedik. Éreztem, hogy meg kell mondanom
neki.”
Mivel
Patrícia kimondta véleményét, elbocsátották az állásából. „Borzasztóan
szenvedtem, mégis nyugalom töltött el, mert tudtam, hogy így kellett
tennem.” Nem veszítette el a reményt, mindennél erősebb maradt benne a
tudat, hogy van egy Atyja, akinek minden lehetséges, aki mindennél
jobban szereti őt. A paraguayi gazdasági helyzetet és munkanélküliséget
ismerve hihetetlennek tűnik, mégis – még aznap este – két
állásajánlattal is megkeresték. Sőt, az új munkája jobb, és inkább
megfelel a végzettségének.
Fabio Ciardi és Gabriella Fallacara gondozásában
[1] … Ami Odafönt van, Új Város, 1994, 77.o.
[2] Jn 12,24
[3] Op.cit, 78.o.
[4] Ibid., 96.o.
[5] Jn 4,37
[6] vö. Gal 6,9
[7] Op.cit., 79. o.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése