Jézus
asztalhoz ült barátaival. Mielőtt elhagyta ezt a világot, velük akarta
elkölteni utolsó vacsoráját. A lehető legünnepélyesebb alkalom volt ez
arra, hogy rájuk hagyja végrendeletét, mintegy utolsó akaratát: „Amint
én szerettelek benneteket, úgy szeressétek ti is egymást!”[1]
Ez lett Jézus tanítványainak jellemző vonása évszázadokon át, ami
alapján azonosítani lehetett őket, mindenki erről ismerte fel a
keresztényeket!
Már
a kezdet kezdetén így volt. Az első jeruzsálemi közösség élete nagy
tiszteletet és rokonszenvet váltott ki a népből, éppen egységüknek[2] köszönhetően, olyannyira, hogy napról napra újak csatlakoztak hozzájuk.[3]
Néhány
évvel később Tertullianus, az egyik első keresztény író már idézte,
amit a keresztényekről mondtak akkoriban: „Nézd, hogyan szeretik
egymást, mennyire készek meghalni egymásért!”[4] Jézus szavai valósultak meg ezzel:
„Arról tudják majd meg rólatok, hogy a tanítványaim vagytok, hogy szeretettel vagytok egymás iránt.”
A
kölcsönös szeretet tehát „a keresztények mindennapos öltözéke, melyet –
legyenek bár idősek vagy fiatalok, férfiak vagy nők, házasok vagy sem,
felnőttek vagy gyerekek, betegek vagy egészségesek – minden helyzetben
magukra ölthetnek, hogy mindenütt és mindig az életükkel hirdessék Őt,
akiben hisznek, akit szeretni akarnak”[5].
A
kölcsönös szeretetből születő egységben Jézus tanítványai között
mintegy visszatükröződik, láthatóvá válik Isten, aki magát Szeretetnek
nyilatkoztatta ki: vagyis az egyház a Szentháromság ikonja.[6]
Az
evangélium hirdetésének útja ez, ma még inkább, mint valaha. A sok üres
beszéd miatt összezavarodott társadalom inkább tanúságtevőket keres,
mint tanítókat; példaképeket akar, nem csak szavakat. Könnyebben
megszólítható ma a világ, ha szembesül az életre váltott evangéliummal,
melyből új kapcsolatok születnek, a testvériség és a szeretet jegyében.
„Arról tudják majd meg rólatok, hogy a tanítványaim vagytok, hogy szeretettel vagytok egymás iránt.”
Hogyan éljük ezt az igét?
Úgy, hogy élőn tartjuk magunk között a kölcsönös szeretetet, és „élő sejteket” hozunk létre mindenütt.
Chiara
Lubich írja: „Ha egy város legtávolabbi részein kigyulladna az a tűz,
melyet Jézus hozott a földre, s ez a tűz, hála a lakosok jóakaratának,
ellenállna a világ fagyának: hamarosan az egész várost elborítaná az
isteni szeretet lángja.
Az
a tűz, amelyet Jézus e földre hozott, Ő maga, a szeretet. Olyan
szeretet, amely nemcsak Istennel egyesíti a lelkeket, hanem egymással
is. (…)
Ha
ketten vagy hárman egyesülnek Krisztus nevében, és meg merik vallani
egymásnak – szégyenkezés nélkül, határozottan –, hogy Istent akarják
szeretni, s eszményükké a Krisztusban megélt egységet teszik, akkor ez
hatalmas isteni erő a világban.
Minden
városban lesznek ilyen lelkek: a családokban férj és feleség, fiú és
apa, anyós és meny. Megtalálhatjuk őket a plébániákon, az iskolákban,
az irodákban s bármely más közösségben.
Nem
szükséges, hogy már szentek legyenek, mert Jézus akkor azt mondta
volna. Elég csak Krisztus nevében egyesülniük, és soha nem engedni
ebből az egységből. Természetesen nem maradnak sokáig ketten vagy
hárman, mert a szeretet magától terjed, mégpedig hihetetlen méretekben.
Minden
kis sejt – a föld bármely pontján is éleszti fel Isten – szükségképpen
elszaporodik, és a Gondviselés szétosztja ezeket a lángokat, ezeket a
lánglelkeket oda, ahova akarja, hogy több helyen melengesse a világot
az isteni szeretet, és feléledjen a remény.”[7]
Fabio Ciardi és Gabriella Fallacara
[1] Jn 13,34
[2] vö. ApCsel 2,46-47; 4,32; 5,13
[3] vö. ApCsel 2,47
[4] Apologeticum, 39,7
[5] C. Lubich, L’abito dei cristiani in La dottrina spirituale, „Cittá Nuova”, Róma 2006, 139. o.
[6] vö. Lumen Gentium, 2-4
[7] C. Lubich, Ha tüzet gyújtanánk, „Új Város”, Budapest 2001, 106-107. o.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése