„Törekedjél inkább igaz lelkületre, életszentségre, hitre, szeretetre, türelemre és szelídségre!” (1Tim 6,11)
Hogyan éljük mindezeket az erényeket a hétköznapokban?
Nehéznek
tűnhet egyenként megvalósítani őket. De miért ne élhetnénk a jelen
pillanatot radikális szeretetben? Ha valaki Isten akaratában éli a
jelent, akkor Isten él benne, és ha Isten él benne, akkor szeretet van
benne.
Aki
a jelen pillanatot éli, az a körülményeknek megfelelően türelmes,
állhatatos, szelíd, teljesen szegény, tiszta és irgalmas, mert
szeretetét a legmagasztosabb és leghitelesebb módon fejezi ki. Valóban
szereti Istent teljes szívéből, teljes lelkéből és minden erejéből.
Mivel bensőleg megvilágosodott és a Szentlélek vezeti, nem ítélkezik,
nem gondol rosszat, úgy szereti felebarátját, mint önmagát. Megvan
benne az a hihetetlen evangéliumi erő, hogy „odatartsa a másik arcát
is”, és hogy „elmenjen kétannyira”[1].
„Törekedjél inkább igaz lelkületre, életszentségre, hitre, szeretetre, türelemre és szelídségre!”
Ez
a buzdítás Pál hűséges munkatársának, útitársának és barátjának,
Timóteusnak szól, aki bizalmasából szinte fiává lett. Neki írja az
apostol, miután beszél a gőgről, az irigységről, a széthúzásról és a
pénzhez való ragaszkodásról: „Te azonban, Isten embere, menekülj
ezektől!” És ösztönzi, hogy olyan életre törekedjen, ahol tündökölnek
az emberi és keresztény erények.
A
kereszteléskor tett ígéret visszhangzik ezekben a szavakban, hogy
ellene mondunk a bűnnek („menekülj”), és a jóhoz csatlakozunk
(„törekedj”). A Szentlélektől ered a gyökeres változás, a képesség és
az erő, hogy valóra váltsuk Pál buzdítását:
„Törekedjél inkább igaz lelkületre, életszentségre, hitre, szeretetre, türelemre és szelídségre!”
Mindabból,
amit megtapasztaltunk azzal az első néhány lánnyal, akivel 1944-ben
létrehoztuk Trentóban a fokolárt, megsejthető, hogyan lehet életre
váltani ezt az igét, elsősorban a szeretetet, a türelmet, a szelídséget.
Különösen
kezdetben nem volt mindig könnyű radikálisan élni a szeretetet.
Megesett, hogy kapcsolatainkat belepte a por, és alábbhagyott az
egység. Ez akkor történt például, amikor észrevettük a többiek hibáit,
tökéletlenségét, és ítélkezni kezdtünk, így akadályoztuk a kölcsönös
szeretet áramlását.
Hogy ez ne így legyen, egy napon arra gondoltunk, szövetséget kötünk egymással, és ezt az irgalmasság szövetségének hívtuk.
Elhatároztuk,
hogy minden reggel újnak, teljesen újnak fogjuk látni azt a
felebarátot, akivel a fokolárban, az iskolában, a munkahelyen és bárhol
találkozunk, hogy egyáltalán nem fogunk a hibáira emlékezni, inkább
befedjük mindet szeretettel. Ezért szívünkben teljes irgalommal, teljes
mértékű megbocsátással közeledtünk mindenkihez.
Igen
komoly elhatározás volt ez, amire mindannyian együtt jutottunk. Hogy
segítségével, amennyire csak képesek vagyunk, mindig elsők legyünk a
szeretetben, és utánozzuk az irgalmas Istent, aki megbocsát és felejt.
Chiara Lubich
[1] vö. Mt 5,41
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése