Próbatételek
és szenvedések szövik át azoknak a keresztényeknek az életét, akikhez a
Zsidóknak írt levél szól. Néha megkörnyékezi őket a csüggedés: jobb
lenne a könnyebb utat választani, jobb lenne feladni.
A
levél írója ezzel szemben azt kéri, hogy a megkezdett úton haladjanak.
Ha nehéz is, ha nagy ára is van: az élet teljességére csak az
evangélium vezet el. Mi több, arra bíztatja a keresztényeket, hogy
fussanak, és maradjanak állhatatosak a szenvedések súlya alatt is.
Meghívásunk
arra szól, hogy csak Jézusra szegezzük tekintetünket, aki előttünk jár,
és vezet bennünket. Ő ugyanis a kereszten – különösen, amikor úgy
érezte, hogy az Atya elhagyta – példaképünk lett a bátorságban, a
kitartásban, a tűrésben. Állhatatos tudott maradni a megpróbáltatásban,
és újra annak az Istennek a kezébe ajánlotta életét, akiről úgy érezte,
hogy elhagyta.[1]
„Fussuk meg kitartással az előttünk lévő pályát, emeljük tekintetünket (…) Jézusra!”
Chiara
Lubich gyakran úgy beszél Jézusról, mint aki bátran néz szembe a
legnagyobb megpróbáltatással, és mégsem adja fel. Ő a példa, hogyan
kell futnunk, és hogyan győzhetjük le a próbatételeket. Jézus már
minden fájdalmunkat és életünk minden megpróbáltatását magára vette a
kereszten, az elhagyottságban.
Chiara maga mutatja meg, hogyan szegezhetjük rá a tekintetünket:
„Elfogott
a félelem? A keresztre feszített Jézus elhagyottságában vajon nem
olyan, mintha megszállta volna a félelem, hogy az Atya elfelejtkezett
róla?”
Úrrá
lesz rajtunk a csüggedés és a kishitűség? Jézusra tekinthetünk, aki
abban a pillanatban „úgy érezte, hogy szenvedésében nem kap
megerősítést az Atyától, és mintha elbizonytalanodna, hogy nem képes
kitartani ebben a gyötrelmes próbatételben. (…) Összezavarnak bennünket
a körülmények? Borzalmas fájdalmában mintha már Jézus sem értene semmit
abból, ami vele történik, mert így kiált: Miért? (…) Ha pedig csalódás
ér, megsebez valami, váratlan tragédia történik, megbetegszünk, vagy
valamilyen abszurd helyzetben találjuk magunkat, mindig emlékezhetünk
az elhagyott Jézus fájdalmára. Ezt a sok próbatételt – és még sok ezer
mást – mind megszemélyesítette.”[2]
Mellettünk áll az összes nehézségben, hogy valamennyi fájdalmunkat megossza velünk.
„Fussuk meg kitartással az előttünk lévő pályát, emeljük tekintetünket (…) Jézusra!”
Hogyan éljük tehát
ezt az igét? Úgy, hogy Jézusra tekintünk, és megtanuljuk „nevén
szólítani Őt életünk küzdelmeiben. Hívjuk magány-elhagyott Jézusnak,
kétkedés-elhagyott Jézusnak, megsebzettség-elhagyott Jézusnak,
próbatétel-elhagyott Jézusnak, vigasztalanság-elhagyott Jézusnak, és
így tovább!
Ha
nevén nevezzük, látni fogja, hogy felfedeztük és felismertük Őt minden
fájdalomban, és erre Jézus még nagyobb szeretettel válaszol. És ha
átöleljük, akkor Ő lesz számunkra a béke, a megerősítés, a bátorság, a
kiegyensúlyozottság, az egészség, a győzelem. Mindenre magyarázatot ad,
mindenre megoldást kínál.”[3]
„Fussuk meg kitartással az előttünk lévő pályát, emeljük tekintetünket (…) Jézusra!”
Így
történt Luigiával is. Évekkel ezelőtt került a kezébe egy lap, épp
ezzel az igével és a hozzáfűzött magyarázattal. Így mesélt erről:
„Váratlanul borzasztó hírt kaptam. A legnagyobb, 29 éves fiamat súlyos
autóbaleset érte. Összeszorult szívvel rohantam a kórházba.
Mozdulatlanul, öntudatlan állapotban találtam. Teljesen kétségbe estem.
A gyötrelmes várakozás napjaiban találomra betértem a kórház
kápolnájába, s ott akadtam rá az élet igéjére. Arra figyelmeztetett,
hogy tekintetemet az elhagyott Jézusra szögezzem. Figyelmesen
elolvastam. Ez pontosan az engem ért megpróbáltatásról szól –
gondoltam. Az intenzív osztály, ahol minden remény szertefoszlott,
többé már nem a szenvedések helye volt, hanem Isten szeretetének a
csatornája. Tudtam imádkozni a fiamért, és a kezét fogtam miközben
eltávozott. Meghalt, de ennyire élőnek még sohasem éreztem.”
Fabio Ciardi és Gabriella Fallacara gondozásában
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése