A
keresztények egységéért végzett ökumenikus imahét idén ünnepli századik
évfordulóját. Az első „Imanyolcad a keresztények egységéért” 1908.
január 18. és 25. között zajlott. Hatvan évvel később, 1968-ban az
imahetet közösen készítette elő a Hit és Egyházszervezet Bizottsága (az
Egyházak Ökumenikus Tanácsa részéről) és a Keresztény Egységtörekvés
Tanácsának Titkársága (a Katolikus Egyház részéről). Azóta immár
szokássá vált, hogy összegyűlnek a katolikus és más felekezetű
keresztények, és egy közös dokumentumot dolgoznak ki, ami az imahétre
vonatkozó javaslatokat tartalmazza.
Az
idén egy népes ökumenikus csoport választotta ki az igét az Egyesült
Államokban, Szent Pálnak a tesszalonikai keresztényekhez írt első
leveléből. Ebben a görög városban éppen csak megszületett egy kicsiny
közösség, és Pál szükségét érezte, hogy tagjai között megerősödjön az
egység. Ezért arra buzdította őket, „éljenek békességben”, legyenek
türelmesek mindenkivel, a rosszért ne fizessenek rosszal, hanem
munkálkodjanak egymás és a többiek javán. Arra kérte őket, hogy
„szüntelenül imádkozzanak”, ezzel is mintegy hangsúlyozva, hogy a
keresztény közösségben csak az imaélet segítségével lehet egységben
élni. Jézus is imádkozott az övéiért: „Legyenek mindnyájan egy”[1] – ezt kérte Atyjától.
„Szüntelenül imádkozzatok!”
Miért kell szüntelenül imádkozni?
Azért,
mert az imádság a személy, az ember lényegi része. Isten képmására
lettünk teremtve, olyannak, akivel Isten személyes kapcsolatban áll, és
aki képes közösségre lépni vele. Létünk alap-vető eleme tehát a baráti
viszony Istennel: a közvetlen, egyszerű és igaz párbeszéd – ez az
imádság. Ez teszi lehetővé, hogy hiteles személyekké váljunk
istengyermekségünk teljes méltóságában.
Mivel
személyes Isten-kapcsolatra lettünk teremtve, állandó összeköttetésben
lehetünk vele, szívünkben a Szentlélektől kapott szeretettel, és azzal
a bizalommal, amivel az ember saját Atyjához fordul. Ez a bizalom
ösztönöz, hogy gyakran szóljunk hozzá, hogy mindent elmondjunk neki: a
gondolatainkat, a terveinket. Erre a meghitt viszonyra gondolva szinte
türelmetlenül várjuk az imádság pillanatait, melyeket a napi munkahelyi
és családi kötelezettségeink közepette kiszakítunk, hogy mély
kapcsolatba kerüljünk Istennel, akiről tudjuk, hogy szeret minket.
Nemcsak
saját szükségleteinkért kell szüntelen imádkoznunk, hanem azért is,
hogy osztozzunk Krisztus Testének építésében, és így megvalósuljon
Krisztus Egyházának teljes és látható egysége. Olyan titok ez, amiből
akkor sejthetünk meg valamit, ha a közlekedőedényekre gondolunk. Amikor
vizet töltünk az egyikbe, a folyadékszint mindegyikben megemelkedik.
Ugyanez történik, amikor valaki imádkozik. Az imádságban a lélek
Istenhez emelkedik, hogy imádja Őt, és hálát adjon neki. Amikor valaki
felemelkedik, a többiek vele emelkednek.
„Szüntelenül imádkozzatok!”
Hogyan imádkozzunk szüntelenül, különösen, amikor a hétköznapok forgataga magával ragad?
Szüntelenül
imádkozni nem azt jelenti, hogy szaporítjuk imádságainkat, hanem hogy
lelkünkkel és életünkkel Isten felé fordulunk, teljesítjük akaratát:
őérte tanulunk, dolgozunk, szenvedünk, pihenünk, és ha kell, érte
halunk meg. Olyannyira, hogy még a leghétköznapibb ügyeinket se tudjuk
intézni anélkül, hogy vele meg ne beszélnénk.
Tevékenységünk így szent cselekménnyé lesz, és imádsággá válik az egész napunk.
Segíthet
ebben, ha felajánljuk Istennek minden cselekedetünket: „Jézusom, érted,
neked teszem”; vagy ha nehézségeink adódnak, tudatosítjuk magunkban:
„Mi a fontos? Az, hogy szeresselek téged!” Így minden dolgunkat
szeretettel itatjuk át.
És szüntelenül imádkozni fogunk, mert szüntelenül szeretünk.
Chiara Lubich
[1] Jn 17,21
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése