Nincs
szebb dolog annál, mint amikor azt mondják nekünk: „Szeretlek.” Ha
valaki szeret, akkor nem érezzük magunkat egyedül, biztos léptekkel
haladunk, és a nehézségekkel, kritikus helyzetekkel is szembe tudunk
nézni. Ha pedig a szeretet kölcsönössé válik, akkor remény és bizalom
tölt el, és biztonságban érezzük magunkat. Mindannyian tudjuk, hogy a
gyerekeknek szeretettel teljes környezetre van szükségük ahhoz, hogy
egészségesen fejlődhessenek, szükségük van valakire, aki szereti őket.
De erre minden életszakaszban szükségünk van. Ezért mondja az életige,
hogy legyünk jóindulatúak egymás iránt, vagyis szeressük egymást, és
Istent állítja elénk példaként.
Élete azt mutatja meg, hogy az egymás
iránti szeretet nem pusztán érzelem, hanem nagyon konkrét és igényes
„jóindulat egymás iránt”. Jézusban Isten a betegek és a szegények mellé
állt, megszánta a tömeget, irgalmas volt a bűnösökhöz és megbocsátott
azoknak, akik keresztre feszítették.
Számunkra is azt jelenti a jóindulat a
másik ember iránt, hogy meghallgatjuk őt, őszintén odafigyelünk rá,
osztozunk örömeiben és szenvedéseiben, törődünk vele, és figyelemmel
kísérjük az életét. A másik soha nem idegen, hanem a testvérünk, hozzánk
tartozik, ő az, akit szolgálni szeretnénk. Teljesen ellentétes
magatartás ez azzal, amikor a másikat riválisnak, versenytársnak vagy
ellenségnek tekintjük és rosszindulattal vagyunk iránta, elnyomjuk, vagy
ki is rekesztjük, ahogy azt sajnos a napi hírekben sokszor halljuk. De
még ha idáig nem is jutunk el, előfordulhat, hogy harag, bizalmatlanság
és ellenséges érzület halmozódik fel bennünk vagy egyszerűen csak
közömbösség és érdektelenség azok iránt, akik rosszat tettek velünk, nem
szimpatikusak vagy társadalmi szinten nem a mi köreinkhez tatoznak.
Legyünk jóindulattal egymás iránt,
tanítja az élet igéje. Azt jelenti, hogy járjunk az irgalmasság útján,
és legyünk készek megbocsátani egymásnak valahányszor hibázunk. Chiara
Lubich azt mondja ezzel kapcsolatban, hogy új keresztény közösségi
tapasztalatuk kezdetén első társaival megkötötték a kölcsönös szeretet
szövetségét, hogy megvalósítsák Jézus parancsát. Ennek ellenére
előfordult, hogy „különösen kezdetben nem volt egyszerű radikálisan
megélni a szeretetet. Annak ellenére, hogy megerősített bennünket Isten
rendkívüli ajándéka, ugyanolyan emberek voltunk, mint a többiek, és
közöttünk is előfordult, hogy kapcsolatainkon megült a por, és
meggyengült az egységünk. Például olyankor, amikor észrevettük a másik
hibáit és ítélkeztünk felette, s így alábbhagyott a kölcsönös szeretet
tüze.
Hogy megoldjuk ezt a helyzetet, egyszer
arra gondoltunk, hogy szövetséget kötünk, és ezt az »irgalmasság
szövetségének« neveztük el. Elhatároztuk, hogy reggelenként mindig új
szemmel látjuk a felebarátot – a fokolárban, az iskolában, a munkahelyen
–, újnak, egészen újnak tekintjük, és nem fogunk emlékezni hibáira,
hanem mindent befedünk a szeretettel. Azt jelentette, hogy a szívünkben
mindenki felé ezzel a teljes amnesztiával, az egyetemes megbocsátással
fordultunk. Kemény elhatározás volt ez, de együtt tettük meg
mindannyian, és ez segített, hogy mindig elsőként szeressünk, utánozzuk
az irgalmas Istent, aki megbocsát és elfelejt.”[1]
Az irgalmasság szövetsége. Talán ma is ennek segítségével növekedhetne bennünk a jóindulat egymás iránt.
Fabio Ciardi
[1] A felebaráti szeretet, Beszélgetés muzulmán barátainkkal, Castel Gandolfo, 2002. november
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése