„… engesztelődjetek ki az Istennel!” (2Kor 5,20)
A földön sokfelé dúlnak kegyetlen és véget nem érő háborúk, és
pusztítanak családokat, törzseket és népeket. Egy húszéves lány, Glória
meséli: „Megtudtuk, hogy az egyik falut felégették, és sokan vannak,
akiknek semmijük sem maradt. Barátaimmal összegyűjtöttük, amiről úgy
gondoltuk, hogy hasznos lehet: matracot, ruhát, élelmiszert. Nyolc órát
utaztunk, míg odaértünk, és teljesen kétségbeesve találtuk ezeket az
embereket. Meghallgattuk, vigasztaltuk, átöleltük, biztattuk őket. Az
egyik család azt mondta: »A kislányunk bent volt a házban, amikor
fölgyújtották, és úgy éreztük, mi is meghaltunk vele együtt. A ti
szeretetetekből erőt merítettünk, hogy meg tudjunk bocsátani azoknak,
akik ezt tették.«”
Pál apostol tapasztalata is hasonló, mert üldözte a keresztényeket[1],
aztán teljesen váratlanul egyik útja során találkozott Isten ingyenes
szeretetével. Isten pedig éppen őt küldte, hogy nevében hirdesse a
kiengesztelődést.[2]
Így szenvedélyes és hiteles tanúságtevője lett Jézus misztériumának:
halálának és föltámadásának, amellyel kiengesztelte a világot Istennel,
hogy mindenki megismerhesse és megélhesse a közösséget vele és a
testvérekkel.[3]
Pál igehirdetése által az evangéliumi üzenet: „engesztelődjetek ki
Istennel”, még a pogányokhoz is eljutott és meghódította őket, pedig
akkoriban úgy tekintettek rájuk, hogy ők állnak legmesszebb az
üdvösségtől.
Hagyjuk, hogy Isten irgalma – túláradó szeretete – a mi szívünket is
meggyógyítsa, annak ellenére, hogy sokszor elbizonytalanodunk a hibáink
és tévedéseink miatt, amelyek el akarják hitetni velünk, hogy nincs is
szükségünk erre. Ő végre szabaddá tesz minket, hogy másokkal is
megosszuk ezt a mérhetetlen kincset, és hozzájáruljunk a béke
építéséhez, mely Isten terve az emberiségről és az egész teremtett
világról. Ez fölötte áll a történelem minden ellentmondásának, ahogy
Chiara Lubich is írja:
„(…) A kereszten, Fiának halála által Isten tanúságot tett irántunk
való végtelen szeretetéről. Krisztus keresztje által kiengesztelt minket
önmagával. Hitünknek ez az alapigazsága ma különösen is aktuális.
Ez az a kinyilatkoztatás, amelyet az emberiség vár: igen, Isten
szeretete mindenkihez közel van, és mindenkit túláradóan szeret. A mai
világnak szüksége van erre a hírre, de mi csak akkor tudjuk ezt
elmondani, ha előbb meggyőzzük önmagunkat. Újra és újra meg kell
hallanunk ezt a hírt, és éreznünk, hogy Isten szeretete vesz körül
bennünket akkor is, amikor ennek az ellenkezőjét gondolnánk. (…) A
magatartásunkkal kellene hihetővé tennünk ezt az igazságot, amelyet
hirdetünk. Jézus világosan megmondta, hogy mielőtt az oltárra visszük az
áldozatunkat, ki kell békülnünk testvéreinkkel, ha valami panaszuk van
ellenünk (vö. Mt 5,23-24)… Szeressük egymást úgy, ahogy ő szeretett
minket, ne zárkózzunk be és ne legyenek előítéleteink, hanem nyitottan
fogadjuk be és értékeljük felebarátaink pozitívumait, legyünk készek az
életünket adni egymásért. Ez Jézus legfőbb parancsa, a keresztények
megkülönböztető jegye, amely ma ugyanúgy érvényes, mint Krisztus első
követőinek idejében. Ha megéljük ezt az igét, akkor valóban a
kiengesztelődés magvetői leszünk.”[4]
Ha így élünk, napjaink tele lesznek baráti és kiengesztelődést hozó
gesztusokkal a családunkban, a családok között, az egyházunkban és az
egyházak között és minden vallási és világi közösségben, ahová
tartozunk.
[1]
vö. ApCsel 22,4
[2] vö. 2Kor 5,20
[3] vö. Ef 2,13
[4]
Eredeti teljes szöveg: Città Nuova 1996/24, 37.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése