„Maradj velünk, mert esteledik” (Lk 24,29)
Ezt a kérést intézi a hozzájuk szegődött ismeretlenhez a két útitárs a Jeruzsálemből Emmauszba vezető úton, miután arról „beszélgettek és tanakodtak”, ami az előző napokban a városban történt.
Úgy tűnt ő az egyetlen, aki nem tud semmit az eseményekről, ezért maguk közé fogadják és mesélnek neki arról az emberről, „aki próféta volt, hatalmas tettben és szóban az Isten és az egész nép előtt”,
és ők bíztak benne. Azonban a főpapjaik és a zsidó hatóságok a rómaiak
kezére adták, aztán halálra ítélték, és keresztre feszítették.[1] Hatalmas tragédia ez, amelynek maguk sem értik az értelmét.
Út közben az ismeretlen az írásokból kiindulva segít nekik megérteni
ezeknek az eseményeknek a lényegét, és újra lángra gyújtja a szívükben a
reményt. Amikor Emmauszba érnek, meghívják vacsorára: „Maradj velünk, mert esteledik”.
Miközben együtt étkeznek, az ismeretlen megáldja a kenyeret és
odanyújtja nekik. Erről a mozdulatról fölismerik őt: a Megfeszített
halott volt, de most föltámadt! A két ember rögtön megváltoztatja a
tervét: visszatérnek Jeruzsálembe, hogy fölkeressék a többi tanítványt,
és elmondják nekik a nagy hírt.
Lehet, hogy mi is csalódottak vagyunk, felháborodunk és elveszítjük a
bátorságot, mert tragikus, hogy tehetetlenek vagyunk bizonyos
igazságtalanságok láttán, amelyek ártatlan és védtelen embereket érnek.
Saját életünkben is jelen van a fájdalom, a bizonytalanság és a homály…
Mennyire szeretnénk ezt átalakítani, hogy béke, remény és fény töltsön
el bennünket és a többieket is!
Valóban szeretnénk találkozni Valakivel, aki mélyen megért és fényt ad életutunkon?
Jézus, az Isten-ember azért, hogy feltétlenül azonosuljon
mindannyiunkkal saját helyzetünkben, szabadon elfogadta, hogy hozzánk
hasonlóan megtapasztalja a fájdalom sötétségét. A testi fájdalmat, de a
belső fájdalmat is: barátai megtagadták, és még Istentől is elhagyatva
érezte magát[2],
akit mindig Atyjának nevezett. Mivel rendíthetetlenül bízott Isten
szeretetében, legyőzte ezt a hatalmas fájdalmat, újra rábízta magát[3], tőle pedig új életet kapott.
Ezen az úton vezet és kísér bennünket embereket is:
„Ő jelen van mindabban, aminek fájdalom íze van. (…) Törekedjünk
tehát felismerni Jézust minden aggodalomban, az élet
megpróbáltatásaiban, minden sötétségben, saját tragédiánkban és
másokéban, a körülöttünk élő emberiség gyötrelmeiben. Ő ott van ezekben,
mivel magára vette mindegyiket. (…) Elég, ha teszünk valami konkrétat
azért, hogy enyhítsük szenvedéseit a szegényekben, (…) s felfedezzük az
élet új teljességét.”[4]
Egy hétéves kislány mesélte: „Nagyon sokat szenvedtem, amikor apukám
börtönbe került. Jézust szerettem benne. Így nem sírtam, amikor
elmentünk meglátogatni.”
Egy fiatalasszony pedig így vall: „Férjem, Roberto mellett voltam
élete utolsó hónapjaiban, miután megállapították, hogy nincs remény. El
sem mozdultam mellőle. Őt láttam és Jézust láttam… Roberto a kereszten
volt, tényleg a kereszten.” Kölcsönös szeretetük útmutatás volt a
barátaik számára. Segíteni kezdtek, és ebből egy szolidaritási akció
született, amely még ma is tart, kiterjedt sokakra, sőt egy szociális
egyesület is született belőle „Átöleljük a Világot” néven. „Amit Robertóval megéltünk – meséli az egyik barátja –, arra
indított, hogy kövessük őt az Istenhez vezető úton. Sokszor
megkérdeztük, mi értelme van a szenvedésnek, a betegségnek, a halálnak.
Azt hiszem, hogy aki részesült abban az ajándékban, hogy Roberto mellett
járhatta be életútjának egy szakaszát, elég világosan tudja erre a
választ.”
Ebben a hónapban minden keresztény Jézus halálának és föltámadásának
titkát ünnepli. Legyen ez alkalom arra, hogy újra lángra lobbantsuk
hitünket Isten szeretetében, aki lehetővé teszi, hogy a fájdalmat
szeretetté alakítsuk. Minden elszakadás, elválás, kudarc, sőt még a
halál is, fény és béke forrása lehet számunkra is. Minden élethelyzetben
legyünk biztosak Isten közelségében, és ismételjük mi is bizalommal az
emmauszi tanítványok kérését: „Maradj velünk, mert esteledik”!
Letizia Magri
[1] vö. Lk 24,19
[2] vö. Mt 27,46; Mk 15,34
[3] vö. Lk 23,46
[4] Az Élet Igéje, 1999. április, Új Város, 1999/4.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése