„Legyetek hát irgalmasok, amint Atyátok is irgalmas.” (Lk 6,36)
Lukács elbeszélése szerint Jézus, miután
meghirdette tanítványainak a boldogságokat, arra a gyökeres fordulatra
hívja őket, hogy testvérként szeressenek minden embert, még akkor is, ha
az ellenségükről van szó.
Jézus jól tudja, és el is magyarázza, hogy azért vagyunk testvérek, mert egyetlen Atyánk van, aki mindig gyermekei elébe siet.
Kapcsolatba szeretne lépni velünk, felelősségre hív, de ugyanakkor
szeretetével kísér, gyógyít, táplál minket, anyai együttérzéssel és
gyengédséggel fordul felénk.
Isten irgalmas, személyesen fordul oda minden emberi teremtményhez,
bármilyen törékeny legyen is, sőt előnyben részesíti, aki az út szélére
szorul, akit kizárnak vagy visszautasítanak.
Az irgalmas szeretet teljesen be tudja tölteni a szívünket, és aztán
kiárad a többiekre, a szomszédokra ugyanúgy, mint az idegenekre, vagy a
körülöttünk élő emberekre.
Mivel Isten gyermekei vagyunk, hasonlíthatunk rá abban, ami rá
jellemző: ő szeret, befogad és ki tudja várni, mikor jön el az alkalmas
pillanat a másiknál.
„Legyetek hát irgalmasok, amint Atyátok is irgalmas.”
Sajnos a személyes életünkben és a körülöttünk élő társadalomban is
egyre inkább féktelen versengést tapasztalunk, kölcsönös gyanakvást,
alaptalan ítélkezést, és félünk a másiktól. Felgyülemlik a harag, és
összecsapáshoz, háborúhoz vezet.
Mi keresztények haladjunk határozottan az árral szemben és tegyünk
tanúságot: legyünk szabadok önmagunktól és a körülményektől, és kezdjük
el újraszőni az elszakadt vagy széthullott kapcsolatokat a családunkban,
a munkahelyünkön, a plébániánkon vagy a pártunkban, a politikában.
Ha rosszat tettünk valakinek, kérjünk bátran bocsánatot és menjünk tovább. Ez nagyon elismerésreméltó tett.
És ha valaki tényleg megbántott bennünket, próbáljunk megbocsátani
neki, készítsünk neki újra helyet a szívünkben, lehetővé téve számára,
hogy begyógyítsa a sebet.
Mit is jelent a megbocsátás?
„A megbocsátás nem elfelejtés […], nem gyengeség […], nem azt
jelenti, hogy nem tulajdonítunk jelentőséget annak, ami súlyos, vagy
jónak mondjuk azt, ami rossz […], nem közömbösség. A megbocsátás az
értelem fényével szabadon akart tett, ami azt jelenti, hogy elfogadjuk a
testvért úgy, ahogy van, annak ellenére, hogy rosszat tett velünk, mint
ahogy Isten is elfogad bennünket bűnösöket, hibáink ellenére is. A
megbocsátás azt jelenti, hogy nem válaszolunk sértéssel a sértésre,
hanem Pálra hallgatunk: »Ne engedd, hogy legyőzzön a rossz, inkább te
győzd le a rosszat jóval.«[1]” [2]
Ilyen nyitott szívet nem lehet rögtönözni. Mindennapos gyakorlatozás
eredménye ez, folyamatos növekedés istengyermeki mivoltunkban, de főleg
az Atya ajándéka, amit tőle lehet és kell kérnünk.
„Legyetek hát irgalmasok, amint Atyátok is irgalmas.”
Egy fiatal Fülöp-szigeteki lány meséli: „Még csak tizenegy éves
voltam, amikor megölték apukámat, de nem szolgáltattak igazságot, mert
szegények voltunk. Felnőve jogot tanultam, mert édesapám haláláért
elégtételt szerettem volna kapni. Istennek azonban más volt a terve
velem. Egyik kollégám meghívott egy találkozóra olyan emberek közé, akik
komolyan élik az evangéliumot, amit én is elkezdtem.
Egy napon arra kértem Jézust, tanítson meg konkrétan is megélni az igéjét: »Szeressétek ellenségeiteket«[3],
mert úgy éreztem, hogy még fogva tart a gyűlölet azok iránt az emberek
iránt, akik végeztek édesapámmal. Másnap a munkahelyemen
összetalálkoztam a banda vezérével. Mosolyogva köszöntem neki, és
megkérdeztem tőle, hogy van a családja. Ez zavarba ejtette, de engem még
inkább, amiatt, amit tettem.
Oldódni kezdett bennem a gyűlölet, és lassan átalakult szeretetté. De
ez még csak az első lépés volt. A szeretet találékony: Arra gondoltam,
hogy a banda minden tagjának meg kell bocsátanunk. Bátyámmal elmentünk
meglátogatni őket, hogy helyreállítsuk a kapcsolatot velük, és tanúságot
tegyünk Isten szeretetéről irántuk! Egyikük bocsánatot kért tőlünk
azért, amit tett, és kérte, hogy imádkozzunk érte és a családjáért.”
[1] vö. Róm 12,21
[2] vö C. Lubich, Costruire sulla roccia, Città Nuova, Roma 1993/4, p.56.
[3] vö. Mt 5,44; Lk 6,27
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése