„Békesség nektek! Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket.” (Jn 20,21)
János evangélista, miután elbeszélte Jézus tragikus kereszthalálát,
amely megzavarta és félelemmel töltötte el a tanítványait, meglepő hírt
közöl: Jézus feltámadt és visszatért övéi közé! Húsvét reggelén ugyanis a
Feltámadott felismerhetően megmutatkozott Mária Magdolnának. Ugyanaznap
este pedig megjelent a tanítványoknak, akik mély fájdalmukban leverten
és csalódottan bezárkóztak házukba.
Jézus keresésükre indul, mert újra találkozni szeretne velük. Nem
számít, hogy megtagadták és elmenekültek a veszély elől, hanem inkább
megmutatja nekik a szenvedések nyomát a kereszten meggyötört testén, a
sebhelyet a kezén és átszúrt oldalán. Első szavaival békét kíván: igazi
ajándék ez, mely a lélek mélyére hatol, és átalakítja az életünket.
A tanítványok ekkor végre felismerik, és újra öröm tölti el őket,
mert ők is úgy érzik, begyógyultak sebeik, vigaszt és fényt találnak
újra együtt Urukkal és Mesterükkel.
Ezután a Feltámadott nagyon fontos feladatot bíz erre a kis, törékeny
csoportra: menjenek ki az utakra, és vigyék a világba az evangélium
újdonságát, ahogyan Ő tette. Micsoda bátorság a részéről! Amint az Atya
bízott őbenne, Jézus is teljesen megbízik tanítványaiban.
Végül Jézus – fűzi hozzá János evangélista – „rájuk lehel”, azaz
megosztja velük benső erejét, a szívet és elmét megújító
Szeretet-Lelkét.
„Békesség nektek! Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket.”
Jézus átélte az emberi lét teljességét: megtapasztalta a barátság
örömét, a megtagadás fájdalmát, a munka fáradalmát és az úton lét
fáradtságát; tudja, hogy milyenek vagyunk, ismeri a korlátainkat, a
szenvedést és a kudarcot, amelyet nap mint nap megtapasztalunk. És mint a
bezárkózott tanítványokat, bennünket is fölkeres egyenként a
sötétségünkben, bezártságunkban, és megbízik bennünk.
A feltámadt Jézus azt kéri, hogy járjuk vele együtt a béke és az élet
útját, hogy aztán ebben másokat is részesíthessünk. Elküld, hogy
tanúságot tegyünk a vele való találkozásunkról, hogy „kilépjünk”
önmagunkból, törékeny biztonságaink és korlátaink közül, hogy időben és
térben folytassuk a küldetését, amelyet az Atyától kapott: adjuk hírül,
hogy Isten a Szeretet.
„Békesség nektek! Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket.”
Chiara Lubich ezt az életigét 2005 májusában így magyarázta: „Ma már
nem elégségesek a szavak. […] Az Evangélium hirdetése akkor lesz
hatékony, ha az élet tanúságtételén alapul, mint az első keresztények
esetében, akik elmondhatták: »Azt hirdetjük nektek, amit hallottunk,
amit saját szemünkkel láttunk…«[1]
Akkor lesz hatékony, ha rólunk is elmondható lesz majd, ami róluk:
»Nézd, hogy szeretik egymást, készek az életüket adni egymásért.«[2]
Akkor lesz hatékony, ha konkrét módon éljük a szeretetet úgy, hogy
adunk: válaszolunk a szükséget szenvedőknek, képesek vagyunk ételt,
ruhát vagy otthont adni annak, akinek nincs, barátságot annak, aki
magányos vagy reményvesztett, támaszt annak, aki próbatételekkel küzd.
Ha így élünk, Jézus vonzerejéről teszünk tanúságot a világban, és másik
Krisztussá válva hozzájárulunk ahhoz, hogy műve folytatódjék.”[3]
„Békesség nektek! Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket.”
Mi is Jézus keresésére indulhatunk a fájdalomtól és a magánytól
szenvedő emberekben. Nagy tisztelettel fölajánlhatjuk, hogy haladjunk
együtt az élet útján a béke felé, amelyet Jézustól kapunk. M. Pia is ezt
tette a barátaival egy dél-olaszországi kis központban, ahol a
menekülteket szolgálják, akiknek arcáról az elszenvedett háborúk és
erőszakos tettek fájdalmas történetei olvashatók le.
„Hogy én mit keresek itt? – tette föl a kérdést M. Pia. – Jézus ad
értelmet az életemnek és tudom, hogy őt ismerhetem föl és vele
találkozhatom főleg a legsebzettebb testvéreimben. Az egyesületünkön
keresztül fölajánlottuk nekik az olasz nyelvoktatást, és a segítségünket
a munka- és lakáskeresésben, hogy először az anyagi szükségleteiket
elégítsük ki. Megkérdeztük, hogy lelki segítséget is igényelnének-e, és
ezt nagy örömmel fogadták az olasz kurzusra járó ortodox asszonyok. Egy
másik központba baptista keresztények is érkeztek. A baptista lelkész
segítségével megszerveztük, hogy vasárnaponként elkísérjük őket az
istentiszteletre, jó néhány kilométernyire. Ebből a konkrét szeretetből
megszületett és megerősödött a keresztények között a barátság, amelyet
aztán tovább építettünk közös kulturális alkalmakkal,
kerekasztal-beszélgetésekkel és koncertekkel is. Fölfedeztük, hogy
egyetlen nép vagyunk, mely az egység építésének új útjait keresi a
különbözőségben, hogy együtt tehessünk tanúságot Isten Országáról.”
Letizia Magri
[1] vö. 1Jn 1,1
[2] Tertullianus, Apologetico, 39,7
[3] C. Lubich, Az élet igéje 2005. május, Új Város 2005/05.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése