„Amikor leszáll rátok a Szentlélek, erő tölt el benneteket, és tanúim lesztek” (ApCsel 1,8)
Az Apostolok Cselekedetei kezdődik így, amelyet Lukács evangélista
írt. A feltámadt Jézus röviddel azelőtt, hogy végleg visszatér az
Atyához, megígéri az apostoloknak, hogy Istentől fogják megkapni az erőt
ahhoz, hogy az emberiség történelmében hirdessék és építsék az ő
Országát.
Nem arról van szó, hogy ennek segítségével megdöntsék az államrendet,
vagy egymás ellen fordítsanak politikai vagy közjogi hatalmakat, hanem
arról, hogy fogadják mélyen szívükbe Isten Lelkét, és Ő ösztönözze
cselekedeteiket, tegye „új emberekké” őket.
Nem sokkal ez után vannak együtt a tanítványok Máriával, leszáll
rájuk a Szentlélek, és hirdetni fogják Jézus üzenetét Jeruzsálem szent
városától kezdve a „föld végső határáig”.
„Amikor leszáll rátok a Szentlélek, erő tölt el benneteket, és tanúim lesztek”
Jézus az apostolokat és velük együtt minden tanítványát meghívja, hogy „tanúi” legyenek.
Valóban, minden keresztény, amikor Jézus által fölfedezi, hogy mit
jelent Isten gyermekének lenni, fölfedezi a meghívást is. A hivatásunk
és gyermeki mivoltunk a küldetésben valósul meg, hogy testvérként
közeledünk a többi emberhez. Mindannyian meg vagyunk hívva, hogy
apostolok legyünk, akik tanúságot tesznek az életükkel, és ha szükséges,
akkor a szavaikkal is.
Akkor vagyunk Jézus tanúi, amikor magunkévá tesszük életstílusát.
Amikor nap mint nap a családunkban, a munkahelyünkön vagy az iskolában,
vagy éppen kikapcsolódás közben befogadó és megértő módon közeledünk az
emberekhez, akikkel találkozunk, és a szívünkben mindig ott van az Atya
nagy terve az egyetemes testvériségről.
Marilena és Silvano meséli: „Amikor összeházasodtunk, szerettünk
volna mindenki irányában befogadó család lenni. Egyik legelső
tapasztalatunk ezzel kapcsolatban egyik karácsony előtt történt. Nem
szerettünk volna csak futtában kívánni boldog karácsonyt mindenkinek a
templom előtt, ezért arra gondoltunk, hogy szomszédainkat személyesen
keressük fel egy kis ajándékkal. Mindannyian meglepődtek, de örültek,
különösen az a család, akit mindenki igyekszik elkerülni. Megnyitották a
szívüket és meséltek a nehézségeikről, különösen arról, hogy évek óta
senki sem látogatta meg őket. Több mint két órásra sikerült ez a
látogatás, és nagyon megrendültünk ezeknek az embereknek az örömét
látva. Így a kezdeti elhatározás következtében, hogy mindenki felé
nyitottak leszünk, nagyon sok emberrel megismerkedtünk. Nem volt mindig
könnyű, mert egy-egy váratlan látogatás sokszor áthúzta a terveinket, de
mindig szem előtt tartottuk, hogy ne hagyjuk ki ezeket a lehetőségeket a
testvéri kapcsolatok építésére. Egyszer kaptunk egy tortát, és meg
akartuk osztani azzal az asszonnyal, aki segített a brazíliaiaknak
szervezett gyűjtésben. Örült az ötletnek, nekünk pedig alkalmat adott,
hogy megismerjük a családját is. Amikor eljöttünk tőlük, azt mondta:
»Bárcsak nekem is lenne bátorságom meglátogatni másokat!«”
„Amikor leszáll rátok a Szentlélek, erő tölt el benneteket, és tanúim lesztek”
Mi keresztények a keresztséggel megkaptuk ajándékul a Szentlelket, de
Ő szól minden ember lelkiismeretében, aki őszintén keresi a jót és az
igazságot. Ezért mindannyian helyet tudunk készíteni Isten Lelkének, és
engedhetjük, hogy vezessen.
Hogyan ismerjük fel és hogyan hallgassunk a hangjára?
Segítségünkre lehet ebben Chiara Lubich gondolata: „A Szentlélek […]
bennünk lakozik, a temploma vagyunk. Megvilágosít és vezet bennünket. Az
igazság Lelke, általa értjük meg Jézus szavait, amelyeket élővé és
aktuálissá is tesz; eltölt bennünket a Bölcsesség iránti szerelemmel, és
megsúgja nekünk, hogy mit és hogyan mondjunk. A Szeretet Lelke, aki
eláraszt bennünket szeretetével, képessé tesz arra, hogy szeressük
Istent teljes szívünkből, lelkünkből és erőnkből, és hogy szeressünk
mindenkit, akivel találkozunk. Az erősség Lelke, aki megadja a
bátorságot és az erőt ahhoz, hogy az Evangélium szerint éljünk, és
mindig az igazságról tegyünk tanúságot. […] Isten szeretetével
szívünkben, és ezzel a szeretettel messzire juthatunk, és nagyon sokakat
részesíthetünk saját felfedezésünkben. […] A földnek nemcsak földrajzi
értelemben vannak »határai«. Ez a kifejezés például azokra is
vonatkozik, akik ott élnek a közelünkben, de még nem részesültek abban
az örömben, hogy igazán megismerték volna az Evangéliumot.
Tanúságtételünknek egészen eddig kell eljutnia. […] Jézus iránti
szeretetünk azt kéri tőlünk, hogy »váljunk eggyé« mindenkivel,
tökéletesen elfelejtkezve önmagunkról, amíg a másik, akit a bennünk lévő
Isten szeretete gyengéden megsebzett, eggyé nem akar majd válni velünk
és így kölcsönössé válik a segítség, az ideálok, a tervek, az érzelmek.
Csak ekkor beszélhetünk majd; és amit mondunk, a kölcsönös szeretet
talaján ajándékká válik.”[1]
Letizia Magri
[1] C. Lubich, Az élet igéje, Új Város 2003/6
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése