„Ahol a kincsetek, ott a szívetek is.” (Lk 12,34)
A „szívünk” lényünk legmélyebb, legrejtettebb, legélőbb része. Vajon
mi a „kincsünk”, amiért minden mást képesek lennénk háttérbe szorítani? A
nyugati fogyasztói társadalmakban minden arra késztet, hogy anyagi
javakat halmozzunk fel, saját szükségleteinkre figyeljünk, és a jólét,
valamint az egyéni érvényesülés címén ne vegyük észre mások
szükségleteit. Pedig már Lukács evangélista is a mindenkori embernek
egyetemes és meghatározó tanításként idézte Jézusnak e szavait, jóllehet
egész más kulturális környezetben.
Lukács evangéliuma erőteljesen hangsúlyozza, hogy Jézus tanítványaira
jellemző mély és végleges döntésre van szükség: Isten, az Atya az igazi
Kincs. Jézus példájára teljesen neki kell elfoglalnia a keresztény
ember szívét. Ezzel a kizárólagos választással együtt bizalommal
ráhagyatkozunk szeretetére, és így valóban „gazdagok” vagyunk, mert
Isten gyermekei, az ő Országának örökösei lettünk.
Megengedjük-e, hogy az anyagiak vegyenek birtokba bennünket vagy
valóban mi birtokoljuk őket? Az anyagi gazdagság ugyanis eluralhatja a
„szívünket”, és egyre növekvő sóvárgást, valóságos függőséget idéz elő,
hogy még többet birtokoljunk. Az evangéliumi szakasz viszont alamizsna
adására buzdít, amelyre a szívünket felszabadító irgalmasság késztet,
mely megnyit a testvéri egyenlőségre. A keresztények személyesen és a
hívők közösségével együtt is megtapasztalhatják az igazi szabadságot
azáltal, hogy megosztják a rászorulókkal anyagi és lelki javaikat. Ez a
keresztény életstílus tanúsítja az Atyába vetett bizalmat, és
megalapozza a szeretet civilizációját.
„Ahol a kincsetek, ott a szívetek is.”
Chiara Lubich világosan elmagyarázza, hogyan szabadulhatunk meg a
birtoklás rabszolgaságából. „Miért olyan fontos Jézus számára a
függetlenség az anyagiaktól, hogy követésének elengedhetetlen
feltételévé teszi? Azért, mert létünk legfőbb java, az igazi kincs Ő
maga! […] Jézus azt akarja, hogy szabadok legyünk, hogy lelkünk mentes
legyen minden ragaszkodástól és aggódástól, hogy így valóban Őt
szerethessük teljes szívünkből, elménkből és erőnkből. […] Jézus a
felebarátaink javára is kéri tőlünk a lemondást a dolgainkról. Azt
akarja ugyanis, hogy nyíljunk ki mások felé […]. A »lemondás«
legegyszerűbb módja az »adás«.
Adjuk Istennek azt, hogy szeretjük Őt! […] Mutassuk meg neki
szeretetünket úgy, hogy szeretjük testvéreinket, ezért készek vagyunk
mindent kockáztatni értük! Még ha nem is észleljük, sok megosztható
kincsünk van. Adhatjuk szívünk szeretetét, lehetünk leplezetlenül
kedvesek, nyújthatjuk örömünket, felajánlhatjuk az időnket és imáinkat,
közösbe tehetjük belső gazdagságunkat, vagy esetleg a holminkat:
könyvet, ruhát, járművet, pénzt. […] Amikor adunk, ne gondolkozzunk
sokat azon, hogy »erre még szükségem lehet«! […] Valóban, bármire lehet
szükségünk. Ezekkel a gondolatokkal együtt viszont sokféle ragaszkodás
is a szívünkbe fészkeli magát, és mindig új igények ébrednek bennünk. Ne
hagyjuk ezt, próbáljunk meg csak annyit birtokolni, amennyi valóban
szükséges! Vigyázzunk, hogy ne veszítsük el Jézust egy félretett összeg,
vagy bármi más nélkülözhető miatt!”[1]
Marisa és Agostino harmincnégy éve házasok, ők mesélik: „Nyolc évig
dagadó vitorlákkal haladtunk, a házunk, a munkánk pont úgy alakult,
ahogy szerettük volna. Épp ekkor jött egy lehetőség, hogy Olaszországból
Dél-Amerikába költözzünk, és ott egy fiatal keresztény közösség
segítségére legyünk. Az ismeretlen jövőtől való félelem és a minket
őrültnek tartó emberek véleménye ellenére az ezer hang közül egy mégis
felerősödött bennünk, és békét adott. Jézus hangja volt: „Jöjj, kövess!”
És megtettük. A megszokottól teljesen eltérő környezetbe kerültünk. Sok
minden hiányzott, de éreztük, hogy helyette megkapjuk az emberekkel
való kapcsolat gazdagságát. Erősen megtapasztaltuk a Gondviselést is.
Egyik estére egy ünnepséget szerveztünk, és minden családnak vinnie
kellett valami jellegzetes ételt. Mi épp akkor jöttünk vissza
Olaszországból egy jókora parmezánsajttal. Hezitáltunk, mert szerettük
volna megosztani a többi családdal, de akkor hamar elfogy. Végül Jézus
mondatára gondoltunk: „Adjatok, és akkor ti is kaptok.” (Lk 6,38)
Egymásra néztünk és azt mondtuk: elhagytuk a hazánkat, a munkát, a
rokonokat, és most egy darab sajthoz ragaszkodunk? Levágtunk egy jó
adagot és elvittük magunkkal. Két nap múlva becsöngetett hozzánk egy
ismeretlen turista, egy barátunk barátja, és egy csomagot hozott tőlük.
Kibontottuk, és egy nagy parmezán volt benne. Teljesült Jézus ígérete:
»Jó, tömött, megrázott, túlcsorduló mértékkel mérnek öletekbe.«”
Letizia Magri
[1] Ch. Lubich, Az élet igéje 2004. szeptember
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése