Fiatalok keresztútja

I. Halálra ítélik
Pilátus? Kicsoda Pilátus? Mellékszereplô. Statiszta. Már nincs is a képen. Csak odagondoljuk, amint mossa a kezét és átpasszolja a felelôsséget a népre.
Itt már csak Jézust látjuk. Vele szemben a csôcselék, amely a legellentétesebb politikai célokra is felhasználható, ha ígérnek neki. Zavaros kiáltozásuk visszhangzik a történelemben: ,,Feszítsd meg ôt!'' Krisztus pedig áll a Politikai Hatalom és az ellene lázítottak ítélete elôtt. Elôttünk. Áll, megostorozott testtel, kiszolgáltatottan, gúnypalástba öltöztetve, mégis fönsége ragyogásában. Elítélve is mindenki fölé magasodik. S az ítélet kimondói, a történelmi milliók tömege, kiáltásaival, fölemelt ökleivel eltörpül és összezsugorodik színe elôtt.
Egy milliók miatt...

II. Vállaira veszi a keresztet
A küzdelmet már megvívta az olajfákhegyi magányban, egészen elhagyatva. Most valóságra váltja az Igent. Vállaira veszi a keresztet. Az erôsek alázatával vállalja küldetését. Tudja, mit tesz, és tudja, miért teszi. Megváltásunkért...
Hogy miért éppen ezt az utat választotta, az a mindenható Isten titka. És az emberi sors titka. A kereszt szenvedéseink jelképe lett.
És ô ebben is szolidaritást vállalt velünk. Mindenben hasonló lett hozzánk, a bűnt kivéve.
Fiatal éveim sem mentesek a szenvedés próbájától. Hogy mikor rakja az élet vállamra a keresztet, nem tudom. Azt sem tudom, milyen formában. Betegség? Csalódás? Sikertelenség? Magány? Az érzékeim tiltakoznak ellene. Csak a kellemeset fogadnák el. A sikerélményt. Van olyan fiatal, aki összeroppan ebben a találkozásban. Könnyebb annak, aki a te nyomodban jár.
Te azt mondtad: ,,Aki utánam akar jönni, vegye föl keresztjét és
kövessen.''
Te mutatod az utat ebben is. Te magad vagy az Út, az Igazság és az Élet. Veled és utánad könnyebben viselem a magam keresztjét.

III. Elôször esik el a kereszttel
A kereszt ledönti hordozóját. S az úton, a porban, a szétszórt köveken ottmaradnak az ártatlanul kiontott vér nyomai... Az elsô elbukás... Istenem, micsoda keserű élmény, amikor az ember bűnös szokásainak rabja lesz! Szent Ágoston vall errôl. Hiszen még megtérése után is nehéz volt azokat legyôznie, annyira beleivódtak. ,,Ingadoztam... Nagyobb ereje volt rajta a silányabb, de ránkszakadt szokásnak, semmint a jobb, de még szokatlan vágynak...''
Balassi Bálint is így könyörög:
,,Bocsásd meg, Úristen,
ifjúságom sok vétkét...''
Legszívósabb ilyenkor az érzékiség kísértése. Boldogságot ígér, de csak kielégülést ad, és szégyent. Ady Endre annyira rabja lett testi vágyainak, hogy egész életét tönkretette. Ô fogalmazta meg emlékezetesen nyilvános bűnbánatát:
,,Átkozom gerjedelmem,
az elsôt, amely vágyat adott,
az elsô szennyes gondolatot...''
Jézus tántorogva feláll a keresztúton. Nekem is talpra kell állnom, ha elesem. Megváltó szava engem is megérint, amikor padlón vagyok: ,,Ifjú, mondom neked, kelj föl!''

IV. Anyjával találkozik
Milyen jó, ha életünk kanyargós útján, sikertelenségeinkben, csalódásainkban, vergôdéseinkben és tévelygéseinkben mi is találkozunk, vagy újra találkozunk anyánkkal. Jézus anyjával is, égi édesanyánkkal, meg a földivel is, akinek életünket köszönhetjük.
Anyánkkal, aki nem csupán testében hordott minket, hanem aki a lelkében is hordozza fiait és lányait, ha egy kicsit is megérdemli ezt a nevet ,,Édesanya''. Ha messzire elszakadtunk tôle, akkor is magunkon érezzük féltô tekintetét. Amíg ô velünk van, amíg ô imádkozik értünk, és amíg mi hűségesek maradunk hozzá, addig nem veszhetünk el egészen. Erre olyan tanúnk van, mint Szent Ágoston. Neki mondta Ambrus püspök az emlékezetes szavakat: ,,Nem veszhet el ennyi könny gyermeke...'' Nem veszett el. A legnagyobb megtérôk egyike lett. És tudta, hogy ebben mennyit köszönhet Isten kegyelme mellett édesanyjának, Szent Mónikának. A tékozló fiúk és lányok nem csupán apjuktól, anyjuktól is elszakadnak. De hazatalálva újra találkoznak vele. Ilyenkor tudjuk meg, kihez váltunk hűtlenné.

V. Cirénei Simon
Munkából jön, és váratlanul éri ôt, hogy egy ismeretlen elítélt keresztjét kényszerítik rá. A rómaiak joga ez. Elôször talán arra gondol: ,,hagyjatok békén! Magam is fáradt vagyok. És mi közöm ehhez az idegenhez?'' Aztán rátekint, és egyszerre megért mindent. Erôs vállát engedelmesen odahajtja a kereszt gerendája alá. Alakja szinte átfényesedik...
Segíteni akarok én is rászoruló embertársaimon. Túl akarom lépni az önzés, a kényelemszeretet, a kicsinyesség korlátait, hogy az erô, a szeretet, az evangéliumi tágasság járjon át.
Emlékezz a fiúra, aki egy idôs asszony kezébôl átvette a nehezen cipelt kosarat és vitte helyette. Gondolj a fiatal katonára, aki védelmére kelt az ittasoktól zaklatott fiatalasszonynak. Emlékezz az árvízkárosultak leomlott otthonait építeni kész fiatalokra, a szeretet önkénteseire. ...Nem azért vagy erôs, hogy megtámadd a gyengébbet. Ez a ragadozók törvénye. Azért vagy erôs, hogy segítsd és megvédd a gyöngébbet.
Felismerted már a segítséget kérô szemében Jézus tekintetét? Még nem késô.

VI. Veronika
Fehér kendôjét nyújtja Jézusnak, hogy letörölje arcáról a vért és a verejtéket...
De nemcsak ô. Arca, mozdulatai, ahogy a kendôt nyújtja, egyszerre idézi Évát, Mártát, Katalint, Zsuzsannát, Krisztinát, meg a többi lányt, asszonyt...
Vajon mit mondana egy mai lány egy mai fiúnak, amikor együtt nézik ezt a találkozást?
,,Látod, én nem csak a testem ajándékát hozom. Én letörlöm majd arcodról a vért, és letörlöm a verejtéket... De kérlek, vigyázz rám!
Vigyáz rám fôleg most, a fiatal évek veszedelmes tavaszában... És védj meg, ha bántani akarnak. Védj meg, még a magam gyöngeségétôl is. Ne
vádolj, hogy nem vagyok olyan tökéletes amilyennek szeretnél. Ti sem vagytok olyanok... Ti fiúk, a holnap férfiai, ti formáltok bennünket.
Tudod ugye, hogy felelôsek vagytok értünk? Értetek veszünk föl pózokat és játszunk szerepeket, amiket nem biztos hogy szeretünk... Veletek
emelkedünk a magasba, vagy alacsonyodunk le a föld poránál is mélyebbre...
Nézd meg ezen a képen Veronikát! És ne felejtsd el, hogy más ajándékaim is vannak, mint a testem. Segíts hát nekem, hogy én is segíteni tudjak neked. Mert én kötözöm be sebeidet, amikor kórházba visznek. Testi, lelki fájdalmadban én állok melletted. Én virrasztok ágyadnál, amikor beteg vagy. Én teszem forró homlokodra hűsítô ujjaimat. Én... Veronika, Éva, Márta, Katalin, Zsuzsanna, Krisztina...''

VII. Másodszor esik el a keresztúton
Újra leroskad a földre. Újra találkozik arca a porral és a kövekkel. Mögötte pedig, vagy kétoldalt, az emberi sokaságban ott vannak a közönyösök...
Mit érdekli ôket mindaz, ami vele történik. Törôdnek is ôk mások fájdalmával, gondjaival, szenvedésével... ,,Vajon ôrzôje vagyok-e én öcsémnek?'' ,,Mi közünk hozzá, te lássad...'', ,,Nem izgat'', ,,nem érdekel'', ,,az ô baja''... Hányszor halljuk a bibliai közönyösök és felelôtlen fiatalok ajkáról.
,,Nézd meg az arcokat, és közben kérdezd meg magadtól: érdekel téged egyáltalán mások baja? Gondolsz néha arra, hogy neked mennyi mindened megvan, ami másoknak nem jutott? Eszedbe jutnak a cserbenhagyásos gázolás vétkesei, akik csak saját bôrüket mentik?
Gondolsz-e az afrikai éhezôkre, amikor morogsz a koszt miatt? Eszedbe jutnak néha az otthontalan fiatalok?

VIII. Találkozik a síró asszonyokkal
,,Magatokat s fiaitokat sirassátok'' -- ezt mondja nekik Jézus. Szeretet és komolyság van ebben a figyelmeztetésben. Mert nem csak áldozatos lelkű anyák vannak. Akadnak olyanok is, akik magukra hagyják vagy elkényeztetik gyermekeiket. Anyák, sirassátok fiaitokat és lányaitokat, akik talán miattatok jutottak oda, ahova jutottak, amikor letértek az igaz útról... Sirassátok hát magatokat és fiaitokat, lányaitokat, ha rossz nevelésetek gyümölcse beérik.
De én se hárítsam a felelôsséget szüleimre, nevelôimre.
,,Figyelmeztessen ajkadon a szó, magamon is van siratnivaló...''

IX. Harmadszor esik el a kereszt súlya alatt
Harmadszor esik el. Harmadszor jelöli meg a földet arca vérével, kezei vérével, útjelzôként a Golgota hegyére. Fölötte pedig ütésre készen emelkedik az ököl, hogy lesújtson, ha a fölöttes úgy rendeli. A nézôközönség megoszlik, mint a történelemben. Itt már eldôlt, ki hova tartozik. Nincsenek semlegesek. Veled vagy ellened! Itt már nem lehet tartózkodni a szavazástól. Közönyöm is állásfoglalás. Van, aki legszívesebben fogadást kötne: vajon képes-e még fölállni? Van, aki megrendül. Van, aki csak a látványt méltányolja az egészben. A katarzis találkozik az egzotikummal.
Te érints meg, ha közönyöm felelôtlen nézôvé tenne, amikor az ember elesettségével találkozom. Nem maradhatok meg kívülállónak, el-nem-kötelezett érdeklôdônek, akinek csupán szeméig jut el a dráma és nem a szívéig. Nem akarok annak a nézônek színvonalára süllyedni, aki az autóversenyeken csak a karambolt várja. Mert anélkül ,,nem érdekes az egész''...
Szolidaritást vállalok veled. Keresztutadat veled járom. Legalább lélekben.

X. Megfosztják ruháitól
Elviseli értünk a ruhátlanság szégyenét is...
Emlékezzetek a bűnözô fiatalok bandáinak rémtetteire! A tôrbe csalt lányok sikolyára... Emlékezzetek húgaitokra és nôvéreitekre, akiket körülfogott az Erôszak iszonyata. A védtelen lányokra, akik reménytelen helyzetükben rémülten keresték a kiutat, és zokogva könyörögtek az égô tekintetek gyűrűjében. De nem volt számukra irgalom...
Emlékezzetek a háborúkban elvadult katonakezekre és a ruháiktól megfosztottakra...

XI. Keresztre szegezik
Ott látható, elterülve a földön, majdnem egyenlôvé téve a földdel. Fekvôhelye a keresztfa két gerendája...
Az emberi Durvaság pedig fölébe magasodik. Római zsoldos? Vagy a lágerek gyakorlott kezű hóhéra? Mindegy. A kiszolgáltatottak fölé tornyosuló Könyörtelenség veszi kezébe a szöget és a kalapácsot.
Kihúzza magát, mert mögötte áll a Hatalom, amelynek ô engedelmes szolgája. Kihúzza magát, mert tudja, hogy igazságtalan ítélet végrehajtója, és ezt valamivel ellensúlyozni kell. Mert érzi, hogy mérhetetlenül alatta van annak, akit most a kezére adtak. Jó színben van. Az izmai fejlettek.
Eszünkbe juttatja azt a fiatalembert, aki nyaralásból jövet egészséges barnára volt lesülve. Szájából pedig dôlt a káromkodás. Ez a kalapács és ezek a szegek az ô kezébe is beillettek volna. Hallom az ütéseket. Látom a kibuggyanó vért, a fájdalomtól összeránduló ujjakat.

XII. Meghal a kereszten
,,Beteljesedett'' -- halljuk még utolsó szavait. Beteljesedett megváltásunk műve...
Lecsukló feje mintha a végsô Igent mondaná ki... Nekünk pedig eszünkbe kell, hogy jusson, hogy nem csupán cselekvéssel, szenvedéssel is lehet nagyot alkotni. Teilhard de Chardin szavai hatolnak a szívünkbe: ,,Isten már a szenvedéseinket is átalakította azáltal, hogy érzékelhetô módon állította beteljesülésünk szolgálatába...''
A szenvedés tehát teljesebbé teheti életemet. A halál pedig lehet megváltó halál, mint a történelem vértanúié.
Ha csupán a szórakozások kellenek, ha csak azt fogadom el az élettôl, ami kellemes, ami sikerélményt nyújt, ha süketté és vakká válok a megváltó szenvedés, a kereszt titka elôtt, még nem léptem a felnôttek útjára. Még nem vagyok méltó, hogy kereszténynek nevezzenek...

XIII. Leveszik a keresztrôl
Édesanyja karjaiban van újra, mint egykor, Betlehemben. De mennyire más ez a találkozás Anya és Fia halálon túli szövetsége...
Az anyai szív virrasztó szeretete halott fia mellett, ahogy ôt holtában is karjaiban tartja... Pietŕ... A kegyelet jelenléte.
Sokan megörökítették. De a legemlékezetesebb: Michelangelo márványszobra a Szent Péter bazilikában. Azt sugallja, milyen erôs az Örök Anya szeretete: Máriáé, aki halott Fiát tartja kezében. S milyen fájdalmas emlék, hogy egyszer egy ôrült kalapácsa ennek a szobornak arcába sújtott, a Szent elleni emberi merénylet jelképeként, Istennel az anyákat is gyalázó káromkodás szimbólumaként

XIV. Eltemetik
Férfiak és nôk virrasztó kegyelete hajol fölé... Talán Arimateai József vagy Nikodémus, Magdolna vagy ,,a másik Mária''. Nem ez a fontos... A Kegyelet van itt. Azoké, akik holtában is bíznak benne és kitartanak mellette, mikor a többiek reményvesztetten hazafelé indulnak.
Sírkamra... Temetés... Ez volna hát az Ô megváltó életének befejezése? Ez lenne a keresztút végállomása?... Nem. A XV. állomást tulajdonképpen nem volna szabad elhagyni. Mert az az igazi Végállomás. Pilinszky verssorai hitelesen vallanak errôl.
,,Mert megölhették hitvány zsoldosok
és megszűnhetett dobogni szíve --
Harmadnapra legyôzte a halált.
ET RESURREXIT TERTIA DIAE.''

1995. április 14. Nagypéntek

Szűzanya:
Drága engesztelő gyermekeim!
Lélekben egyesüljetek Velem, hogy így járjuk végig Szent Fiam gyötrelmes keresztútját. Szeplőtelen Szívem mindenben együttérzett és együttszenvedett isteni Fiammal. Az Utolsó Vacsorán Jézus átadta önmagát övéinek, hogy Szent Testével és Vérével megerősítse, táplálja lelküket. Most pedig megváltói szeretetét bizonyítja, mert nem akarja, hogy csak egy is elvesszen azok közül, akiket Neki adott az Atya. Kísérjétek el a szenvedő Megváltót és Fájdalmas Édesanyátokat a keresztúton.

I. Ó hányszor választjátok a hamis féligazságot, és hányszor teszitek fel Pilátussal együtt a kérdést: mi az igazság? De vajon igyekeztek-e mindig helyesen megismerni az isteni igazságot és valóban az egyetlen igazsághoz akartok-e igazodni?

II. Szent Fiamat csak akkor követitek valójában, ha nap mint nap vállatokra veszitek keresztjeiteket. Vegyétek vállatokra keresztet, s anyai kezem és Szeplőtelen Szívem által ajánljátok fel azokat a mennyei Atyának.

III. Sok mindenben vétkeztek mindnyájan, elestek ti is, mert gyarló emberek vagytok. Elesettségetekben is tekintsetek fel Jézusra, aki szeretetből vállalta értetek a gyötrelmes keresztutat és a szörnyű halált.

IV. Mindig mindenben egy voltam isteni Szent Fiammal, mert az Isten szeretete tett eggyé bennünket és az Isten akaratának való tökéletes engedelmesség. Ezért osztozott Fájdalmas Szívem az Ő megváltói szenvedésében.

V. Hordozzátok egymás terheit, ne csupán kényszeredetten, hanem türelemmel, megértéssel, szeretettel. Rászoruló testvéreitekhez mindig szolgáló szeretettel forduljatok, s ki az, aki ne szorulna rá legalább egy jó szóra, megértő, bátorító mosolyra...?

VI. Ti is hasonlóan cselekedjetek, mint Veronika. Töröljétek le Szent Fiam vértől ázott szent Arcát. Testvéreitekben Őt szolgáljátok, Őt szeressétek...

VII. Napjában többször is elestek, földre zuhantok, hiszen a kísértések, az ördögi támadások egyre erőteljesebbek. Mégis a kegyelem erejére hagyatkozzatok és mindig újból keljetek fel bűneitekből. Hagyjátok el rossz szokásaitokat.

VIII. Ó, ha képesek lennétek igazán, őszinte szívvel megbánni bűneiteket, akkor valóban a bűnbánat méltó gyümölcseit teremnétek. Minden bűnt, mulasztást, hibát, gyarlóságot bánjatok meg. Sirassátok meg bűneiteket és engeszteljetek saját bűneitek és embertársaitok bűnei miatt.

IX. Fájdalmas Szívem meghasad a bánattól. Szent Fiam újból elesik s újból fölkel, imbolyogva, támolyogva, de mégis folytatja útját tovább, mert értetek vállalta mindezt a sok borzalmat, gyötrelmet. Én pedig vele együtt szenvedek értetek.

X. Napjaitok nagyfokú tisztátalanságával és korlátlan erkölcstelenségével az emberek újból elkövetik ugyanazt a bűnt, mint amikor Jézust megfosztották ruháitól. A test és a szemek kívánsága által s az élet kevélysége által az ördög uralja a világot.

XI. Jézust keresztre feszítik. Hálatelt szívvel csókoljátok meg Jézus drága sebeit, hogy az emberi lélek halálos megsebzettsége begyógyuljon. Merítsetek erőt Jézus mindvégig való engedelmességéből. A Szentlélekben egyesült Szívünk szeretetét kérjétek magatok, s szeretteitek számára, hogy soha ne riadjatok vissza az áldozattól, amit Isten kíván tőletek.

XII. Egyszülöttem meghal a kereszten, hogy mindvégig való szeretetét bizonyítsa. A ti engesztelő életeteknek is a szeretet bizonyítékává kell válnia.

XIII. Ó drága gyermekeim, kérve kérlek benneteket Fájdalmas és Szeplőtelen Szívemen pihenjetek meg. Engedjétek, hogy anyai kezembe vegyem életeteket, sorsotokat és mindeneteket, hogy egykor majd Fiam az örök boldogságban részesíthessen benneteket.

XIV. Szent Fiam drága testét sírba helyezik, azonban fájdalmas és vérző sebei harmadnapra már a dicsőség fényében ragyognak.

Drága gyermekeim, kövessétek Jézust a szenvedés, a szeretet és az áldozat útján, hogy egykor majd az Atya házába, a mennyei hazába juthassatok.

Mária Julianna által 1995/96 -ban

1995. április 14. Nagypéntek

Szűzanya:
Drága engesztelő gyermekeim!
Lélekben egyesüljetek Velem, hogy így járjuk végig Szent Fiam gyötrelmes keresztútját. Szeplőtelen Szívem mindenben együttérzett és együttszenvedett isteni Fiammal. Az Utolsó Vacsorán Jézus átadta önmagát övéinek, hogy Szent Testével és Vérével megerősítse, táplálja lelküket. Most pedig megváltói szeretetét bizonyítja, mert nem akarja, hogy csak egy is elvesszen azok közül, akiket Neki adott az Atya. Kísérjétek el a szenvedő Megváltót és Fájdalmas Édesanyátokat a keresztúton.

I. Ó hányszor választjátok a hamis féligazságot, és hányszor teszitek fel Pilátussal együtt a kérdést: mi az igazság? De vajon igyekeztek-e mindig helyesen megismerni az isteni igazságot és valóban az egyetlen igazsághoz akartok-e igazodni?

II. Szent Fiamat csak akkor követitek valójában, ha nap mint nap vállatokra veszitek keresztjeiteket. Vegyétek vállatokra keresztet, s anyai kezem és Szeplőtelen Szívem által ajánljátok fel azokat a mennyei Atyának.

III. Sok mindenben vétkeztek mindnyájan, elestek ti is, mert gyarló emberek vagytok. Elesettségetekben is tekintsetek fel Jézusra, aki szeretetből vállalta értetek a gyötrelmes keresztutat és a szörnyű halált.

IV. Mindig mindenben egy voltam isteni Szent Fiammal, mert az Isten szeretete tett eggyé bennünket és az Isten akaratának való tökéletes engedelmesség. Ezért osztozott Fájdalmas Szívem az Ő megváltói szenvedésében.

V. Hordozzátok egymás terheit, ne csupán kényszeredetten, hanem türelemmel, megértéssel, szeretettel. Rászoruló testvéreitekhez mindig szolgáló szeretettel forduljatok, s ki az, aki ne szorulna rá legalább egy jó szóra, megértő, bátorító mosolyra...?

VI. Ti is hasonlóan cselekedjetek, mint Veronika. Töröljétek le Szent Fiam vértől ázott szent Arcát. Testvéreitekben Őt szolgáljátok, Őt szeressétek...

VII. Napjában többször is elestek, földre zuhantok, hiszen a kísértések, az ördögi támadások egyre erőteljesebbek. Mégis a kegyelem erejére hagyatkozzatok és mindig újból keljetek fel bűneitekből. Hagyjátok el rossz szokásaitokat.

VIII. Ó, ha képesek lennétek igazán, őszinte szívvel megbánni bűneiteket, akkor valóban a bűnbánat méltó gyümölcseit teremnétek. Minden bűnt, mulasztást, hibát, gyarlóságot bánjatok meg. Sirassátok meg bűneiteket és engeszteljetek saját bűneitek és embertársaitok bűnei miatt.

IX. Fájdalmas Szívem meghasad a bánattól. Szent Fiam újból elesik s újból fölkel, imbolyogva, támolyogva, de mégis folytatja útját tovább, mert értetek vállalta mindezt a sok borzalmat, gyötrelmet. Én pedig vele együtt szenvedek értetek.

X. Napjaitok nagyfokú tisztátalanságával és korlátlan erkölcstelenségével az emberek újból elkövetik ugyanazt a bűnt, mint amikor Jézust megfosztották ruháitól. A test és a szemek kívánsága által s az élet kevélysége által az ördög uralja a világot.

XI. Jézust keresztre feszítik. Hálatelt szívvel csókoljátok meg Jézus drága sebeit, hogy az emberi lélek halálos megsebzettsége begyógyuljon. Merítsetek erőt Jézus mindvégig való engedelmességéből. A Szentlélekben egyesült Szívünk szeretetét kérjétek magatok, s szeretteitek számára, hogy soha ne riadjatok vissza az áldozattól, amit Isten kíván tőletek.

XII. Egyszülöttem meghal a kereszten, hogy mindvégig való szeretetét bizonyítsa. A ti engesztelő életeteknek is a szeretet bizonyítékává kell válnia.

XIII. Ó drága gyermekeim, kérve kérlek benneteket Fájdalmas és Szeplőtelen Szívemen pihenjetek meg. Engedjétek, hogy anyai kezembe vegyem életeteket, sorsotokat és mindeneteket, hogy egykor majd Fiam az örök boldogságban részesíthessen benneteket.

XIV. Szent Fiam drága testét sírba helyezik, azonban fájdalmas és vérző sebei harmadnapra már a dicsőség fényében ragyognak.

Drága gyermekeim, kövessétek Jézust a szenvedés, a szeretet és az áldozat útján, hogy egykor majd az Atya házába, a mennyei hazába juthassatok.

 

 

1996. április 5. - Nagypéntek

Szűzanya:

Gyermekeim! Jöjjetek Jézussal és Velem együtt ma a Kálváriára. Mindenben Őt kövessétek, s vezetésemhez igazodjatok. Szívem Szeretetlángja által megvilágítom életutatokat.

I. állomás:
Pilátus bár fölismerte az igazságot, félt ahhoz igazodva cselekedni. - Könyörögjetek a megvilágosodás kegyelméért s azért, hogy legyen bátorságotok az igazságot követni.

II. állomás:
Jézus Szívéhez öleli a keresztfát. Noha tudja, hogy kínszenvedésének eszköze, mégis Szíve mélyén örül, mert ez a fa egykor majd a megváltás gyümölcsét termő fává lesz. - Példát akar adni nektek, hogy miként kell fogadnotok Isten akaratát.

III. állomás:
Jézus elesik, de fölkel, hogy vigye keresztjét, tovább� tovább. - Ha el is estek, a kegyelem erejére támaszkodjatok, s haladjatok tovább Krisztus követésének útján.

IV. állomás:
Ó, szeretett Fiam! Elkísérlek, mindig Veled vagyok, Veled együtt szenvedek, hogy Isten rendeléséből társad legyek a megváltás művében. - Az emberek tenger sok bűnét csak így lehet kiengesztelni.

V. állomás:
Segítő kéz. - Ó, gyermekeim, ti ne vonakodjatok, ha segíteni kell másoknak. Mindenben a szeretet vezéreljen!

VI. állomás:
Együttérző szeretet. - Embertársaitoknak segítve Jézusnak is segítetek. Jézus pedig képmását vési bele lelketekbe, hogy az Ő lelkülete alakuljon ki bennetek.

VII. állomás:
Ismét elesik az ártatlan Bárány a bűnök terhe miatt. - Ti bűneitekbe estek vissza újból és újból, de tekintsetek fel az értetek áldozattá lett Isten Fiára, s az Ő türelmes, engedelmes kereszthordozásából merítsetek mindig új erőt.

VIII. állomás:
"Ne miattam sírjatok!" �Nem elég sírni, a bűnökért engesztelni kell. - Szent Fiam áldozatához kapcsolódva Velem egyesült lélekkel engeszteljetek.

IX. állomás:
A kimerültség végső állapota. Jézus végtelen szeretetében a megátalkodott, keményszívű embereket az üdvösség útjára akarja vezetni. - Szükséges, hogy valaki ma is engeszteljen, vezekeljen értük.

X. állomás:
Jézus drága szent testét megfosztják ruháitól; az emberi erkölcstelenség, szemérmetlenség miatt vezekel. - Ó, mily nagy fájdalom hasított Szeplőtelen Szívembe!

XI. állomás:
A durva szögek tehetetlenné teszik Szent Fiam áldó kezét, a bűnösöket s tévelygőket felkutató drága lábat. - Jézus szüntelenül arra buzdít, hogy kezetek legyen az Ő keze, lábatok az Ő lába, szívetek az Ő Szent Szíve, hogy mindent Vele együtt tegyetek, s mindig Vele együtt érezzetek, s Vele együtt dicsőítsétek az Atyát.

XII. állomás:
A MEGVÁLTÁS BETELJESEDETT! A Megváltó beteljesítette küldetését. - Isten akarata, hogy az idők végezetéig Szent Fiam és Én titokzatos módon, de mindig veletek legyünk. Én, mint Társmegváltó együtt járom gyermekeimmel keresztútjukat és a megváltás gyümölcseiben részesítem őket. Minden egyes embert szeretnék ebben részesíteni.

XIII. állomás:
Drága Fiam, Egyetlenem! Ez volt hát az Atya akarata, a szeretet végső bizonyítéka. - Amennyire tőletek telik, mindig nyugodjatok meg Isten szent akaratában, mert egykor majd úgyis fölismeritek, hogy mégiscsak az volt az egyedül helyes és biztos cselekedet.

XIV. állomás:
A drága szent test sírba téve, de Én buzgó imában vártam a húsvét hajnalt, a harmadnap hajnalhasadását. - Gyermekeim! Akármilyen kilátástalan is legyen a helyzetetek, buzgó imával várjátok az isteni kegyelem érkezését, hajnalhasadását.
"Föltámadtam, alleluja! És újból, s most már örökre veletek vagyok! Alleluja!"

Szent Mihály:
Nem csak azzal böjtölhettek, ha az ételt, italt vonjátok meg magatoktól, bár ez fontos, hanem azzal is, hogyha önként lemondtok valamiről, ami kedvetekre volna. Ha így begyakoroljátok azt, hogy megfosztjátok magatokat attól, ami jól esne vagy amit szívesen megtennétek, akkor megtanultok jobban uralkodni önmagatokon. Önuralom nélkül nem lehet lelki életet élni.

 

Mészáros Gábor (+2008) piarista paptanár növendékeinek 1989-ben tartott keresztúti elmélkedése.

I. Állomás: Jézust halálra ítélik

A felbőszített, lincshangulatú tömeg a halálát kívánja. Hamis a vád, hazug a lefolytatott eljárás. De kell a látszat, a jogszerűség látszata; de majd a jogot is lábbal tiporják. Hogy meglegyen a justizmord is, és vele együtt az igazság halála. Koncepciós per a javából: védelem nincs; ha volna is, tudjuk, túltenne a vádbeszéden. Az ítélet is megvan, csak ki kell mondani. Valakit mindig lehet kényszeríteni, hogy kimondja: ha idegen, akkor ez még egyszerűbb és kényelmesebb. Most veti ki az igaz embert a saját népe, amellyel egy volt Istene, hite, temploma, kenyere. Amellyel annyi jót tett. Most senki sincs mellette. Mind eltűnik, félrehúzódik. Menti a bőrét. Ott vannak viszont föladói és elítélői közt a bátor, névtelen levélírók, mocskolódók, fegyverekkel fenyegetőzők, a más munkáját, vagyonkáját elirigylők, a könnyű állást, pozíciót védők, a sunyi be- és feljelentők, a közérdekért annyira aggódók, a titkosan minősítők, a káderlap írók, a cinikus gúnyolódók, a jót, az igazat, az értéket, a szépet sárbatiprók és meggyalázók.

II. Állomás: Jézus vállára veszi a keresztet

Nyugodtan, mintha a világ legtermészetesebb, legegyszerűbb dolga volna. Önként vállalja a kikerülhetetlent. Pedig hányszor akartak már végzeni vele! Most hagyja: történjen, aminek történnie kell, amire Atyja hívja, szánja: úgy, ahogy akarja, mert Ő akarja, és Ő jót akar. Hány és hány meggondolatlan döntés, hány és hány önkényes, embert tipró elhatározás! Oly magabiztos, biztosrossz döntés: hiányzik mögüle a gondolat, a körültekintés, az átvirrasztott éjszaka keserve. Hány és hány meri vállalni döntése felelősségét? Hány és hány határozatlan, döntésképtelen, akaratszegény, gerincbeteg tizen- és huszonéves, aki nem tud, nem mer életreszólóan dönteni, életet áldozva szeretni. Döntések elől betegségbe, alkoholba, mámorba, kábulatba menekülők. Hányan tudnak helyesen választani a jó és a rossz között? Felismerik-e, hogy mi a jó és mi a rossz? Tudnak-e jó és jobb között, tudnak-e, mernek-e a jó és a jobb között választani, dönteni és elindulni? De hány és hány nyomorék, vak, sánta, béna, fogyatékos viseli sorsa nehéz keresztjét; közülük hány példamutató derűvel, keményen?

III. Állomás: Jézus először esik el a kereszt alatt

“Bolond, ki földre rogyván fölkél és újra lépked,
S vándorló fájdalomként mozdít bokát és térdet.
De mégis útnak indul, mint akit szárny emel.”

Miért kellett az edzett ifjúkor, a munka, a sport, a tanulás, az ima, a böjt, a lemondás? Nem egyszerűbb volna ott lent maradni – egy kis infarktus, és kész, vége? Ehelyett van erőd annyi, hogy kibírjad mindezt, hogy föl ne bukj végleg, még útközben. Hogy az úton végig tudj menni. De hisz tudod, milyen lesz, nézd a végét – ezekért? Érdemes? Hogy ott a halál várjon, a mindennél rettenetesebb? Ezért végigmenni? Nem job volna kiszállni és föladni, útközben meghalni? Nem! Az úton végig kell menni, mert minden ezért történt, mert ez a vég nem a vég. Mert mások követni fognak, mert követni akarnak. Azoknak kell a mintakép, azoknak kell az erő: a jelképpé nemesült bitó győzelmi jel, a remény jele, szereteted tanúja, emlékképe: hogy érdemes élni, érdemes fölkelni, valaki mindezekért – értem is – elviselte ezt a szenvedést, ezt a halált.

IV. Állomás: Jézus találkozik édesanyjával

Meddig tiéd a gyermek, ki vállalod a vele járó terhet? Teher volt neked is a gyermek? Vagy te áldásnak tartottad, akitól te lettél áldott és boldog? Meddig tiéd a gyermek? Magadnak neveled? Kinek neveled? Hogy önmagát megtalálja, hogy feladatáhot felnőjön. Tápláló, óvó, de a növekedést mástól váró és másnak szánó az anya hivatása. Önmagát egyre inkább nélkülözhetővé, feleslegessé tevő az anya feladata – kemény feladata. Érzéketlen, közömbös lenne? Nem. Csak gyermekében nem az álmait keresi, hanem a tőle függetlenné, önállóvá váló életet szolgálja az Úr szolgálóleánya. Mindig műve mögött maradva, örül, hogy fia meglelte életét, betölti sorsáz, Atyja szándékát. Együtt szenved szenvedésével, hogy együtt örüljün boldogságával. Ezáltal lesz naggyá, kiváló társsá. Szenvedésében így osztozik. Igy lesz megdicsőülésének tanúja és részese is. Csak aki le tud róla mondani a kellő időben, az tartja meg igazán gyermekét, és marad sorsának részese és boldog követője.

V. Állomás: Cirenei Simont kényszerítik, hogy segítsen Jézusnak

Hogy beteljesedjen, amire vártak: hogy kibírja odáig, míg megölhetik és végezhetnek vele: egy embert fognak, egy mit sem sejtőt, hogy segítsen. Nagy gazságnak részese és áldozata lesz egy kissé ez a Simon. Az, aki megszánta a több évtizede bénát, kinek nem volt embere, aki segítsen: az most segítségre szorul, hogy sorsa beteljen. Cireneiek és názáretiek gyakran találkoznak az úton. Elmennek egymás mellett, vagy kényszert éreznek a cireneiek, hogy segítsenek? De sok a segítségre vágyó! Árvák, elhagyott gyermekek, állami gondozottak, szociális otthonba dugottak, elfekvőre kárhoztatottak, napi gondokkal vegetálók – mind megannyi názáreti, és milyen kevés a segítő cirenei! Amikor a názáreti sorsában osztozom, gondolok-e arra, hogy az, aki gondoskodik, tehát van, az rólam is gondoskodik, és nekem is küld egy segítőt. Nyomorúságomban nem vagyok egyedül: van, aki szánakozik rajtam; van, akivel együtt könnyebb a terhem. VI. Állomás: Veronika kendőjét nyújtja Jézusnak Milyen egyszerű, gyengéd, nemes gesztus! Aprónak tűnő, praktikumot nélkülöző mozdulat. Egy szó, egy mosoly, egy gyengéd pillantás, csendes együttlétben töltött öröm; vagy akár szenvedés; egy simogatás, egy meghallgatás; mind-mind tűnékeny emléket hagy csupán maga után. És mégis, ezek az apróságok fontosabbak, mint a legnagyobb alkotások. Ezek az igazán ércnél maradandóbb művek. Mert ezek beépülnek életünkbe, szervezetünkbe, velünk együtt élnek, és általuk szebb, szép az élet. Erre süti rá Krisztus maradandó képmását. Igy teszi Krisztus-hordozóvá a már belül Krisztus-őrzőt és –hordozót. Vajon én hordozom-e Krisztust, és milyen képet őrzök róla? Élem-e az Ő életét, hogy Ő nyilvánuljon meg bennem, általam?

VII. Állomás: Jézus másodszor esik el a kereszt alatt

Jobb volna így maradni. Itt maradni. Hiszen de sokan innen, alulnézetben szemlélik a világot. Meg amúgy is.

“Csönd van. A dudva, a muhar,
A gaz, lehúz, altat befed.”

Minek fölkelni, szembeszállni egy egész országgal; - egy nagy árral szemben az esélyek egyértelműek. Hiszen még a fényhordozók is sötétben tapogatóznak. Mondják, hogy hiába: nincs cél, nincs múltunk, ezért nem élünk, és nem tudunk éltetni, életet adni, értelmet adni az életnek. Hány és hány világot alakító vagy erre jogot formáló szórja mocskát a szélbe?! Nincs mit tenni ellenük. Ezt visszhangozzák mindenfelől. Miért akarsz kilógni a sorból? Miért akarsz különb lenni, mint mások? Nem látod, hogy mindenki másképp csinálja, és egyedül vagy? A toronymagas egyéniségeket lefaragják. Nem kellenek a szentek. Jók nekünk a középszerűek. S neked sem sikerül majd megváltani, felemelni e silány, vegetáló tömeget. És mégis fölkel, hurcolja keresztjét egy egész világ ellenében, egy egész világ helyett, az egész világért.

VIII. Állomás: Találkozik a síró asszonyokkal

Az élvezet vagy a gyász megbénít, ellehetetlenít. Mozgásképtelenné, tehetetlenné válhatok. A sírás csak a feszültségemet oldhatja, de a kemény kihívást nem enyhíti. Ezért mondja Jézus: Ne miattam sírjatok, hanem magatokat és fiaitokat sirassátok! Vagy folytatná a mai siránkozóknak: A meg nem született, az ésszerű családtervezéstől elvetéltetett százezreket sirassátok, ti, anyák! Anyák? A megélhetésért, kényelemért, könnyű, felelőtlen életért feláldozottakért sírjatok! A keresztet hordozó Krisztus épp ennek az életnek mond ellen: Az odaadott élet az igazán élet, az igazán értékes emberi élet. Fel tudtok-e nőni hivatástokhoz? Tudtok-e lelkesíteni, vigasztalni, ihletni; tudtok-e, mertek-e egy férfi ideálja lenni? Tudtok-e olyanok lenni, akikre érdemes fölnézni, akiket érdemes ezért becsülni? Tudtok-e gyermekeiteknek egy világot megnyitni, élettel telítve távlatokat nyitni, álmokat sugallni?

IX. Állomás: Jézus harmadszor esik el a kereszt alatt

Jézus a bűnök miatt, a bűnösökért vállata a kereszthalált. És csak azon tud segíteni, aki maga is beismeri bűnösségét, megvallja bűneit és bocsánatért Jézushoz jön. Elegendő harc, hogy a múltat be kell vallani: mindazt, ami a meggyőződésem ellen volt, van; mindazt, amit egyéni érdekből teszek, és amivel magamat és környezetemet fertőzöm. Hány és hány hibám, bűnöm van, amivel kamaszkorom óta küszködöm, űjra és újra, szinte reménytelenül. Mintha nem tudnék előrehaladni, hajlalmos volnék a harcot föladni, sőt, a szembenézést, az önvizsgálatot is felejteni, mert minek, mert reménytelen esetnek tartom magam. Szint unom a magammal való küszködést – nincs türelmem önmagamhoz. És ott a harmadszor is fölkelő Jézus, hogy ne adjam fel: Aki tőlem azt kéri, hogy bocsássak meg másnak hetvenszer hétszer. Az nekem is végtelenül sokszor képes és hajlandó megbocsátani, a múltamat feledni. Micsoda lehetőségem van, hogy mindig újra kezdhetek; mindig tiszta lappal indulhatok, mert van, aki ott áll , és vár rám, a tékozló fiúra. Jézus fölkel harmadszor is, hogy Atyjához menjen a halálon át. Én is fölkelek és Atyámhoz megyek: bocsáss meg!

X. Állomás: Jézust megfosztják ruháitól

A legteljesebb intimitásától fosztják meg. Ott áll végsőkig kifosztva, kiüresítve, még a ruha biztonságától és védelmétől is megfosztva. Hányan adják fel rejtett szemérmüket, és aljasítják le magukat a végsőkig. De nem csupán ők a bűnösök. Azok is, akik hozzájárulnak, hogy egyik ember a másik számára áruvá váljon. Nemcsak a magát felkínáló, hanem a gerjesztett piac is bűnös, ha nem bűnösebb. Hány kifosztást ért meg ez a század? Milliószámra lettek elhajtva emberek, és lettek jogfosztottá, mozdulatlanságra kárhoztatva. És ki, mi maradt utánuk? Egy élet kemény munkájának eredménye hullott szét, vált semmivé, pusztult el. Hányszor kellett szembenézni a tragikusan kemény kérdéssel: érdemes volt mindezért annyit izzadni, annyit törődni? És a tudat, hogy mindez megismétlődhet, tett annyi embert fásulttá, közömbössé. Ők ezért adták fel. Mibe helyezzem biztonságomat? Meg tudok-e állni annyi kifosztottság után egymagamra hagyva? Van-e olyan belső kincsem, ami elvehetetlen; amibe keményen meg tudok kapaszkodni; amivel derűmet minden nyomorúság ellenére meg tudom őrizni, mert tudom, kinek hittem, kiben bíztam, és tudom, hogy nem szégyenülhetek meg.

XI. Állomás: Jézust rászögezik a keresztre

Már nem szabad. Szabadságát, önrendelkezését is odaadta – szabadon. Nem vehették volna el Tőle, ha Ő ezt nem akarja. Felfeszítették, mert Ő akarta. De már előbb megfeszült, mint mielőtt a szögek odakötötték. A szegek nem tarthatták volna meg Őt a kereszten, ha Ő nem akarja. Most nincs csoda. Nem száll le a keresztről. Nincs prédikáció, nincs tanítás. De minden szónál beszédesebb megnyilatkozása az önmagát teljes mértékben odaadó, kiüresítő isteni szeretetnek. Csak aki lemond önmagáról valamilyen formában, az nyerheti meg az életét és önmagát; az önző, egoista azonban biztos önvesztésre van ítélve, oly méretű magányra, amit az ember egymaga betölteni képtelen. Mindent eltűr. Mert a türelem értékesebb minden csodánál és minden jelnél, beszédesebb tanúsága az itt rejtőző erőnek. Én vajon meg tudok-e állni, meg tudok-e nyugodni aktivitásom kavargásai közt? Rá tudok-e csodálkozni Isten kezenyomaira a természetben, az emberekben, emberi kapcsolatokban és egyéni életutamon?

XII. Állomás. Jézus meghal a kereszten

Ha majd a magasba emelnek, mindent magamhoz vonzok. Mintha azt akarná mondani: Amikor majd alászállok a kereszt szégyenletes halálának alázatába, magamhoz fogom vonzani az emberi szíveket az istenség és a teremtetlen szeretet magasságába. Mert ami az emberi szíveket vonzza, az a lélek egész érzületét és minden képességét vonzza az összes testi-lelki cselekedetekkel együtt. Sőt, mivel minden teremtett dolog az emberért lett, ezért ami az embert vonzza, az mindent vonz. Uram, mutasd meg nekünk az Atyát! – kéri Fülöp Jézustól. Jézus válasza pedig: Aki engem lát, látja az Atyát is. Aki látja most a keresztre szegezett Jézust, az látja az Atyát, látja az embert felemelő, igazi emberré tevő isteni szeretetet is. Azt a szeretetet, amely vállalta keresztet; Aki értem is meghalt a kereszten; akinek rám is gondja van; akinek én is fontos vagyok; aki figyel rám és gondoskodik rólam.

XIII. Állomás: Jézus testét leveszik a keresztről

Akinek megadatik, hogy saját fiát túlélje, csapás annak már az élet. Az állandó kérdőjelek, az állandó miértek. Hát így gondoltad, hát erről álmodtál az angyali üdvözlet óta? A keserű jóslat betelt: tőr járja át lelkedet, így látni egyszülöttedet, kifosztottan, meggyalázva, átszúrva. Hiszel-e még továbbra is, hogy ez nem lehet a végső? Újra kell vajúdnod. Vajúdnod a hitedet, hogy Isten mindig szolgál valami ismeretlennel, valami kiszámíthatatlannal, amibe bele kell menned; bele kell kezdened a tisztuló látóhatár reményében, a megnyugtató válasz reményében, a minden látszat ellenére való reményben. Az Istent figyelni és követni tudó ember mintája az odaadó nőiség csodája és csúcsa: Mária. Aki tudja, hol a helye, még akkor is, hogyha mi csodára várva a teremtményt készek volnánk a Teremtővel fölcserélni és ünnepelni. Az ő élete befejezett, tökéletes, megcsodálható életút, melynek végigviteléhez Isten és Fia keresztjének ereje adott előre is erőt.

XIV. Állomás: Jézust eltemetik

A hívő ember többszörös botránkozása: pedig azt hittük, hogy Ő váltja meg Izraelt, az emberiséget. Hol vannak a megváltás művei és nyomai? Csak csupa befejezetlen, csorba, csonka emberi életek. A legreménytelenebb stáció a sír, az utolsó állomás – végállomás? Ha így vélem, akkor reménytelen az életem leélni. Esélytelen vállalkozás. Azóta azonban sírjainkon ott a kereszt. És ebben a jelben bízthatok, győzhetek. Győzhetem erővel az életem; és halálom elsötétítő tudatára ettől kapom a reményt. A remény jele lett a kereszt, hogy Isten nem halt meg, hogy az Isten nem hagyta magára a világot; szeretetének a jele, hogy megváltott. Az élet jele, hogy Isten maga az élet, az éltető, az én életem és az én éltetőm is.

“Miért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis!
Miért ne legyek tisztességes? Kiterítenek úgyis!”

De hozzátehetjük: ez nem a vég: csak így van remény.

 http://www.karizmatikus.hu/imak/imaink/2950-keresztut

Elmélkedés a keresztút stációihoz

Az ítélet
    Az Úr Jézus meggyötört, megalázott arccal, de mégis szelíd tekintettel néz rám. Nem zúgolódik, nem szitkozódik, a rágalmat, a megszólást, az ítélkezést fájdalommal, szelíden fogadja. Az ököl és az arcátlanság törvénye nem az övé. Arra született és azért jött, hogy tanúságot tegyen az igazságról. Akik Istenből születtek, azok hallgatnak az ő szavára.
    Jézus, eljövendő örök bíró, könyörülj rajtam!

A kereszt
    Mit adhatnék én az Úrnak? Öklöt, köpést, ostort, udvari bolondot csináló bíborruhát, nádpálcát, töviskoronát, vagy éppen keresztető? Az élet fájától eltávolodó ember úgy akar menekülni bűne terhétől, hogy azt másra hárítja. Az Úr, mint szerelmes, a keresztet, mint az élet fáját magához öleli. „Mert mint a halál, olyan erős a szerelem”, és mint valami pecsétet karjára, szívére von engem (vö. Én 8,6).
    Jézus, nászházból kilépő vőlegény, könyörülj rajtam!

Az első esés
   Aki erősnek gondolja magát, vigyázzon, hogy el ne essen! S ha elbukott, igyekezzen, hogy mielőbb felállhasson! Megrázó esemény az elesés, de még szánalomra méltóbb az, aki fel sem akar kelni. Nincs az az élethelyzetet, amit az Úr értünk ne vállalt volna. Azért vállalta az elesést, hogy általa mi is felkeljünk, és tovább haladjunk az üdvösség útján.
    Jézus, aki elbuktál értem, könyörülj rajtam!

Találkozás
   Isten a szeretet, s ha szeretet, akkor kiszolgáltatottság, vágyik a mi szeretetünkre, találkozni akar velünk. Aki hallgatja az Úr szavát, szívében el-el gondolkodik rajta, és tettekre váltja, abban Isten csodálatos kegyelme valósul meg. Bensejében átformálódik, mert Isten szeretete árasztja el őt. Isten szeretetében átalakulva így lesz Ő Krisztusnak anyja, testvére, nővére és rokona.
    Jézus, Isten testté lett Igéje, könyörülj rajtam!

Segítő kezek
    Ami előbb keserűnek tünik, az átváltozik a test és a lélek édességévé. Ha Boldog Teréz anya Kalkutta utcáin nem veszi fel az első súlyos beteget, akkor a többi többtízezer is ott maradt volna. Lehet, hogy a karom gyönge, de ha szívem tiszta, akkor a kereszttel együtt Krisztust ölelem magamhoz. Conpassiones, együttszenvedés ez. Én vele testvéreimért, ő velem érettem, és általam felebarátaimért.
    Keresztet viselő Jézusom, könyörülj rajtam!

A képmás
    Mély nyomot hagy a szeretet. Még az apró cselekedetek is Krisztusra, és az ő szeretetére, vérben ázott képmására emlékeztetnek. Ha valakivel jót teszek, azt Krisztusnak teszem. Krisztus pedig a bennem kialakitott „Isten képmása” vonásait tisztítja le. Mintegy jegykendőt, úgy nyújtja nekem az ő vérben ázott arcát. A szeretet pazar ajándéka ez.
    Vérben ázott arcú Jézus, könyörülj rajtam!

A második elbukás
    Krisztus magára vette bűneinket. Az én bukásaim az ő keresztjét terheli. Bűneimmel Krisztus keresztje elé roskadok. Így akarok a bűnbánatban visszatérni az Úrhoz. Az Úr Jézus bukását az én bukásaim okozzák. Az ő példája viszont felkelésre int. Ha megszabadulok a bűn okozta tehertől, és az ő igáját veszem magamra, bármilyen nehéz is az, ha elnyom, utána felemel.
    Alázatos szívű Jézus, könyörülj rajtam!

Síránkozás
    Krisztus az élet fájává lett. Mi, akik elszakadtunk tőle, tűzre vetendő száraz ággá lettünk. Bűneink szégyenében égünk. Mit sem ér a vallásos köntösbe bújtatott siránkozásunk! A lelki tunyaság nem terem jó gyümölcsöt. Fogadjuk meg Krisztus intő szavait: - ne a meddő sajnálkozások, hanem inkább a bűnbánat érzése miatt folyjanak könnyeink!
    Bűnbánat könnyeit letörlő Jézus, könyörülj rajtam!

Harmadik esés, avagy úttalan út
    Az ember előbb-utóbb találkozik a magány, a magárahagyatottság érzésével. Talán már az sincs, aki vigaszt, vagy segítséget tudna nyújtani. Az élet egyre elviselhetetlenebbé válik. A múlt emlékeibe való visszahajlás sem boldogít. Ez már a hegytető közeli állapot, ahol már út sincs, csak a gúny és a szégyen érzete. Ebben a helyzetben is segíteni akar Krisztus, aki az úttalan úton elnyúlt testével úttá lett érettem.
    Jézus, aki érettem úttá lettél, könyörülj rajtam!

Lecsupaszítás
    Ne csak Krisztus ingjét akarjuk, hanem magát Krisztust. Ami van ebben a világban, minden elmúlik. Eljön az a pillanat, amikor üresen, mindenemből kifosztva, megfosztva, lecsupaszítva kell állnom. Nem marad semmi e földi életből, csak a szeretet, és annak művei, vagy esetleg annak súlyos hiányérzete. Krisztus, aki meztelen állsz a hegytetőn, légy irgalmas vetkeztetőm!
    Jézus, aki önmagadat adod nekünk, könyörülj rajtam!

Megszögezve
    A gyűlölet, bármennyire is erősnek és kíméletlennek mutatkozik, valójában gyönge, mert a szeretettel nem tud mit kezdeni. Mi a szeretet? Nézz Jézusra! Amit az ő keresztre feszítésében és halában látsz, az mind a szeretetről beszél. Mintha csak azt mondaná: - bármennyire is gyülölsz, én annál jobban szeretlek! Mert sokkal fontosabb és értékesebb vagy, mint amit gondolsz magadról.
    Megfeszített Jézus, könyörülj rajtam!

A szeretet nem szünik meg sohasem
    A szeretet a másikra irányul. Nem visszahajlik, nem önmagába görbül, hanem a másikért van. Elfeledkezik önmagáról. Nem önmagára gondol, hanem a másikra. Jézus mindvégig szerette az Atyát, és benne minket, embereket. S ebbe a szeretetbe képes volt belehalni. Mert minden igazi szeretet meg van feszítve, de szeretni kell megfeszítetten is. Jézus nem önmagára gondol, hanem még ott is a bocsánatot, és paradicsomot kínálja föl nekünk.
    Érettem haldokló Jézus, könyörülj rajtam!

Fájdalmas ölelés
    Ölelésre az igazi válasz a megnyílás, a csókra a szeretet apró gesztusai, a befogadásra az önátadás. Isten nem halott, hanem most is azok után siet, akik a sötétség és a halál árnyékában ülnek. Engem keres, a nyomorultat! Óh, ember, ne taszítsd el magadtól a kegyelmet, és ne fogadd közömbösen, hanem szép szelíden vedd öledbe a te megfeszített Istened!
    Jézus, az örök élet záloga, könyörülj rajtam!

Ez már nem temetés...
    Ha a lelkem jól lezárt, gondozott, fehérre meszelt sírjára nézek, látszólag nyugalom, sőt büszkeség tölt el. Ugyan ki látja a bent lévő rothadást, és ki érzi a bűzt, lelkemnek döglött szagát? Jézus halálakor sírok nyíltak meg, és halottak indultak el. Uram, Jézus, érintsd meg lelkem sírboltját, hantolj ki bűneimből, és támassz fel újra engem! Hasíts belém a feltámadás fényével, teremts új lelket bennem, hogy már e földi életben a te föltámadt képedet viseljem!
    Jézus, Istennek egyszülött Fia, könyörülj rajtam!

fr. Anaklét



http://www.ofm.ro/node/43

Read more: http://nyomaban.hupont.hu/78/anaklet#ixzz3N0uo542L

Sík Sándor: A keresztút (1950–1952)

I. stáció

A Rend és a Szabadság védelmében,
Törvény és Birodalom érdekében,
A Cézár és a Jehova nevében:
Az ítélet kimondva fejére.
      Íme az Ember
Indul a Koponyák Hegyére.

Kétezer éve:
A Rend és a Szabadság védelmében,
Törvény és Birodalom érdekében,
A Cézár és a Jehova nevében
Mindennap új-új pálca töretik.
Íme az Ember, a nyomorult Ember
Ítéltetik és öletik.
Halljátok-e az ezredeken át
Az el nem múló ítélet szavát?
Ki hallotta, mikor megszületett?
Ki szülte meg az elsőt, az ezrediket?
Ki mondja ki? Pilátus? Kaifás?
A Birodalom vagy a Nagytanács?
Nero vagy hitehagyott Julián?
A forradalom vagy a hagyomány?
A gyűlölet-e vagy a félelem?
A babona vagy a történelem?
S aki meghozza, a setét bíró
Jótét lélek vagy ádáz vérivó?
Isten küldte vagy ördög szállta meg?
Mindegy, testvérek: az ítélet egy,
Mert egy az Ok és az Értelem
Egyik neve Igazság, a másik Kegyelem.
Minden halál és minden szenvedés
Egy úton jár és egy irányba néz:
Vérhullás nélkül nincs engesztelés.
Az ítélet, a nagy Szentencia
A bűn törvényes, egyszülött fia.
Ó bűnösök, mi kik bűnben születtünk
És bűnt szülünk minden lehelletünkkel:
Az ítéletet, mely harsog felettünk
Bizonyhogy magunk nemzettük fejünkre.
Krisztus ostorát éjente-naponta
Eleitől hány ember bűne fonta,
S hányé ólmozza makacsul manap!
Melyiknél lennék makulátlanabb?
A bűn tajtékoz minden nap körül,
S az ítélet a bűn méhében ül.
A bűnök óceánja végtelen:
És mely bűntől vagyok szeplőtelen?
Ki ellen szól az ítélet, ki ellen?
Minden embernek minden bűne bennem,
Gyümölcsként, virágként vagy csíraképpen:
Ahhoz kiált, aki az anyaméhben
Szólítja szabadságra a magot.
És minden bűnért felelős vagyok.
A szomszédomnak nem volt kenyere,
S nekem jóval a tányérom tele.
Rám nézett, és a szívem megesett,
Nem adtam mégsem, csak egy keveset.
S ha bőven is, csak a selejteséből,
Ha javából is: csak a fölöséből.
Ha meg egyszer a magamét feleztem,
Már úgy hittem, hogy érdemet szereztem,
S az igazságos mennyei Király
Kezeiből a jutalom kijár.
S bár tudtam: tettem csak annyira méltó,
Mint a gyermeké, aki cukorért jó,
A mézes szájíz mégis megmaradt
És meg-megveregettem vállamat.
Holott a szomszéd… s mind az éhesek…
Uram, vállalom az ítéletet.
Mindent, Uram, mindent, mindenkiét!
Az egyik ember bűne a beszéd,
A másiké a csend, a cimborás.
Kárhozatba visz a káromkodás,
De azzal is lehetsz pokolra méltó,
Hogy meg nem zökken ajkadon a szép szó.
A békesség is bűnné válhatik,
Ha Isten dörgeti villámait,
És elgáncsolhat azzal is az ördög,
Hogy olykor bele nem vágtad az öklöd
Egy-egy arcba, melyen a gyűlölet
Az Isten-kép megcsúfolója lett.
Vétkezhet azzal is a tunya szellem,
Hogy vétlen marad a vétkezők ellen.
Ha minden ember a felebarátod,
Feles akkor az áldás meg az átok,
Közös az érdem, a bűn is közös:
Mindenkiért mindenki felelős!
Te is, testvérem, én is az vagyok
És vállalnunk kell a gyalázatot.
Az emberiség péntek-éjszakáján
A mi késünkön vérzett el a Bárány.
Mikor Pilátus eltörte a pálcát,
Mi tartottuk a mosakodó-tálcát,
Hogy mossa kezét meggyalázott székén:
Mi ordítottuk rekedtre a gégénk:
Feszítsd meg őt! és Mirajtunk a vére!
Mi kergettük a tagadásba Pétert,
És a vigyorgó szolganép előtt
Mi tagadtuk meg háromízben Őt.
Arcába köpni mi voltunk serények,
Mi sürgölődtünk – nagyzsoldú legények –
Ólmozott szíjjal vérét ontani.
Mink a lator is, a baloldali,
Ki a kereszten is káromkodott,
És mi vagyunk Júdás, az átkozott
Júdás, kinek meg nem születni jobb.
Születtünk: emberek vagyunk.
Emberek vagyunk: bűnösök vagyunk.
Te, ki az ítélőn ítélkezel,
De bűne bánójával könnyezel,
Halld elfúló szavam:
Jaj, ne magam,
Jaj csak a Bárány
Keresztje nyomán induljak oda,
Hol elejétől fogva vár rám
Keresztemmel a Golgota!

II. stáció

Megroncsolt testtel, homloka tövisben,
Indul az útnak az elítélt Isten,
Vállán a kereszttel.
      A kezemet, Uram,
Jaj, a kezemet soha ne ereszd el!

Hát én is immár idáig elértem!
A Teljeskorig most lett, hogy megértem:
Jön, jön felém már a kereszt,
Elment előttem a Fájdalmas Ember
A nagy kereszttel és azt mondta szemmel:
Itt van: szeresd!
Érzem, hogy nő ki vállamból keresztem.
Én nem kívántam, ó én nem kerestem:
Ha fölsejlett a fájdalom,
A színétől is félreoldalogtam,
És dideregve bűnbánón vacogtam,
Hogy nem bírom.
És mostan imhol megtermett magától.
És oly biztosan, mint nap az éjszakától
Mindennap újra megterem.
Még álmomban sem láttam eddig arcát,
És mégis-mégis: énnekem faragták,
Megismerem.
A történelem volt a faragója,
A rám köszöntött getszemáni óra
Vérizzadása szülte meg.
Amitől eddig megóvtak a mennyek:
A Benső Éjnek hogy mélyére menjek, –
Most küldenek.
Ó én kezdettől rámszabott keresztem!
Elfogadom, Uram, de hogy szeressem?
Tán igazabban ölelem,
Ha engeded, hogy azoké lehessen,
Akikért ezt az életet szerettem,
A kegyelem.
Hadd indulok hát a keresztes útnak!
De a gyengének, de a nyomorultnak
Uram Jézus, Te adj erőt,
Vagy elbukom az első durva szónál.
De hiszen minden stációnál
Te jársz, Uram, szolgád előtt!

III. stáció

Terhe alatt a szörnyű fának,
Terhe alatt a tenger bűnnek,
Mik láthatatlan madarakként
A két keresztes ágon ülnek,
Terhe alatt a világ elejétől
Világ végezetéig minden rossznak:
      Az Úr leroskad.

Ó porig megalázott Jézusunk,
Hát itt a porban, itt találkozunk!
Ó be mienk vagy! Most rád ismerek:
Leroskadt Isten, roskadt emberek.
Ó emberebb te minden embereknél,
Vérünk és húsunk, emberfia, testvér!
Verejtékünk hordod és vérhullásunk:
Ó hogy szeretünk – ó hogy megalázunk!
Patkók alatt és korbácsok alatt
Arccal csókolod a véres sarat,
Lába elé terülsz a csőcseléknek,
Föl sem nézhetsz már arcába az égnek.
Nem tűrjük el, hogy föntebb légy minálunk,
A magunk szennyes szintjére cibálunk.
Ó tudjuk jól: nem a szegény kereszttől,
Nem testi kíntól, hogy lábad meging:
Századokon, ezredeken keresztül
Zuhognak rád a bűnök: bűneink.
Az én bűneim ülnek a kereszten:
Esned kell, Uram, mivel én elestem.
Én voltam, aki elgáncsoltalak.
Ó hogy szeretlek, – ó hogy bántalak!
De hogy bánthatlak, hogyha úgy szeretlek?
És ha bántalak, hogyan szerethetlek?
Így volt akkor is, ama régi órán,
Amikor legelőször csapott a gáncsvető rám.
Az érthetetlent ki értheti meg,
Az első jajt, első elestemet?
A gyilkos dallamot megrebbenő szívemben,
Lent, énem hajszálgyökerei alján,
Mely legelőször ringatott el csalfán
A bűn végzetes félálmába engem.
Mi lehetett az első buktató?
Cukor? gyümölcs? füllentés? durva szó?
Vagy egyszerűen a rossz unalom?
– Olyan nagyon régen volt! – nem tudom.
Csak azt tudom, de azt erős bizonnyal,
Hogy megbántani nem akartalak.
És mégis: tudom és tudtam, iszonnyal,
Hogy megbántottalak.
Talán nevét sem tudtam még a rossznak,
S prédája lettem valami Gonosznak.
Valami hangnak, amely sohasem
Szűnt el azóta bennem zümmögni csendesen:
Zümmögni egyre, ami jól esett,
Ami édesség, ami élvezet,
Ami könnyű, amivel nincs vesződség,
És legfőképpen: semmi felelősség.
Ismeretlen hang volt és érthetetlen,
Nem az én hangom, nem is énbelőlem:
Mindenestül más, idegen.
És mégis, mégis, mégis énbelőlem:
Én lettem más, én lettem idegen,
Más is és idegen is: érthetetlen.
Csak azt tudom, hogy kettévált a lelkem,
Hogy amit nem akarok, akarom,
És hogy kettőnek lenni fájdalom.
Azóta így van: megyek Teutánad,
Csepp vasszemecske a mágnes felé,
– Hova mennék? az Ige titka nálad,
Az életé, az én életemé, –
S egyszerre csak elfut a föld alólam,
Hurok rántása lépő lábamon:
S fekszem a földön, élettelen ólom.
– Akartam? Nem akartam? Nem tudom.
Arcom meg-meglegyintik angyalok:
Szépség, Igazság, izzó látomások,
Elsuhanó szárnyakkal rám suhog
Minden bizonynál bizonyabb hívásod.
Megyek feléjük, mint az alvajáró,
A látás józan mámora elönt,
Hét nap járom a tiszta fényözönt:
Nyolcadnap reggel lomha szürke háló
Égen és földön, lépteim nyomán
Langyosan ásít álmos ingovány,
Zöld békanyál a köntösömre loccsan,
Pedig szemem fönnjár a csillagokban.
Lábam a lucskot, szemeim a fényt
Egyszerre isszák: melyik vagyok én?
És melyik leszek holnap s azután?
A nehezen kiszántott gaz után
Ki fogja meg az élesztő ekét,
Hogy fölforgassa szívem fenekét?
Mert én Uram, ha csak magamra bíznád,
Úgy gondoznám el a szép tiszta búzát,
Hogy egy kalászra jutna konkoly kettő.
Nem, nem lesz asztagomból örömed,
S nincs rá mód, hogy igazit arassak,
Hacsak a tenyértörő ekevasnak
Neki nem állsz Te magad is velem,
Ó konkolyölő, szántó Kegyelem.
Mert él és fáj és sír bennem a Kettő,
És nincs ami megszabadítson ettől,
Csak a Te véred, csak a Te kereszted,
Csak a Te felém sikoltó elested.
El kellett buknod, hogy én el ne essem,
Hogy az én Kettőm újra egy lehessen.
Te, ki magad bűnömmel eljegyezted
És megölelted értem a keresztet,
Aki megengedted a zuhanást,
De nem azért, hogy lelkem megalázd,
Csak mert a mélyben annál jobban érzem,
Milyen magasban szabtad ki a részem:
Mikor rámzúdul, mint az út pora,
A másik én veszejtő mámora,
Hozzád kiált a mélyből lompos ajkam:
Akard, hogy úgy akarjam,
És megöleljem én is a zuhanó keresztet
Mondván: Míg meg nem áldasz, nem eresztlek!

IV. stáció

[jegyzet]

Megy a Jézus a Kálváriára,
Fejében a töviskoronája.
Véres rózsák verték ki a testét.
Megy a Jézus, viszi a keresztjét.
Most először roskadt el alatta,
Vad pribékek keze fölrángatta.
Szeges szíjak a húsába tépnek,
Borzalommal kísérik a népek.
Szeges szíjak csontig elevenbe.
Jön az úton Szűz Mária szembe.
A szeméből mennyek mosolyognak,
De szívében hét tőre pokolnak.
Nézi Jézust, nézi a keresztfát,
Azt a véres, verejtékes orcát,
Azt az Arcot, azt az édes-egyet,
Aki az ő testéből testedzett.
Kis Betlehem boldog éjjelében
Ő ringatta ámuló ölében,
Ő mosott rá, főzött és dagasztott,
Ágya szélén de hányszor virrasztott!
Ruhácskáit szőtte, fonta, foldta,
Haj pedig már akkor is de tudta…!
Ó hogy nézte távolodó képét,
Mikor elment, három éve, végképp!
Nézi most is, rogyadozó testtel,
Kicsi fiát a szörnyű kereszttel.
Nézi, nézi, fátyolodó szemmel.
Megy a Jézus, utána a tenger.
Véres úton, végestelen hosszan:
Tenger ember, férfi, gyerek, asszony.
Véres tajték veri ki a mesgyét.
Valamennyi viszi a keresztjét.
Nem hiányzik senki sem a sorból:
Legelöl a tizenkét apostol,
Utánuk a számolatlan ezrek,
Ködbevesző végtelen keresztek.
Ott piheg a sok mái szegény is:
Édesapám, édesanyám, én is!
Hétfájdalmas, nézz ide miránk is,
Krisztus Anyja, légy a mi anyánk is!

V. stáció

Cirenéből jött, messze földről,
Munkából jött, az anyaföldről,
Mindenképen a föld fia.
Kényszerítették,
Hogy véghezvigye boldog tettét:
Segítsen az Isten Fiának
A keresztet hordoznia.

Jött a szántóföldről, az áldott mezőről,
Éppen hogy elfogyott a munka kezéről.
A réti virágok, a szelíd olajfák
Voltak a társai, azok vigasztalták,
Azok is biztatták kövér esztendővel,
Földekben, fiakban áldott jövendővel,
Egyébre, nagyobbra vágyát sose mérte,
Tartotta a Törvényt, az Urat dicsérte,
Izrael reményét várta türelemmel:
Ábrahámnak igaz fia, igaz ember.
Ha a hév nap után a hűvösön este
A sok kicsi szájnak kenyerét megszegte,
Boldogabb, békésebb ember nem volt nála.
És most megragadják s borzadó vállára,
Melyen még az egész nap terhe ott reszket,
Rárakják a térdet csuklató keresztet.
Tiltakozott előbb, küszködött, kiáltott:
„Mi közötök hozzám? mi közöm hozzátok?
Nem vagyok én rabló, lator, útonálló,
Rendes ember vagyok, dolga után járó.
Sohasem volt nekem életemen által
Semmi ügyem-bajom semmi hatósággal.
Azt sem tudom, mi ez, hogy így összecsődül
Ez a tenger népség városból, mezőrül?
S ez a boldogtalan! – Dehát a dolgotok
Tegyétek! – mit bánom! – csak engem hagyjatok.”
Így a Cirénei, de hiába morgott,
Nem állta végül is a sziszegő ostort.
Vállával alája feszült a keresztnek,
Szétnézni alóla csak azután kezdett.
Miféle menet ez? Kik ezek a népek?
Szíriai rongynép, római pribékek,
Szitok a szájukban, a kezükön korbács.
Utánuk sereggel a templomi szolgák.
Nyomukon kövesült orcával lépdelnek
Méltóságos vének, papi fejedelmek,
A vérmocskos utat seperi, sodorja
Köntösük aljának kétaraszos bojtja.
Köröskörülöttük fenekedő zajjal
Mind az egész város szemete, legalja.
Csikorgó fogakkal, köpködve, sziszegve
Az öklüket rázzák ezren amaz egyre,
Kit veszteni visznek a Golgota hegyre.
Ki ez a férfiú? Simon odafordul.
Éppen most rángatják újra fel a porból.
Feláll, – egy pillanat, csak egy, a szemébe,
Jézus Simonéba, Simon az övébe:
Veti neki vállát máris a nagy fának,
Megyen a Jézussal, föl a Golgotának.

VI. stáció

Ó Istenarc, kegyetlen
Kínzástól éktelen!
Ó Irgalom, egyetlen!
Ó Jóság, végtelen!
Méltó ki lenne Hozzád?
Egy gyenge nő:
Letörli véres orcád
A keszkenő.
Ó arcom, ember arca,
Te bűntől éktelen,
Az Isten képe torza,
Te jótlan, széptelen!
Hallom amint esengő
Szíved dobog:
Ölelnéd, mint a Kendő,
Vert Krisztusod.
Ó lelkem, durva kendő,
Mocsoktól keserű:
Nézd, mennyi vár esendő
Arc, amit letörülj:
Kar nincs elég ölelni,
Mindenfelé:
Vert arcok, s valamennyi
A Krisztusé.

VII. stáció

Hasztalan görnyedez utánad a Cirénei
A megosztott járom alatt,
Pihegő szívére szorítva a Kendőt,
Hiába botorkál Veronika lépteid nyomán:
Hiába kísér simogató szeme
Annak is, aki szívében hordja
Iker-mását a világ elejétől rádrakott Keresztnek:
      Göcsörtös az út és roskatag a váll,
      Minden lépésen irdatlanabbra nő
      És súlyosabbra az elnyomó Kereszt:
      Ímhol másodszor roskadsz el alatta.
Mintha mondanád:
      Ó milyen jó a te szeme Édesanyám,
Ó milyen jó volt,
Mikor didergős Betlehemben a barlang hidegét
Csókolta melegre melled buggyanó szerelme,
És mikor a názáreti gyalupad mellett
A munka verejtékét törölte le simogatásod.
Hűsítette drága kezed simogatása.
      De most, anyám, most nem szabad:
      Most olyan kegyetlen-nagyon kell Fiadat szeretned,
      Ahogyan szeretni csak te tudsz:
      Most nem szabad könyörülnöd,
      Most csak szenvedni, szenvedni szabad,
      Hordani együtt, kétségbeesett-boldogan,
      Némán, néma Fiaddal,
      A néma Keresztet.
Neked is, Veronika nővér,
Köszönöm, amit rajtam cselekedtél.
Vidd el magaddal Kendőd szívében
Hálám véres Arcát, vigasztalásul
Magadnak és minden nővéreidnek,
Akik körötted sírva tolonganak
És szívszakadva cselekednék, amit te cselekedtél,
Csak éppen nincsen kendő a kezüknél,
Csak éppen vissza ne lökné őket lándzsája nyelével a zsoldos
És meg ne bénítaná kezüket-lábukat
A nem belőlük való rettegés!
Köszönöm neked a Kendő melegét.
      De most, most a hideget érzem, – a sokakét,
      Akik kendőtelenül és szívtelenül követnek az úton
      És nem látják a Kendőt,
      Amelyről Arcom virrasztó vére csorog.
Neked is, bajaim társa, testvérem, Simon,
Köszönöm térded ropogó irgalmasságát,
Vállad feszülő könyörületességét,
Köszönöm morogva engedő elszánásod
Amellyel vállaltad a jármot,
Azt sem tudván, mit és hová,
Köszönöm neked és minden testvéreidnek,
Akik értetlenül és talán zúgolódva is,
Hordják becsülettel szakadásig
Tántorgó társaik keresztjét,
És úgy nem tudják, mint te, Simonom,
Hogy a Hegy felé indultak el,
Hol elvétetnek a világ bűnei.
Köszönöm, Simonom, de lásd
Most még a te vasgyúró testvérkarod is kevés.
Ketten vagyunk csak és emberek vagyunk csak
(Ezen az úton mindaketten emberek vagyunk)
Ketten, szemközt az évezredekkel:
Ketten, akik emeljük a Keresztet,
És milliók, akik húzzák, zúzzák, döngölik, nyomorítják,
Kézzel és lábbal, rázuhanó iromba testtel,
Szitokkal, röhögéssel, könnyel, sóhajjal, még imával is.
Bocsáss meg, Simonom,
Ha magammal rántalak a tőrélű kövekre,
És bocsáss meg, ha majd felrángat az ostor,
S vasas lába az ordító pribéknek:
      Bocsáss meg, testvér, most roskadni kell,
      Most el kell esni, – értük,
      Így van megírva.
Hát én, Uram, hát én?
Ó én nem mertem szembe jönni rád
És szemedbe nézni a drága Szűzanyával,
Inkább bújtam volna a föld alá is,
Csakhogy bele ne kelljen néznem a Szembe,
Mely látja a szívet és vesét.
Ó én nem törtem át a lándzsák durva láncán
Veronikával, – inkább utána kaptam
És kendőjénél húztam volna vissza őt,
Ha jobb, s erősebb nem lett volna nálam.
A Ciréneinek is csak integetni tudtam,
Hogy jaj, valamiképen oda ne álljon,
Közt vállalni veled,
Mert még ki tudja, mi nem éri őt is!
Ó én nem vagyok senkire hasonló
Azok közül, akik Téged szeretnek,
Hát még Tehozzád, aki pedig oly nagyon
Kívánsz hasonló lenni hozzám,
Mindenben, – egyet kivéve.
Ó, Uram, én éppen csak abban az egyben hasonlítok Hozzád:
Hogy el tudok esni, hogy újra csak el tudok esni,
Hogy mást sem tudok, csak esni és újra esni.
      De milyen esés ez, Uram!
      Engem nem a keresztnek súlya nyom el;
      A Kereszt húzna vissza állónak, egyenesnek.
      Nem az ostor hajszol elesni a kíntól:
      Az én ostorom inkább szólítana vissza
      A szép szoros útra feléd.
      Engem a Golgota ködlepte homloka messziről
      Nem a szörnyű halál képével ijeszt,
      Hogy már az útban elfogyjon erőm a rettenettől:
      Ha én a szemem hozzá emelem,
      Én már Téged látlak rajta óriás kereszteden,
      A mindenség minden szíve felé kitárt
      Ölelő karjaid énekét hallom:
         Hozzám jertek, akik terhelve vagytok,
         Én megenyhítelek!
      Hát mérthogy nem sietek feléd,
      Hát mérthogy botorkálok össze-vissza,
      Mindenfelé, csak arra nem,
      Ahol az vár, amiről tudom, hogy a legjobb,
      Legénnekemvalóbb.
      Mért tipegek, topogok, tántorgok ide-oda szűntelen.
      Csak éppen háttal Hozzád,
      Jaj, háttal enmagamhoz is!
Krisztus, Krisztus, másodszor elesett Krisztus,
Akit ostorral ráncigál talpra a gyűlölet ökle,
Fogj ostort, Krisztus,
Ostort ellenem!
Kiáltok Hozzád,
Könyörgök Hozzád, keresztedért,
Másodszori elestedért.
Krisztus, állíts föl engem,
Másodszor is állíts föl engem!

VIII. stáció

Jeruzsálem leányai,
Ne sirassátok az Ember Fiát:
Timagatokon sírjatok,
S fiaitokat sirassátok el,
Mert imhol közel a napok,
Mikor boldog a magtalan leszen,
A méh, mely nem szült sohasem,
S az emlő, melyet nem szítt csecsemő.

Akkor majd kiáltani kezdenek:
„Szakadjatok reánk, hegyek,
Ti Halmok, takarjatok el!”

Mert ha így jár az eleven,
Száraz fa sorsa mi leszen!

Száraz fa, tikkadt árok szélén,
Apadt gyümölcs, hernyó-sodort levél én,
Sírjak-e magamért?
Itt is, most is, megint miattam,
Ki magamat már annyiszor sirattam,
Olyannyi potomért!
Nem, nem, a keresztúti könnyek
Ne mossák már a telhetetlen ön-nek
Unt köntösét többé soha:
Méltóbb özönnel azokat sirassák,
Kikhez a szépség, kikhez a szabadság,
Kikhez az élet mostoha.
A boldogtalan bűnösökre öntsd el
Könnyeid árját, rájuk ontsd a könnyel
Ölelkező szánalmadat,
Akik nem tudják, hogy mit cselekesznek,
Mikor az értük roskadó Keresztnek
Üzennek öngyilkos hadat.
A kisdedeknek óvd el könnyed árját,
A fiakat sirasd, apátlan árvák
Mércére mért falanxait,
Akik felnőttek szép hiszemben
S nem fogják tudni, hogy mi volt az ember,
És hogy az Isten hol lakik.
És sirasd el bólogató vének
Csorgó szemeit, kik a múltban élnek
S csak arról nézik a jelent,
Hogy életük a porig égett,
És nyöszörögve szólítják a véget.
És nem látják a végtelent.
Őket sirasd, ha nem sirattad eddig,
Bennük sirasd, a legeslegkisebbik
Személyében is, az Urat.
Csak egyet, egyet nem szabad siratni:
Egynek nem szabad sírni, sem siratni:
A férfit ne sirasd!
Férfi vagy? Itt a kereszt: állj alája.
Férfi vagy? Itt a Krisztus: kövesd a Golgotára!
A többit majd ott megtudod.
Csak kettő van a földön férfi:
Légy János, vagy légy Cirenéi, –
A Krisztus a te Krisztusod!

IX. stáció

Félig halálra váltan, már-már a Golgotán,
A szörnyű út után,
A szörnyűbb cél előtt,
Harmadszor is leroskad a Keresztviselő.
Mi, elesett apák megesett fiai,
(Merjük e mondani:
Mi keresztviselők?)
Merjünk megállani a Roskadó előtt?
Mi, kik a megszokott bűn kitaposott, avitt
Baromcsapásait
Járjuk nap-nap után,
Berzenkedőn se már, fásultan és bután,
Vakon és siketen, akár az unalom,
Mint az igás malom
Kerengő vén lova
Köröz egy vak körön, se té már, se tova.
Ajkunkon ki se hűlt Barabbás neve még,
Szorongó csőcselék:
Honnan vegyünk erőt,
Hogy szólítani merjük a Keresztviselőt?
Így kiáltsunk-e: „Krisztus, háromszor elesett,
Nézz rám és nyújts kezet,
Hogy el ne bukjam én
Legalább ott, a végső, halálos Hegy tövén!”
Vagy keserű torokkal inkább kiáltsuk ezt:
„Zuhanj reám, kereszt:
Szétmálló életem
Egy jó földindulással tán újrakezdhetem.”
Ki téged megölelt, az mindent újrakezd.
Zuhanj reánk kereszt,
Hogy véres két karoddal lelkünket átölelje
Az elesés malasztja, a fölkelés kegyelme.

X. stáció

Nap, húnyd le szemérmes szemed,
Forduljatok el, égi szellemek,
Meg ne lássátok őt.
Letépték anyja-szőtt mezét,
Leszaggatták varratlan köntösét,
S most itt áll ország és világ előtt,
A zokogók és röhögők előtt,
Az Ember Fia, meztelen.

Hát én, Uram? Mi lesz velem,
Ha eljön egyszer ama nap,
Mikor lábamhoz omlanak
Az ember-szőtte fátyolok,
S úgy csupaszon bámul reám
Az emberiség, a kaján
És a kíváncsi angyalok,
És meglátják, hogy ki vagyok.

*

Ki is vagyok, én Istenem?
Feleljetek, te száj, te szem,
Te arc, te mell, lábam, kezem,
S amelynek úgy kedvét kerestem,
Szárnynevelő föld-férge, testem,
Én börtönöm és kalodám
És titokzatos palotám
És templomom, felelj nekem,
Te Isten képe s állaté,
Hogy az én vagyok te vagy-é?
És hallom minden pillanatban
A választ, vérben, szívben, agyban:
„Igen” – lükteti egy ütem,
A másik azt dobogja: „Nem.”

*

Hát hullj le rólam, test-lepel,
Te testen-túli én, felelj:
Külsőm izgalmas belseje,
Vizeim rejtett kútfeje,
Repülőgépem repülője,
És szél is, szárnyam emelője,
Te áramtalan huzalon
Álmatlan izzó fény-neon,
Nem vér, és mégsem vértelen;
Hústalan-húsos értelem,
És te, szuverén hatalom,
Ki ösztönt, gondolatot, gondot
Elfújsz és mosolyogva mondod,
És ki se mondod: akarom!
Lélek, tudat, szellem, titok:
Te vagy-e, aki én vagyok?
S a fénytelen, hangtalan éjből.
Sugárzik a válasz a mélyből:
„Én én vagyok, én te vagyok:
Te nálam kisebb én nagyobb.”

*

A kisebb most némuljon el,
Az szóljon, ami énekel:
Dallam, imádság, szerelem:
Ami van is, de még nem úgy van,
Az életen innen és túlnan,
A véges arcú végtelen:
Én pontnál pontabb centrumom,
Mi vagy? – honnan vagy? – nem tudom.
Mégis, mégis tőled remélem,
Hogy libegő mécsláng személyem
Megsejti egyszer, ki vagyok.
„Vetkezd le éned, s megtudod!”

*

Ó meztelen Krisztus a hegytetőn,
Légy irgalmas vetkeztetőm!

XI. stáció

Áll a Kereszt az ég alatt,
A föld felett.
Tajtékot ver lába körül
A gyűlölet.
Alul halálos gyűlölet,
Fölül halotti csend.
Föld kiveti, s be nem veszi
Az ég sem odafent.
Ember Fia, Ember Fia,
Egyedül vagy a puszta végtelenben!
– Én Istenem, én Istenem,
Miért hagytál el engem?

*

Egyedül lenni: emberek között
Elátkozott,
Egyedül lenni: az Isten előtt
Elkárhozott,
Egyedül lenni: önmagadnak is
Csak undora, –
Hát ezt is, ezt is megtapasztalod,
Ember Fia!

*

Ha fáradt, mint a holttetem
Szíved s velőd,
S egy vérszegényke gondolatra sincs
Immár erőd,
Önmegvetésbe s unalomba fúl
A küzdelem,
És elűzni a déli döghalált
Reménytelen:
Alvadt szívedben a kétségbeesés
Fel-fellobog,
Elterülnél a földön: nincs tovább!
És: nem vagyok!
Imádkoznál, de szívtelen imád
Csak káromol,
Szólítanád az irgalmas halált
És nincs sehol:
Akkor lassan elkezded sejteni,
Talán-talán,
Mit láthatott csütörtök éjjelén
A Getszemán:
Ki az, kit a Krisztus verejteke
Meg nem hatott:
Az Akaratot, amely nem a te
Akaratod.
Mikor elönt a szennyvíz-rágalom
Igaztalan,
És elhagy a testvér, rokon és barát
Vigasztalan,
Körülgyaláz a bőgő gyűlölet
És butaság,
S aki véreden nőtt embernyivé
Az is elád:
Hívnád a törvényt, hívnád a Bírót,
Az igazat,
S az mosolyogva mossa a kezét
És megtagad;
Várnád a jóságos szamaritánt
S a szenteket,
S ők sebedibe lágy olaj helyett
Sót hintenek.
Kiáltanál az értő ég felé,
De nincsen ég:
Felissza fúló sikolyod lehét
A semmiség –
Akkor tudod meg, hogy mi a Kereszt
És ki az Úr,
A nagy Kereszten, ha mellette függsz
Áldozatul.
Az áldozatban ott megoldatik
Minden titok:
Ott, akkor Isten, a nagy Hallgató
Felelni fog.
Ott, akkor: „Istenem, én Istenem!” –
Kiálthatom.
Ott, akkor, Benne még magamat is
Megválthatom.

XII. stáció

Felkiáltottál: Beteljesedett.
És lehajtottad fejedet.

Igen, Uram, közel a nap,
Talán az óra, tán a pillanat,
Amikor félrebillen a fejem,
Amikor én is beteljesedem.
Mondjam-e úgy, ahogy elzörren a húr?
Vagy hogy a Létnek óceáni tükrén
Egy leheletnyi hullám elsimul
És elkezdődik egy új csepp öröklét?
Akárhogyan, – én beteljesedem:
Eltelt, letelt, betelt az életem.
Szemem nem issza már a zsenge rét,
A lombok és az alkonyok színét,
Fülem nem hall már rímet, sem mesét,
Orgonaszót s a fátyolfű neszét,
Nem érintem már lelkes ujjaimmal
Emberek ujjain át a csodát,
Akik közt élvén emberré lehettem,
És akikért magamat is szerettem:
Ezentúl, – már csak odaát.
Beteljesedett, – vége van.
De beteljesedem-e én magam?
A tenger eszmét, a gondolatot,
Amelyet itt gondolnom adatott,
Végig tudom-e gondolni odáig?
Öröm és bú és szenvedély csodáit,
Mik lelkem alvó Siloe-színét
Annyit kavarták gyógyító habokba,
Végig tudom-e hullámozni még?
Annyi a szó még, ami kavarogva
Zsongatja vérem, csiklandozza nyelvem,
És annyi dal, amit elénekelnem
Normámul szabatott:
Mondja-e majd a lelkiismeret,
Mikor eljő az „Elvégeztetett”,
Hogy elvégeztem a feladatot?
Vagy csak az élet lesz, ami lezárul,
És az embernek vég-szentenciául
Ez lesz őszinte sírirat:
„Élt ennyi évet és félben maradt?”
A dallamot ha meghal is, ne bánjad,
Ha csonka is; elég volt önmagának.
Nem amit zengtél, hanem ami voltál!
Átvette-e tapogató zenéd
Az isteni Hangmester ütemét?
A hangjegyeket olvastad elégszer:
Csak rajtad állt, hogy ennyivel elégszel,
Vagy addig virrasztasz s imádkozol,
Amíg odáig felnyújtózkodol,
Hol ujjaiddal kitapinthatod
Az óriás vezérmotívumot.
Lettél-e, mire ő hangolta lenned?
Vagy giccsbe fulladt és szirupba benned
A szeplőtelen hang, amit a Mester
A mindenségben egyetlenül-egyszer
Számodra, csak számodra komponált?
Ültél-e ittas éjszakákon át
A makulátlan billentyűk felett
Lesve a fösvény pünkösdi Szelet,
És lángja könyörtelen ihletében,
A verejték aranymosó vizében
Virrasztottad-e reggel-délben-este
Az igazit, a magadét keresve
A Tiszta Forma józan mámorát?
Mert nincsen megállás a kegyelemben
S töredék minden, csak a Szerelem nem.
Bűn és erény, igazság, tévedés,
Hang és összhang és diszharmónia:
Mindennek eggyé kell olvadnia.
Kell valamennyi, és minden kevés,
Ami nem minden, ami nem egész.
Csak a minden a beteljesedés.

*

Lehajtott fejű Krisztus a kereszten:
Immár a föld emlőit eleresztem.
A föld tejével telnem szűk-kevés:
Csak Tebenned a beteljesedés.
Napom hanyatlik. Nagy hegyek megül
Árnyak suhognak. Már-már nehezül
A forró szerszám hűsödő kezemben.
Ó teljes Krisztus, teljesíts meg engem!

XIII. stáció

Drágalátos szent testét
A keresztről levették
Szegény Jézus megpihen
Szűz Mária öliben
Szűz Mária ringatja
Ölelgeti, siratja

Édes lelkem, kis Jézuskám,
Hát így jöttél vissza hozzám!
Nem így feküdtél ölemben
Karácsonykor Betlehemben!
Sírtam pedig ott is én:
Jaj de fáztál, kicsikém!
Hát amikor, nyakas gyerek,
A templomban fölleltelek!
Mit is mondtál, te szívtelen:
„Atyám házában a helyem”!
Kánában az esküvőnél
Mikor megpirult a vőfény,
Én meg nálad reménykedtem,
Jaj mit mondtál, te kegyetlen!
(Most is küzdök a sirással!):
„Asszony, mi közünk egymással!”
Hát mikor az átkozottak
Lépteiden ólálkodtak,
Hogy féltettünk! Odamentünk,
Be se mentünk, csak üzentünk.
Mit üzentél ki, te pogány:
„Hát ki az én édesanyám?”
Miért voltál oly kegyetlen?
(Ó te drága, te egyetlen!)
Mindég ilyen gonosz voltál,
Végül is csak elpártoltál,
Odahagytad bús anyádat,
Nekimentél a világnak,
Lettél betegek gyógyítója,
Bűnösök bátorítója,
Mindenki mindene lettél,
El csak épp engem feledtél.
Soha többet meg se nézted
A kihűlt anyai fészket.
Mire megint megláttalak,
Bukdostál a kereszt alatt.
És most itt vagy az ölemben,
Meggyalázva, összetörten.
Már el nem vesz tőlem senki.
Hát így kellett ennek lenni?
Tudtam én jól, rég megírták
A keserű nagy próféták,
Simeon is megmondotta
Karonülő kiskorodban.
Kiolvastam eleitől
Ama Gábor szemeiből:
Hogyha nem is mondta hanggal,
Tudta már az okos angyal,
Hogy mi vár rád, hogy mi vár rám;
Hogy te vagy a Pászka-bárány,
Égnek-földnek gyönyörűség,
Csak anyádnak keserűség.
De ne gondold, kis bárányom,
Hogy valahogy visszabánom
Amit egyszer mondtam: legyen.
Amen, én egyetlenegyem!
Legyen, amint meg van írva:
Elengedlek már a sírba.
Odaadlak kebelemről,
Úgy sem szakadsz le szívemről.
Soha el sem is szakadtál,
Mindég az enyém maradtál,
Örömömben, gyászomban,
Mint egykor a jászolban.
Mikor hűvös szókat mondtál,
Értettem én, hogy mit mondtál.
Mikor mondtad: „Nincsen anyám!” –
Úgy értetted: „Tudod, anyám!”
Mondtad: nincsen közöd velem, –
Megértettem: egy vagy velem.
Veled voltam a kereszten,
Hulló véreddel véreztem.
Végig, mindig veled voltam,
Veled vagyok most is, holtan.
Halott leszek három napig,
Míg az Írás be nem telik.
Harmad hajnal mikor éled,
Én is veled visszatérek.
Mert örömben, fájdalomban
Nem élek én csak fiamban,
Nincsen ami elszakasszon:
Én vagyok a Boldogasszony.

XIV. stáció

Halálra vált tetemét
Sziklasírba temeték.
Mind a világ végéig
Temetik, temetik.

Állok a legutolsó stációnál,
És szembejön a Gyászmenet,
Legelől József, Nikodémus,
Meg a keserves Máriák.
      „Ó jaj, bizakodtunk,
      Hogy teljessége megjött az időnek.
      Eljött és beteljesedett és elment az idő.
      Immár nincs bizakodni miben.
      Sötét dolog embernek lenni!
      Temessük el, temessük el!"
Jönnek utánuk, jönnek, jönnek
Szolgástul, levitástul, katonástul
A népnagyok: Annás és Kaifás
S elburkolódzva tógájába a nyugtalan Pilátus is.
      A sírra kő! Pecsétet a kőre!
      A sír sarkára négyszer négyes őrség!
      Elég a rettegésből:
      Nyugtot akar a nagytanács,
      Nyugtot a Templom és a Tanszék,
      A Tartomány és a Birodalom
      És Tiberius és a Hét Halom.
      El a Nyugtalanítóval:
      Katonák, fejetek a zálog!
      A világ békességéért
      Temessük el, temessük el!”
És tárt karokkal állanék elébük
S kiáltanék: Megálljatok!
Itt valami halálos tévedés van,
Világraszóló tévedés!
Kit akartok ti sírba tenni?
Kétezer éve immár,
Hogy ismerjük az Írást.
Megértük a harmadik napot.
Mi láttuk és illettük őt.
Tudjuk, mi történt
Jeruzsálemben, Rómában és mind a világon
Kétezer éven át.
Tudjuk, mi érlelődik
A földön és az ég felhőiben.
Kit akartok ti sírba tenni, emberek?
Nem hallottatok az Országról,
Mely nem e világból való?
Kiáltanék, de elfojt, elsodor
A végeláthatatlan gyászmentet.
Jönnek, jönnek, kisírt szemekkel
Halálszín arccal új-új Máriák,
Meghajlott hátú Józsefek,
Elnémult Nikodémusok,
Siránkozó szentasszonyok,
Inaszakadt szentemberek,
És fölöttük a temetői szélben
A halhatatlan Júdás lelke sír.
      „Ó jaj nekünk! Mindent tudunk.
      Tudjuk, feltámadott.
      Élt és uralkodott.
      Kétezer évig állt a Trón, –
      De hol van az Ország?
      Szívekben élt, a milliószor milliók szívében, –
      Hol vannak a szívek?
      »Ha Isten vagy, szállj le a keresztről!« –
      Mondták a papifejedelmek,
      »Ha Isten vagy, szállj be a szívünkbe!« –
      Mondottuk sírva mink.
      De Ő nem szállt le a keresztről,
      És elszállott az emberek szívéből.
      Elment, odalett, magunkra hagyott.
      Felejtsük el,
      Felejtsük el arcát,
      Felejtsük el a csodálatot kézezer évet,
      Felejtsük el jellel jelölt magunkat
      És menjünk vissza, élni.
      Hálóinkhoz, áruinkhoz, könyveinkhez, asszonyainkhoz.
      Temessük el, temessük el!”
Jönnek, jönnek, jéghideg arccal.
Jön Kaifás, a halhatatlan,
Jön Pilátus, az örökéletű,
Jön negyvenezer papja a templomnak,
Százezer légiója százezer tartománynak
És millószor millónyian
Az emberölők és Isten-ölők:
Jönnek, jönnek császárok és bakók,
Írástudók és írni-nem-tudók,
Üzérkedők és kereskedők,
Diplomaták és méregkeverők
És szónokok és szpíkerek.
És fenyegetőn, feketén morajlik
A Káin élő testamentuma:
      Földeljük el, – ne álljon
            közénk és koronák közé!
      töröljük el, – ne álljon
            közénk és bűneink közé!
      Tagadjuk el, – ne álljon
            közénk és önmagunk közé!
      Temessük el ! Temessük el!
      De feltámadhatatlanul.
      Nem eresztjük el újra világgá
      A tizenkét galileust,
      Nem engedjük a vértanúkat föld alá,
      Nem engedünk búvóhelyül pusztát, kolostort, templomot.
      Kevés egy kő egy sírra:
      Minekünk fejek kellenek
      A sírra nyomatékul,
      Nehéz emberfejek,
      De megszámlálhatatlanul.
      Mert mi lenne, ha valahogyan mégis
      Föl találna kelni
      És szemünkbe találna nézni
      És ezt találná mondani:
      »Békesség nektek, Én vagyok!«
      Temessük el, temessük el!”
Temessük el, temessük el! – üvölti a keleti szél
Temessük el, temessük el! – sziszegi a nyugati szél.
Valami kozmikus vezényszó
Lüktet a légen át:
Mintha fölkelne az emberiség,
S koncentrikus körökben özönölne
Temetni a Krisztust.
Temetni, tiporni, földdel-eggyé, semmivel-eggyé
Régvolttá, nem-volttá, semmivé, semmivé.
Ott van a menetben mind, aki él,
Jók és gonoszak, hitetlenek, hívők,
Mind ott vagyunk, mind ott vagyunk.
És minden nyelvén a megváltott és visszaváltatlanított emberiségnek
Egy láthatatlan pálca ütemére
Zuhog az egyetemes ének:
„Temessük el, temessük el!”

*

Valahol
A kristálytenger fölött,
A Szék előtt
Feszült inakkal áll az Angyal.
Szemei mint a villám, ruhája mint a hó,
Áll, vár és alig-alig győzi kivárni
A Harmadnap hajnallatát,
(Nem is harmadik igazán, –
Isten türelme is feszült a pattanásig:
Csak egy éj, egy nap, egy hajnali perc)
És lendül a szárny,
És lebben a kő,
És elhangzik a mindenségben:
„Békesség nektek, én vagyok!”