Az Élet Igéje, 2013. június

„De ha jót cselekesztek és ugyanakkor türelmesen szenvedtek, ez értékes Isten előtt."

(1Pét 2,20)

Amikor Péter apostol arról beszél a közösségeknek, hogy hogyan lehet konkrétan megélni az evangélium igazi lelkületét, különös módon odafigyel a közösség minden egyes tagjának életkörülményeire, életállapotára.

Itt éppen azokhoz a rabszolgákhoz szól, akik megtértek, s akiknek – mint ahogy az akkori társa­dalomban élő minden rabszolgának – teljesen igazságtalanul sok meg nem értést és bántalmazást kellett elszenvedniük. Tágabb értelemben e szavak minden olyan emberre vonatkoznak, aki valamikor és valahol meg nem értéseket és igazságtalanságokat kénytelen elviselni felebarátai részéről, legyenek azok felettesei vagy vele egyenrangúak.

„De ha jót cselekesztek és ugyanakkor türelmesen szenvedtek, ez értékes Isten előtt."

Az apostol azt kéri ezektől az emberektől, hogy ne az ösztönösen fakadó viselkedéssel válaszoljanak ezekben a helyzetekben, hanem a Jézus által tanúsított magatartás szerint cselekedjenek. Ő arra buzdít, hogy szere­tettel válaszoljanak, kegyelmet, azaz Isten által megengedett lehetőséget látva a nehézségekben és meg nem értésekben, hogy bizonyságot tegyenek az igazi keresztény lelkületről. Ily módon, a szeretet által Krisztushoz tudják majd elvezetni azt is, aki meg nem értést tanúsít velük szemben.

„De ha jót cselekesztek és ugyanakkor türelmesen szenvedtek, ez értékes Isten előtt."

Vannak néhányan, akik ezekből vagy ezekhez hasonló szavakból kiindulva azzal vádolják a kereszténységet, hogy a minden körülmények közötti megbocsátás hirdetésével elaltatja az em­berek lelkiismeretét, és nem ösztönzi őket eléggé az igazságtalanságok elleni harcra.

Ez azonban nem így van. Jézus nem azért kéri tő­lünk, hogy szeressük azokat is, akik nem értenek meg vagy bántanak bennünket, mert érzéketlenné akar tenni az igazság­talanságokkal szemben, sőt! Azért kéri ezt, mert meg akar tanítani bennün­ket egy valóban igaz társadalom építésére. Ez úgy lehetséges, ha az igazi szeretet lelkét visszük mindenhová azáltal, hogy mi kezdünk el elsőként szeretni.

„De ha jót cselekesztek és ugyanakkor türelmesen szenvedtek, ez értékes Isten előtt."

Akkor hát hogyan éljük az e havi Igét?

Ma is sokféle módon megnyilvánulhat, hogy nem értenek meg, hogy bántanak bennünket: Kezdve a tapintatlanságtól és udvariatlansá­gtól egészen a rosszakaratú ítélkezésig, há­látlanságig, sértésekig, az igazi és súlyos igazságtalanságokig menően.

Nos, minden ilyen alkalommal is arról a szeretetről kell tanúságot tennünk, amit Jézus hozott a földre, mely mindenkire vonatkozik, azokra is, akik bántanak minket.

Ez az Ige arra akarja felhívni a figyelmünket, hogy az igazság és a jog törvényes védelme mellett soha ne felejtsük el, hogy keresztényként elsődleges kötelességünk, hogy szeressük a másik embert, hogy azt az új, megértő, szívélyes és irgalommal teli magatartást tanúsítsuk iránta, mellyel Jézus fordult felénk. Így, még ha védjük is igazunkat, nem fog megromlani a kapcsolatunk, és soha sem fogunk a neheztelés vagy a bosszúállás kísértésébe esni.

Ha így teszünk, Jézus szeretetének eszközei­ként mi is Istenhez tudjuk majd vezetni testvérünket.

Chiara Lubich

Az Élet Igéje - 2013. május

„Adjatok, és akkor ti is kaptok. Jó, tömött, megrázott és túlcsorduló mértékkel mérnek öletekbe.” (Lk 6,38)

Megtörtént-e veled, hogy ajándékot kaptál egy barátodtól, és érezted, hogy viszonoznod kell? Nem is annyira azért, hogy megszabadulj egy kötelezettségtol, hanem igaz, hálával teli szeretetbol? Biztosan elofordult már.
Ha veled így történt, képzelheted, hogy van ez Istennel, aki maga a szeretet.
O mindig viszonoz minden ajándékot, amit embertársainknak adunk az O nevében. Az igazi keresztények igen gyakran tapasztalhatják ezt. Újra és újra, minden egyes alkalommal meglepodünk, mert az ember soha nem szokik hozzá Isten kimeríthetetlen találékonyságához. Sorolhatnék ezer meg ezer példát, írhatnék egy egész könyvre valót, hogy meglásd, mennyire igaz a szentírási hasonlat: „jó, tömött, megrázott és túlcsorduló mértékkel mérnek öletekbe”. Isten ajándékának boségét, Isten nagylelkuségét jelzik ezek a szavak.
„Már leszállt az éj Rómában. Egy alagsori lakásban néhány lány, aki az evangélium tanítása szerint akart élni, éppen jó éjszakát kívánt egymásnak és aludni készült. Hirtelen a csöngo hangja verte fel a házat. Ki lehet ilyen késoi órában? Egy férfi állt az ajtóban. Végso kétségbeesésében elmondta, hogy másnap családjával együtt kiteszik az utcára, mert nem tudja kifizetni a lakbért. A lányok összenéztek, s szó nélkül kinyitották a fiókot, ahol külön borítékban tartották a fizetésük maradványait és a számlákra félretett közös tartalékot. Gondolkodás nélkül mindent nekiadtak. Azon az éjszakán boldogan aludtak. Érezték, hogy valaki más majd gondoskodik róluk. S tényleg, még hajnalban megszólalt a telefon.
– Azonnal jövök taxival – mondta a már ismert férfihang. Csodálkoztak, hogy taxival jön, és vártak. Már a férfi arcán lehetett látni, hogy megváltozott a helyzet.
– Tegnap este, ahogy hazaértem, az a hír fogadott, hogy örökséghez jutottam, amire én egyáltalán nem számítottam. A szívem diktálja, hogy felezzem meg veletek.
Az összeg éppen a kétszerese volt annak, amit a lányok odaadtak nagylelkuen.”

„Adjatok, és akkor ti is kaptok. Jó, tömött, megrázott és túlcsorduló mértékkel mérnek öletekbe.”

Te is tapasztaltad ezt? Ha nem, akkor ne feledd, hogy tiszta szándékkal, érdek nélkül kell adni mindenkinek, aki kér, anélkül, hogy bármit is remélnénk viszonzásként.
Próbáld meg! De nem azért, mert eredményt remélsz, hanem mert szereted Istent.
De hiszen nekem nincs semmim! – feleled.
Ez nem igaz. Ha akarjuk, kimeríthetetlen kincseink vannak: szabad idonk, szívünk, mosolyunk, tanácsaink, muveltségünk, békénk, szavaink. Azért, hogy akinek van, adjon annak, akinek nincs, hogy megértse…
Én azt se tudom, kinek adjak – mondod most.
Nézz körül! Emlékszel a betegre ott a kórházban; az özvegyasszonyra, aki mindig egyedül van? Osztálytársadra, aki megbukott az év végén, és attól minden önbizalmát elvesztette? Öcsédre, aki még gondoskodásra szorul? Barátodra a börtönben? Vagy a munkahelyeden veled dolgozó fiatal kollégára, aki bátortalan és ügyetlen? Bennük vár Krisztus.
Tedd magadévá a keresztények új életformáját! Ezt sugallja az egész evangélium, mint gyógyírt az emberek elszigeteltségére és örökös aggodalmaskodására. Hagyj fel azzal, hogy a földi javakban keresd a biztonságot, és hagyatkozz egyedül Istenre! Ekkor derül majd ki, hogy mennyire hiszel benne, és hited megerosödik Isten adományaival.
Logikus: Isten nem azért tesz így, hogy meggazdagodjunk. Azért teszi, hogy mások is utánozzanak, amikor látják, hogy adakozásunk nyomán mennyi kis csoda történik.
Azért tesz így Isten, mert minél többel rendelkezünk, annál többet tudunk adni, mint kezeloi Isten javainak – hiszen minden az Övé! Hogy a közösségben, amelyben élünk, egymás rendelkezésére bocsássuk vagyonunkat, hogy rólunk is elmondhassák, mint a jeruzsálemi oskeresztényekrol, hogy nem volt közöttük szegény…
Nem gondolod, hogy ezzel valóban lelket adhatsz a szociális forradalomnak, amelyre a világ vár?
„Adjatok, és akkor ti is kaptok…” E szavakkal Jézus biztosan a mennyei jutalomra gondolt elsosorban, de ami itt a földön történik, az már annak elovételezése és biztosítéka.

Chiara Lubich

Az Élet Igéje, 1978. június
Megjelent: Chiara Lubich és más keresztények: Éljük az Igét, Budapest, 2008, 41-43. o. és Új Város, 2008/10

Az Élet Igéje - 2013. április

„Testvérek, ne panaszkodjatok egymásra…” (Jak 5,9)

Hogy jobban megérthessük az e havi igét, figyelembe kell vennünk, hogy milyen körülmények hatására született. Azokban a közösségekben, amelyekhez Jakab apostol a levelét intézte, több nehézség adódott: botrányok, társadalmi megkülönböztetés, a vagyon önző kezelése, a munkások kizsákmányolása, inkább a szavakra, mint a tettekre épülő hit stb. Mindez neheztelést és ellentétet váltott ki közöttük, és elégedetlenséget szült az egész közösségben.

„Testvérek, ne panaszkodjatok egymásra…”

Tehát már az apostolok idejében is észre lehetett venni azt, amit ma is látunk közösségeinkben: hitünket élve gyakran nem azok a legnagyobb nehézségek, amelyek kívülről, azaz a világból érkeznek, hanem azok, amelyek belülről származnak, bizonyos helyzetekből és a testvérek viselkedéséből, amikor nem a keresztény ideál szerint élnek. Ez pedig rossz közérzetet, bizalmatlanságot és csüggedést eredményez.

„Testvérek, ne panaszkodjatok egymásra…”

Ezek a súlyos vagy kevésbé súlyos ellentmondások és következetlenségek abból fakadnak, hogy nem mindig világos a hitünk, és még nagyon tökéletlen bennünk a szeretet az Isten és a felebarát iránt. A keresztény első reakciója mégsem lehet türelmetlenség vagy könyörtelen ítélet, hanem csak az, amit Jézus tanít. Ő türelmes várakozást, megértést és irgalmat kér, ami segíti kifejlődni a belénk vetett jó magját, ahogy ezt a konkolyról szóló példabeszédében is magyarázza. (Mt 13,24-30.36-43)

„Testvérek, ne panaszkodjatok egymásra…”

Hogyan éljük tehát e hónap igéjét? Ugyanis a keresztény élet egyik súlyos problémáját tárja fel előttünk. Mi is különböző közösségekhez tartozunk (családhoz, plébániához, egyesülethez, munkahelyi közösséghez, civil szervezethez), sok mindent tapasztalunk, ami szerintünk nem helyes: az emberek temperamentuma, látásmódja, cselekvésmódja, következetlensége, ami fájdalommal tölt el, és visszautasítást vált ki belőlünk.
Íme, mindez alkalom lehet arra, hogy jól éljük a hónap igéjét. Ahelyett, hogy zúgolódnánk vagy ítélkeznénk – ahogy kísértésünk támadhat rá –, türelmesnek és megértőnek kell maradnunk, és csak ezt követően igazíthatjuk ki egymást, amennyire lehetséges. Azzal pedig mindenképp a kereszténységről teszünk tanúságot, ha az esetleges szeretetlenségre és az odaadás hiányára a mi nagyobb szeretetünkkel és odaadásunkkal válaszolunk.

Chiara Lubich

Az Élet igéje, Új Város, 1989/12.

Az Élet Igéje - 2013. március

„Az vesse rá az első követ, aki bűntelen közületek!” (Jn 8,7)

Miközben Jézus a templomban tanított, az írástudók és farizeusok egy asszonyt vezettek elé, akit házasságtörésen értek. „Mózes azt parancsolta a törvényben, hogy az ilyet meg kell kövezni. Hát te mit mondasz?” (Jn 8,5) – kérdezték tőle.
Így akartak csapdát állítani neki. Ha ugyanis Jézus a megkövezés ellen szól, úgy megvádolhatják, hogy szembeszegül a törvénnyel, amely szerint a népnek meg kell köveznie a bűnöst, és azoknak kell először követ vetniük rá, akik tetten érték. Ha viszont Jézus a halálbüntetés mellett dönt, szemére vethetik, hogy ez ellentétben áll azzal, amit Isten tanít a bűnösök iránti irgalmasságról.
Jézus teljes nyugalommal lehajolt és ujjával írni kezdett a földön, aztán fölegyenesedett és így szólt hozzájuk:

„Az vesse rá az első követ, aki bűntelen közületek!”

Ennek hallatára azok egymás után mind eloldalogtak, kezdve a véneken. A Mester ekkor e szavakkal fordult az asszonyhoz: „Hova lettek? Senki sem ítélt el?” „Senki, Uram!” – felelte az asszony. „Én sem ítéllek el. Menj, de többé ne vétkezzél!” (Jn 8,10-11)

„Az vesse rá az első követ, aki bűntelen közületek!”

Jézus válasza természetesen nem azt jelenti, hogy elnézi a bűnt, jelen esetben a házasságtörést. „Menj, de többé ne vétkezzél!” – mondja. E szavak világosan megfogalmazzák, mi Isten parancsa.
Jézus egyszerűen csak a képmutatást akarja leleplezni, azokat, akik bíráskodnak testvéreik felett anélkül, hogy beismernék saját bűnösségüket. Így emeli ki a jól ismert mondást: „Ne ítéljetek, hogy meg ne ítéljenek! Amilyen ítélettel ítéltek, olyannal fognak megítélni titeket.” (Mt 7,1-2)
Jézus szavai azokra is vonatkoznak, akik könyörtelenül megítélnek másokat, nem számolva azzal, hogy a vétkes esetleg meg is bánhatja bűnét. Viselkedéséből egyértelmű: Ő irgalmas azokhoz, akik hibát követnek el. Amikor a házasságtörő asszony vádlói egymás után távoztak, „ketten maradtak – mondja Szent Ágoston, Hippo püspöke –, a nyomorúság és az irgalom.”*

„Az vesse rá az első követ, aki bűntelen közületek!”

Hogyan váltsuk életre ezt az igét?
Bárki álljon is előttünk, emlékezzünk rá, hogy bűnösök vagyunk! Mindnyájan vétkeztünk, s még ha úgy tűnik is, hogy nem követtünk el súlyos hibát, figyelembe kell vennünk, hogy talán nem ismerjük elég jól embertársunk nehéz körülményeit, amelyek miatt ilyen mélyre süllyedt és távol került Istentől. Vajon mi hogy viselkedtünk volna hasonló helyzetben?
Mi is sokszor megszakítottuk a szeretetkapcsolatot, amely egyesít Istennel, és nem maradtunk meg a hűségben.
Ha Jézus, az egyetlen ember, aki mentes a bűntől, nem vetett követ a házasságtörő asszonyra, akkor ezt mi sem tehetjük meg senkivel.
Legyünk tehát irgalommal mindenki iránt, fékezzük meg indulatainkat, amelyek arra késztetnének, hogy könyörtelenül ítélkezzünk mások felett! Tudnunk kell megbocsátani és felejteni. Ne maradjon szívünkben ítélkezés, szemrehányás csírájában sem, mert abból harag és gyűlölet fakadhat, készen arra, hogy eltávolítson testvéreinktől. Új szemmel tekintsünk mindenkire!
Ha szeretet és irgalom lakik a szívünkben a bírálat és az ítélkezés helyett minden felebarátunk iránt, ezzel segítjük majd, hogy új életet kezdjen, és bátorítjuk az újrakezdésre is.

Chiara Lubich

*Kommentár János evangéliumához, 33,5

Az Élet igéje, Új Város, 1998/3.

Az Élet Igéje - 2013. február

„Mi tudjuk, hogy a halálból átmentünk az életbe, mert szeretjük testvéreinket.” (1Jn 3,14)

János az általa alapított keresztény közösségeknek írta e szavakat, amikor súlyos nehézségekkel kellett szembenézniük. Kezdtek ugyanis elharapódzni a hitet és erkölcsöt érintő eretnekségek és hamis tanok, sőt a keresztényeknek az evangélium szellemére érzéketlen és ellenséges pogány környezetben kellett élniük.
Az apostol segíteni akar övéinek, ezért radikális megoldást ajánl: szeressék testvéreiket, éljék a szeretet parancsát, amelyet kezdettől fogva kaptak, és amely szerinte az összes parancsolatot magába foglalja.
Ha így tesznek, akkor megismerik majd az „életet”, egyre inkább megnyílik előttük az Istennel való egyesülés útja, meg fogják tapasztalni, hogy szeretet az Isten. Ha szert tesznek erre a tapasztalatra, ez megerősíti őket hitükben, és ellen tudnak állni minden támadásnak, a válságos időkben különösen is.

„Mi tudjuk, hogy a halálból átmentünk az életbe, mert szeretjük testvéreinket.”

„Tudjuk…” Az apostol itt olyan ismeretre utal, amely a tapasztalatból származik. Mintha ezt mondaná: kipróbáltuk, a bőrünkön éreztük. Ezt tapasztalták meg az általa evangelizált keresztények megtérésük kezdetén: tettekre váltva Isten parancsolatait, különösen a testvér iránti szeretet parancsát, Isten életébe léphetünk be.
Vajon a mai keresztények ismerik ezt a tapasztalatot? Azt bizonyára tudják, hogy az Úr parancsolatai a gyakorlatra irányulnak. Jézus többször is visszatér arra, hogy nem elég hallgatni, hanem tettekre is kell váltani Isten igéjét (vö. Mt 5,19; 7,21; 7,26).
Van azonban valami, amire legtöbben nem figyelnek fel – vagy azért, mert nem tudnak róla, vagy mert pusztán elméleti ismereteik vannak és nincs róla tapasztalatuk. A keresztény életnek épp arról a csodálatos vonásáról van szó, amit az apostol itt aláhúz: amikor éljük a szeretet parancsát, Isten birtokba vesz minket, és ennek összetéveszthetetlen jele az az élet, az a béke, az az öröm, amelyet már itt a földön megízleltet velünk. Ilyenkor minden megvilágosodik, minden összhangba rendeződik: nincs szakadék a hit és az élet között. A hit olyan erővé válik, amely átjárja és összekapcsolja egymással minden cselekedetünket.

„Mi tudjuk, hogy a halálból átmentünk az életbe, mert szeretjük testvéreinket.”

Ez az életige arra tanít, hogy a felebaráti szeretet az a nagyszerű út, amely Istenhez visz bennünket. Mivel mindannyian az ő gyermekei vagyunk, az a legfontosabb számára, hogy szeressük felebarátainkat. Nem okozhatunk annál nagyobb örömet neki, mint hogy szeretjük testvéreinket.
A testvéri szeretet egyesít Istennel, ezért a belső fény kimeríthetetlen forrása; az élet, a lelki termékenység, a folytonos megújulás kútfeje. Megakadályozza, hogy Isten népében tályogok, elmeszesedések, pangások keletkezzenek, egyszóval átvisz „a halálból az életre”. Ha viszont hiányzik a szeretet, akkor minden elsorvad és meghal. Ebből érthető, hogy miért tapasztalunk beteg tüneteket a mai világban: a lelkesedés és az ideálok hiányát, a középszerűséget, az unottságot, vágyat a menekülésre a társadalomból, az értékek kiüresedését stb.

„Mi tudjuk, hogy a halálból átmentünk az életbe, mert szeretjük testvéreinket.”

Az apostol itt elsősorban azokról a testvéreinkről beszél, akikkel egy közösségbe tartozunk. Ha igaz, hogy minden embert szeretnünk kell, akkor legalább annyira igaz az is, hogy azokkal kell kezdenünk, akik velünk élnek, hogy ez a szeretet később átterjedjen az egész emberiségre. Elsősorban tehát családtagjainkra, munkatársainkra, egyházközségünk, vallási közösségünk tagjaira kell gondolnunk. A testvéri szeretet nem lenne rendezett és hiteles, ha nem innen indulna ki. Bárhol találkozzunk is, arra vagyunk hivatva, hogy Isten gyermekeinek családját építsük.

„Mi tudjuk, hogy a halálból átmentünk az életbe, mert szeretjük testvéreinket.”

Ez az életige végtelen távlatokat nyit előttünk. A keresztény szeretet isteni kalandjára sarkall, amelynek fel sem tudjuk mérni a következményeit. Mindenekelőtt arra figyelmeztet, hogy egy olyan világban, mint a miénk, ahol az erősebb és a ravaszabb törvénye érvényesül, ahol előnyt élvez a felelőtlenség, ahol néha úgy tűnik, hogy mindent megbénít az anyagiasság és az önzés, nekünk a testvéri szeretetet kell megvalósítanunk. Ez lesz a gyógyító orvosság. Amikor ugyanis a szeretet parancsát éljük, ebből nemcsak mi merítünk erőt, hanem egész környezetünkre hatással van; kisugárzik és tovaterjed, mint az isteni melegség hulláma, behatol a kapcsolatokba embertől emberig, csoporttól csoportig, és lassan-lassan megváltoztatja a társadalmat.
Határozzuk el magunkat! Mindenkinek, mindig van olyan felebarátja, akit Jézus nevében szerethet. Legyünk hűek ehhez a szeretethez, és segítsünk másokat is ebben! Így igazán megismerjük, hogy mit jelent Istennel egyesülni. Hitünk újra éled, a kételyek eltűnnek és megszűnik az egyhangúság. Életünk teljes lesz, egészen teljes.

Chiara Lubich

 Az Élet Igéje, 1985. május

Az Élet Igéje - 2013. január

„Menjetek, és tanuljátok meg, mit jelent: Irgalmasságot akarok, nem áldozatot.” (Mt 9,13)

A világ sok részén január 18. és 25. között tartják az imahetet a keresztények egységéért, más helyeken Pünkösdre teszik ezt az alkalmat.
Ebben az évben az imahét mottója a következő:
„Mit kíván tőlünk az Úr?” (Mik 6,6-8)Az ilyenkor kiválasztott bibliai részhez Chiara Lubich minden évben magyarázatot fűzött. Ezt a hagyományt folytatva ajánljuk azokat a gondolatokat (a Mt 9,13 és az Oz 6,6 fényében), amelyeket az 1996. júniusi életigéhez mondott. Ez segíthet elmélyülnünk az idei évre választott igében.

„… Irgalmasságot akarok, nem áldozatot.”

Emlékszel, mikor mondta Jézus ezeket a szavakat? Egyszer, amikor asztalhoz ült, és néhány vámos és bűnös is mellé telepedett. Észrevették ezt a farizeusok, és így szóltak a tanítványokhoz: „Miért eszik együtt a Mesteretek a vámosokkal és a bűnösökkel?” Jézus meghallotta ezt, és így felelt:

„Menjetek, és tanuljátok meg, mit jelent: Irgalmasságot akarok, nem áldozatot.” (vö. Oz 6,6)

Jézus itt Ozeás prófétától idéz egy mondatot, ami azt mutatja, hogy tetszik neki a benne foglalt gondolat: ez ugyanis az a norma, amelyhez Ő is tartja magát. A szeretet elsőbbségét fejezi ki minden más parancsolathoz, minden más törvényhez és szabályhoz képest.
Ez a kereszténység. Jézus azért jött, hogy elmondja: Isten mindenekelőtt a szeretetet várja tőled minden ember iránt, és hogy Istennek ezt az akaratát hírül adták már az Írások, ahogy ezt Ozeás próféta szavai is tanúsítják.
A szeretet minden keresztény életprogramja, cselekvésének alaptörvénye, viselkedésének megkülönböztető jegye.
A szeretetet mindig előbbre való a többi törvénynél. Sőt, a keresztény számára a többiek iránti szeretetnek olyan szilárd alapnak kell lennie, amelyre építhet, hogy az összes többi normát hitelesen megélje.

„… Irgalmasságot akarok, nem áldozatot.”

Jézus szeretetet akar, és az irgalmasság ennek egyik kifejeződése. Azt akarja, hogy a keresztény mindenekelőtt azért éljen így, mert Isten ilyen.
Jézus számára Isten mindenekfölött Irgalom, Atya, aki mindenkit szeret, aki fölkelti napját jókra és gonoszokra, esőt ad igazaknak és bűnösöknek.
Jézus, mivel mindenkit szeret, nem fél attól, hogy bűnösökkel legyen együtt, és így felfedi, hogy kicsoda Isten.
Ha tehát Isten ilyen, ha Jézus ilyen, akkor te is táplálj hasonló érzéseket magadban!

„… Irgalmasságot akarok, nem áldozatot.”

„… nem áldozatot.”
Ha nincs benned szeretet a felebarátod iránt, akkor vallásosságod nem tetszik Jézusnak. Nem kedves előtte imádságod, részvételed a szentmisén, esetleges adományaid, ha mindez nem szívedből fakad, amely békében él mindenkivel, nagy szeretettel irántuk.
Emlékszel a hegyi beszéd szavaira? „Ha tehát áldozatodat az oltárhoz viszed, és ott eszedbe jut, hogy felebarátodnak valami panasza van ellened, hagyd ajándékodat az oltár előtt, és menj, békülj ki előbb felebarátoddal, aztán térj vissza és ajánld föl ajándékodat.” (Mt 5,23-24)
Ez azt fejezi ki, hogy az Istennek leginkább tetsző vallásos cselekedet a felebaráti szeretet, és ez az alapja az Istennek járó tiszteletadásnak is.
Ha szeretnéd édesapádat megajándékozni és közben haragban vagy a testvéreddel (vagy éppen a testvéred haragszik rád), édesapád vajon mit szólna? „Előbb béküljetek ki, aztán hozd ide az ajándékodat!”
De még többről van szó. A szeretet nem csupán a keresztény élet alapja, hanem a legközvetlenebb út ahhoz, hogy közösségre lépjünk Istennel. Ezt mondják a szentek, akik előttünk járva tettek tanúságot az evangéliumról, ezt tapasztalják a hitük szerint élő keresztények: amikor segítenek testvéreiken, különösen a szűkölködőkön, növekszik Isten iránti szeretetük és vele való egységük; észreveszik, hogy kapcsolat van köztük és az Úr között. Ez egyre nagyobb örömmel tölti el életüket.

„… Irgalmasságot akarok, nem áldozatot.”

Hogyan élheted ezt az új igét?
Ne osztályozd azokat, akikkel kapcsolatban vagy, ne közösíts ki senkit, mindenkinek nyújtsd azt, amire képes vagy, ebben is utánozd az Atyaistent. Simítsd el a kisebb-nagyobb viszályokat, amelyek nem kedvesek a mennyben és a te életedet is megkeserítik. Ne nyugodjék le a nap haragod fölött – bárkiről legyen is szó – ahogy az Írás mondja (vö. Ef 4,26).
Ha így teszel, minden cselekedeted kedves lesz Isten előtt, és megmarad az örökkévalóságra. Akár dolgozol, akár pihensz, akár játszol, akár tanulsz, akár a gyerekeiddel vagy együtt, akár a feleségeddel vagy a férjeddel sétálsz, akár imádkozol, akár odaszenteled magad, vagy más vallásos cselekedetet végzel, ami együtt jár keresztény hivatásoddal – ez mind-mind nyersanyag a Mennyek Országának építéséhez.
A mennyország olyan ház, amelyet idelent építünk föl, és majd odaát lakunk benne. De fölépíteni csak szeretettel lehet.

Chiara Lubich

Richard G. Furey

Bevezetés
Nem keresztút-e minden ember élete? Nincs-e minden élet tele szenvedéssel, botlással, fájdalommal, elutasítással, ítélettel, halállal, temetéssel... és feltámadással?
Évszázados katolikus hagyomány a keresztúti elmélkedés, hogy életformánkká váljon. Mária, Jézus édesanyja járta az elsô keresztutat. Ez a keresztút Mária keresztútja, a stációkat az ô nézôpontjából próbálja visszaadni. Mária szemén keresztül látjuk Jézust, ahogy közeledik a Kálvária felé. Azután saját életünkre próbáljuk vonatkoztatni útját. Nem az itt leírt szavakon és mondatokon van a hangsúly, hanem hogy minél mélyebben elmerüljünk Krisztus szenvedésében, hogy e lelki utazás végén megértsük, mit tett értünk Krisztus, és növekedjék szeretetünk iránta és felebarátaink iránt. ,,Imádunk Krisztus és áldunk, mert a Te szent kereszted által megváltottad a világot.''
Andrew Costello atya, C.Ss.R.

I. állomás: Pilátus halálra ítéli Krisztust
Péntek kora reggel láttam fiamat. Akkor láttam elôször azóta, mióta elfogták. Sebzett, vérzô testének látványa mint fájdalom tôre merült szívembe és elindította könnyeimet. És akkor Pilátus, bírói székébôl megkérdezte a tömeget, hogy miért akarják fiamat halálra ítélni. Körülöttem mindenki azt kiabálta: ,,Feszítsd meg.'' Könyörögni akartam nekik, hogy ne tegyék, de tudtam, hogy ennek így kell történnie. Álltam mozdulatlan és sírtam magamban.
*
Úr Jézus, nehéz elképzelnem is azt a kínt, amit édesanyád érzett elítélésedkor. De mit gondolok ma, amikor haragszom valakire?... ,,Feszítsd meg!'' És amikor megszólok másokat?... ,,Feszítsd meg!'' Nem indítja-e meg ez is a gyötrelem könnyeit édesanyád és a Te szemedben? Bocsáss meg nekem Jézusom.

II. állomás: Krisztus magára veszi a keresztet
Összeszedve maradék erômet, a tömeggel a tér bejáratához mentem. Egy kapu vágódott ki és a fiam vánszorgott át rajta. Háta mögött ôrök mentek. Két ember nehéz fakeresztet vonszolt oda és fiam vállára rakták, azután lökdösve megindították Ôt az úton. Fájdalmam elviselhetetlenné vált. El akartam venni keresztjét és magam vinni. De tudtam, hogy ennek így kell történnie. Szótlanul mentem tovább.
*
Úr Jézus, kérlek bocsáss meg meg nekem, amikor még én is növeltem kereszted súlyát azzal, hogy közömbös voltam felebarátom fájdalmával és magányával szemben. Bocsáss meg nekem, amikor másokról pletykáltam, meg amikor szándékosan elkerültem azokat, akik közeledni próbáltak hozzám. Segíts, hogy hasonló legyek Máriához mások keresztjének könnyítésével.

III. állomás: Jézus elôször roskad le a kereszt alatt
Közelrôl követtem fiamat, ahogy a Kálvária felé vánszorgott. Semmi sem lehetett volna fájdalmasabb számomra, mint látni Ôt így szenvedni. Láttam, ahogy a kereszt fája belevésôdött a vállába. A szívem majd megszakadt, amikor arccal a földre esett és a súlyos kereszt a hátára zuhant. Azt hittem, hogy a fiam meghalt. Egész testemben remegtem. Aztán az ôr belerúgott, Ô lassan felemelkedett, és vonszolta tovább keresztjét, de a katonák továbbra is ostorozták. Saját testemmel akartam védelmezni, de tudtam, hogy ennek így kellett történnie. Követtem Ôt és sírtam magamban.
*
Uram, hányszor láttalak elesni, de Máriával ellentétben, magadra hagytalak. Hányszor láttam embereket hibázni és csak nevettem rajtuk. Hányszor lettem dühös, indulatos csak azért, mert valaki nem úgy cselekedett, ahogy én akartam! Mária Veled volt és támogatott Téged egész szenvedéssel teli utadon. Segíts, hogy én is így támogassak másokat. Uram, irgalmazz nekem.

IV. állomás: Jézus találkozik szentséges Anyjával
Valahogy átverekedtem magam a tömegen és a fiam mellé kerültem. Odaszóltam Neki a nagy zajongásban. Megállt, tekintetünk találkozott. Az egyénben a gyötrelem, az övében a fájdalom és zavarodottság könnyei. Tehetetlennek éreztem magam, de akkor szemei ezt mondták: ,,Bátorság! Ennek így kell történnie.'' És tovább cipelte keresztjét. Tudtam, hogy igaza van, és mentem utána, magamban imádkozva.
*
Úr Jézus, bocsáss meg, amikor tekintetünk oly sokszor találkozott és én elfordultam Tôled. Bocsáss meg, hogy amikor nem az én számíze szerint mentek a dolgok, éreztettem mindenkivel. Bocsáss meg, amikor apró kellemetlenségek megállítottak vagy elkedvetlenítettek, és nem hallottam meg hívásodat. Igen Uram, tekintetünk sokszor találkozott már, de eredmény nélkül.

V. állomás: Cirénei Simon segít az Úrnak
Fiam arcán teljes tehetetlenséget láttam, ahogy próbálta vinni iszonyú terhét. Roskadozott a kereszt alatt. Minden fájdalmát éreztem a saját szívemben, és azt akartam, hogy mielôbb fejezôdjön be a szenvedése. Ekkor mozgolódás támadt Jézus körül. A katonák egy tiltakozó embert vezettek elô a tömegbôl és kényszerítették, hogy vigye a kereszt végét, hogy könnyítsen fiam terhén. Az ember nem értette, hogy miért kell ezt tennie, de én már tudtam, és csendben követtem ôket.
*
Úr Jézus, sokszor megtagadtam Tôled segítségemet. Szavaidban kételkedô, önzô személy voltam. Ne hagyd, hogy olyan legyek, mint Simon, hanem olyan, mint édesanyád, Mária, aki mindig engedelmesen és csöndesen követett Téged.

VI. állomás: Veronika letörli Jézus arcát
Jézus közelében maradtam, és láttam, hogy egy asszony félrelökte az ôrt, levette kendôjét és megtörölte fiam verejtékezô, vérzô arcát. Az ôr azonnal visszarántotta. Az asszony tekintetével kérdezte: ,,Miért nem enyhíthetem szenvedését?'' Én már tudtam miért, és csöndben, hittel mentem tovább.
*
Uram, az az asszony mindenét odaadta Neked, hogy segítsen. Én viszont többet akarok kapni, mint adni. Nap mint nap hány alkalmam lenne adni Neked másokon keresztül -- de én nem teszem. Megváltóm, ne hagyd a miért-et kérdeznem megint, hanem segíts, hogy mindenemet Neked adjam.

VII. állomás: Jézus másodszor roskad össze a kereszt alatt
Fiam megint elesett és belém hasított a fájdalom arra gondolván, hogy meghalhat. Oda akartam menni hozzá, de a katona nem engedett. Valahogy felállt és lassan megindult újra. Nagy gyötrelem volt látni, ahogy fiam elesett, aztán felállt és tovább vánszorgott. De mivel tudtam, hogy ennek így kell történnie, szótlanul mentem tovább.
*
Uram, mindenki közül Mária volt a leghűségesebb követôd. Sosem bizonytalanodott el, még irdatlan fájdalma közepette sem. Bűneim miatt sokszor elfordultam Tôled és elhagytalak, sôt másokat is eltérítettem Tôled. Bocsánatodért könyörgöm, Uram.

VIII. állomás: Jézus vigasztalja Jeruzsálem leányait
Pár lépésre voltam Jézustól, amikor megállt az asszonyok elôtt, akik sajnálták és siratták. Mondta nekik, hogy ne ejtsenek érte könnyeket. Amikor lett volna alkalmuk Messiásként elfogadni Ôt, mint sokan mások, elvetették Ôt. Azt mondta, hogy inkább magukért sírjanak, azok a könnyek majd meghozzák megtérésüket. Az asszonyok nem látták az összefüggést Jézus halála és beszéde között. Én igen, és ahogy ment tovább, csendben követtem Ôt.
*
Megváltóm, hányszor tettem már én is ugyanazt, amit ezek az asszonyok: észrevettem mások hibáit és sajnálkoztam rajtuk, a magaméit pedig milyen kevésszer vettem észre és kértem értük a bocsánatodat. Uram, Te ezeknek az asszonyoknak a példáján keresztül tanítottál engem. Bocsáss meg nekem vakságomért!

IX. állomás: Jézus harmadszor roskad össze a kereszt alatt
Jézus harmadik eleste még nagyobb gyötrelem volt számomra. Nemcsak mert sziklás földre esett, hanem mert már majdnem elérte a dombtetôt, ahol keresztre feszítés várta. A katonák kiabáltak, durván bántak Vele, az utolsó métereken szinte vonszolták már. Szívem elszorult, amikor elképzeltem, hogy mi fog ezután történni Jézussal. De tudtam, hogy ennek így kell lennie és kapaszkodtam felfelé a dombon, csöndben követve Ôt.
*
Szeretô Jézusom, tudom hányszor próbáltam segíteni másokon és hányszor visszakoztam, amikor kényelmetlenné vagy fáradságossá vált a segítés. Ürügyeket találtam ki a magam mentségére. Add Uram, hogy édesanyádhoz, Máriához váljak hasonlóvá, és sose húzzam vissza segítô kezemet, amikor másoknak szüksége van rám.

X. állomás: Jézust megfosztják ruháitól
Mikor fiam végre megszabadult a kereszt súlyától, azt gondoltam, hogy egy kicsit megpihenhet. De az ôrök tépni kezdték ruháját vérfedte testérôl. Fiamat ilyen fájdalomban látni elviselhetetlen volt. Mégis, -- mivel tudtam, hogy ennek így kellett történnie, -- csak álltam ott és csöndben sírtam.
*
Uram, én is téptem le ruhádat, az én saját módszeremmel. Felelôtlen beszédemmel mások nevét beszennyeztem és elôítéletemmel megfosztottam másokat emberi méltóságuktól. Jézusom, oly sok módon bántottalak Téged másoknak okozott fájdalmakkal. Segíts meg, hogy embertársaimban Téged láthassalak.

XI. állomás: Jézust keresztre feszítik
Jézust a keresztre vetették és Ô szinte önkéntesen odanyújtotta magát, hogy odaszegezzék. Éreztem szívemben a fájdalmat, amikor kezét és lábát átszaggatta a szög. Aztán felállították a keresztet. Íme, ott volt az én szeretett fiam megvetve, földi életet utolsó, kínszenvedéses pillanataiban. De tudtam, hogy ennek be kell következnie, és csak álltam ott és magamban imádkoztam.
*
Uram, mily fájdalmat viseltél el értem. És mily szenvedésen ment édesanyád keresztül, mikor egyetlen fia végtelen szeretetébôl érettünk meghalt. Mégis mindketten azonnal megbocsátanak, ahogy megbánjuk bűneinket. Segíts Uram, hogy elforduljak bűneimtôl.

XII. állomás: Jézus meghal a keresztfán
Van-e nagyobb fájdalom egy anya számára, mint saját fia halálát látnia?! Én, aki világra hoztam és felneveltem a világ Megváltóját, tehetetlenül álltam keresztje tövében, mikor feje lehanyatlott és meghalt! Fiam földi kínja bevégeztetett, de enyém most érte el tetôfokát. Igen, ennek így kellett történnie és én ezt elfogadtam -- álltam ott és hangtalan gyászoltam Ôt.
*
Jézusom, kegyelmezz nekem azokért a rosszakért, amelyeket bűneim okoztak Neked és embertársaimnak. Köszönöm szereteted e nagy tettét. Azt mondtad, hogy az igazi szeretet életünk feláldozása barátainkért. Add, hogy mindig a barátod lehessek. Taníts meg hogy másokért éljek és Téged el ne hagyjalak.

XIII. állomás: Jézust leveszik a keresztrôl
A tömeg már elvonult és a lárma elült. Jézus egy barátjával álltam ott mozdulatlan és néztem fel Megváltónk, fiam holttestére. Aztán két ember levette testét a keresztrôl és a karjaimba helyezték. Leírhatatlan fájdalom járta át lelkemet. Ugyanakkor örömet is éreztem. Fiam élete kegyetlen véget ért, de ez nekünk, embereknek életet hozott. Tudtam, hogy ennek így kellett történnie és magamban imádkoztam.
*
Uram, kínszenvedésed véget ért. Mégis én meghosszabbítom, amikor Veled szemben a bűnt választom. Én is részese vagyok keresztre feszítésednek, ezért teljes szívembôl esdeklek bocsánatodért. Segíts, hogy életem méltó legyen Hozzád és Édesanyádhoz.

XIV. állomás: Jézust sírba teszik
Jézus testét a sírhelyhez vittük és ott magam helyeztem el. Közben magamban sirattam Ôt és örvendeztem Érte. Még egyszer ránéztem szeretett fiamra, aztán mentem... A sírt bezárták és mielôtt végleg eljöttem, arra gondoltam, hogy ennek be kellett teljesülnie számodra... Csöndben, hittel fogok várni.
*
Igen Uram, ennek így kellett történnie és egyedül azért, mert Te szeretsz engem. Tôlem csak annyit kérsz, hogy igazi keresztény életet éljek. Sose mondtad, hogy az könnyű lesz. De erôs leszek, hogy bűneimet leküzdjem és csak egyedül Neked éljek felebarátaimon keresztül.

XV. állomás: Jézus feltámad
Fiam értünk felajánlott áldozatáért a legnagyobb hálával tartozhatok csak. Mégis leírhatatlan ürességet éreztem, amikor szeretett fiam nélkül kellett élnem. Két nap múltán azonban az az üresség hihetetlen boldogsággal töltôdött meg -- Jézus föltámadt! Megváltónk új életre nyitott utat. Ez az, aminek be kellett következnie, mert az Ô kifogyhatatlan szeretete a legtöbbet adta nekünk. Örökké fogok örülni -- de már nem némán, nem magamban...
*
Köszönöm Neked, Megváltóm! Köszönöm a Te végtelen szeretetedet, amely kiemel engem bűnösségembôl. Megpróbálom életemet megjobbítani. Segíts, hogy mindig emlékezzek a Te szeretetedre! Mária, a föltámadt Megváltónk édesanyja, taníts olyanná lennem, mint Te és mások iránti szeretetemmel viszonozzam az Ô szeretetét!

Read more: http://nyomaban.hupont.hu/56/richard-g-furey#ixzz3N10A7z4Z

Az Élet Igéje - 2012. december

„Ám azoknak, akik befogadták, hatalmat adott, hogy Isten gyermekeivé legyenek.” (Jn 1,12)

Ez tehát a nagy újdonság, amellyel Jézus megajándékozza az emberiséget: az istengyermekség, hogy a kegyelemben Isten fiaivá válhatunk.
De hogyan és kinek adatik meg ez a kegyelem? „Azoknak, akik befogadták”, és akik a századok során befogadják majd őt. Hittel és szeretettel kell tehát fogadnunk Jézust, azzal a bizonyossággal, hogy Ő a Megváltónk.
Próbáljuk most kicsit mélyebben megérteni, mit is jelent Isten gyermekének lenni.
Elég, ha Jézusra tekintünk, Isten fiára, kapcsolatára az Atyával: a „Miatyánk” feltárja, hogyan imádkozott az Atyához. Számára az Atya: „Abba”, vagyis apuka, édesapa, akihez végtelen bizalommal és határtalan szeretettel fordult.
Jézus azonban, aki miértünk jött a földre, nem elégedett meg azzal, hogy csupán Ő részesüljön ebben a kiváltságban. Halálával megváltott bennünket, és Isten gyermekeivé tett, testvéreivé fogadott, a Szentlélek által pedig lehetőséget adott, hogy belépjünk a Szentháromság életébe. Így mi is ugyanazokkal a szavakkal fordulhatunk az Atyához, mint Ő: „Abba, Atya!” (Mk 14,36; Róm 8,15) Édesapának, apukánknak szólíthatjuk őt, és minden a miénk, ami ezzel együtt jár: mindig biztosak lehetünk oltalmában, és teljes biztonsággal ráhagyatkozhatunk a szeretetére. Isteni vigaszt nyújt, erőt ad, és lángra lobbantja bennünk a tüzet, amely annak a szívében ég, aki biztos benne, hogy valaki szereti.

„Ám azoknak, akik befogadták, hatalmat adott, hogy Isten gyermekeivé legyenek.”

A keresztség és a belőle fakadó kegyelmi élet tesz bennünket eggyé Krisztussal, a Fiúval, és benne Isten fiaivá leszünk mi is.
Az evangélium e mondatának utolsó szava rávilágít arra is, hogy ez a gyermeki lét, amelyre nap nap után törekednünk kell, mennyire dinamikus dolog. Istengyermekké lenni ugyanis feladat.
Akkor válunk Isten gyermekeivé, akkor cseperedünk azzá, ha ajándékának viszonzásaként éljük az akaratát, ami a szeretet parancsában foglalható össze – az Isten és a felebarát iránt.
Befogadni Jézust azt jelenti tehát, hogy felismerjük őt minden testvérünkben. Nekik is meglesz a lehetőségük arra, hogy felfedezzék Jézust és higgyenek benne, ha szeretetünkben fellelhetik az Atya határtalan szeretetének nyomát, egy szikráját.

„Ám azoknak, akik befogadták, hatalmat adott, hogy Isten gyermekeivé legyenek.”

Ebben a hónapban, amikor Jézus születésére emlékezünk, törekedjünk egymás kölcsönös befogadására, magát Krisztust látva és szolgálva testvéreinkben!
Akkor köztünk és az Atya között is létrejön a szeretet kölcsönössége, olyan életközösség, amilyen a Fiút és az Atyát köti össze a Lélekben. És ajkunkról – Jézushoz hasonlóan – újra meg újra ez az imádság fakad majd: „Abba, Atya”.

Chiara Lubich

Az Élet igéje, 1998. december, Megjelent: Új Város, 1998/12.

Az Élet Igéje - 2012. november

„Aki szeret engem, megtartja tanításomat. Atyám is szeretni fogja őt, hozzá megyünk és benne fogunk lakni.” (Jn 14,23)

Jézus búcsúbeszédében megígérte az apostoloknak, hogy újra látni fogják majd őt, mert kinyilatkoztatja magát azoknak, akik szeretik.
Ekkor Júdás, nem a karióti, megkérdezte tőle, hogy miért nekik akarja kinyilatkoztatni magát, és miért nem a tömegnek. A tanítvány arra vágyott, hogy Jézus látványosan nyilatkoztassa ki magát a kívülállóknak, mert ez megváltoztathatta volna a történelem menetét, és szerinte alkalmasabb lett volna a világ megváltására. Az apostolok ugyanis azt gondolták, hogy Jézus a végső idők várva várt prófétája, aki azért jött el, hogy mindenki előtt megnyilvánuljon: Ő Izrael királya, aki Isten népének élére állva véglegesen helyreállítja Isten országát.
Jézus ellenben azt válaszolja, hogy nem látványosan, külsőségek közepette fogja kinyilatkoztatni magát, hanem egyszerűen és rendkívüli módon: a Szentháromság költözik majd a hívek szívébe, ott, ahol hit és szeretet van.
Jézus ezzel a válaszával azt jelzi, hogyan marad halála után az övéi között, és elmagyarázza, miként lehetünk kapcsolatban vele.

„Aki szeret engem, megtartja tanításomat. Atyám is szeretni fogja őt, hozzá megyünk és benne fogunk lakni.”

Jézus jelenléte tehát a keresztény emberben és a közösségben már mostantól megvalósulhat, nem a jövőben kell azt várnunk. Jézust elsősorban nem a kőből épült templom fogadja be, hanem a keresztények szíve, amely így új tabernákulummá, a Szentháromság élő hajlékává válik.

„Aki szeret engem, megtartja tanításomat. Atyám is szeretni fogja őt, hozzá megyünk és benne fogunk lakni.”

De hogyan érheti ezt el a keresztény? Hogyan hordozhatja Istent magában? Melyik út vezet ilyen mély közösségre vele?
A Jézus iránti szeretet útja.
Olyan szeretet ez, ami nem puszta érzelgősség, mert a mindennapi életben nyilvánul meg, elsősorban abban, hogy éljük az igét.
Erre a tettekben megnyilvánuló szeretetre Isten saját szeretetével válaszol: a Szentháromság a keresztény ember szívébe költözik.

„Aki szeret engem, megtartja tanításomat. Atyám is szeretni fogja őt, hozzá megyünk és benne fogunk lakni.”

„… megtartja tanításomat.”
És melyik tanításra, minek a megtartására kapott meghívást a keresztény ember?
János evangéliumában a „tanításom” és a „parancsaim” kifejezések gyakran ugyanazt jelentik. A keresztény tehát arra hivatott, hogy megtartsa Jézus parancsolatait, amiket ugyanakkor mégsem tekinthetünk valami törvénygyűjteménynek. Észre kell vennünk, hogy mindegyik a kölcsönös szeretet parancsában foglalható össze, amelyről Jézus adott példát, amikor megmosta a tanítványai lábát. Isten azt parancsolja minden kereszténynek, hogy a másikat önmaga teljes odaajándékozásáig szeresse, úgy, ahogy azt Jézus tanította és tette.

„Aki szeret engem, megtartja tanításomat. Atyám is szeretni fogja őt, hozzá megyünk és benne fogunk lakni.”

Hogyan fogjuk jól élni ezt az igét? Hogyan juthatunk el arra a szintre, amikor maga az Atya szeret minket, és a Szentháromság vesz hajlékot bennünk?
Úgy, hogy teljes szívünkből, erővel és fáradhatatlanul éljük a kölcsönös szeretetet.
A hívő ember alapvetően ebben találja meg azt a mély keresztény aszkézist, amelyet a Megfeszített vár tőle. És a kölcsönös szeretet fogja kivirágoztatni szívében a különböző erényeket is, hogy meg tudjon felelni a szentté válásra szóló hivatásának.

Chiara Lubich

Az Élet Igéje, 2001. május

Az Élet Igéje - 2012. október

„A te szavadra kivetem a hálót” (Lk 5,5) ...  ... ...

Amikor Jézus befejezte tanítását Simon bárkájában ülve, azt mondta neki és társainak, hogy vessék ki hálójukat a tengerbe. Simon, bár megjegyezte, hogy egész éjjel hiába fáradoztak, mégis így szólt: „a te szavadra kivetem a hálót”. Az pedig annyira megtelt halakkal, hogy szakadozni kezdett. Erre társai odasiettek, hogy segítsenek, és úgy megtöltötték mindkét bárkát, hogy csaknem elsüllyedtek. Ennek láttára Simon, társaival, Jakabbal és Jánossal együtt annyira megdöbbent, hogy Jézus lábaihoz vetette magát, kérve, hogy távozzon tőle, bűnös embertől. Jézus viszont azt felelte, hogy ne féljen: ezentúl az emberek halásza lesz. Attól a pillanattól fogva Simon, Jakab és János Jézus tanítványai lettek.
Ez a csodálatos halfogás története, az apostolok küldetésének jelképe. Péter magatartása viszont példa nemcsak a többi apostol és utódai, hanem minden keresztény számára.

„A te szavadra kivetem a hálót”

Péter, aki értett a halászathoz, egy eredménytelen éjszaka után mosolyoghatott volna Jézuson, visszautasíthatta volna a felszólítást, hogy nappal, vagyis kevésbé alkalmas időszakban vesse ki a hálót. De túllépett saját gondolkodásmódján, és bízott Jézusban.
Olyan helyzet ez, amelyet minden hívőnek át kell élnie – éppen azért, mert hívő. Hitünknek ugyanis százféle próbatételen kell átmennie.
Jézus követése határozottságot, eltökéltséget és kitartást kíván, míg a világban, ahol élünk, minden a lazaságról, a középszerűségről szól, az „ugyan, hagyd már” szemléletről. Ezért tűnik óriásinak, szinte elérhetetlennek, és mintha eleve kudarcra lenne ítélve.
Erő kell ahhoz, hogy előre menjünk, hogy ellenálljunk a környezetünknek, a társadalmi körülményeknek, a barátoknak, a tömegtájékoztatási eszközöknek. Kemény próbatétel ez, amellyel napról napra, sőt, óráról órára meg kell harcolnunk.
Ha viszont szembenézünk vele és elfogadjuk, akkor arra fog szolgálni, hogy kereszténységünkben megérlelődjünk, hogy megtapasztaljuk Jézus rendkívüli szavainak igazságát, azt, hogy ígéretei valóra válnak; hogy életünk isteni kalanddá lehet, ami ezerszer vonzóbb, mint amit csak el tudunk képzelni. Tanúságot tehetünk például arról, hogy míg a világban az élet sokszor nehézkes, lapos és terméketlen, addig Isten minden jóval elárasztja azokat, akik követik Őt: megadja a százszor annyit már ebben az életben, és ráadásul az örök életet. A csodálatos halfogás ismétlődik így meg újra és újra.

„A te szavadra kivetem a hálót”

Hogyan váltsuk tehát életre ezt az igét?
Úgy, hogy mi is csatlakozunk Péter választásához: „A te szavadra…”. Bízzunk Jézus szavaiban, ne kételkedjünk abban, amit kér! Sőt: viselkedésünket, tevékenységünket, egész életünket alapozzuk az igére!
Így a legszilárdabb, legbiztosabb alapra építjük létünket, és csodálkozva fogjuk látni, hogy pontosan ott, ahol minden emberi erőforrás csődöt mond, Jézus közbelép, és ahol emberileg lehetetlennek tűnik, ott élet születik.

Chiara Lubich

Az Élet igéje, 1983. február

Az Élet Igéje - 2012. szeptember

"Mindaz, aki e vízből iszik, ismét megszomjazik. De aki abból a vízből iszik, melyet én adok, nem szomjazik meg soha többé, hanem a víz, amelyet én adok, örök életre szökellő vízforrás lesz benne.” (Jn 4,13-14)

Az Evangélium egyik gyöngyszeme ez a beszélgetés a szamariai asszonnyal. Jákob kútjánál Jézus az egyik leghétköznapibb dologról, a vízről beszél, amely mégis a legkívánatosabb és a leginkább életbevágó elem mindazok számára, akik a sivataghoz szoktak. Nekik nem sokat kellett magyaráznia, hogy mit jelent a víz.
A forrásvíz a mi természetes életünket szolgálja, míg az élő víz, amelyről Jézus beszél, az örök életet.
Ahogy a sivatag is csak egy bőséges esőzés után virágzik ki, ugyanígy a keresztségben elvetett mag is csak akkor sarjadhat ki, ha Isten igéi táplálják bennünk. És akkor a növény növekedni kezd, új hajtásokat hoz: fává fejlődik vagy gyönyörű virággá, mert az ige élő vizéből táplálkozik. Ez adja neki az életet, és tartja is fenn mindörökre.

"Mindaz, aki e vízből iszik, ismét megszomjazik. De aki abból a vízből iszik, melyet én adok, nem szomjazik meg soha többé, hanem a víz, amelyet én adok, örök életre szökellő vízforrás lesz benne.”

Jézusnak ezek a szavai mindnyájunkhoz szólnak, akik szomjazunk ezen a világon: azokhoz, akik tudatában vannak lelki szárazságuknak, és érzik a mardosó szomjúságot; és azokhoz is, akik nem látják szükségét, hogy merítsenek az igazi élet és az emberiség nagy értékeinek a forrásából.
Jézus lényegében a mai kor minden emberét hívja, amikor megmutatja, hol találhatunk választ a kérdéseinkre és beteljesülést a vágyainkra.
A mi dolgunk tehát az, hogy merítsünk az Ő szavaiból, és hagyjuk, hogy átitasson minket üzenetével.
Mégis hogyan?
Úgy, hogy újraevangelizáljuk az életünket megvizsgálva azt szavai tükrében, keresve a módot, hogy úgy gondolkozzunk, mint Jézus, az Ő szívével szeressünk.
Minden pillanat, amikor az evangéliumot próbáljuk élni, egy csepp az élő vízből, amelyből Jézus ad inni.
A szeretet minden megnyilvánulása felebarátaink iránt egy-egy korty ebből a vízből.
Igen, mert ennek az élő és oly értékes víznek az a sajátossága, hogy minden alkalommal feltör szívünkben, valahányszor megnyitjuk a többiek szeretetére. Ez a forrás – Isten forrása – annyira lesz bővizű, amennyire mások szomját oltjuk vele kicsi vagy nagy szeretet-tetteinkkel.

"Mindaz, aki e vízből iszik, ismét megszomjazik. De aki abból a vízből iszik, melyet én adok, nem szomjazik meg soha többé, hanem a víz, amelyet én adok, örök életre szökellő vízforrás lesz benne.”

Megértettük tehát, hogy szomjunk csillapításához azt az élő vizet kell ajándékoznunk, amelyet Jézusból merítünk önmagunkban.
Néha elég egy szó vagy mosoly, az együttérzés egy egyszerű jele, hogy ismét eltöltsön minket a teljesség, a mély megelégedettség, a kitörő öröm érzése. És ha folytonosan adunk, akkor a békének és az életnek ez a forrása egyre bővebb vizet fog adni, és nem apad el soha.
Van egy másik titok is, amelyet Jézus nyilatkoztatott ki nekünk, egy másik kiapadhatatlan forrás. Amikor ketten vagy hárman egyesülnek az Ő nevében, szeretetével szeretve egymást, Ő közöttük van (vö. Mt 18,20). Ilyenkor szabadnak, egynek, fénnyel telinek érezzük magunkat, és élő víz forrásai fakadnak szívünkben (vö. Jn 7,38). Jézus ígérete válik így valóra, mert a víz, amely szomjunkat örökre eloltja, tőle ered, aki itt van közöttünk.

Chiara Lubich

Az Élet igéje, 2002. március. Megjelent: Új Város 2002/3

Az Élet Igéje - 2012. augusztus

„Azokat, akik megvallanak engem az emberek előtt, én is megvallom majd mennyei Atyám előtt. De aki megtagad az emberek előtt, azt én is megtagadom mennyei Atyám előtt.” (Mt 10,32-33)

Olyan ige ez, amely nagy bátorítást és ösztönzést jelent minden kereszténynek.
Jézus arra buzdít bennünket, hogy következetesen éljük meg a belé vetett hitünket, mert örök életünk attól függ, hogy milyen magatartást tanúsítottunk iránta földi létünk idején. Ha megvalljuk őt az emberek előtt – mondja Jézus –, az elegendő lesz arra, hogy Ő is megvalljon bennünket Atyja előtt. Ha azonban megtagadjuk őt az emberek előtt, akkor Ő is meg fog minket tagadni az Atya előtt.

„Azokat, akik megvallanak engem az emberek előtt, én is megvallom majd mennyei Atyám előtt. De aki megtagad az emberek előtt, azt én is megtagadom mennyei Atyám előtt.”

Jézus azért figyelmeztet a jutalomra vagy büntetésre, amely földi életünk után vár ránk, mert szeret minket. Ő tudja, amit az egyik egyházatya is mond, hogy a büntetéstől való félelem néha hatékonyabb egy szép ígéretnél. Ezért egyrészről táplálja bennünk a végtelen boldogság reményét, másrészről pedig, hogy megmentsen, felébreszti bennünk a félelmet a kárhozattól.
Őt egyedül az érdekli, hogy célba érjünk, vagyis hogy örökké Istennel éljünk. Végül is ez az egyetlen dolog, ami számít, ez az a cél, amiért a világra születtünk: hiszen csak ővele tudjuk elérni önmagunk megvalósítását, minden vágyunk beteljesülését. Ezért buzdít Jézus, hogy „valljuk meg” őt itt a földön. Mert ha ebben az életben nem akarunk tudni róla, ha megtagadjuk őt, akkor ha majd átmentünk a másik életbe, örökre el leszünk tőle szakítva.
Földi életünk végén tehát Jézus nem fog mást tenni, minthogy az Atya előtt megerősíti mindegyikünk választását, amit itt a földön meghoztunk, annak minden következményével együtt. Az utolsó ítéletre utalva ennek a döntésünknek az egész jelentőségét és komolyságát mutatja itt meg: az örök életünk forog ugyanis kockán.

„Azokat, akik megvallanak engem az emberek előtt, én is megvallom majd mennyei Atyám előtt. De aki megtagad az emberek előtt, azt én is megtagadom mennyei Atyám előtt.”

Hogyan kamatoztassuk Jézusnak ezt a figyelmeztetését? Hogyan éljük ezt az Igét?
Ő maga mondja ki: „Aki megvall engem…”
Határozzuk el tehát, hogy egyszerűen és őszintén megvalljuk őt az emberek előtt!
Lépjünk túl minden hamis tiszteleten! Hagyjunk fel a középszerűséggel és a megalkuvással, mely megfosztja keresztény életünket a hitelességtől!
Jusson eszünkbe: a mi hivatásunk az, hogy tanúságot tegyünk Krisztusról. Ő éppen rajtunk keresztül akar békét, igazságot és szeretetet hirdetni minden embernek.
Tegyünk róla tanúságot mindenütt: a családban, a munkahelyünkön, barátaink között, az iskolában vagy bármilyen élethelyzetben!
Elsősorban a magatartásunk tanúskodjon: a becsületes életvitelünk, a tiszta szokásaink. Mutassuk meg, hogy nem ragaszkodunk a pénzhez, hogy részt veszünk mások örömeiben és szenvedéseiben!
Különösen a kölcsönös szeretetünkkel és az egységünkkel tegyünk tanúságot, hogy az a béke és az a tiszta öröm, amit Jézus azoknak ígért, akik egységben élnek, már itt a földön eláraszthasson minket, és átáradjon a többiekre is!
És ha valaki megkérdezi, hogy miért így élünk, hogyan lehetünk vidámak egy ilyen próbára tevő világban, annak alázattal és egyszerűen tudunk válaszolni azokkal a szavakkal, amelyeket a Szentlélek sugall, és így tanúságot teszünk Krisztusról a szavainkkal, az eszmék szintjén is.
Sokan, akik keresik, így talán majd megtalálják őt.
Az is előfordulhat, hogy félreértenek, hogy ellentmondanak, hogy kinevetnek; elutasításban, sőt üldözésben lehet részünk. Jézus erre is figyelmeztetett: „Ha engem üldöztek, titeket is üldözni fognak.” (Jn 15,20)
Ez csupán annyit jelent, hogy helyes úton járunk. Tegyünk tanúságot továbbra is bátran, a megpróbáltatások közepette is, az életünk árán is! Mindent megér a ránk váró cél: a menny, ahol Jézus, akit szeretünk, örökre megvall bennünket az Atya előtt.

Chiara Lubich

Az Élet igéje, 1984. július

Az Élet Igéje - 2012. július

„Akinek van, annak még adnak, hogy bővelkedjék, de akinek nincs, attól még azt is elveszik, amije van.” (Mt 13,12)

Jézus ezekkel a szavakkal válaszol tanítványainak, akik megkérdezik tőle, hogy miért beszél példázatokban. Elmagyarázza nekik, hogy nem mindenkinek adatik meg a lehetőség, hogy megismerje a Mennyek Országának titkait, csak azoknak, akiknek fülük van rá; azoknak, akik befogadják és élik az ő szavait.
Hallgatói között ugyanis vannak néhányan, akik inkább befogják a fülüket és behunyják a szemüket, ezért – ahogy Jézus mondja – „szemük van, de nem látnak, fülük van, de nem hallanak és nem értenek” (Mt 13,13). Ők azok, akik látják és hallgatják Jézust, de abban a hiszemben, hogy már ismerik a teljes igazságot, nem hisznek szavainak és a szavait igazoló tényeknek. Így elveszítik azt a keveset is, amijük van.

„Akinek van, annak még adnak, hogy bővelkedjék, de akinek nincs, attól még azt is elveszik, amije van.”

Mit jelent tehát Jézusnak ez a mondata? Arra hív meg bennünket, hogy nyissuk ki a szívünket az általa hirdetett Ige befogadására, hiszen életünk végén számot kell majd adnunk róla.
Az evangélium írásaiból kiderül, hogy Jézus legfőbb vágya az ige hirdetése: ez áll egész tevékenységének középpontjában. Látjuk őt, amint faluról falura jár, és az utcákon, a tereken, a falvak határában, a házakban és a zsinagógákban hirdeti az üdvösséget mindenkinek, de különösen a szegényeknek, az alázatosaknak és a társadalom kivetettjeinek. Igéjét a fényhez, a sóhoz, a kovászhoz, a tengerbe merített hálóhoz, a szántóföldbe hullott maghoz hasonlítja, és azért adja életét, hogy a tűz, amelyet az ige magában hordoz, fellángoljon.

„Akinek van, annak még adnak, hogy bővelkedjék, de akinek nincs, attól még azt is elveszik, amije van.”

Jézus az általa hirdetett igétől várja a világ átalakulását. Következésképpen nem fogadja el, hogy bárki is semleges, langyos vagy közömbös maradjon az igével szemben. Nem hagyja, hogy ez az óriási ajándék, amit kaptunk, terméketlen maradjon.
Hogy nagyobb nyomatékot adjon kívánságának, emlékeztet arra a törvényre, amely az egész lelki élet alapja: azelőtt, aki életre váltja szavait, egyre jobban feltárja országának egyedülálló gazdagságát és örömét, attól viszont, aki elhanyagolja az igét, elveszi, és másokra bízza, hogy kamatoztassák.

„Akinek van, annak még adnak, hogy bővelkedjék, de akinek nincs, attól még azt is elveszik, amije van.”

Ez az ige tehát meg akar óvni bennünket egy súlyos hibától, amibe beleeshetünk: attól, hogy csak valami tananyagnak tekintsük az evangéliumot, amelyet megcsodálunk és megvitatunk anélkül, hogy életre váltanánk. Jézus azt várja tőlünk, hogy befogadjuk az igét és megtestesítsük magunkban; hogy olyan erővé váljék bennünk, amely átalakítja minden tevékenységünket, és így életünk tanúságtételének hatására fénnyé, sóvá, kovásszá legyen, hogy fokozatosan átformálhassa a társadalmat.
Ebben a hónapban válasszunk hát ki egyet az evangélium sok igéje közül, és váltsuk életre! Ez csak fokozni fogja az örömünket.

Chiara Lubich

 Az Élet igéje, 1996. július. Megjelent: Új Város 1996/7

Az Élet Igéje - 2012. június

„Ne fáradozzatok veszendő eledelért, hanem azért, mely az örök életre megmarad, amelyet az Emberfia ad majd nektek.” (Jn 6,27)

Jézus, miután a Tibériás tavánál jóllakatta a sokaságot a kenyérszaporítással, titokban átment a tó túlsó partjára, Kafarnaum környékére, hogy visszavonuljon a tömeg elől, amely királlyá akarta őt tenni. Sokan mégis a keresésére indultak, és rá is találtak. Jézus azonban nem fogadta el érdektől fűtött lelkesedésüket. Ettek a csodálatos kenyérből, de megálltak a puszta anyagi előnynél, és nem fogták fel ennek a kenyérnek a sokkal mélyebb jelentését, amely rámutat: Jézust azért küldte az Atya, hogy igazi életet adjon a világnak. Csak csodatevőt, földi messiást láttak benne, aki bőséges és olcsó földi táplálékot tud biztosítani számukra. Jézus ekkor intézte hozzájuk ezeket a szavakat:

„Ne fáradozzatok veszendő eledelért, hanem azért, mely az örök életre megmarad, amelyet az Emberfia ad majd nektek.”

„Az eledel, amely nem veszendő”, magának Jézusnak a személye és tanítása, hiszen Jézus tanítása teljesen egy a személyével. Ha az ember tovább olvassa Jézus szavait, akkor látja, hogy ez a „nem veszendő eledel” azonos Jézus eucharisztikus testével. Azt mondhatjuk tehát, hogy „a kenyér, amely nem veszendő”, maga Jézus, aki igéjében és az Eucharisztiában ajándékozza magát nekünk.

„Ne fáradozzatok veszendő eledelért, hanem azért, mely az örök életre megmarad, amelyet az Emberfia ad majd nektek.”

A vízhez hasonlóan a kenyér képe is gyakran előfordul a Bibliában. A kenyér és a víz az ember alapvető, nélkülözhetetlen táplálékát jelenti. Amikor Jézus saját magára alkalmazza a kenyér képét, az azt jelenti, hogy a személye, a tanítása nélkülözhetetlen az ember lelki élete számára, ahogy nélkülözhetetlen a kenyér a test életéhez.

A kenyér persze szükséges. Maga Jézus biztosítja ezt csodálatos módon a tömegeknek. Önmagában azonban nem elég. Az ember – anélkül, hogy teljes mértékben felfogná – magában hordja az éhséget az igazság, az igazságosság, a jóság, a szeretet, a tisztaság, a fény, a béke, az öröm, a végtelen, az örökkévaló iránt, amelyet a világon semmi sem képes kielégíteni. Jézus önmagát ajánlja, és azt mondja, hogy egyedül Ő képes jóllakatni az ember belső éhségét.

„Ne fáradozzatok veszendő eledelért, hanem azért, mely az örök életre megmarad, amelyet az Emberfia ad majd nektek.”

Amikor Jézus az „élet kenyerének” mutatja be magát, akkor nemcsak annak a szükséges voltát állítja, hogy belőle táplálkozzunk, azaz higgyünk szavainak, és így elnyerjük az örök életet, hanem arra akar ösztönözni, hogy tapasztaljuk meg őt magát. Sürgető felhívást intéz hozzánk, amikor azt mondja, hogy „olyan eledelért fáradozzunk, amely nem veszendő”. Azt mondja, hogy az embernek be kell vetnie magát, bele kell adnia minden képességét, hogy megszerezze ezt a táplálékot. Jézus nem kényszeríti rá magát senkire, inkább azt szeretné, hogy fedezzük fel, tapasztaljuk meg őt, és így a miénk legyen.

Pusztán a saját erejéből az ember természetesen képtelen elérni Jézust. Erre csak Isten ajándékaként képes. Jézus mindenesetre folyamatosan arra hívja az embert, hogy készüljön fel az ajándék befogadására, melyet adni akar neki: s ez az ajándék Ő maga. Ha az ember folytonosan arra törekszik, hogy tettekre váltsa igéjét, akkor teljes lesz benne a Jézusba vetett hit, és úgy fogja ízlelni igéjét, mint a jóízű, friss kenyeret.

„Ne fáradozzatok veszendő eledelért, hanem azért, mely az örök életre megmarad, amelyet az Emberfia ad majd nektek.”

Ennek a hónapnak az igéje nem Jézus tanításának egy részletét állítja elénk (mint például a sértések megbocsátása, az elszakadás a földi javaktól stb.), hanem visszavezet egész keresztény életünk gyökeréhez, a személyes kapcsolathoz Jézussal.

Gondolom, hogy mindenki, aki elkötelezetten próbálja élni Jézus igéit, különösen a felebarát iránti szeretet parancsát, mint Isten összes igéjének és parancsolatának a foglalatát, egy kicsit legalább megtapasztalja, hogy Jézus lett élete „tápláléka”, aki betölti szíve vágyát, aki örömének és fényének forrása lett. Életté váltva megérzi, legalább egy kicsit az ige zamatát, amely igazi választ ad az ember és a világ problémáira. Mivel Jézus, az „élet kenyere”, végtelen ajándékként önmagát adja az Eucharisztiában, így magától értetődő, hogy az ilyen ember szeretettel járul az Eucharisztiához, és az fontos szerepet játszik az életében.

Fontos tehát, hogy aki közülünk szert tett erre a ragyogó tapasztalatra, felfedezését ne tartsa meg, hanem mesélje el másoknak, ugyanazzal a buzgalommal, amellyel Jézus ösztönöz bennünket, hogy megszerezzük az „élet kenyerét”. Így sokan megtalálják majd Jézusban azt, amit a szívük mindig is keresett. Ez hatalmas szeretet a többiek iránt, mert így ők is megismerhetik az igazi életet már itt a földön, és övék lesz majd egykor az az élet, amely nem ismeri a halált. Mi többet akarhatnánk ennél?

Chiara Lubich

Az Élet igéje, 1985. augusztus

Az Élet Igéje - 2012. május

„Azért jöttem, hogy tüzet gyújtsak a földön. Mi mást akarnék, minthogy lángra lobbanjon!” (Lk 12,49)

Az Ószövetségben a tűz Isten igéjét jelképezi, amelyet a próféták közvetítettek; de utal az isteni ítéletre is, amely megtisztítja népét, miközben áthalad rajta.
Jézus szava is ilyen: építő, ugyanakkor lerombol mindent, ami értéktelen, ami esendő, ami hiábavaló, és csak az igazságot hagyja meg.
Keresztelő Szent János mondta Jézusról: „Ő majd Szentlélekben és tűzben fog benneteket megkeresztelni.” Azt a keresztséget adta ezzel hírül, amely pünkösdkor valósult meg először a Szentlélek kiáradásával és a lángnyelvek megjelenésével.(2)
Jézus küldetése tehát: tűzbe borítani a földet, nekünk adni a megújító és megtisztító erejű Szentlelket.

„Azért jöttem, hogy tüzet gyújtsak a földön. Mi mást akarnék, minthogy lángra lobbanjon!”

Jézus nekünk ajándékozza a Szentlelket. De hogyan működik Ő?
Úgy, hogy kiárasztja bennünk a szeretetet. Azt a szeretetet, amelynek – kívánsága szerint – mindig lángolnia kell a szívünkben.
És mi jellemző erre a szeretetre?
Az, hogy nem behatárolt és földi, hanem evangéliumi szeretet. Egyetemes, mint a Mennyei Atya szeretete, aki esőt és napot ad mindenkinek, jóknak és gonoszoknak egyaránt, az ellenséget is beleértve.
Ez a szeretet semmit sem vár el másoktól, hanem kezdeményez, elsőként szeret mindig.
Ez a szeretet eggyé válik mindenkivel: együtt szenved, együtt örül, együtt aggódik, együtt remél a többiekkel. És ha kell, konkrét tettekben jut kifejezésre. Nem érzelgősség, nem csak szavakban nyilvánul meg.
Olyan szeretet, ami Krisztust szereti a testvérben, szavaira emlékezve: „nekem tetted”(3).
Ez a szeretet a kölcsönösségre törekszik, a kölcsönös szeretetet akarja megvalósítani a többiekkel.
Ez a szeretet – mint evangéliumi életünk látható és fogható kifejeződése – kiemeli és hitelessé teszi mondanivalónkat, hogy evangelizálni tudjunk, hogy valóban evangelizáljunk.

„Azért jöttem, hogy tüzet gyújtsak a földön. Mi mást akarnék, minthogy lángra lobbanjon!”

A szeretet olyan, mint a tűz, tehát mindig égnie kell. Hogy így legyen, valamit mindig el kell égetnie. Elsősorban önző énünket, mégpedig úgy, hogy teljes mértékben a másik felé fordulunk: vagy Isten felé, úgy, hogy megtesszük akaratát, vagy a felebarátunk felé, akinek segítünk.
A lángoló tűz, bármennyire kicsiny, ha van ami táplálja, hatalmas tűzvésszé válhat. A szeretet, a béke, az egyetemes testvériség tűzvészévé, amelyet Jézus hozott a földre.

Chiara Lubich

Az Élet igéje, 2001. augusztus. Megjelent: Új Város 2001/7-8

(1) Lk 3,16

(2) vö. ApCsel 2,3

(3) Mt 25,40

BŰNBÁNATI KERESZTÚT –fiataloknak (Récsei Norbert)

1.  Jézust halálra ítélik 

Olyan könnyen ítélkezünk mások felett, olyan könnyű véleményt formálni valakiről, anélkül, hogy különösebben törekedtem volna megismerni őt. Olyan könnyű magam körül kialakítani egy kört, akikkel jól elvagyok, és minden többi embert kiszorítani életemből. Pedig azzal, hogy mást nem engedek be magunk közzé, éppen halálra ítélem őt. Mert megvonom tőle az élni akarást, megvonom tőle a mi-, az én támogatásomat, hogy élni tudjon. Pilátus, csak egy ember volt a többi közül, mégis egyetlen döntéssel megváltoztathatott volna mindent, de nem tette, mert félt kiállni, félt azt mondani, hogy NEM, félt önmagától és félt attól, amit mások mondanak.

Vajon a félelemtől, a nyitottság hiányától, a skatulyázásoktól én hányszor ítéltem halálra mást? Vajon hányszor tettem kárt mások becsületében, úgy, hogy azokon szórakoztam, akik nem tartoznak a „barátaim” közzé? Vajon hányszor öltem így embert?

2.  Jézus vállára veszi a keresztet

Ez egy olyan állomás, ahol el kell gondolkozzál azon, hogy mit is jelent ha kerülöd, ami rád vár és ami a tied. Valahányszor kibújsz saját kötelességeid alól, mindig egy kereszttől menekülsz el. De nézz Jézusra és gondolkozz el azon, hogy neki nem lett volna muszáj meghalni, neki nem lett volna muszáj a keresztet vállra venni. De megtette. Azért, mert meg akarta mutatni neked, hogy nem szabad elmenekülnöd attól, amit neked kell megtenned. Sőt! Merj továbblépni. Merj a magad terhei mellett még pluszt vállalni, olyat, amire nem kötelez senki, de meg tudod tenni - szeretetből.

Gondolkodj el, hogy hányszor vétettél a jó elmulasztásával, hányszor vétettél, hogy kibújtál saját kötelességeid elvégzése alól?

3.  Jézus először esik el a kereszttel

Hogy meg tud törni az emberi gonoszság egy embert. Súlyos lehetett a kereszt, de még súlyosabb a magára maradottság, a kigúnyolt személyiség. A sok hazugság, a sok becsmérlés végül is oda vezetett, hogy Jézusnak teljesen felemésztődött fizikai ereje. Ezért esett el a kereszttel. El sem tudod képzelni, hogy a kis viccelődések a másikkal, néha milyen mély sebet tud ejteni. El sem tudod képzelni, hogy apró hazugságaid, (amit sokszor magad megnyugtatására hajlamos vagy kegyes hazugságnak nevezni), hova vezethet. És egyszer csak látod, hogy testvéred elesett, de még csak meg sem fordul a fejedben, hogy ezek az aprónak hitt dolgok voltak azok, amelyek elvették erejét, és amelyek miatt elesett.

És mit teszel? Még jobban élcelődsz, még jobban a gúny tárgyává teszed őt. Gondolkozz el, hogy ilyen jellegű magatartásoddal hányszor aláztál meg másokat! Kérj most bocsánatot (ha csak gondolatban is), mert még nem késõ. Tedd jóvá, amit tettél!

4.  Jézus édesanyjával találkozik

Talán gyerekkorodban fel sem merült benned, hogy másképpen is lehet valamit tenni, mint, ahogy szüleid azt mondták. Most pedig úgy érzed, hogy semmit sem lehet úgy tenni, ahogy õk azt gondolják. Különös állapot ez, de vajon mi változott meg? Semmi. Csak annyi, hogy felnõttél. – Kezdd el a magad úrra lenni. De ettől még nem kell szégyellned szüleidet, nem kell úgy viselkedned, mintha sosem ismerted volna azelőtt őket. Nézd! Jézus 33 éves korában sem szégyellte a találkozást édesanyjával. Átérezte, hogy van a tömegből valaki, egy asszony, aki nem azért sir, mert fuccsba ment egy messiási állom, hanem azért, mert fiát látja szenvedni. Érezte, hogy  Ő 33 évesen is az a gyermek maradt anyja számára, akit valamikor Betlehemben megszült, és akit Názáretben felnevelt.

Vajon számodra megmaradt ez a különös kapcsolat édesanyáddal, édesapáddal, vagy már régóta tehernek érzed őket? Ne felejtsd! Akkor váltál igazán felnőtté, ha el tudod fogadni, hogy szüleid, amíg élnek aggódnak érted és szeretnek téged, ha te magad is tudod őket tisztelni és szeretni.

5.  Cirenei Simon segít Jézusnak vinni a keresztet

Ki az, aki a nehézséget, a keresztet kívánná mástól? Aki azt mondja, de jó neki, mert keresztje van? Bizony sokkal könnyebb olyan dolgokat megkívánni, amiről úgy gondoljuk, hogy attól boldogabbak leszünk. Amit, úgy érzünk, ha nekünk lenne meg, akkor sokkalta jobb lenne az életünk. Pedig a 10-ik parancs így szól: Mások tulajdonát ne kívánd! Cirenei Simon is, ha valamit kívánhatott volna, amit Jézus birtokolt, akkor valószínűleg olyat kért volna, hogy halottakat támaszthasson fel, vagy betegeket gyógyíthasson meg, de talán azzal is megelégedett volna, ha a vizet borrá tudta volna változtatni. De mindezek helyet, csak a keresztjét kaphatta meg. És mi történt? A világon mindenhol ismerik, az ő nevét, mégpedig úgy, hogy ő az egyedüli ember, aki Jézuson segített. Micsoda kitüntetés! Pedig, már akkor megkapta szolgálataiért az ajándékot: boldog lehetett.

Napjainkban gyakran pontosan a fordítottja történik, mert aki másnak a tulajdonát kívánja, boldogság helyett boldogtalan lesz egész élete folyamán.

6.  Veronika letörli Jézus arcát

Milyen csodálatraméltó az az asszony, aki látva, hogy Jézustól mindent elvettek, ő adni készült. Látta a megcsúfolt Jézust, látta a kisemmizett Isteni-embert, és nem csak látta, hanem meglátta azt a szerencsétlennek tűnő Jézust, akitől mindent elloptak a gonosz emberek. És ekkor ő volt az, aki adni készült. Nagy bátorság volt tőle, hogy átverte magát a tömegen, de még nagyobb bátorsága volt, hogy adni tudott, úgy, hogy nem is remélt a viszonzásban. De mert, így cselekedett Jézus megjutalmazta –azzal, amit adhatott neki a kisemmizettségében. Testvér! Most Veronika személye hassa át lelkedet, és bánd meg, ha valaha valamit is loptál: úgy tulajdont, mint becsületet.

Tanuld meg tőle az önzetlenséget, tanuld meg, hogy bár nehezebb adni, mint elvenni, mégis nemesebb cselekedett. És meglásd a csodát, te is meg fogod látni Jézus arcát, na nem most, hanem majd valamikor, de nem is zsebkendőbe nyomva, hanem színről-színre.

7.  Jézus másodszor esik el a kereszttel

Vannak az életben csúnya esések. Vannak olyan pillanatok, amikor úgy érzed, most mindenki rajtad röhög. Nem baj. Ne legyen baj! Ne érezd fontosnak ilyenkor azt, amit más gondol, vagy mond rólad. Inkább azt érezd fontosnak, amit Isten gondol rólad. Ne az embereket bálványozd, hanem az Istent imád. Fontosak az emberek, fontos, hogy érezd, tartozol valahova, de még fontosabb az Isten. Ne váljanak a kapcsolataid bálvánnyá! Ezt akkor tudod igazából lemérni, hogy mennyire vagy rabja az emberi kapcsolatoknak, ha megtapasztalod Jézussal együtt, hogy milyen leesni, milyen a földön lenni.

Tedd fel a kérdést magadnak, hogy hányszor mulasztottad el, hogy csak az Istennek szolgálj, és ne az embereknek? Hányszor esett meg, hogy az embert imádtad és nem az egyedüli Istent? Mikor az emberi kapcsolataidat imádod, ha leesel, nem tudsz felállni többé, mindaddig, amíg vissza nem térsz az Istenhez. Akkor lesz erőd a felálláshoz, mert tudod, hogy az Ő fia is elesett, és felállt.

8.  Jézus szól a síró asszonyokhoz

Különös, hogy amikor az emberi szívek megkeményedni látszottak, az asszonyi szívek annál lágyabbak lettek. De milyen furcsa Jézus rendreutasítása, -nem is vártuk volna tőle ezeket a szavakat: „Magatokat és fiaitokat sirassátok”, mintha azt akarná mondani, hogy családjaitokra legyen gondotok. És mennyire igaza van Jézusnak, hiszen a földi életben a legszentebb dolog a család.

Éppen ezért te is tartsd tiszteletbe magad és mások családi életét. Ne kívánd tehát mások házastársát! Csodáld meg szépségét, kedvességét, esetleg bátorságát, vagy erősségét, de ne feledd, a család szent. Te is megtalálod, majd az igazi párodat, ha azt igazán az Istentől kéred, -neked is lehet boldog és szent családi életed. De erre már most kell készülnöd. És ha majd oda kerül a sor, a magad családjával foglald le magad, igyekezz majd házasságodat az Egyház törvényei szerint kötni, igyekezz gyermekeidet katolikus módon nevelni. Akkor majd átadhatod magadat teljesen házastársadnak és gyermekeidnek. Erre akar megtanítani most Jézus.

9.  Jézus harmadszor esik el a kereszttel

Könnyű szemlélőnek lenni, de vajon milyen lehetett annak, aki már harmadjára is elesik? Ráadásul milyen lehetet úgy elesni, hogy közben tudni azt, hogy ez az esés mások helyett van, és olyanok helyet is, akik nem fogják megbecsülni az ebből az esésből forrásozó ajándékot. Gondolkozz el azon kicsit, hogy Jézus a te bűneid súlyától zuhant a porba.

Ha át tudod ezt érezni, nem fogsz zúgolódni, hogy már ismét gyónnod kell, hanem megköszönöd Jézusnak, hogy ilyen szentséget rendelt számodra. Ha át tudod érezni ezt az esést, akkor csekélységnek fogod érezni azt az egyházi parancsot, hogy évente legalább egyszer gyónjál. Ha átérzed ezt, akkor nem lesz nehéz bűnbánatot tartanod. Figyeld csak Őt, és nézd, hogy mit tett. Jézus harmadszor is felállt, neked is fel kell állnod a bűneidből! Jézus tovább ment, neked is tovább kell menned! Jézusnak fontos volt a lelked, legyen neked is az!

10. Jézust megfosztják ruháitól *

Ha valakinek elveszik a ruháit, az egyenlő a teljes megaláztatással. Ezzel az áldozat elveszti az utolsó, külső védelmét is. Jézus is így járt, megszégyenítették, kidobták őt maguk közül az emberek. Sőt minden megmaradt vagyonára -a rajta lévő ruhákra- sorsot vetettek, és elosztották maguk között.Milyen sokszor van az, hogy mi is ugyanígy bántunk és megalázunk másokat, gyakran anélkül, hogy észrevennénk, vagy belegondolnánk, hogy ez -amit mondtunk, vagy cselekedtünk- neki milyen rosszul eshet. Minden egyes mások ellen elkövetett gonoszságunkkal – pletykákkal, durvaságokkal – kitagadjuk őket a társaságunkból, a szeretetünkből, megszégyenítve és egyedül hagyva őket.

Istenünk, segíts, hogy kegyelmed által új köntöst teríthessünk levetkőztetett testvéreink vállára! Jézusunk, segíts minket abban, hogy a Te keresztutadat járva képesek legyünk jobb emberekké válni!

11. Jézust a keresztre szegezik

Tudom Jézusom, hogy tulajdonképpen az összes bűnöm az, amely a keresztfához szegez Téged, de ennél az állomásnál mégis leginkább azért a számtalan alkalommért kérek bocsánatot Tőled, amikor nevedet, illetve Atyánk nevét hiába vettem. Tudom, hogy neked ez nagyon fontos, hiszen az Atya mindjárt a második parancsban írtad elő számomra, hogy: Isten nevét hiába ne vedd!, de sokszor elég egy csodálkozás, elég egy meglepő dolog, hogy nevedet hiába vegyem. Elég egy dühödt pillanat és máris olyat mondok, amiben ott van a Te, illetve az Atya neve. Sokszor csak egy rossz szokásról van szó, amely már oly úrrá lett rajtam, hogy észre sem veszem. De sajnos néha az is megtörtént, hogy imponálni akartam a társaim előtt és ezért vettem számra a Te, illetve az Atya nevét.

Ezért kérek most bocsánatot, és ezért is ajánlom fel engesztelésül ezt a keresztutat: mindazért a számtalan pillanatért, amikor Isten nevét hiába vettem. Ígérem, hogy amikor ezentúl elmegyek egy feszület előtt, és látom a fára szegezett tested, áldani fogom nevedet. Újbóli és újbóli bocsánatkéréssel fordulok majd feléd, hogy megbocsásd nekem ezt a vétkemet.

12. Jézus meghal a kereszten

Péntek volt, amikor mindez történt. Keresztútadat végigjárva és szenvedésedet átérezve, legszívesebben azt az ígéretet tenném meg, hogy ezentúl minden pénteken bűnbánati napot tartok. Azt ígérném meg, hogy ezentúl minden pénteken valami áldozatot hozok érted, akár az egyházi böjti fegyelmet megtartva, akár valami más számomra fontos dologról lemondva. De miért éppen pénteken haltál meg? -ha mondjuk hétfőn, vagy bármely más napon, akkor talán meg tudnám hozni ezt az áldozatot, de pénteken nehéz, mert éppen a péntek az, amikor egy kicsit hátrahagyva a hét fáradalmait ki tudok rúgni a hámból, péntek az, ami a legalkalmasabb a szórakozásra, péntek az, amikor a legjobban el tudok lazulni. Gyenge vagyok ilyen áldozatra. Te is látod, hogy nehezen barátkozom meg a pénteki nappal, illetve a böjti fegyelmek gondolatával. Élet-idegenek érzem.

Uram szeretném valami módon hálámat kifejezni, hogy meghaltál értem a kereszten. De mivel jobb ötletem nincsen, ígérem, hogy ezentúl könnyebb szívvel tartom meg, a böjti fegyelmeket, bocsáss meg, hogy eddig oly könnyen elsiklottam e dolgok fölött. Ugyanakkor köszönöm Neked, hogy megértetted ezt velem.

13. Jézus testét leveszik a keresztről

Jézusom rövid ideig függtél a kereszten, de ez volt az a kereszt, amely annyi szenvedést tartogatott számodra, melyen végül is meghaltál. Az értünk vállalt szenvedésbe haltál bele. Most mikor leveszik testedet e keresztről, örökké búcsút mondasz neki. Többet nem kell meghalnod értünk, többet nem kell felvenned kereszted és értünk hordoznod. Mint ahogy szent tested elvált a kereszttől, én is úgy szeretnék elválni a bűntől. Rövid ideig tart fogva, de e rövid idő is éppen az én halálomat jelenti. Mert a bűn nem mást, mint a halált adja. Erőt veszek magamon Uram, és ha kegyelmeddel támogatsz, megtérek hozzád. Mert ahogy téged is emberek szedtek le a halált hozó kereszttől, én magam sem tudok megszabadulni a bűn bilincsétől.

Te vagy aki, elszakítasz attól. Többet én sem akarok meghalni, többet én sem akarok bűnt elkövetni. A bánat övez, amikor keresztutadat járom. Bocsáss meg nekem, és adj erőt a Hozzád téréshez. Szánakozom mindazon, amivel megbántottalak, akár Téged, akár embertársamat. Bocsáss meg, ha vétettem a főparancsolat ellen, amikor nem tudtalak Téged Istenemet teljes szívemből, teljes elmémből és minden erőmből szeretni, és mikor nem tudtam felebarátomat úgy szeretni, mint önmagamat.

14. Jézust sírba teszik

A hosszú megpróbáltatásokkal teli út után, íme sírba helyeznek, hogy megpihenj. Zajos, rohanó világunkban egyre jobban átvesszük apáinktól azt az eszmét, hogy: majd a sírban pihenni fogok. Pedig Uram, te a vasárnapot és ünnepnapokat arra adtad, hogy az ember ezeken a napokon megpihenhessen. Azért adtad, hogy lelki és testi felfrissüléseink legyenek ezek a napok. Azért adtad ezeket a napokat, hogy azokat megszenteljük. Sokszor a péntek illetve a szombat olyan gyorsan kicsúszik a kezeink közül, hogy vasárnap már nem marad idő mindenre. Gyakran alvással telik el a délelőtt, és akkor kimarad a szentmise, gyakran délután igyekszünk másnapra valamelyest felkészülni, az el nem végzett szellemi munkát (a tanulást), ilyenkor akarjuk megoldani. Rá kell ébrednem, hogy az ünnep igazi eszméje kihalt az én vasárnapjaimból. Néha-néha mikor sikerül elmennem szentmisére, többnyire a templomból kijövet nemhogy feltöltődve érezném magam, hanem üresnek és kietlennek, mert mindezidáig nem éreztem át a vasárnap szellemét.

Nem a gyermekkori hitet kérem vissza uram, csak azt szeretném, ha megtanulhatnám tőled az ünnep igazi értékét. Bocsáss meg nekem, ha eddig helytelenül éltem életem.

* A 10. állomás hivatkozása: http://rakoscsaba.plebania.hu/fiatalok-keresztutja/

Az Élet Igéje - 2012. április

„Ti már tiszták vagytok a tanítás által, amelyet hirdettem nektek.” (Jn 15,3)

Azt hiszem, a tanítványok szíve megdobbant, amikor ennyire határozott, bátorító szavakat hallottak Jézustól. Milyen csodálatos lenne, ha Jézus hozzánk is szólhatna így! Hogy valamennyire méltóak lehessünk rá, próbáljuk megérteni, hogy mit jelent.
Jézus éppen elmondta ismert hasonlatát a szőlőtőről és a szőlővesszőkről. Ő az igazi szőlőtő, az Atya a szőlőműves: a terméketlen szőlővesszőket levágja, mindazokat pedig, amelyek gyümölcsöt hoznak, megmetszi, hogy még többet teremjenek.
Miután ezt elmagyarázta, kijelentette:

„Ti már tiszták vagytok a tanítás által, amelyet hirdettem nektek.”

„Már tiszták vagytok…” Miféle tisztaságról van itt szó?
Arról az állapotról, amely a lélek számára nélkülözhetetlen, hogy Isten elé álljon; az olyan akadályok (mint például a bűn) hiányáról, amelyek meggátolják, hogy kapcsolatba lépjünk a „szenttel”, hogy találkozzunk az istenivel.

Ahhoz, hogy meglegyen bennünk ez a tisztaság, mennyei segítségre van szükségünk. Az ember már az Ószövetségben is tudatában volt annak, hogy csupán saját erejéből képtelen Istenhez közeledni. Arra volt szüksége, hogy Isten megtisztítsa a szívét, hogy új szívet adjon neki. Egy gyönyörű zsoltárban olvashatjuk: „… tiszta szívet teremts bennem, Istenem”(1).

„Ti már tiszták vagytok a tanítás által, amelyet hirdettem nektek.”

Jézus szerint van egy eszköz, hogy tiszták legyünk, és ez az Ő tanítása. A tanítványokat a tanítás tisztította meg, hallgatták, és csatlakoztak hozzá.
Hiszen Jézus szava nem olyan, mint az emberi szó. Benne Krisztus van jelen, ahogy – ha más módon is – jelen van az Eucharisztiában. Általa Krisztus hatol belénk. Ha befogadjuk és valóra váltjuk szavait, Krisztus születik meg és növekszik a szívünkben.
Erről beszél VI. Pál: „Hogyan válik jelenvalóvá Jézus a lelkekben? Az ige hirdetése által, amely az isteni gondolatot, magát az Igét, Isten emberré lett Fiát közvetíti számunkra. Azt mondhatnánk, hogy az Úr testesül meg bennünk, amikor elfogadjuk, hogy a tanítás a szívünkbe jöjjön és ott éljen.”(2)

„Ti már tiszták vagytok a tanítás által, amelyet hirdettem nektek.”

Jézus igéjét a hívő szívébe vetett maghoz is hasonlítják. Ha befogadjuk, belénk hatol, és magként fejlődik, növekszik, termést hoz és „átkrisztusít”, azaz hasonlóvá tesz Krisztushoz. Ha az ige a Lélek által ennyire átalakítja a keresztény embert, akkor valóban rendelkezik azzal a képességgel és erővel, hogy távol tartsa a rossztól: amíg hagyja, hogy az ige működjék benne, addig szabad a bűntől, tehát tiszta. Bűnt csak akkor fog elkövetni, ha megszűnik engedelmeskedni az igazságnak.

„Ti már tiszták vagytok a tanítás által, amelyet hirdettem nektek.”

Hogyan éljünk, hogy mi is kiérdemeljük Jézus dicséretét?
Úgy, hogy váltsuk életre Isten minden szavát, hogy táplálkozzunk belőle pillanatról pillanatra, állandóan újraevangelizálva egész létünket! S mindezt azért, hogy ilyen módon ugyanazok a gondolataink és érzéseink legyenek, mint Jézusnak. Ő élhessen általunk a világban, hogy így a társadalomnak, amely gyakran beleragad a rosszba és a bűnbe, megmutassuk azt az isteni tisztaságot és átlátszóságot, amelyet az evangélium felkínál.

Ezen felül a hónap során, ha csak lehet (ha mások is osztoznak szándékunkban), igyekezzünk különösképp azt az igét megvalósítani, amely a kölcsönös szeretet parancsáról szól! János evangélista, aki Jézus most kiválasztott mondatát idézi, csakugyan összefüggést lát Krisztus igéje és az új parancs között. Szerinte csak a kölcsönös szeretetben élhetjük úgy az igét, hogy megnyilvánuljanak hatásai: a megtisztulás, a megszentelődés, a bűntelenség, a bő termés, a közellét Istenhez. Az elszigetelt egyén képtelen sokáig ellenállni a világ csábításainak, a kölcsönös szeretetben azonban megtalálja azt az egészséges környezetet, amely képes megvédeni hiteles keresztény életét.

Chiara Lubich

Az Élet Igéje, 1982. április

(1) Zsolt 51,12

(2) VI. Pál tanítása, Vatikán, 1967, 936.o