"Amikor gyönge vagyok, akkor vagyok erõs" (2 Kor 12,10).
Szent Pál leírja, hogy nagy kinyilatkoztatásokban volt része, de
Isten azt is megengedte, hogy nagy megpróbáltatásai legyenek, melyek
közül az egyik – egészen rendkívüli – mindig elkísérte és folyamatosan
gyötörte. Talán egy betegségrõl volt szó, vagy egy állandóan zavaró,
fizikai tényezõrõl, ami azon túl, hogy rendkívül kellemetlen volt,
akadályozta tevékenységében és egészen világosan kifejezésre juttatta
emberi korlátait.
Pál ismételten könyörgött az Úrhoz, hogy szabadítsa meg ettõl
a szenvedéstõl, míg végül feltárulkozott elõtte ennek a
megpróbáltatásnak a miértje. Isten hatalma teljességgel gyöngeségünkben
nyilvánul meg. A gyöngeség egyetlen célja, hogy teret adjon Krisztus
erejének. Ezért mondhatja Pál:
"Amikor gyönge vagyok, akkor vagyok erõs."
Az eszünk lázad egy ilyen mondat ellen, mert abban kirívó
képtelenséget lát, vagy legalábbis egy merész, látszólagos
ellentmondást. Pedig ez a keresztény hit egyik legmélyebb igazságát
fejezi ki, amit Jézus életével és különösen halálával tesz érthetõvé
számunkra.
Mikor teljesítette Jézus az Atyától rábízott mûvet? Mikor
váltotta meg az emberiséget? Mikor gyõzött a bûn fölött? Amikor meghalt
a kereszten, megsemmisülve, miután így kiáltott: "Istenem, Istenem,
miért hagytál el engem?" Jézus, amikor leggyöngébb volt, éppen akkor
volt a legerõsebb.
Jézus megalapíthatta volna Isten új népét pusztán egy
beszédével, vagy egy jelentõsebb csodájával, vagy valami rendkívüli
cselekedetével. De nem így tett, mert az Egyház Isten mûve, és a
fájdalomban és csakis a fájdalomban virágoznak ki Isten mûvei. Ezek
szerint a mi gyöngeségeinkben is, törékenységünk megtapasztalásában is
egyedüli lehetõség rejlik: megtapasztalhatjuk a meghalt és föltámadt
Krisztus erejét, és Pállal mondhatjuk:
"Amikor gyönge vagyok, akkor vagyok erõs."
Mindnyájan átéljük a gyöngeség, a csalódottság, az
elbátortalanodás pillanatait. Gyakran kerülünk olyan helyzetbe, hogy el
kell viselnünk mindenféle fájdalmat: ellenségeskedést, súlyos
helyzeteket, betegségeket, haláleseteket, belsõ megpróbáltatásokat,
értetlenséget, kísértéseket, kudarcokat… Mit tegyünk? Ha következetesek
akarunk maradni a kereszténységhez, és teljes odaadással akarjuk élni,
hinnünk kell abban, hogy ezek különösen értékes pillanatok.
Miért? Mert éppen az, aki képtelennek érzi magát arra, hogy
kiálljon bizonyos próbákat, amelyek fizikumát vagy lelkét érik, mivel
nem számíthat saját erejére, abba a helyzetbe kerül, hogy rábízza magát
Istenre. És Õ – akit vonz ez a bizalom – közbelép. Amikor Õ cselekszik,
nagy dolgokat tesz, amelyek még nagyobbnak tûnnek, éppen, mert
kicsinységünkbõl fakadnak. Áldjuk tehát ezt a gyöngeséget, mert általa
tudunk helyet készíteni Istennek, és ezáltal nyerünk Tõle erõt, hogy
"minden remény ellenére is higgyünk" (Róm 4,18) és konkrétan szeressünk
mindvégig.
Amint Svájcban történt egy kábítószeres fiú szüleivel, akik
nem adták föl, és megpróbáltak minden eszközzel segíteni fiukon. Mégis
hiába. Egy nap nem jött haza többé. A szülõkben a bûntudat, félelem,
tehetetlenség és szégyen érzései kavarogtak. De ugyanakkor ez egy
találkozás volt társadalmunk egyik tipikus sebével, amelyben a
Keresztre Feszítettet láthatták meg, és új erõt merítettek, hogy
folytassák, hogy reménykedjenek és szeressenek.
Legyõzve a kimerültséget és a tehetetlenséget, a családtagok
soha nem tapasztalt energiát éreztek szívükben és elindultak a
szolidaritás útján. Szerveztek egy családokból álló csoportot, amely
megpróbált szembenézni ezzel a helyzettel. Segítettek, zsömlét és teát
vittek a fiataloknak a Platzspitzre, amely akkoriban Zürichben a drog
alvilága volt. Ott egy napon újra megtalálták rongyos, elgyötört
fiukat. Más családok segítségével együtt el tudták kezdeni, és végig
tudták járni fiuk gyógyulásának hosszú útját.
Chiara Lubich
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése