Az Evangélium
egyik gyöngyszeme ez a szamariai asszonynak mondott beszéd. Jákob
kútjánál Jézus az egyik leghétköznapibb dologról, a vízről beszél, ami
mégis a legkívánatosabb és a legéletbevágóbb elem mindazok számára,
akik a sivataghoz szoktak. Nekik nem kellett sokat magyarázni, hogy mit
jelent a víz.
A forrásvíz természetes életünket szolgálja, míg az élő víz, amelyről Jézus beszél, az örök életet.
Amint
a sivatag is csak egy bőséges esőzés után virágzik ki, ugyanígy a
keresztség által bennünk elvetett mag is csak akkor sarjadhat ki, ha
Isten igéi táplálják. És akkor a növény növekedni kezd, új hajtásokat
hoz: fává fejlődik vagy gyönyörű virággá, mert az Ige élő vizéből
táplálkozik. Ez adja neki és tartja fenn benne örökre az életet.
“Mindaz, aki e vízből iszik, ismét megszomjazik.
De aki abból a vízből iszik, melyet én adok, nem szomjazik meg soha
többé, hanem a víz, amelyet én adok, örök életre szökellő vízforrás
lesz benne.”
Jézusnak
ezek a szavai mindannyiunkhoz szólnak, akik szomjazunk a világban:
azokhoz, akik tudatában vannak lelki szárazságuknak, és érzik ezt a
mardosó szomjúságot; és azokhoz is, akik még a szükségét sem érzik,
hogy az igazi élet forrásából merítsenek, s így nem fogékonyak az
emberiség nagy értékeire.
Végső
soron Jézus a mai kor minden emberét magához hívja, amikor rámutat,
hogy hol találhatjuk meg kérdéseinkre a választ, vágyaink teljes
beteljesedését.
A mi részünk tehát az, hogy merítsünk az Ő szavaiból, és hagyjuk, hogy üzenete átitasson minket.
De hogyan tehetjük meg ezt?
Úgy,
hogy újraevangelizáljuk életünket, megvizsgáljuk azt az Ő szavai
tükrében, megpróbálunk Jézus logikája szerint gondolkodni, az Ő
szívével szeretni.
Minden pillanat, melyben megpróbáljuk élni az Evangéliumot, egy csepp az élő vízből, melyből Jézus ad nekünk inni.
A szeretet minden megnyilvánulása felebarátaink felé egy-egy korty ebből a vízből.
Igen,
mert ennek az annyira élő és értékes víznek az a sajátossága, hogy
minden alkalommal feltör szívünkben, valahányszor megnyitjuk a
felebarát iránti szeretetre. Ez a forrás — Isten forrása — akkor válik
igazán bővizű, el nem apadó forrássá, ha mások szomját oltjuk vele,
kicsi vagy nagy szeretet-tettekkel.
“Mindaz, aki e vízből iszik, ismét megszomjazik.
De aki abból a vízből iszik, melyet én adok, nem szomjazik meg soha
többé, hanem a víz, amelyet én adok, örök életre szökellő vízforrás
lesz benne.”
Megértettük tehát, hogy szomjunk csillapításához ajándékoznunk kell azt az élő vizet, melyet Belőle merítünk.
Néha
elég lesz egy szó vagy mosoly, az együttérzés egy egyszerű jele, hogy
ismét eltöltsön minket a teljesség, a mély megelégedettség, a kitörő
öröm érzése. És ha folytonosan adunk, akkor a békének és az életnek ez
a forrása egyre bővebb vizet fog adni, és sohasem apad majd el.
Van
azonban egy másik titok is, amelyet Jézus nyilatkoztatott ki nekünk.
Azt mondta ugyanis, hogy amikor ketten vagy hárman egyesülnek az Ő
nevében, az Ő szeretetével szeretve egymást, Ő közöttük van.[1] És ez az a pillanat, amikor szabadnak, egynek, fénnyel telinek érezzük magunkat, és élő víz forrásai fakadnak szívünkben.[2] Jézus ígérete ez, mely valóra válik majd, mert az a víz, mely mindörökké szomjunkat oltja, Tőle fakad, Aki itt van közöttünk.
Chiara Lubich
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése