„Elég neked az én kegyelmem. Mert az erő a gyöngeségben nyilvánul meg a maga teljességében.” (2Kor 12,9)
A korintusi közösséghez írt második levelében Pál apostol azokhoz
szól, akik elvitatják tőle az apostoli tevékenység jogát, de ő nem
védekezik, nem sorolja fel az érdemeit és az elért sikereket.
Ellenkezőleg, azt hangsúlyozza, amit Isten vitt végbe benne és általa.
Pál misztikus tapasztalatáról, mély Istenkapcsolatáról beszél[1],
de rögtön megosztja szenvedését is, és elmondja, hogy egy „tövis”
kínozza. Nem magyarázza el pontosan, hogy miről van szó, de érthető, egy
olyan mérvű nehézséget említ, amely korlátozhatná evangelizációs
tevékenységében. Megvallja, ezért kérte Istent, hogy szabadítsa meg
ettől a korláttól, de a válasz, melyet tőle kapott, zavarba ejtő:
„Elég neked az én kegyelmem. Mert az erő a gyöngeségben nyilvánul meg a maga teljességében.”
Mindannyian megtapasztaljuk a testi, a pszichikai és a lelki
gyöngeséget magunkban és másokban is, gyakran találkozunk az emberiség
szenvedő és irányvesztett arcával. Gyengének és képtelennek érezzük
magunkat arra, hogy megoldjuk a nehézségeket, sőt még arra is, hogy
szembe nézzünk velük, és legfeljebb arra törekszünk, hogy meg ne
bántsunk valakit.
Pál tapasztalata azonban új távlatokat nyit: ha elismerjük és
elfogadjuk a gyöngeségeinket, akkor az Atya karjába vethetjük magunkat,
mert Ő úgy szeret minket, amilyenek vagyunk, és támogatni szeretne
életutunkon. A levél további részében ugyanis leszögezi: „Amikor gyönge
vagyok, akkor vagyok erős.” [2]
Ezzel kapcsolatban Chiara Lubich így ír: „Az elménk tiltakozik ez
ellen a megállapítás ellen, mert szembetűnő ellentmondást lát benne, ez
egyszerűen egy merész paradoxon. Viszont keresztény hitünk egyik
legnagyobb igazságát fejezi ki. Jézus magyarázza ezt el az életével, és
mindenekelőtt a halálával. Mikor teljesítette be a művet, amelyet az
Atya rábízott? Mikor váltotta meg az emberiséget? Mikor győzte le a
bűnt? Amikor meghalt a kereszten megsemmisülve, miután így kiáltott:
»Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?« Jézus tényleg akkor volt a
legerősebb, amikor a leggyöngébb volt. Jézus Isten új népének életet
adhatott volna kizárólag a beszédei által, vagy valami további csoda
folytán, vagy egy rendkívüli tettel. De nem így tett. Nem, mert az
egyház Isten műve, és Isten művei csakis a fájdalomból virágoznak ki.
Tehát a gyöngeségünkben, törékenységünk megtapasztalásában egyedülálló
lehetőség rejlik: megtapasztalhatjuk a meghalt és föltámadt Krisztus
erejét.” [3]
„Elég neked az én kegyelmem. Mert az erő a gyöngeségben nyilvánul meg a maga teljességében.”
Az Evangélium paradoxona ez: a szelídek öröklik a földet[4], Mária a Magnifikátban[5]
magasztalja az Úr hatalmát, mely teljesen és végleg megnyilvánul
személyes történetünkben és az emberiség történelmében is ott, ahol
jelen van a kicsinység és az Isten művébe vetett teljes bizalom.
Pál tapasztalatának kapcsán Chiara így folytatja: „[…]
keresztényként épp ellenkezőleg kell döntenünk, mint ahogy az szokásos.
Tényleg az árral szembe kell mennünk. A világ szemében általában a
siker, a hatalom és a kitüntetés számít. Ezzel szemben Pál azt mondja,
hogy a gyöngeségeinkkel kell dicsekednünk […]. Bízzuk magunkat Istenre. Ő
fog működni gyöngeségeink, semmiségünk által. És ha Ő működik, akkor
biztosak lehetünk benne, hogy tettei értékesek lesznek, és tartósan
szolgálják majd az egyének és a közösségek javát.” [6]
Letizia Magri
[1] vö. 2Kor 11,1-7a
[2] vö. 2Kor 12,10
[3] vö. C. Lubich, A fájdalom ereje, Città Nuova, 44, [2000], 12, p.7.
[4] vö. Mt 5,5
[5] vö. Lk 1,46-55
[6] vö. C. Lubich, Isten működik gyöngeségünk által, Città Nuova, 26, [1982], 11/12, p.59.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése