„Azokkal, akik örülnek, örüljetek, s a sírókkal sírjatok.” (Róm 12,15)
Pál apostol bemutatja a római keresztényeknek, hogy micsoda nagy
ajándékot adott Isten az emberiségnek Jézusban és a Szentlélek kiáradása
által. Azt is megmutatja, hogyan felelhetnek meg a kapott kegyelemnek a
kapcsolataikban, főként egymással, de mindenkivel.
Pál arra hív, hogy ne csak a velünk azonos hitet vallókat szeressük,
hanem az evangélium szerint minden embert, mert a hívők szeretete nem
ismer határokat, és nem korlátozódhat csupán néhányakra.
Érdekes, hogy első helyen említi az örömöt, hogy ebben osztozzunk
testvéreinkkel. Aranyszájú Szent János egyházatya szerint ugyanis az
irigység épp az örömben való osztozást nehezíti meg, nem a fájdalomban
való együttérzést.
Talán túl nehezen járható ez az út, megmászhatatlan ez a csúcs? Azért
lehetséges mégis, mert a hívőket Krisztus szeretete készteti erre, tőle
senki és semmi el nem szakíthatja őket (vö. Róm 8,35).
„Azokkal, akik örülnek, örüljetek, s a sírókkal sírjatok.”
Pálnak erről a mondatáról Chiara Lubich így írt: „Ahhoz, hogy
keresztény módon szeressünk, eggyé kell válnunk minden testvérrel […]: a
lehető legmélyebbre kell merülnünk a másik lelkében; valóban meg kell
értenünk a problémáit, az igényeit, osztoznunk kell szenvedéseiben,
örömeiben; meg kell hajolnunk a testvér előtt, bizonyos módon a
testvérré, a másikká válni. Ez a kereszténység. Jézus emberré vált,
eggyé vált velünk, hogy bennünket Istenné tegyen. Ily módon a felebarát
valóban érezheti, hogy megértjük és fölemeljük.” [1]
Arra hív, hogy „bújjunk bele a másik bőrébe”, mert ez a hiteles
szeretet konkrét kifejeződése. Talán az anyai szeretet a legjobb példa
arra, hogyan lehet megélni ezt az igét: az édesanya ítéletek és
előítéletek nélkül tud osztozni gyermekének örömében, vagy együtt sírni
vele, ha szenved.
„Azokkal, akik örülnek, örüljetek, s a sírókkal sírjatok.”
Van egy titka annak, hogy ilyen mértékben tudjuk megélni a
szeretetet, és ne zárkózzunk be saját aggodalmaink, érdekeink, saját
világunk korlátai közé: erősítsük meg az egységünket Istennel, Vele, aki
a Szeretet forrása. Azt mondják ugyanis, hogy a fa lombkoronája
általában annyira terjed ki, amennyire a gyökerei. Velünk is így lesz
nap mint nap, minél mélyebbre jutunk az Istennel való egységben,
annál inkább vágyunk majd arra, hogy megosszuk a mellettünk lévők
örömét, és osztozzunk fájdalmaikban. Megnyílik a szívünk, és egyre
inkább képesek leszünk befogadni, amit a mellettünk lévő testvérünk
megtapasztal az élet jelen pillanatában. A testvér iránti szeretet pedig
segíteni fog, hogy egyre bensőségesebb kapcsolatba kerüljünk Istennel.
Ha így élünk, változást fogunk átélni magunk körül, kezdve a családi
kapcsolatokon, az iskolában, a munkahelyen, a közösségben, és hálával
tapasztaljuk majd, hogy az őszinte és ingyenes szeretet előbb vagy utóbb
visszatér és kölcsönössé válik.
Ez volt a tapasztalata egy keresztény és egy muszlim családnak is,
akik megosztották életük nehéz és reményteljes pillanatait is. A muszlim
apuka, Ben súlyos beteg lett. A felesége, Basma és két gyermekük
mellett Tatiana és Paolo is a végsőkig együtt voltak vele a kórházban.
Basma a férje halála miatt végtelen fájdalommal, de mégis képes volt
arra, hogy keresztény barátaihoz hasonlóan egy másik súlyos betegért
imádkozzon Mekka felé fordított szőnyegén. „A legnagyobb öröm számomra –
mondta –, hogy egyetlen test tagjai vagyunk, és mindannyiunk számára a
másik java a fontos.”
Letizia Magri
[1] C. Lubich, A kölcsönös szeretet: az egység lelkiségének központi magva, ortodoxok találkozóján elhangzott beszéde, Castel Gandolfóban, 1989. március 30., 4. o.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése