„Legyetek hát éberek, mert nem tudjátok, melyik órában jön el Uratok.” (Mt 24,42)
Máté evangéliumának ebben a fejezetében Jézus felkészíti tanítványait végső visszatérésére, amely váratlanul jön el.
Az ő korában is sok probléma volt, háború és mindenféle szenvedés.
Izrael népe az Úr közbelépésében remélt, aki majd véget vet a sírásnak. A
várakozás tehát nem volt félelmetes, hanem inkább megkönnyebbülést
jelentett, a megmentés napjának eljövetelét.
Jézus itt egy nagy titkot tár fel: éljük jól a jelen pillanatot, mert
olyankor fog visszatérni, amikor munkában leszünk, és lekötnek a
szokásos mindennapi dolgok, amelyek miatt gyakran megfeledkezünk
Istenről, mert túlzottan aggódunk a jövő miatt.
„Legyetek hát éberek, mert nem tudjátok, melyik órában jön el Uratok.”
Legyetek éberek: ez meghívás, hogy járjunk nyitott szemmel, ismerjük
fel Isten jelenlétét a történelemben, a mindennapokban, és segítsük a
sötétségben élőket, hogy rátaláljanak az élet útjára.
Nem ismerjük pontosan a napot, hogy mikor érkezik Jézus, ezért a
keresztények állandó várakozásban élnek. Ez arra bátorít bennünket, hogy
teljességgel éljük meg a jelen pillanatot, a mai napon szeressünk, ne a
jövőben, bocsássunk meg most, és nem később; a valóságot éljük meg a
jelen pillanatban, nem a jövőben, amikor majd időt találunk rá az amúgy
is zsúfolt naptárunkban.
Chiara Lubich így elmélkedik erről az igéről: „Megfigyelted már, hogy
általában nem éled az életet, hanem vonszolod, valamilyen jövőre várva,
amikor majd elérkezik valamiféle szépség? Az igazság az, hogy a szép
jövőnek el kell érkeznie, de nem annak, amire gondolsz. Valami isteni
ösztön arra késztet, hogy várj valakit vagy valamit, ami elégedettséggel
tölt el. Esetleg valami ünnepnapra gondolsz, vagy szabadidőre, vagy
valami különleges találkozásra, de amikor ez elmúlik, mégsem leszel
teljesen boldog. Újra csak visszatérsz az egyhangú és bizonytalanul
megélt hétköznapokba, és állandóan vársz valamire. Igazság szerint az
életben, és a te életedben is eljön az a pillanat, amit senki sem
kerülhet el: amikor eljön az Úr, és szemtől szembe találjuk magunkat
vele. Ez az a »szépség«, amelyre öntudatlanul is várunk, mert
boldogságra vagyunk teremtve. És teljes boldogságot csak Ő tud adni
nekünk.” [1]
„Legyetek hát éberek, mert nem tudjátok, melyik órában jön el Uratok.”
Az Úr eljön természetesen mindannyiunk életének a végén, de már most
felismerhetjük őt, megünnepelhetjük és osztozhatunk benne, mert
valóságosan jelen van az Eucharisztiában, meghallgathatjuk és élhetjük,
mert jelen van az Igéjében, befogadhatjuk őt minden testvérben és
hallhatjuk a hangját a lelkiismeretünkben.
Az élet mindig nagy kihívások elé állít, és ott a kérdés bennünk: „Mikor lesz már vége ennek a szenvedésnek?”
Nem várhatjuk tétlenül az Úr eljövetelét. Minden pillanatot ki kell
használnunk, hogy minél hamarabb eljöjjön az Isten Országa,
megvalósuljon a terve, a testvériség. Minden kis tett, amely szeretetből
fakad, minden apró figyelmesség vagy mosoly folyamatos és termékeny
várakozássá alakítja az életünket.
Paco kórházi lelkész Spanyolországban. Sok idős beteggel találkozik,
akik súlyos betegségben szenvednek. Ezt mondja: „Bekopogtam az egyik
idős beteghez, aki csúnyán és fennhangon szokott beszélni a hit ellen.
Egy pillanatra elbizonytalanodtam, de aztán Isten szeretetéről akartam
tanúságot tenni. Beléptem hozzá, amennyire csak tudtam kedves mosollyal,
és a szentségek szépségéről kezdtem beszélni. Megkérdeztem, hogy
szeretne-e ezekhez járulni. »Hát pesze!« – hangzott a válasz. Meggyónt,
megáldozott és fölvette a betegek szentségét. Ottmaradtam nála még egy
kicsit. Derűs és nyugodt volt, amikor eljöttem, a lánya pedig, aki ott
volt vele, nagyon elcsodálkozott.”
[1] C. Lubich, Az élet igéje 1978. december
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése