Életige 2002. május

“Íme, én veletek vagyok mindennap, a világ végéig.” (Mt 28,20)

Evangéliumának legelején Máté azt írja, hogy Jézus az Emmánuel[1], a ‘velünk-az-Isten’. Az ő történetéről számol be. Az evangélium legvégén pedig azokat a szavakat idézi, amelyekkel Jézus megígérte, hogy mindig velünk marad, a Mennybe való visszatérése után is. A világ végezetéig ‘velünk-az-Isten’.

Jézus akkor intézte tanítványaihoz ezeket a szavakat, amikor rájuk bízta a feladatot, hogy menjenek el az egész világra hírül adni üzenetét. Úgy küldte őket, mint bárányokat a farkasok közé, és tudta, hogy ellenállásba ütköznek és üldöztetést szenvednek[2]. Ezért nem akarta magukra hagyni őket küldetésükben. Megígérte tehát nekik – pontosan abban a pillanatban, amikor eltávozott tőlük –, hogy velük marad! Nem fogják többé látni, nem hallják majd a hangját, nem érinthetik őt, mégis ott lesz velük, mint korábban, sőt még annál is inkább. Eddig ugyanis mindig csak egy meghatározott helyen volt jelen: Kafarnaumban, vagy a tónál, vagy a hegyen, vagy Jeruzsálemben; mostantól fogva viszont ott lesz mindenütt, ahol tanítványai vannak.

Jézus gondolt mindannyiunkra, akik hétköznapi gondok között élünk. Mivel Ő a megtestesült Szeretet, azt gondolta: “Mindig az emberekkel szeretnék lenni, szeretnék megosztani velük minden aggodalmat, szeretném megvigasztalni őket; ott szeretnék járni velük az utcán, belépni házukba, jelenlétemmel újra és újra örömöt szerezni nekik…”

Ezért akart velünk maradni és éreztetni velünk közelségét, erejét, szeretetét.

Lukács evangéliuma elbeszéli, hogy a tanítványok, miután látták Őt fölmenni az Égbe, “nagy örömmel tértek vissza Jeruzsálembe”[3]. Hogyan lehetséges ez? Úgy, hogy megtapasztalták a mondottakat.

Mi is eltelünk majd örömmel, ha valóban hiszünk Jézus ígéretében:

“Íme, én veletek vagyok mindennap, a világ végéig.”

Jézus földi életének végét jelzik a tanítványaihoz intézett utolsó szavai. Ezek jelentik egyben az Egyház életének kezdetét is, azét az Egyházét, melyben sokféle módon jelen van: az Eucharisztiában, Igéjében, szolgáiban (püspökökben és papokban), a szegényekben, a kicsikben, a kitaszítottakban… minden felebarátban.

Mi szívesen hangsúlyozzuk Jézus egyik különleges jelenlétét, melyet ő maga ajánlott nekünk szintén Máté evangéliumában: “Ahol ketten vagy hárman összegyűlnek a nevemben, ott vagyok közöttük.”[4] Ezen a jelenléten keresztül Ő mindenhol ott szeretne lenni.

Ha éljük mindazt, amit Ő parancsol, különösen az új parancsot, akkor megtapasztalhatjuk ezt a típusú jelenlétét a templomokon kívül is, az emberek között, mindenhol.

Amit ehhez tőlünk kér, az a szolgálattal, megértéssel teli kölcsönös szeretet, amely osztozik a testvér fájdalmaiban, vágyaiban és örömeiben; az a tipikusan keresztény szeretet, mely mindent betakar, mindent megbocsát.

Éljünk így, hogy mindenkinek lehetősége nyíljon már itt a földön találkozni Vele.

Chiara Lubich

---

[1] V.ö.: Mt 1,23

[2] V.ö.: Mt 10,16-22

[3] Lk 24,52

[4] Mt 18,20

ÉLETIGE 2002. ÁPRILIS

"Boldogok, akik nem látnak, mégis hisznek." (Jn 20,29)

Jézust "látni" alapvetõ fontosságú János evangéliumában, mert egyértelmû bizonyítéka annak, hogy Isten valóban emberré lett. Az Újszövetség e könyvének már az elsõ oldalán olvashatjuk az apostol szenvedélyes hangvételû tanúságtételét: "S az Ige testté lett, és közöttünk élt. Láttuk dicsõségét…"¹

Késõbb fõként Jézus feltámadása után visszhangzik ez azoknak az elbeszélésében, akik látták õt. Mária Magdolna így adja hírül: "Láttam az Urat"² — az apostolok szintén: "Láttuk az Urat."³ Jézus szeretett tanítványa is "Látta, és hitt."⁴

Csak Tamás apostol nem látta a feltámadt Urat, mert nem volt jelen, amikor Jézus húsvét napján megjelent a többi tanítványnak. Mindannyian hittek, mert látták. Õ is hinne — mondta —, ha látta volna, mint a többiek. Jézus szaván fogta Tamást, és nyolc nappal a feltámadás után megjelent neki, hogy õ is higgyen. Amikor Tamás maga elõtt látta Jézust, elõtört belõle az egész Újszövetség legmélyebb és legteljesebb hitvallása: "Én Uram, én Istenem!"⁵ Jézus ekkor ezt mondta neki: "Most már hiszel, Tamás, mert láttál."

"Boldogok, akik nem látnak, mégis hisznek."

Tamáshoz hasonlóan mi is látni szeretnénk Jézust. Különösen akkor, amikor egyedül érezzük magunkat, próbatételekkel küzdünk, nehézségek nyomasztanak… Olyanok vagyunk, mint azok a görögök, akik ezt kérték Fülöptõl: "Uram, látni szeretnénk Jézust."⁶ Milyen jó is lett volna — mondhatjuk magunkban —, ha Jézus idejében éltünk volna: láthattuk, érinthettük, hallgathattuk volna Õt, beszélhettünk volna Vele… Milyen szép lenne, ha nekünk is megjelenne, mint Mária Magdolnának, a tizenkét apostolnak, a tanítványoknak…

Valóban boldogok voltak, akik vele lehettek. Jézus is megerõsítette ezt a boldogságok között, ahogy Máté és Lukács evangéliumában olvashatjuk: "Boldog a szemetek, mert lát."⁷ Tamásnak mégis egy másik boldogságról beszélt:

"Boldogok, akik nem látnak, mégis hisznek."

Jézus ránk gondolt, akik bár nem szemlélhetjük saját szemünkkel, mégis megláthatjuk Õt a hit által. A mi helyzetünk egyébként nem sokban különbözik azokétól, akik Jézus korában éltek. Akkor sem volt elég látni Õt. Sokan, bár találkoztak vele, mégsem hittek neki. Fizikai szemükkel egy embert láttak: más szemre lett volna szükségük ahhoz, hogy felismerjék benne Isten Fiát.

Már az elsõ keresztények közt is sokan voltak, akik személyesen nem találkoztak Jézussal. Õk is azt a boldogságot élték meg, amelyre mi is meghívást kaptunk. Péter elsõ levelében pl. ezt olvashatjuk: "Noha nem láttátok, mégis szeretitek; bár most sem látjátok, mégis hisztek benne. De mivel hisztek, ujjonghattok a megdicsõültek kimondhatatlan örömével, mert eléritek hitetek célját: lelketek üdvösségét."⁸

Az elsõ keresztények tudták, honnan fakad a hit, amelyrõl Jézus Tamásnak beszélt: a szeretetbõl. Hinni azt jelenti, hogy felfedezzük: Isten szeret minket; megnyitjuk szívünket kegyelme elõtt, és engedjük, hogy ez a szeretet elárasszon bennünket. Azt jelenti, hogy teljesen erre a szeretetre bízzuk magunkat, és szeretettel válaszolunk rá. Ha szeretsz, Isten beléd hatol, és tanúságot tesz benned önmagáról. Új módon láttat meg veled mindent, ami körülvesz téged: a hit révén az Õ szemével láthatjuk a különbözõ eseményeket, és felfedezzük azt a tervet, amelyet rólunk, másokról, az egész teremtett világról alkotott.

"Boldogok, akik nem látnak, mégis hisznek"

Ennek az új, hit által való látásmódnak egyik ragyogó példája a Gyermek Jézusról nevezett Kis Szent Teréz. Amikor halálos betegsége, a tbc miatt egyik éjszaka vért köhögött, nem azt mondta: "vért köhögtem", hanem ezt: "megérkezett a Jegyes". Látatlanban is hitt. Hitte, hogy ebben a fájdalomban Jézus jött el meglátogatni és szeretni õt: az a Jézus, aki Ura és Istene.

Ahogyan a Gyermek Jézusról nevezett Kis Szent Teréznek, úgy nekünk is a hit segít új szemmel látnunk a világot. Õ így értékelte a vele történteket: "Isten szeret engem." Mi is értelmezhetjük így életünk minden eseményét: "Isten szeret engem" — de mondhatjuk ezt is: "Te jöttél el hozzám" — vagy ezt: "Én Uram, én Istenem!"⁹

A mennyben majd színrõl színre láthatjuk Istent, de a hit már addig is kitárja szívünket az Ég dolgaira, és mindent mennyei fényben láttat velünk.

Chiara Lubich

---

¹ Jn 1,14
² Jn 20,18
³ Jn 20,25
⁴ Jn 20,8
⁵ Jn 20,28
⁶ Jn 12,21
⁷ Mt 13,16; Lk 10,23
⁸ 1Pt 1,8-9
⁹ Jn 20,28

A KERESZTÚT EMMERICH ANNA KATALIN LÁTOMÁSAI ALAPJÁN

A látnok rövid életrajza

Emmerich Anna Katalin 1774. szeptember 8-án szü­letett a wesztfáliai Flamske elnevezésű faluban, szülei ötödik gyermekeként. Gyermekéveiről nem sokat tu­dunk. 12 éves korában szolgálatba állt egy közeli ro­konukhoz, s ezekben az években érlelődött meg benne az elhatározás, hogy apáca lesz. A rokon többször is le akarta erről beszélni, de Katalin döntése megmá­síthatatlan volt.

Vágyai azonban csak nagyon soká, 1802-ben tel­jesültek, amikoris felvételt nyert a dülmeni Agneten­berg elnevezésű kolostorba. 1803. november 13-án tet­te le a fogadalmat.

1812 decemberében villámcsapásként érte a hír, hogy a zárdát - több másikkal egyetemben - fel­

oszlatták. Ettől kezdve egy jólelkű dülmeni özvegy­asszony biztosított számára szállást. Katalin ezzel egyidőben, 1812. december 29-én kapta meg a stig­mákat. A sebeket az évek során beható orvosi vizsgá­latoknak vetették alá - csalástól tartva -, azonban mindannyiszor bebizonyosodott a jelenség természet­fölötti volta.

A stigmák megjelenése utáni öt hónapban Katalin semmiféle szilárd táplálékot nem vett magához! Rend­kívüli volt továbbá az a jelenség, hogy a vér a fejből és a kezekből, a testhelyzettől függetlenül, minden­kor abban az irányban csorgott, melyben a kereszten függő Krisztus testéből folyt.

A stigmákon kívül Katalin már kora ifjúságától fogva rendelkezett a látomások és a kinyilatkoztatá­sok adományával. Élete folyamán számtalan képben látta megváltásunk történetét: az előkészítést az ó­szövetségben, Jézus életét és működését az újszövet­ségben, s látomásai kiterjedtek a Boldogságos Szűz életének eseményeire is.

Katalinnak ezenkívül volt még egy érdekes tulaj­donsága. Ha kézbevette egy-egy szent valamely erek­lyéjét, látomásba merült és filmként pergett le előtte az illető szent élete. Megvolt benne a szívekben va­ló olvasás adománya is, melyről gyóntatója és barátai számtalanszor meggyőződtek.

Most hallgassuk meg Katalint, hogyan nyilatkozik ő maga a fentebb említett látomásairól.

"Mikor öt-hatéves koromban először tanultam a hitvallás első ágazatát, lelki szemeim előtt különféle képek jelentek meg az ég és a föld teremtéséről. Azt hittem, ezeket minden ember úgy látja, mint minden egyéb dolgot itt a földön körülöttünk. Elmondtam tehát az egészet a játszótársaimnak, akik kinevettek. Azt kérdezték, talán van valami könyvem, amiben ez mind benne van?"

"Egyszer az iskolában a feltámadásról egészen más dolgokat mondtam, mint amiket tanultunk, mégpedig teljes bizonyossággal és abban az elfogulatlan hitben, hogy ezt mindenkinek éppen úgy kell tudnia, mint ne­kem. Nos, a gyermekek ámultak-bámultak, kinevettek és feljelentettek a tanítónak. Ö komolyan megintett, hogy ne képzelődjem effélékről."

Emerich Anna Katalin 1824. február 9-én halt meg. Távozása után a körülötte zajló viták óriásivá duz­zadtak, melyek még napjainkban sem csitultak el egé­szen. A látomások hitelességét sokan csalhatatlannak tartják, míg mások dühödten támadják. Mi nem csat­lakozunk a vitázókhoz, hiszen a Vatikán állásfoglalása szerint mindenkinek megvan a joga ahhoz, hogy saját lelkiismerete és belátása szerint ítélje meg az ilyen ese­teket.

Tény azonban, hogy a Katalin látomásai alapján végzett ásatások során több bibliai helyet találtak meg és azonosítottak nagy valószínűséggel. Összeállí­tásunkban azokból a látomásokból válogattunk, me­lyek Jézus kereszthalálára vonatkoznak. Ezeket Ka­talin egyik közeli barátja, K. Brentano, a híres író és költő jegyezte le, a látnok személyes elbeszélése alap­ján. Brentano érzékletes, néhol költői stílusa élénken varázsolja elénk az Üdvözítővel történt eseményeket. Kötetünk célja nem az, hogy megdöbbentse és csodálkozásra késztesse az olvasót, hanem az, hogy e sorok olvasása lelki megújulást hozzon számára.

JÉZUS VÁLLÁRA VESZI A KERESZTET

Mikor Pilátus elhagyta az ítélőszéket, a katonák egy része követte őt és sorfalat álltak a palota előtt. Egy kis raj maradt az elítéltek mellett. Huszonnyolc felfegyverzett farizeus lovon érkezett a Forumra, hogy a menetet kísérjék. A poroszlók Jézust a Forum közepére vezették. Több rabszolga a nyugati kapun át már hozta a keresztfát, és nagy puffanással dobták a földre Jézus lábai elé.

Felharsant Pilátus lovasságának a kürtje, az egyik lovas farizeus Jézushoz ugratott és így kiáltott: - Most aztán vége a szép beszédeknek! Rajta, szabaduljunk meg végre tőle! Előre! Előre!

Ekkor felrángatták Jézust a földről és a vállára adták a keresztet. A kereszt törzsének alsó végére két kötelet kötöttek és két poroszló ezeknél fogva felemelte, hogy ne súrolja a földet, hanem lebegjen. Jézustól bizonyos távolságra négy poroszló haladt, ezek fogták a négy kötelet, melyek a Jézus derekára csatolt bilincsövre voltak kötözve. .

A menet élén egy kürtös ment, aki minden utcasar­kon megfújta kürtjét és kikiáltotta az irányt. Néhány lépéssel mögötte haladt egy sereg suhanc és a cső­cselék. Közülük vitték néhányan az italt, a köteleket, a. szegeket, az ékeket és mindenféle szerszámot. Az erősebb szolgák póznákat, létrákat vittek és a latrok keresztjének a. törzseit. A létrák csak póznák voltak, melyekbe fogakat dugtak. Utánuk következett néhány lovas farizeus, majd egy fiatalember. Ö vitte a ke­reszt feliratát maga előtt. Utána jött Jézus, a kereszt­fa terhe alatt meggörnyedve és támolyogva. A tegnapi Utolsó Vacsora óta étlen-szomjan, álmatlanul, a vér­veszteségtől, a sebektől, a láztól és a szomjúságtól kimerülve vánszorgott fölsebzett, mezítelen lábával. Jobbkeze átfogta a súlyos terhet, balkeze mindegyre fáradtan igyekezett felemelni a járását akadályozó bő ruhát. A két elöl haladó poroszló előre ráncigálta, a két mögötte jövő pedig hajszolta. Így aztán a járása nem lehetett biztos és a kötelek szüntelen akadályoz­ták abban, hogy a ruháját felemelje. Kezei a koráb­bi szoros megkötözéstől sebesek és dagadtak voltak. Arca vérrel borítva, haja és szakálla zilált, s nehéz gyapjúruhája beletapadt a felszakadt sebekbe.

A menetet két oldalt lándzsás katonaság kísérte. A latrokat pribékek vezették. Nyakukon viselték keresztjük görbe, a törzstől még különlévő ágait, karjaik kifeszítve azoknak a végéhez voltak kötözve. Kissé mámorosak voltak valami italtól, amit adtak nekik.

A szűk utca, melyen eleinte vezették Jézust, a hát­só épületek között, sok piszok és szemét között ka­nyargott. Az ablakokból és a falrésekből a csőcselék és a rabszolgák gúnyolták, sárral és konyhahulladékok­kal dobálták meg. Egyes gyermekek arra vetemedtek, hogy kötényükbe követ szedtek és azokkal dobálták őt! Így cselekedtek a gyermekek vele, aki annyira sze­rette, megáldotta és boldogoknak nevezte őket!!!

JÉZUS ELÖSZÖR ESIK EL A KERESZT ALATT

A szűk utca vége felé balra kanyarodott, szélesebb lett és kissé emelkedett. Nemsokára egy mélyebb helyhez értek, ahol eső idején összegyűlt a víz és a sár. Azért, hogy át lehessen menni rajta, egy nagy követ állítottak a mélyedésbe, mint sok jeruzsálemi utcán, melyek némely helyen nagyon gödrösek. Midőn Jézus a súlyos teherrel ideért, nem tudott tovább menni. A pribékek irgalmatlanul ráncigálták és hajszolták. Ekkor a Megváltó a kiálló kövön egész hosszában a földre esett, a keresztfa pedig melléje zuhant. Hóhérai átkozódva rángatták és rugdalták. A menet megakadt, és nagy torlódás keletkezett Jézus körül. Hiába nyújtotta a kezét, hogy valaki felsegítse. A farizeusok pedig kiabáltak:

- Fel! Rántsátok fel őt, különben meghal a kezünk között!

Rettentő bántalmazások között talpra rángatták, ismét a vállára tették a keresztet. Tövisektől megkín­zott fejét oldalra kellett hajtania, hogy a széles tö­viskorona mellett elférjen a kereszt. Így támolygott felfelé újabb kínok között az emelkedő utcán.

JÉZUS TALÁLKOZIK ANYJÁVAL ÉS

MÁSODSZOR ESIK EL A KERESZTTEL

Ekkor a házak között megjelent a Szűzanya János apostollal és néhány asszonnyal. Mária kitekintett a lázak közül és Jánoshoz fordult:

- Lássam-e, vagy siessek el innen? Hogyan bírom ki?

János így felelt:

- Ha most nem maradnál itt, később mindig nagyon fájlalnád.

Erre a tömeghez csatlakoztak. Egy gyermek azt kérdezte a mellette elvonuló néptől:

- Ki ez az asszony, aki ilyen keservesen jajgat?

- A Galileai anyja - felelte valaki.

Erre néhányan kiröhögték és kicsúfolták a sirán­kozó anyát. Egy suhanc fogta a kereszt szögeit és gúnyolódva rázta meg a Szűzanya előtt. Jézus vér­beborult, beesett szemével komolyan és részvéttel tekintett gyötrődő anyja felé. Közben a kereszt terhe alatt elbotolva másodszor roskadt a földre, a térdé­re és a kezére. Az Anya, fájdalmának és szeretetének rohamában nem látott se katonákat, se hóhérokat, ha­nem a Fiához szaladt és melléje roskadva átkarolta őt. Nagy zűrzavar keletkezett, János vissza akarta húzni Máriát, a poroszlók szitkozódtak és gúnyolódtak: ­Asszony, mit akarsz itt? Nevelted volna jobban, akkor nem került volna a kezünkbe!

A katonák ekkor visszakergették őt a tömegbe.

CYRENEI SIMON

JÉZUS HARMADSZOR ESIK EL

A menet tovább vonult egy régi városfal boltíves kapuján át. E kapu előtt volt egy nagy tér, három utca torkollott bele. Itt Jézusnak ismét egy nagy követ kellett átlépnie, de megbotlott és elesett. Nagy tolongás támadt. A poroszlók már nem. tudták őt talpra állítani. A menetet vezető farizeusok rászóltak a katonákra:

- Így nem tudjuk öt élve kivinni, keressetek valakit, aki segít neki vinni a keresztet!

A középső utcán épp akkor jött le Cyrenei Simon, egy pogány ember, három fiával. Kertész volt, a keleti városfal melletti kertekben dolgozott. Nagy volt a tolongás, nem tudott kitérni. Amint öltözetéről felismerték, hogy pogány és alsóbbrangú munkás, a katonák megfogták, és azt követelték, hogy segítsen a Galileai keresztjét vinni. Simont undorodás és ellenkezés fogta el, oly rettenetesen nézett ki Jézus. Ruhája csupa piszok és sár volt. Akkor a poroszlók az egyik keresztkart hátrább kötötték és egy hurokkal Simon vállára erősítették. Így állt Jézus mögött, akinek most már nem kellett akkora terhet tartani. A töviskoronát másképp igazították, és a menet ismét elindult.

VERONIKA KENDŐJE

A menet most egy hosszú utcába fordult be. Mindenfelől jólöltözött emberek siettek a templom felé. Az egyik házból egy magastermetű, előkelő asszony rohant a menet elé. Szeráfia volt, a templomtanács egyik tagjának a felesége, akit e mai cselekedete miatt Veronikának neveznek, a latin-görög vera ikon (valódi kép) szavak alapján. Szeráfia fűszeres bort készített azzal a szándékkal, hogy felüdítse az Urat keserves szenvedése útján. Lefátyolozva lépett az utcára, vál­lán kendövel. Mellette egy kilencéves kislány állt, ő tartotta a lepellel letakart korsót. Szeráfia áttört a tömegen, Jézus elé lépett és térdrehullva felnyújtot­ta neki a kendőt e szavakkal:

- Méltass engem arra, hogy Uram arcát felszárítsam!

Jézus balkezével megfogta a kendőt, tenyerével vé­res arcára nyomta, majd köszönő szóval visszaadta. Ekkor a kislány félénken felemelte a magasba a bo­rosedényt, de a katonák szitkozódása miatt lehetet­len volt Jézust felüdítenie. A lovas farizeusok és a poroszlók fel dühödtek a feltartóztatás miatt és ütni­-verni kezdték az Urat. Veronika a gyermekkel vissza­menekült a házba. Alighogy belépett a lakosztályá­ba, a kendőt letette az asztalra és ájultan esett össze. A lányka nyöszörögve térdelt mellé. Így találta őket egyik ismerősük, aki bejött a lakásba. Látta azonban az asztalon szét terített kendőt is, melyre Jézus véresarca borzalmasan, de csodálatos élességgel rányomó­dott.

.JÉZUS TALÁLKOZIK A SÍRÓ ASSZONYOKKAL

Még jókora út volt a kapuig, a talaj arra lejtett egy kicsit. Cyrenei Simont felbőszítette az az embertelen­ség, ahogy Jézussal bántak és így kiáltott:

- Ha nem hagytok fel ezzel a gazsággal, ledobom ezt a keresztet, még ha agyonvertek is!

Az országút közepén, a kapu előtt, ahol az út el­ágazik a Kálvária felé, állt egy dúc, melyre Jézus és a két lator halálos ítélete volt felírva. Nem messze in­nen, az elágazásnál állt egy csoport síró asszony, akik az ünnepekre jöttek fel Jeruzsálembe, s most csatla­koztak a menethez. A roskadozó Üdvözítő látványá­ra az asszonyok jajgatásban törtek ki és zsidó szokás szerint részvétük jeléül a kendőiket nyújtották Jézus­nak, hogy letörölje verítékét. Jézus feléjük fordult és így szólt:

- Jeruzsálem leányai, ne engem sirassa­tok! Inkább magatokat és fiaitokat, mert eljön az az idő, mikor azt mondjátok: boldogok a magtalanok és a méhek, melyek nem szültek, és az emlők, melyek nem szoptattak! Akkor majd azt mondják a hegyek­nek: szakadjatok ránk! És a halmoknak: takarjatok el minket! Mert ha a zöldellő fával ezt teszik, mi lesz a szárazzal.

Ekkor egy kis időre megállt a menet. A hóhérszer­számokat vivők előrementek a Kálvária hegyére. Utá­nuk vonult száz katona is Pilátus csapatából. Ö maga idáig kísérte a menetet és itt a kapunál visszafordult a város felé.

JÉZUST MEGFOSZTJÁK RUHÁITÓL

Nemsokára felértek a Golgota csúcsára. Mikor az asszonyok látták Jézust odavánszorogni, egy ember­nek pénzt adtak, hogy adja át a poroszlóknak egy boros edénnyel együtt, s azok adjanak abból inni Jé­zusnak. De a hóhérok nem adták oda a bort az Úrnak, hanem később maguk itták meg.

Most a poroszlók letépték Jézusról a köpenyt, mely a felsőteste köré volt feltűzve. Levették róla a bilincsövet, s a fején keresztül a fehér gyapjú felsőruhát is lehúzták. Ezután letekerték a nyakáról és a válláról a hosszú, keskeny pólyát. Mivel a barna, varratlan köntöst, melyet édesanyja szőtt neki, a széles töviskorona miatt nem tudták lehúzni, leszakították a koronát, s ezzel feltépték fejsebeit. Miután letépték róla a köntöst is, az Emberfia ott állt mezítelenül a csőcselék előtt. E gyalázatosság láttára a barátai közt hangos zúgolódás támadt. Ebben a pillanatban feltűrt ruhában egy férfi tört be a poroszlókon keresztül a körbe. Egy kendőt nyújtott át Jézusnak, aki hálás pillantással átvette és úgy kötötte a derekára, hogy a hosszabb végét a lábai közt hátrahajtva, hátul felköthette.

Az ismeretlen férfi mozdulataiban volt valami parancsoló, ökleivel megfenyegette a poroszlókat és csak ennyit mondott:

- Azt mondom, hagyjátok, hogy ez az ember betakarja magát! - A férfi ezután eltűnt, olyan hirtelen, ahogyan megjelent.

JÉZUST A KERESZTRE SZEGEZIK

Jézust ekkor a keresztre fektették. Jobb karját ki­húzták s kezét a kereszt jobb ágán fúrt lyukra illeszt­ve, karját szorosan lekötözték. Egyikük rátérdelt Jé­zus mellére, a másik kinyitotta az ökölbe szoruló kezet és erősen tartotta. A harmadik ráhelyezte a hosszú, hegyesre köszörült szeget az Úr jobbjára és irtózatos ütésekkel verte bele a vaskalapáccsal. Jézus ajkáról megtört jajszó hallatszott. Kezének inai szétszakad­tak, s a háromélű szeggel együtt beverődtek a szűk szeglyukba. Vére a poroszló karjára fröccsent. A sze­gek egyébként oly hosszúak voltak, hogyha az ember a markába fogta, fönt s lent egy hüvelyknyire kiálltak. A jobbkéz leszegezése után a poroszlók észrevették, hogy a balkéz nem ér el egészen az előre kifúrt lyu­kig. Ezért a kötelet rákötötték az Úr balkezére s addig húzták, míg a tenyér el nem ért addig. A karját szinte kiszakították a forgóiból, válla ki volt feszülve, könyö­kén kilátszottak a csontok. Rátérdeltek a karjára és beverték a másik szöget is.

A kereszten a láb magasságában egy tönk volt, azért, hogy ide szegezzék Jézus lábait. Ebbe a tönkbe is lyukat fúrtak, de szintén rossz helyen. Emiatt a lábakat is kötéllel húzták a lyukig, s ez szinte elviselhetetlen fájdalmat okozott az Úrnak. Ezután átszegezték a lábfejeket is. Ez volt a leghosszabb szög, melyet mind a két lábon átütöttek.

A nap állása szerint körülbelül tizenkét óra múlt egynegyeddel, mikor megfeszítették Jézust. Éppen amikor felállították a keresztet, a templom felől hangos trombitaszó hallatszott. Ez jelezte, hogy a húsvéti bárány leölése megtörtént.

JÉZUS MEGHAL A KERESZTEN

Mikor a keresztet felállították, a rázkódtatás miatt Jézus töviskoronás fejét elöntötte a vér. A poroszlók felmentek a keresztre és eloldozták az Urat tartó köteleket, melyekkel előbb a törzshöz kötözték, hogy a kereszt felállításakor le ne szakadjon a szegekről.

Erre a vízszintes helyzettől és a megkötözéstől megzavart vérkeringés a függőleges helyzetben új

irányú mozgásnak indult. Ettől minden fájdalom megújult és egészen elkábított a Jézust.

Elkövetkezett az Úr Jézus órája. Tusakodott a halállal és hideg veríték szivárgott a tagjaiból. Ekkor így szólt:

- Beteljesedett! Atyám, kezeidbe ajánlom lelkemet!

Jézus halálkiáltásakor a föld megrendült és a ke­resztdomb megrepedt. Nagy rémület fogta el az összes jelenlévőket, de ez a rémület áthatott az egész ter­mészeten is, mert ugyanakkor széthasadt a templom kárpitja, sok halott kikelt a sírjából, a templomban falak süllyedtek meg, hegyek omlottak le és épületek dőltek össze a világ minden pontján. Mintegy százan voltak azok a halottak, minden korszakból, akik be­omlott sírjukból testükkel kiszálltak. Többnyire páro­sával jártak-keltek a városban, az ide-oda szaladgáló emberek elé álltak és rövid vádbeszédekkel tanúságot tettek Jézusról.

JÉZUS TESTÉT LEVESZIK A KERESZTRŐL

Mialatt a kereszt elhagyatottan állt - csak né­hány őr volt körülötte - a hegyre érkezett Arimateai József, Nikodémus és néhány asszony Máriával. Ni­kodémus előtte száz font balzsamozó fűszert vásárolt. A létrákat a kereszt mögé támasztották, fölmentek egy nagy lepedővel, melyre három széles heveder volt varrva. Ezzel rákötötték szorosan Jézus testét a hóna és a térde alatt a kereszt törzséhez, más lepedőkkel pedig a karjait a kezei alatt a kereszt ágaihoz. Azu­tán hátulról kiverték a szegeket. Jézus kezei nem na­gyon rázkódtak meg ettől, a szegek pedig könnyedén kiestek a sebekből, minthogy ezek a test súlya folytán nagyon kitágultak, s a lepedőkkel felhúzott test most már nem nehezedett egész súlyával a szegekre.

Miután levették, a férfiak begöngyölték a térdétől a derekáig és letették egy lepedőre, anyja karjaiba. József és Nikodémus elvonultak a Kálváriától délnyugatra egy mélyebben fekvő völgykatlanba, ahol a tetem előkészítését akarták elvégezni.

JÉZUS HOLTTESTÉT SÍRBA HELYEZIK

A bebalzsamozás után a férfiak Jézus holttestét bőrből készült hordágyra helyezték. Betakarták egy barna takaróval és a hordágyon oldalt két rudat dug­tak át. Az egész élénken emlékeztetett a frigyszek­rényre. Néhányan rongyból csavart fáklyákkal előre­mentek, mert a sírboltban világításra volt szükség. A többiek halk sirámhangon zsoltárt énekelve vonul­tak a völgyön át a sírkertbe. A túlsó dombon az idő­sebb Jakab állt, figyelemmel kísérve a menetet. Kisidő múltán távozott, hogy az egyik közeli barlangban tartózkodó tanítványokat értesítse a történtekről.

A sírboltot, mely még egészen új volt, Nikodémus szolgái már kitakarították és kifüstölték. A helyiség egészen díszes volt, szép faragott párkányzattal. A sírpad fejtől valamivel szélesebb volt, mint lábtól. Egy beburkolt test alakjára mélyedést vágtak bele, a fej és a láb helyén egy kis kiemelkedéssel.

Az asszonyok a bejárat előtt leültek a padra. Négy férfi levitte az Úr tetemét a sírkamrába. A sírpad mé­lyedését megtöltötték fűszerekkel, egy lepedőt terítettek rá és a szent testet erre fektették. Miután kijöt­tek, a Szűzanya lépett be. Leült fejtől a sírpadra és a Fia tetemére borult. Mikor kijött, a férfiak bezárták a kamra ércből való ajtaját. A sírajtó elzárására szolgá­ló nagy kő, mely még a sírbolt előtt feküdt, körülbelül koporsó alakú volt. Egy ember kinyújtózva ráfekhetett volna. Nagyon nehéz volt, úgyhogy a férfiak csak lécek segítségével tudták a bezárt sírajtó elé hengeríteni. Mindez már fáklyafénynél történt a sötétség miatt. A sírbatétel alatt a kert közelében szomorú és félénk férfiak jártak-keltek. A tanítványok voltak azok, akik az idősebb Jakab híradása nyomán jöttek elő a barlangból.

JÉZUS FELTÁMADÁSA

(Az eseményt Emerich Anna Katalin egyes szám első személyben mondja el.)

Láttam Jézus lelkének jelenségét, mint egy nagy fényt, két angyal közt, sok fényalaktól körülvéve, a sírsziklán keresztül szent holttestére leszállni és föléje hajolva beleolvadni. Láttam a test tagjait a burkolat alatt megmozdulni.

Most egy másik képben azt láttam, mintha a sír­pad alól egy szörnyeteg jelensége tolná ki magát. Fel­egyenesedett kígyófarkára és sárkányfejét dühösen az Úr felé fordította. A feltámadt Krisztus kezében lát­tam egy vékony fehér pálcát, rajta egy lobogó zász­lócskát. Az Úr rálépett a sárkányfejre, a pálcával pe­dig háromszor beleszúrt a kígyó farkába. Ez mind­annyiszor összébb zsugorodott, végül eltűnt.

Most láttam az Urat nagy fényben átlebbenni a sziklán keresztül. A föld rengett és egy harcos angyal villámként jelent meg a sírnál. Jobbra hengerítette a hatalmas követ és ráült. Mikor az őrök ezt látták, el­kábulva megtántorodtak, leestek a földre, és mint a halottak, megmerevedve, elferdült helyzetben terül­tek el.

Jézus végtelenül szép, fényes és komoly volt. Öltözete járás közben lebegett és csillogott. Sebhelyei igen nagyok voltak és ragyogtak.

Forrás: A keresztút Emerich Katalin látomásai alapján. Aggiornamento kiadó. Pécs. Szikra Nyomda.

2002. március 29. - Nagypéntek

Keresztút:

Jézus:
Szívem hő vágya, hogy együttérző szeretettel elkísérjetek keresztutamon. Lélekben egyesüljetek Szent Édesanyámmal és Velem, szenvedő Megváltótokkal.

I. A bűnösök halálra ítélnek Engem, az ártatlant. - Az igazságtalanság, a jogtalanság szótlan elviselése, felajánlása Isten előtt kedves áldozat és engesztelő értékű cselekedet.

II. Vállamon a kereszttel indulok a "Beteljesedés" felé, az Atya akaratának teljesítésére. - Keressétek és teljesítsétek az isteni akaratot, s így legyetek követőim!

III. A kereszt súlya lehúz a földre. - Irgalmas szeretetemmel fölemellek benneteket, s példát adtam nektek az újrakezdésre.

IV. Mint a Fájdalmak Embere találkoztam Szent Édesanyámmal, a Fájdalmas Anyával. Szerető, együttérző tekintetéből erő áradt. - Nektek adtam Őt, hogy benneteket is anyai szeretettel segítsen, és így gondoskodjon rólatok, gyermekeiről.

V. Simon hallgatag segítsége szívet melegítő cselekedet, s a lelkeket egyesítő tett. - A szeretet jócselekedete beszédesebb, mint akár egy szóáradat.

VI. Veronikát együttérző szeretete késztette vér-verítékes arcom megtörlésére. - A segítőkész testvéri szeretet mindig többet kap, mint amennyit adott.

VII. Az egész emberiség minden bűne nehezedett vállamra, s ez másodszor is földre sújtott. - Velem és Szent Édesanyámmal egyesüljetek lélekben, s így engeszteljetek bűneitekért, saját és embertársaitok vétkeiért.

VIII. Ne miattam sírjatok! - Szeretetből fakadjon engesztelésetek, és így tegyétek jóvá saját és embertársaitok vétkeit, mulasztásait. Így vigasztaljátok Szent Szívemet.

IX. Újra meg újra visszaestek ugyanazokba a bűnökbe. - Halálosan fáradtan, -amikor harmadszor is elestem - csak az Atya akaratát tartottam szemem előtt.

X. Ruháimtól is megfosztva nyújtottam engesztelést a testiség, az erkölcstelenség minden bűnéért. - Testben, lélekben legyetek tiszták, s így Velem egyesülve engeszteljetek.

XI. Keresztre feszítésemben minden bűnt magamra véve kiengeszteltem az Atya igazságosságát. - Önmegtagadás, lemondás által feszítsétek keresztre önző vágyaitokat s mindazt, ami eltávolítana benneteket Tőlem, a keresztre feszített Szeretettől.

XII. Csak a halál vezet át az új, a megújuló életbe. A halál egy kapu a földi élet és az örökkévalóság között.

XIII. Megváltó művem beteljesedett, Szent Édesanyám társmegváltói műve viszont folytatódik századokon, évezredeken keresztül. - Szeretetben egyesüljetek a Fájdalmas Anyával!

XIV. A halált, a temetést az elválás fájdalma teszi szomorúvá, szenvedéssel telivé. - A szeretet nem akar elválni attól, akit szeret.

XV. A feltámadás ad értelmet minden kínnak, szenvedésnek és fájdalomnak, s a halál sötétjét csakis a feltámadás fénye világítja be.

Életige 2002. március

“Mindaz, aki e vízből iszik, ismét megszomjazik. De aki abból a vízből iszik, melyet én adok, nem szomjazik meg soha többé, hanem a víz, amelyet én adok, örök életre szökellő vízforrás lesz benne.” (Jn 4,13-14)

Az Evangélium egyik gyöngyszeme ez a szamariai asszonynak mondott beszéd. Jákob kútjánál Jézus az egyik leghétköznapibb dologról, a vízről beszél, ami mégis a legkívánatosabb és a legéletbevágóbb elem mindazok számára, akik a sivataghoz szoktak. Nekik nem kellett sokat magyarázni, hogy mit jelent a víz.

A forrásvíz természetes életünket szolgálja, míg az élő víz, amelyről Jézus beszél, az örök életet.

Amint a sivatag is csak egy bőséges esőzés után virágzik ki, ugyanígy a keresztség által bennünk elvetett mag is csak akkor sarjadhat ki, ha Isten igéi táplálják. És akkor a növény növekedni kezd, új hajtásokat hoz: fává fejlődik vagy gyönyörű virággá, mert az Ige élő vizéből táplálkozik. Ez adja neki és tartja fenn benne örökre az életet.

“Mindaz, aki e vízből iszik, ismét megszomjazik. De aki abból a vízből iszik, melyet én adok, nem szomjazik meg soha többé, hanem a víz, amelyet én adok, örök életre szökellő vízforrás lesz benne.”

Jézusnak ezek a szavai mindannyiunkhoz szólnak, akik szomjazunk a világban: azokhoz, akik tudatában vannak lelki szárazságuknak, és érzik ezt a mardosó szomjúságot; és azokhoz is, akik még a szükségét sem érzik, hogy az igazi élet forrásából merítsenek, s így nem fogékonyak az emberiség nagy értékeire.

Végső soron Jézus a mai kor minden emberét magához hívja, amikor rámutat, hogy hol találhatjuk meg kérdéseinkre a választ, vágyaink teljes beteljesedését.

A mi részünk tehát az, hogy merítsünk az Ő szavaiból, és hagyjuk, hogy üzenete átitasson minket.

De hogyan tehetjük meg ezt?

Úgy, hogy újraevangelizáljuk életünket, megvizsgáljuk azt az Ő szavai tükrében, megpróbálunk Jézus logikája szerint gondolkodni, az Ő szívével szeretni.

Minden pillanat, melyben megpróbáljuk élni az Evangéliumot, egy csepp az élő vízből, melyből Jézus ad nekünk inni.

A szeretet minden megnyilvánulása felebarátaink felé egy-egy korty ebből a vízből.

Igen, mert ennek az annyira élő és értékes víznek az a sajátossága, hogy minden alkalommal feltör szívünkben, valahányszor megnyitjuk a felebarát iránti szeretetre. Ez a forrás — Isten forrása — akkor válik igazán bővizű, el nem apadó forrássá, ha mások szomját oltjuk vele, kicsi vagy nagy szeretet-tettekkel.

“Mindaz, aki e vízből iszik, ismét megszomjazik. De aki abból a vízből iszik, melyet én adok, nem szomjazik meg soha többé, hanem a víz, amelyet én adok, örök életre szökellő vízforrás lesz benne.”

Megértettük tehát, hogy szomjunk csillapításához ajándékoznunk kell azt az élő vizet, melyet Belőle merítünk.

Néha elég lesz egy szó vagy mosoly, az együttérzés egy egyszerű jele, hogy ismét eltöltsön minket a teljesség, a mély megelégedettség, a kitörő öröm érzése. És ha folytonosan adunk, akkor a békének és az életnek ez a forrása egyre bővebb vizet fog adni, és sohasem apad majd el.

Van azonban egy másik titok is, amelyet Jézus nyilatkoztatott ki nekünk. Azt mondta ugyanis, hogy amikor ketten vagy hárman egyesülnek az Ő nevében, az Ő szeretetével szeretve egymást, Ő közöttük van.[1] És ez az a pillanat, amikor szabadnak, egynek, fénnyel telinek érezzük magunkat, és élő víz forrásai fakadnak szívünkben.[2] Jézus ígérete ez, mely valóra válik majd, mert az a víz, mely mindörökké szomjunkat oltja, Tőle fakad, Aki itt van közöttünk.

Chiara Lubich

---

[1] V.ö.: Mt 18,20

[2] V.ö.: Jn 7,38

Életige 2002. február

“Írva van: Nemcsak kenyérrel él az ember, hanem minden igével, amely Isten ajkáról való.” (Mt 4,4)

Ez Jézus válasza a sivatagban átélt első kísértésre, miután “negyven nap és negyven éjjel” böjtölt; válasz a legelemibb kísértésre, ami nem más, mint az éhség.

A kísértő azt javasolja Jézusnak, hogy hatalmát a kövek kenyérré változtatására használja fel. Mi rossz is lenne abban, ha kielégítené az emberi létnek ezt az alapvető szükségletét?

Jézus azonban észreveszi a csapdát, mely a javaslatban rejlik: az ajánlatot, hogy Istent eszközül használja fel, hogy a Mindenhatót kizárólag anyagi szükségleteinek szolgálatába állítsa. A kísértő végső soron azt kéri Jézustól, hogy függetlenítse magát, az Atyára való gyermeki ráhagyatkozás helyett.

Jézus nemcsak a kísértésre válaszol, hanem az összes miértre, melyet a világban tapasztalható éhínség, és az embermilliók egyre égetőbb élelmiszer-, lakás- és ruhaneműigénye vet föl. Ő, aki később tömegeket lakat majd jól a csodálatos kenyérszaporítással, és aki az utolsó ítélet egyik alapvető szempontjául az éhezőknek való enni adást jelölte meg, mégis azt mondja nekünk, hogy Isten nagyobb az éhségünknél, s hogy igéje a mi elsődleges és lényegi táplálékunk.

“Írva van: Nemcsak kenyérrel él az ember, hanem minden igével, amely Isten ajkáról való.”

Jézus úgy mutatja be Isten igéjét, mint kenyeret, táplálékot. Ez a hasonlat fényt vet az igével való kapcsolatunkra.

De hogyan táplálkozhatunk az igével?

Amint igaz az, hogy a búza először mag, aztán kalász, végül pedig kenyér lesz, ugyanígy az igének is, amelyet bennünk vetettek el, ki kell hajtania bennünk: olyan, mint egy falat kenyér, amelyet meg kell ennünk, hogy belénk épüljön, és életünk velejévé váljon.

Isten Igéje, melyet az Atya kimondott, és amely Jézusban testté lett, magát Jézust teszi jelenvalóvá közöttünk. Minden alkalommal, amikor befogadjuk az ő igéjét, és megpróbáljuk életté váltani, olyan, mintha Jézussal találkoznánk.

Ahogyan a kenyér táplál és biztosítja a növekedést, ugyanúgy az ige táplálja és növeli Krisztus jelenlétét bennünk, aki a mi igazi személyiségünk.

Mivel Jézus eljött a földre és táplálékunkká vált, nem elégedhetünk meg csupán a természetes étellel, a kenyérrel. Szükségünk van a természetfölötti táplálékra is, az igére, hogy istengyermeki valónkban növekedhessünk.

“Írva van: Nemcsak kenyérrel él az ember, hanem minden igével, amely Isten ajkáról való.”

Erről a táplálékról, csakúgy, mint az Eukarisztiában lévő Jézusról, elmondható: amikor magunkhoz vesszük, nem az változik át mibennünk, hanem mi vagyunk azok, akik átalakulunk benne, mert bizonyos értelemben önmagába épít minket.

Az Evangélium tehát nem vigasztalásra szolgáló könyv, melyhez csak az élet fájdalmas időszakaiban folyamodunk, hanem egy olyan kódex, amely az élet törvényeit tartalmazza. E törvényeket nemcsak olvasgatnunk kell, hanem magunkba kell őket építenünk, be kell engednünk lelkünk legmélyére. Ezáltal minden pillanatban Krisztushoz tesznek hasonlóvá minket.

Egy másik Ő lehetünk tehát, ha teljesen és szó szerint életre váltjuk tanítását. Az Ő szavai ugyanis egy Isten szavai, tele rejtett forradalmi erővel.

Táplálkoznunk kell tehát Isten igéjével. Amint manapság a test számára szükséges tápanyagokat egyetlen tablettába lehet sűríteni, úgy kell nekünk is Krisztussal táplálkoznunk: egy-egy igéjét éljük, hiszen Ő jelen van minden egyes igéjében.

Minden pillanatra, életünk minden helyzetére van egy ige. Ezt fedezhetjük fel az Evangéliumot olvasgatva.

Éljük hát most az Isten iránti szeretetből végzett felebarát iránti szeretetet, ami valamennyi ige összefoglalása.

Chiara Lubich

Életige 2002. január

„Nálad van az élet forrása” (Zsolt 36,10)

Ebben a hónapban minden keresztény meghívást kap, hogy imádkozzon az egységért, ezért kiválasztásra került a 36. zsoltárból Isten egy Igéje, hogy a hónap során erről elmélkedjünk, és ezt éljük. A Szentírásnak ez az Igéje valami olyan fontosat és életbevágót közöl, ami a megbékélés és a közösség megélésének eszközévé teheti a keresztényeket. Első mondanivalója számunkra, hogy az életnek egyetlen forrása van: Isten. Tőle, teremtő szeretetéből születik a világegyetem, melyet otthonul ad az embernek.

Ő adja az ajándékokkal teli életet nekünk. A zsoltár írója, aki ismeri a sivatag kietlen sivárságát, és tudja, hogy mit jelent egy forrás, amely körül virágzik az élet, nem is találhatott volna szebb hasonlatot arra, hogy megénekelje a teremtett világot, amely – mint egy folyó – Isten öléről fakad.

Ezért tör fel lelkéből a dicséret és a hála himnusza. Ez az első lépés, melyet meg kell tennünk, az első tanítás, amit megérthetünk a zsoltár szavaiból: dicsőíteni Istent és hálát adni neki művéért, a kozmosz csodáiért és az élő emberért, aki az Ő dicsősége és az egyetlen teremtmény, aki képes ezt mondani Neki:

„Nálad van az élet forrása”

De az Atya szeretete nagyobb volt annál, semhogy megelégedett volna az Ige kimondásával, amely által mindent megteremtett. Azt akarta, hogy Igéje magára öltse a mi testünket. Isten, az egyetlen igaz Isten, emberré lett Jézusban, és elhozta a földre az élet forrását.

Minden jónak, minden létezésnek és minden boldogságnak a kútfeje közénk jött, hogy velünk éljen. „Én azért jöttem – mondja Jézus –, hogy életük legyen, és bőségben legyen”.[1] Betöltötte önmagával létünk minden pillanatát és területét, és mindig velünk akar maradni, hogy a legkülönbözőbb színek alatt is felismerhessük és szerethessük Őt.

Néha azt gondoljuk, hogy milyen jó lett volna Jézus idejében élni! Pedig az Ő szeretete megtalálta annak módját, hogy itt maradhasson, és nem csak Palesztina egy eldugott zugában, hanem a föld minden pontján. Itt maradt az Eucharisztiában, amint azt megígérte: belőle táplálkozhatunk, és általa újíthatjuk meg életünket.

„Nálad van az élet forrása”

Egy másik forrás, ahonnan Isten jelenlétének élő vizéből meríthetünk: a testvér. Amikor szeretjük velünk és mellettünk élő felebarátainkat, különösen a rászorulókat, ne gondoljuk, hogy jót teszünk velük. Inkább ők azok, akik jót tesznek velünk, hiszen Istent adják nekünk. Mivel Jézust szeretjük bennük – „éhes voltam…, szomjas voltam…, vándor voltam…, börtönben voltam…”[2] – cserébe az Ő szeretetét és életét kapjuk, melynek Ő maga a forrása, aki jelen van minden testvérünkben.

Bővizű forrás Isten bennünk lakó jelenléte is. Ő mindig szól hozzánk, és rajtunk múlik, hogy hallgatunk-e hangjára, mely megegyezik lelkiismeretünk szavával. Minél inkább megpróbáljuk szeretni Istent és a felebarátot, annál erősebbé válik az Ő hangja, kiemelkedve minden más hang közül. De van egy különleges alkalom, amikor mindennél jobban meríthetünk bennünk való jelenlétéből: amikor imádkozunk, és így közvetlen kapcsolatunk mélyére akarunk hatolni Vele, aki lelkünkben lakozik. Olyan, mint egy mélyben csörgedező patak, mely nem apad el soha, mely mindig rendelkezésünkre áll, mely minden pillanatban szomjunkat olthatja. Elegendő egy pillanatra összeszedetten bezárnunk lelkünk kapuit, hogy megtaláljuk ezt a forrást, akár egy kiszáradt sivatag kellős közepén is. Akkor rátalálunk a Vele való egységre, melyben megérezzük, hogy nem vagyunk többé egyedül, hanem ketten vagyunk: Ő énbennem, és én Őbenne. Ugyanakkor – az Ő ajándékaként – mégis egy vagyunk, miként a víz egy a forrással, vagy a mag egy a virággal.

A keresztények egységéért végzett imahéten ez a zsoltárból származó Ige arra emlékeztessen bennünket arra, hogy egyedül Isten az élet, azaz a teljes lelki közösség, béke és öröm forrása. Minél inkább ebből a forrásból, ebből az élő vízből, az Ő Igéjéből merítünk életet, annál közelebb kerülünk egymáshoz, hogy testvérekként élhessünk. És akkor valóra válik a zsoltár folytatása: „A te fényedben látjuk a világosságot” – azt a fényt, amelyre az emberiség vár.

Chiara Lubich

---

[1] Jn 10,10

[2] Vö. Mt 25,31-40

Roger Louis Schütz-Marsauche

A szenvedés önmagában véve semmit sem ér, de a Krisztus passiójában résztvevő szenvedés nagy ajándék: Isten szeretetének egyik jele, mert úgy mutatta meg e világ iránti szeretetét az Atya, hogy Fiát adta értünk.
Teréz anya

Az lenne a "veszélyes élet", ha testünket a lángoknak, javainkat másoknak adjuk, erőnket pedig az igazságért vívott harcba vetjük be? Igen, ez azonban még nem minden. Az veszélyezteti életét, aki a húsvéti "átvonulásban" Jézushoz csatlakozva szeretetből hajlandó még életét is kockára tenni.
Roger testvér

I. Állomás Jézust halálra ítélik

"Amikor szidalmazták, nem viszonozta a szidalmat; amikor szenvedett, nem fenyegetőzött, hanem rábízta magát az igazságos bíróra... Sebei szereznek számunkra gyógyulást." 1 Pét 2,23-24; vö. Iz 53,7
Nekem sokkal könnyebben megy a munka, és sokkal felhőtlenebbül tudok nevetni, amikor egyenként magam elé idézlek titeket, szenvedő testvéreim. Jézusnak szüksége van rátok, hogy a szeretet és áldozat olaját tőletek elfogadja, és a mi életünk lámpásába öntse. Ti valóban a mi Urunk szenvedését élitek át. Lesújtva, megtörve, fájdalommal és sebekkel borítva. Jézus mindezt, úgy, ahogy van, magára veszi, amikor életetekbe lép.
Nélküle semmit sem tehetnénk. És pontosan az oltár az a hely, ahol a szenvedő szegényekkel találkozunk. Bennük ismerjük fel, hogy a szenvedés a nagylelkűség és a nagyobb szeretet felé vezető út.
Teréz anya

Te, aki hátratekintés nélkül akarod követni Krisztust, készülj fel egyszerűvé vált életeddel arra, hogy kiengesztelődött szívvel tudj küzdeni.
Ott harcolj, ahol egyébként is állsz! Merj küzdeni az elnyomottak jogaiért, legyenek akár hívők, akár hitetlenek. Az igazság keresése érdekében folytatott harc megkívánja, hogy életmódod révén szolidáris légy a legszegényebbekkel. Egészen gyakorlatilag, mert a puszta szó csak kábítószer.
Bármibe kerülne, készülj fel az önmagaddal vívott harcra is, hogy halálodig hű maradhass Krisztushoz. Ez a folytonosság egységet, harmóniát teremt benned, amely segít túljutnod minden megpróbáltatáson.
A kiengesztelődött szívvel folytatott harcnak előfeltétele, hogy el tudjuk viselni a legnagyobb feszültségeket is. Távol álljon tőled, hogy elfojtsd energiáidat. A harc épp azt kívánja, hogy összeszedd minden erődet.
Szándékaid sajnos eltorzulhatnak. Ha visszautasítod a megbocsátást, ha nem akarsz kiengesztelődni, vajon mit tükrözöl még vissza Krisztusból? Ha nem imádkozol ellenségedért, micsoda sötétség van benned! Ha elveszíted az irgalmasságot, mindent elveszítettél!
Egyszál magadban nem tehetsz nagy dolgokat. De ha másokkal egyesülsz - akiket szintén Krisztus szeretete itatott át -, megnyílik az ösvény, amely a terméketlenségből a közös alkotáshoz vezet. Ha pedig a közösség a kiengesztelődés kovászaként él a nagyobb egységben (az egyházban), akkor lehetővé válik még a lehetetlen is.
Keresd, hogyan lehetsz kovász a tésztában, miként szerethetnéd mégjobban az egyházat. Gyakran ütközöl majd válaszfalakba, amelyek megosztják Krisztus Testét, az egyházat. A kiengesztelődés munkálóit mindig az jellemzi, hogy Krisztust követve inkább beteljesíteni akarnak, mintsem lerombolni. Inkább megérteni, mint kioktatni. Az ilyenek a közösségen belül maradva kitartanak helyükön mindaddig, amíg át nem változik, meg nem dicsőül az egyházban még az is, ami esendő.
Távol attól, hogy szalmalánggal lobogj, add oda teljesen életedet, hogy az Isten napról napra veled együtt alkothasson.
Roger testvér

2. Állomás Jézus vállára veszi a keresztet

"Ő isteni mivoltában nem tartotta Istennel való egyenlőségét olyan dolognak, amelyhez feltétlenül ragaszkodjék, hanem szolgai alakot fölvéve kiüresítette önmagát és hasonló lett az emberekhez." Fil 2,6-7
Isten azonosította magát az éhezőkkel, a betegekkel, a mezítelenekkel, a hontalanokkal. Nemcsak a kenyér, hanem a szeretet, a gondoskodás és az elismerés után éhezőkkel; nemcsak a hiányos öltözet miatt csupaszokkal, hanem azokkal is, akik az idegenekkel szemben tanúsított irgalmatlan bánásmód miatt mezítelenek; nemcsak azokkal a hajléktalanokkal, akiknek hiányzik a tető a fejük fölül, hanem mindazokkal, akiktől megvonják az emberi szó melegét.
Együttérzés nélkül munkánk csak szociális tevékenység lenne, nagyon jó és hasznos, de nem volna Jézus Krisztus munkája, nem volna a megváltás része. Jézus úgy akar segíteni, hogy osztozik sorsunkban, magányunkban, szenvedésünkben, halálunkban. Azáltal váltott meg minket, hogy eggyé vált velünk.
Szabad nekünk is ugyanezt tennünk: a szegények minden nyomorúsága megváltásra szorul, nemcsak anyagi szegénységük, hanem szellemi ínségük is. Nekünk is osztoznunk kell sorsukban, mert csak akkor vihetünk nekik megváltást, akkor vihetjük Istent életükbe, őket pedig Istenhez, ha velük vagyunk.
Teréz anya

Istenünk, Lelked által ősidőktől fogva minden emberbe a szeretet törvényét írtad. Mégis csak kevesen értik meg, hogy saját képmásodra szabadnak teremtetted őket, szabadnak a szeretetre.
Élő Isten, azért jöttél Jézus Krisztusban szegényként a földre, hogy megpróbáld magad megértetni. És a visszautasított, keresztre feszített, sírba temetett Jézust feltámasztottad.
Senki sem értheti meg Jézus halálát, ha elsődlegesen nem úgy tekinti Őt, mint feltámadottat. Ebben az esetben viszont egyetlen szempillantás alatt megsejtjük a titkot: Krisztus, te nekünk is éppúgy felteszed a kérdést, mint a tanítványoknak: kinek tartotok engem?
Te vagy az Élet. Feltámadottként együtt vívsz most haláltusát mindazokkal, akik kísértést szenvednek. Lelked azokban lakik, akikre rátör az emberi szenvedés.
Minden embert felszólítasz, hogy kövessen téged. Követésed megkívánja, hogy mindennap felvegyük keresztünket. Te azonban alászállsz oda, ahol mi vagyunk, a legmélyebb mélységbe is, hogy magadra vedd mindazt, ami fogva tart bennünket. Minden ember közelében vagy. Még azokat is felkeresed, akik meghaltak anélkül, hogy egyáltalán megismerhettek volna téged. (1 Pét 3,19-20).
Végtelen irgalmasságod szemlélése a jóság sugarává lesz az alázatos szívekben, akik hagyják, hogy Lelked vezesse őket.
Roger testvér

3. Állomás - Jézus először esik el a kereszt súlya alatt

"Olyan volt, hogy iszonyattal takartuk el előle arcunkat. Megvetett, akit bizony nem becsültünk sokra." Iz 53,13
Egy fiatalember belső tragédiájáról beszél. Határtalan a bánata. Semmi sem kegyetlenebb a szeretet
Egyszer egy olyan fiatalembert szedtünk fel Kalkutta utcáin, aki ugyan gondos nevelést kapott, és több diplomát szerzett, de rossz társaságba keveredett. Mindenét ellopták. Megkérdeztem tőle, miért hagyta el szüleit. Azt mondta, hogy az apja nem tudta elviselni őt: "Gyermekkorom óta nem nézett a szemembe. Féltékeny lett rám, s így eljöttem hazulról. "
A nővérek sokat imádkoztak a fiatalemberért és segítettek neki, hogy idővel haza tudjon menni és meg tudjon bocsátani az apjának: ez mindkettőjükön segített. Ilyen arca is lehet a szegénységnek.
Teréz anya

Egy fiatalember belső tragédiájáról beszél. Határtalan a bánata. Semmi sem kegyetlenebb a szeretet visszautasításánál vagy egy kapcsolat megszakításánál. A szív nem tudja, hogyan válaszoljon minderre, és hogy ne szenvedjen olyan nagyon, nemegyszer megkeményedik. Ellenszerül az önszeretet kínálkozik. A fel nem dolgozott megaláztatásból büszkeség és emberi becsvágy tör elő.
Krisztus nem lázad fel, amikor eltaszítjuk. Szenved és szeret.
Egy másik fiatal azt kérdi: hogyan éljük meg a kiengesztelődést, ha a másik fél elutasítja?
Az ilyen visszautasítás olyan, mint a halál kicsiben. Szinte kihúzza lábunk alól a talajt. Senki sem gyógyul ki az ilyesmiből egyhamar. Nincs annál bántóbb, mint a hideg távolságtartás annak részéről, akivel pedig ki szeretnénk engesztelődni. Az ilyesmi a szív legmélyébe talál.
Az is előfordulhat, hogy megbocsátásunk a másik felet cinikus számítgatásra bátorítja: miért ne próbálja csak azért is keresztülvinni tervét akár embereken átgázolva, hisz Krisztus kedvéért úgysem bocsát meg senki -, gondolja magában.
Az, hogy a másik fél makacsul ragaszkodik elutasító magatartásához, vajon azt jelenti-e hogy Isten nem hallgatja meg imánkat? Voltaképp Isten már "bennünk" meghallgatta és bensőnkben rögtön választ is adott; már kiengesztelődött bennünk.
Valakinek, aki közel áll hozzám, egy döntő fordulat előestéjén a következőket írtam:
"Ha benned a megalázott ember mindent le szeretne rázni önmagáról, amit tehernek érez, gondolj arra, hogy a teher talán Krisztus könnyű igája, ölelő karjának súlya válladon. Ha lázadásod szorításában úgy rádtör a kétségbeesés, hogy ott akarod hagyni Krisztust, aki egyszer s mindenkorra meghívott téged, akkor vonulj vissza bensőd oázisába, a magány belső szigetére; ott meghallod, hogy Ő most és mindig ugyanarra hív téged. Sokat kíván tőled Az, Aki adományokkal halmozott el. Ne szórd szét az értékes gyöngyöket: erődet ne fecséreld annak kutatására, hogy kinek volt igaza és kinek nem. Bárcsak egész életed csodálkozó válasz lenne mindarra, amivel Isten megajándékozott!"
Roger testvér

4. Állomás - Jézus találkozik édesanyjával

"Mert mint a halál, olyan erős a szeretet." Én 8,6
Mindkettőnk tapasztalata, hogy a föld nagy területeit szellemi-lelki sivatag borítja, s olyan fiatalokra bukkanunk ezekben a sivatagokban, akikbe mélyen belevésődött az emberi elhagyatottság és egyfajta, mindent átjáró kétség, amelyet lényük mélyéig ható megrázkódtatások okoztak.
Még ahol szellemi-lelki szomjúságot találunk, még ott is sok fiatalt legyűr a kétség. Nem képesek Istent megajándékozni bizalmukkal, nem képesek hinni, mert nem ébredhetett bennük bizalom még hozzátartozóik iránt sem. Az emberi kapcsolatok felbomlása már ártatlan gyermekkorukban vagy kora ifjúságukban megsebezte őket. Kétely és csüggedés támadt ennek nyomán bennük: minek egyáltalán élni? Van-e értelme az életnek?
Kalkuttában látni lehet a Haldoklók Házait..., de a nyugati társadalmakban is sok fiatal él nem látható, mégis valójában hasonló házakban. Vannak szülők, akik anyagilag gondoskodnak ugyan gyermekeikről, de életükben egyáltalán nem vesznek részt.
Sok fiatal honvágyszerű felbuzdulással kutat az után, amit megtagadtak tőle. Baráti körének tagjaival együtt igyekszik mindent megtapasztalni, átélni. Némelyek a leghajmeresztőbb szélsőségekbe is hagyják magukat belesodorni -, nekik csak egyvalami számít: hogy együtt jól érzik magukat. Csoportokba verődnek más fiatalokkal, olyanokkal is, akiknek igazán megértő szüleik vannak. Az ilyen szülők egyszercsak azt veszik észre, hogy fiaik és lányaik eltávolodnak tőlük, holott mindent megadtak nekik.
A nemzedékek egymástól való elszakadása ezenkívül egészen másfajta következményekkel is jár: vannak idős emberek, akik kénytelenek teljesen magukra hagyatva bevégezni életüket. Jóllehet anyagilag gondoskodnak róluk, mégis úgy tűnik, hogy nem maradt számukra más feladat, mint a halálra várni. Pedig az öregekben sokszor megvan a képesség arra, hogy másokat önzetlenül meghallgassanak.
A szétzilált emberi kapcsolatok és heves megrázkódtatások e korában megkockáztatjuk, hogy közös felhívást intézzünk az emberekhez, életkorra való tekintet nélkül:
Hogy élő ember légy és ne félhalott: keresd Jézust, aki az Élet! Keresd akkor is, ha úgy érzed, elveszítetted! Ő szeret téged! Ha megtalálod, mindent megtaláltál: szeretetet, békét, bizalmat. Akkor érdemes lesz élned.
Mindannyian lehetünk békességszerzők és a kiengesztelődés hordozói ott, ahol éppen vagyunk. Lakásunk, bármilyen szerény is, olyan legyen, mint Mária otthona Názáretben: otthon, amely Jézust fogadja be, a Krisztust; ahol imádkozhatunk, másokat meghallgathatunk és melléjük szegődve megkönnyítjük, hogy visszanyerjék elvesztett bizalmukat.
Öregkorában János evangélista mindig csak azt ismételgette: szeretet az Isten. Ahol Isten, ott a szeretet. Ha szeretitek egymást, mondja Jézus, mindenki felismeri, hogy tanítványaim vagytok. Vigyük hát Jézus szeretetét a magukra maradottaknak, a szomorkodóknak, a betegeknek, az elnyomottaknak! Ennek láttán sokan mások is kiemelkednek a csüggedésből és kételyekből, hogy az élő Isten Lelkébe vetett bizalomnak adják magukat. Így aztán sok fiatal és kevésbé fiatal is annak a békének és kiengesztelődésnek kovászává válik, amely jelenleg nemcsak a hívők között fontos, hanem az egész emberiség számára rendkívül jelentős.
Teréz anya és Roger testvér

5. Állomás - Cirenei Simon segít Jézusnak a keresztet hordozni

"Hordozzátok egymás terhét, így teljesítitek Krisztus törvényét!"
Gal 6,2
Bármit teszel is:
Amikor éhes voltam enni adtál,
amikor szomjas voltam, inni adtál.
Bármit, amit a legkisebb testvéremnek teszel, nekem teszed.
Lépj be hát Atyám házába!
Amikor hajléktalan voltam, ajtódat kitártad előttem,
amikor mezítelen voltam, rám adtad ruhádat;
amikor fáradt voltam, segítettél nyugalmat találni,
amikor aggodalom gyötört, elűzted félelmem;
amikor kicsi voltam, olvasni tanítottál,
amikor magányos voltam, szeretetet adtál,
amikor börtönben voltam, eljöttél cellámba,
amikor betegágyon feküdtem, ápoltál;
idegen földön hazát adtál,
amikor munkanélküli voltam, munkát kerestél nekem;
amikor a csatában megsebesültem, bekötözted sebeimet,
amikor jóságra vágytam, megfogtad kezemet;
amikor néger voltam, kínai vagy fehér, kicsúfoltak és bántalmaztak, te vitted keresztemet;
amikor öreg voltam, nekem ajándékoztad mosolyodat,
amikor nyugtalan voltam, türelmesen meghallgattál;
láttál leköpve véresen, és felismertél, bár koszos és verítékes voltam;
amikor kinevettek, te mellém álltál,
amikor boldog voltam, örömömben osztoztál.
Teréz anya

Krisztus mellett dönteni! Ő választás elé állít minket: "Aki meg akarja menteni életét, elveszíti, aki azonban értem elveszíti, az megtalálja." (Mt 16,25) Mégsem csikarja ki belőlünk az igent, mindenkinek meghagyja szabadságát, hogy mellette döntsön vagy elutasítsa őt. Sohasem kényszerít. Kétezer éve ott áll jóságos és alázatos szívvel minden egyes ember ajtajában és kopogtat: "Szeretsz-e engem!".
Ha úgy tűnik, hogy egyre kevésbé vagy képes válaszolni, még megmarad az a lehetőséged, hogy így kiálts hozzá: "Krisztus, hadd adjam magam neked, engedd, hogy testem-lelkem megnyugodjék benned!".
A Krisztus melletti döntés megköveteli, hogy egyazon úton, ne pedig kétfélén próbáljunk járni. Aki egyszerre akarná Krisztust követni és a maga útját járni, az oda jutna, hogy saját árnyéka után fut, miközben társadalmi elismerést, tekintélyt hajszol.
Mit kívánsz tőlünk, Krisztus? Mindenek előtt azt, hogy egymás terhét hordozzuk és azt imádságunkban, amely mindenkor ügyefogyott, rád bízzuk.
Te mindenkit felkarolsz, aki terheit reád hagyja, s ez olyan, mintha minden helyen és minden pillanatban Te fogadnál minket názáreti házadban.
Aki hagyja, hogy Te, a szenvedő Szolga, befogadd, annak belső látása előtt felsejlik - saját kuszaságain túl - a föltámadásban megdicsőült Krisztus visszfénye. És az ember mindig újraéled, ha vigasztaló Lelked által meglátogatod.
Roger testvér

6. Állomás - Veronika kendőjét nyújtja Jézusnak

"Uram, a te arcodat akarom keresni. Ne rejtsd el előlem arcodat!" Zsolt 27,9
"Hát te mit mondasz, ki vagyok? Mt 16,15
Isten vagy.
Isten az Istentől.
Születtél, de nem teremttettél.
Egylényegű vagy az Atyával.
Az élő Isten Fia vagy.
A Szentháromság második Személye.
Egy vagy az Atyával.
Az Atyával vagy kezdettől fogva.
Az Atya mindent általad teremtett.
A szeretett Fiú vagy, akiben az Atyának kedve telik.
Mária fia vagy, méhében fogantattál a Szentlélektől.
Betlehemben születtél.
Mária pólyázott és szalmába fektetett.
Annak a szamárnak lehelete melegített, amelyik édesanyádat s méhében vele együtt téged is a hátán hordozott.
József nevelt fia vagy, akit a názáretiek ácsnak ismertek.
Mindennapi ember vagy, aki nem dicsekedhet tudományával - így vélekedett rólad Izrael művelt népe.
Kicsoda számomra Jézus?
Jézus a megtestesült Ige.
Jézus az élet kenyere.
Jézus áldozati bárány -, akit bűneinkért feláldoztak a kereszten.
Jézus az áldozat, akit a szentmisén feláldoznak a világ bűneiért és saját bűneimért.
Jézus az ige, amelyet hirdetni kell.
Jézus az igazság, amit közhírré kell tenni.
Jézus a fény, amelynek föl kell ragyognia.
Jézus az élet, amit élnünk kell.
Jézus az a szeretet, amely szerint szeretnünk kell.
Jézus az öröm, amelyet szét kell osztanunk.
Jézus a béke, amelyet adnunk kell.
Jézus az élet kenyere, hogy tápláljon minket.
Jézus az éhező, akinek enni kell adnunk.
Jézus a szomjazó, akinek szomját csillapítanunk kell.
Jézus a mezítelen, akit fel kell ruháznunk.
Jézus a hontalan, akit be kell fogadnunk.
Jézus a beteg akit meg kell gyógyítanunk.
Jézus a magáramaradott, akit szeretnünk kell.
Jézus a kitaszított gyermek, akit örökbe kell fogadnunk.
Jézus a leprás, akinek ki kell mosnunk sebeit.
Jézus a koldus, akire rá kell mosolyognunk.
Jézus a szerencsétlen, akit meg kell hallgatnunk.
Jézus a rokkant, akit fel kell karolnunk.
Jézus a kisgyermek, akit át kell ölelnünk.
Jézus a vak, akit vezetnünk kell.
Jézus a néma, akihez szólnunk kell.
Jézus a nyomorék, akit kísérnünk kell.
Jézus az elhagyott, akinek társává kell lennünk.
Jézus a prostituált, akit ki kell szabadítanunk a veszélyből és akinek barátjává kell lennünk.
Jézus a rab, akit meg kell látogatnunk.
Jézus az öregember, akit szolgálnunk kell.
Számomra
Jézus az Isten.
Jézus a vőlegény.
Jézus az élet.
Jézus az egyetlen szerelem.
Jézus mindenben minden.
Jézus az egyetlenem és mindenem.
Jézus az, akit teljes szívemmel és teljes lényemmel szeretek.
Mindent neki adtam, még bűneimet is, és Ő gyöngéden,
szeretettel eljegyzett engem. Most és egész életem során
megfeszített vőlegényem menyasszonya vagyok. Ámen.
Teréz anya

7. Állomás - Jézus másodszor esik el a kereszttel

"Torkom kiszáradt, mint a cserép, nyelvem ínyemhez tapadt... a halál porában fekszem."Zsolt 22,16
Kalkuttában, Melbourne-ben, New Yorkban és még sokhelyütt újra meg újra magányos és elhagyott emberekkel találkoztunk, akikről mindössze annyit tudtunk, hogy mi a címük és házszámuk. Miért nem törődünk velük? Tudjuk-e egyáltalán, hogy sok ilyen ember van, talán csak egy ajtóval odébb? Talán épp egy vak, aki boldog lenne, ha felolvasnál neki az újságból, vagy egy gazdag ember, aki örülne, ha meglátogatnád. Lehet, hogy mindene megvan, látszólag felveti a jólét még sincs senki, aki érintkezne vele, és szüksége volna a veled való kapcsolatra. Nemrégiben eljött hozzánk egy gazdag ember és ezt mondta: "Kérem, látogasson meg minket, vagy küldje el egyik nővérét hozzánk. Félig vak vagyok, feleségem pedig megzavarodott. Gyermekeink már mind kiröppentek a fészekből, mi pedig belepusztulunk a magányba. Vágyva vágyunk valami emberi hang kedves csengésére."
Teréz anya

Most is él bennem a kép, amit több mint egy éve Bangladesben láttam: a szűk utcában földön kuporog egy gyermek, egyik karján csecsemőt tart, a másikkal pedig megpróbál felemelni egy másodikat. Ahogy mindkettőt karjába vette, megbillent és elesett. Kép a gyermekkorban ártatlanul elszenvedett sebekről. Miért nem lehet ezeket a gyerekeket felkarolni? Esztendő múltán sem tudta még szívem ennek nyomait kiheverni.
Élénken emlékszem néhány asszonyra, akikkel Lengyelországban találkoztam: parasztasszonyok voltak, akik beszámoltak a táborokban eltöltött hat évről, ahová gyermekestül hurcolták el őket. Egyiküknek, egy szerény parasztasszonynak azt mondtam: "Maguk átélték Krisztus kínszenvedését". Szíve egyszerűségében egyetlen szóval válaszolt: "Igen".
Ami harmónia még megmaradt a földön, azt azoknak köszönhetjük akik feláldozzák életüket az egyházért és az emberiségért.
Roger testvér

8. Állomás - Jézus találkozik a síró asszonyokkal

"Arra emelik majd tekintetüket, akit átszúrtak; gyászolják és megsiratják, mint az elsőszülöttet."Zak 12,10
Ó Istenünk, minden ember Atyja, te mindnyájunktól azt kívánod, hogy szeretetet vigyünk oda, ahol elnyomják a szegényeket, örömet oda, ahol az egyházon erőt vett a csüggedés, kiengesztelődést oda, ahol az emberek elszakadtak egymástól; apa a fiától, anya a lányától, férj a feleségétől, hívő attól, aki nem tud hinni, keresztény a keresztény testvértől. Utat építesz számunkra, hogy Jézus Krisztus felszabdalt Teste - egyházad - a közösség kovászává váljék a föld szegényei és az egész emberiség számára.
Mindkettőnket nyugtalanítja a mai világ szenvedése. Az emberiség sebei láttán elviselhetetlenné válnak a keresztények közötti szakadások. Feladjuk-e azt, ami elválaszt bennünket egymástól? Meg akarunk-e szabadulni a másiktól való félelemtől? Minek minden összetűzés után azt firtatni, hogy kinek volt igaza és kinek nem?
A kiengesztelődés keresése során vajon megtanuljuk-e, hogyan adhatjuk a másiknak önmagunk legjavát, és miképp lehet a miénk az ő kincse abban az egymás iránti kölcsönös szeretetben, amellyel Krisztus szeret minket?
Jézus Krisztus, köszönjük neked, hogy a katolikus egyház mindenekelőtt az Eukarisztia egyháza, amely szavaidra emlékezik: "Ez az én testem, ez az én vérem". Köszönjük, hogy életet oszt csodálatos jelenléted.
Köszönjük neked, hogy a protestáns egyházak az Ige egyházai. Állandóan emlékeztetnek evangéliumod erejére.
Köszönjük neked, hogy az ortodox egyház a történelem folyamán hűségben annyiszor tanúságot tehetett a végsőkig menő szeretetről.
Krisztus, nyiss meg mindnyájunkat, hogy túlnőve önmagunkon ne odázzuk tovább a kiengesztelődést az egyház páratlan közösségében, amely az emberiség pótolhatatlan kovásza.
Teréz anya és Roger testvér

9. Állomás - Jézus harmadszor esik el a kereszttel

"Testemben kiegészítem, ami Krisztus szenvedéséből hiányzik, testének, az egyháznak javára. Kol 1,24
Egyszer egy fiatal lány jött valamelyik Indián kívüli országból a Szeretet Misszionáriusaihoz, hogy velük együtt dolgozzék. Szabályzatunk szerint annak, aki dolgozni jön hozzánk, a megérkezése utáni napon el kell mennie a Haldoklók Házába. Megpróbáltam elmagyarázni ennek a lánynak: "Látta a papot a szentmisén, milyen gyöngéd szeretettel és milyen óvatosan fogta meg az ostyakenyér Krisztusát? Amikor a Haldoklók Házába megy, tegyen Ön is ugyanígy; mert szegényeink elgyötört testében ugyanazt a Krisztust fogja megtalálni. "A nővér elment. Három óra múlva olyan mosollyal tért vissza, amelyhez foghatót még sohasem láttam. Ezt mondta: "Anyám, három órán keresztül Krisztus testét érintettem. " Mire megkérdeztem: "Hogyan? Mit csinált?" Így válaszolt: "Amikor megérkeztünk, hoztak egy embert, aki beleesett a szennyvízcsatornába, és csak nagy nehezen tudták kimenteni. Telis-tele volt sebekkel, mocsok és férgek borították. Miközben mosdattam, tudtam, hogy Krisztus testét érintem."
Teréz anya

A leningrádi székesegyházban Nikodim püspök megkért, hogy mondjak valamit az ott egybegyűlt fiataloknak. Így szóltam hozzájuk: "Ha Krisztus nem támadt volna fel, nem lennénk itt és nem volna lángoló bizalmunk az Ő országában, amely bennetek él". Röviddel ezelőtt azokhoz a fiatalokhoz szóltam, akik hamarosan papok lesznek: "Minél inkább Krisztussal együtt járjátok utatokat, annál többször vezet majd az út a kísértés hegyére. Ő maga is járt ott. Minél jobban közelítünk láthatatlan módon Krisztus kínszenvedéséhez, annál inkább kirajzolódik rajtunk a Föltámadott képe".
Fokváros egyik néger negyedében nagy tömeg gyűlt össze imádságra. Énekük mélyből jövő, sürgető hívás volt számomra. Megpróbáltam valamilyen gesztussal kifejezni azt, ami betöltötte szívemet, így fordultam hát hozzájuk: "Bocsánatot szeretnék kérni tőletek, nem a fehérek nevében, ezt nem tehetem, hanem azért, mert szenvedtek az evangéliumért és előttünk jártok Isten országa felé vezető utunkon. Szeretnék mindegyikőtökhöz odamenni, hogy tenyerembe rajzolhassátok Krisztus bocsánatának jelét, a keresztet."
Ezt a gesztust rögtön megértették. Mindannyian meg is tették, még a gyerekek is. Úgy tűnt, hogy nem is akar vége szakadni. Közben feltámadási énekek csendültek fel.
Krisztus, add, hogy készek legyünk érted mindent elveszíteni, csakhogy elérhessünk téged -, aki már előzőleg megragadtál minket. Vagyis add, hogy egészen átadjuk magunkat az élő Istennek és veled együtt imádkozzuk: "Atyám, ne az legyen, amit én akarok, hanem amit Te". Bátor döntést kíván, hogy mindent el akarjunk veszíteni, csak hogy belőled éljünk, Krisztus. El kell szakadnunk önmagunktól, hogy többé ne kétféle úton járjunk... Nemet mondunk mindarra, ami akadályozna, hogy nyomodba szegődjünk; és igent mondunk mindarra, ami közelebb visz hozzád és azokhoz, akiket ránk bízol. Aki válaszol kizárólagos hívásodra, az nem a középszert keresi. Téged követve közösségi emberré válunk, s ezzel észrevétlen rálépünk a vértanúság útjára. Saját testünkben hordozzuk kínszenvedésedet, hogy Isten dicsősége is nyilvánvalóvá legyen életünkben.
Roger testvér

10. Állomás - Jézust megfosztják ruháitól

"Ők néznek és bámulnak, elosztják maguk közt ruháimat, köntösömre pedig sorsot vetnek."Zsolt 22, 18-19
Egy olyan korszakban, amikor egyre inkább tudatára ébredünk az emberi jogoknak, a Földön mindenütt az erősebbek törvénye uralkodik. Az emberiség erőszaknak, fegyvercsörgetésnek és háborús konfliktusoknak van kitéve.
Az evangéliumban a béke komoly neve: kiengesztelődés. Ez a szó kötelez és igen messzire vezet. Kiengesztelődni annyi, mint új kapcsolatot teremteni, s ez olyan, mint emberi voltunk tavasza.
Az emberiségnek egészen új nemzedéke vár arra mindkét földtekén, hogy megszűnjenek a népeket elválasztó határok. Ők nem félnek kockázatot vállalni a világ békéjéért. Fölemlíthetjük néhány jellegzetes vonásukat:
Azok a fiatalok, akik a békét keresik, vonakodnak attól, hogy sérthetetlennek tartott önző igényeket védelmezzenek, függetlenül attól, hogy földrész, nemzet, faj vagy nemzedék vallja-e magának azokat.
Tudatában vannak, hogy a világbékének elsődleges feltétele a javak minden ember közti igazságos újrafölosztása. A vagyon egyenlőtlen elosztása, különösen ha keresztények javára történik, az emberi közösség egészén ejtett seb. Sokan fölteszik a kérdést, hogyan lehetséges az, hogy a keresztények, akiknek oly sokszor sikerült megosztaniuk egymással a szellemi javakat, anyagi javaikat történelmük során miért nem tudták megosztani.
A békét kereső fiatalok azt is tudják, hogy csak a minden népnek - s nem néhány kivételesnek - megelőlegezett bizalom orvosolhatja a sérüléseket. Ezért nagyon fontos, hogy sohase alázzuk meg annak a népnek fiait, melynek kormánya embertelen módon járt el. Nagyfokú nyitottságra és előzékenységre van szüksége annak a sok férfinak és nőnek is, akik mint menekültek vagy bevándorlók élnek külföldön. Ha az idegen származású emberek előtt minden lakás megnyílna, akkor a faji kérdés részben már meg is oldódna.
Ahhoz, hogy Észak és Dél között újból elosszuk az anyagi javakat és a Kelet-Nyugat közti szakadásokat áthidaljuk, őszinteségre van szükség. Ki szólíthatná föl az emberiséget a békére - legyen az politikus vagy sem - anélkül, hogy ne próbálna önmagában békét teremteni? "Légy nyíltszívű és bátor", írta Sirák fiának könyve már 2200 évvel ezelőtt.
Korunk súlyos helyzeteiben sokan hajlandók és képesek is arra, hogy életükkel a népek közötti bizalom hírnökei legyenek. Kitartásukhoz az erőt Istentől várják és minden szellemi és lelki erejüket bevetik azért, hogy a békét és kiengesztelődést ne csak felületesen szemléljék, hanem annak igazi mélységeibe hatoljanak. Tudják, hogy nem hatásos fegyverekkel, hanem megbékélt szívvel kell harcolniuk. Vonakodnak attól, hogy bármilyen párt híveként foglaljanak állást.
A béke önmagunkban kezdődik. Mégis: hogyan szeretheti az ember azokat, akik elnyomják a gyöngéket és a szegényeket? És még inkább: hogyan lehet szeretni az ellenséget, ha az Krisztusra hivatkozik? Isten ajándéka, hogy még azokért is tudunk imádkozni, akik gyűlölnek minket. Az ártatlanokkal együtt Isten sebesül meg.
"Szeressétek ellenségeiteket, tegyetek jót azokkal, akik gyűlölnek titeket, és imádkozzatok azokért, akik megrágalmaznak." Ahhoz, hogy az Evangéliumnak ezeket a szavait megértsük, el kell jutnunk bizonyos fokú érettségre s át kellett már előzőleg kelnünk szívünk sivatagain.
Minden ember öntudatlan mélységében ott él a várakozás, amelyre éjjel-nappal ezt a választ kapja: béke.
Úr Krisztus, mi ezen a Földön nemegyszer jövevények, idegenek vagyunk, erőszak és zord ellentétek szétszóratásában élünk.
Te könnyű szélként árasztod ránk a Békesség Lelkét. Ő átjárja bensőnkben a kétkedések pusztaságát és fölkészít arra, hogy a béke hordozói legyünk ott, ahová állítottál minket -, mígnem a béke szép reménye fölvirrad az emberek között.
Roger testvér

11. Állomás - Jézust keresztre szegezik

"Bizony mondom neked, még ma velem leszel a paradicsomban." Lk 23,43
"Tekintetemet mindig az Úrra vetettem, mert Ő mindig mellettem áll, nehogy elessem. "
Az igazi belső élet következményeként tevékeny életünk szinte lángol és tüzével mindent fölemészt. Ez a belső élet segít minket abban, hogy a barakknegyedek legsötétebb zugaiban és a szegények legszánalmasabb nyomorában is megtaláljuk Jézust, a kereszten függő mezítelen Istenembert, a szomorú, megvetett, megostorozott és keresztrefeszített, féregként eltaposott Fájdalmak Férfiát.
Mit vár tőlem a közösség? Hogy Krisztus munkatársa legyek. Hol teljesíthetjük ezt a feladatot? A mi királyságunk nem a gazdagok között, hanem a nyomornegyedekben rejlik. Nem vállalhatunk el olyan munkát, ami ne a nyomornegyedekbe vezetne. Ott van Krisztus királysága és a miénk, ott a szántóföld, amit meg kell művelnünk. Ha egy fiú elhagyja apja szántóföldjét és máshoz szegődik el, többé nem lesz apjának munkatársa. Azok társai egymásnak, akik mindent megosztanak, szeretetet és szenvedést egyaránt. Jézus, te mindent odaadtál; életedet, véredet, mindent -, most rajtam a sor.
Imádságunk meleg étel legyen, amely a szeretettel eltöltött szív tűzhelyéről származik.
Igazi kereszténynek lenni annyit tesz, mint Krisztust valóban befogadni és egymás számára Krisztussá lenni; szeretni, ahogyan minket szeretnek, és ahogyan Krisztus szeretett minket a kereszten. Szeretnünk kell egymást és önmagunkat oda kell ajándékoznunk egymásnak.
Teréz anya

Jézus az örömünk. Jézus az életünk. Ő mindegyikünket élő emberré akar változtatni. Odaadja magát, gyógyít. Általa Isten minden embernek zavartalan örömöt ajándékoz, nem pedig boldogtalanságot. Szerte a Földön oly sok ártatlan fiatalt sebeznek meg, amikor eltorzítják legtisztább szándékaikat és visszautasítják szeretetüket. Nemrégiben, amikor Haitiban jártam, az egyik nyomornegyedben egy gyerek, akinek semmije, még egy szál ruhája sem volt, egyre így kérlelt: "Vigyél magaddal!" És az őt körülálló gyerekek megerősítették: "Tényleg nincsen se apja, se anyja." Ebben a nyomornegyedben oly sok arcon láttam nap mint nap a fájdalmas Krisztus vonásait tükröződni.
Az északi féltekén is létezik emberi elhagyatottság, csak jobban elrejtve, kevésbé láthatóan. Egy nagyvárosban élő fiú mesélte nekem a tékozló fiú példázata kapcsán: "A mi családunkból nem én - a fiú - mentem el, hanem az apám hagyott el minket."'
Szembesülve az emberi elhagyatottsággal, ami a fiatalokat leszorítja az élet értelméhez vezető útról, hol találhatnánk rá az életet jelentő bizalomra? A föltámadt Krisztus, aki Isten dicsőségében él, egyben a haláltusáját vívó Jézus is, ma éppen úgy, mint holnap, egészen a világ végéig. Ahhoz, hogy Jézus kereszthalálát megértsük, nagyon fontos tudnunk, hogy Ő föltámadt és úgy, ahogy vagyunk, elfogad minket, minden pillanatban elénk sietve. Alászáll embervoltunk legmélyére is. Mindent magára a vállal, ami magunk vagy mások miatt fájdalmat okoz nekünk. Mindenki számára jelen van, akik hozzá hasonlóan a halálon mennek keresztül - ha kicsiben is élik át azt -, amikor megaláztatásnak, gyűlölködő erőszaknak vannak kiszolgáltatva.
Roger testvér

12. Állomás - Jézus meghal a kereszten

"Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?"Mk 15,34 vö. Zsolt 22,2
Amikor Krisztus azt mondja: "Éhes voltam, és nem adtatok ennem" nemcsak a kenyér és a táplálék utáni éhségre utal, hanem ugyanúgy szól a szeretet utáni éhségről is. Jézus az elhagyatottságot és magányosságot saját bőrén tapasztalta meg. Tulajdonába jött, de övéi nem fogadták be. Ez örök fájdalom volt számára... Ugyanaz az éhség ugyanaz az elhagyatottság, ugyanaz a mellőzés: nem fogad be senki, nem szeret senki, nem kellek senkinek. Minden ilyen helyzetben élő ember az elhagyatott Krisztusra hasonlít, és ez a legnehezebb sors, ez az igazi éhség.
Ha néha testvéreinknek éhen kell halniuk, ez nem azért van, mintha Isten nem gondoskodna róluk, hanem mert te meg én nem voltunk a szeretet eszközei Isten kezében, hogy ruhát és kenyeret adtunk volna nekik. Mert nem ismertük föl Krisztust, amikor Ő rongyos éhező vagy magányos ember álruhájában vagy kitaszított gyermek képében újból közénk jött és menedéket keresett.
A halál hazatérés, de az emberek félnek a jövendőtől és ezért nem akarnak meghalni. Ha azonban beleegyezünk, ha nincs már kétség bennünk, akkor elmúlik a félelmünk. A lelkiismeret is szerepet játszik ebben: "Jobban is csinálhattam volna." Sokan úgy halnak meg ahogy éltek. A halál nem más, mint az élet folytatása, beteljesedése. Ez az élet még nem a vég, aki annak hiszi, az fél a haláltól. Ha meg lehetne győzni az embereket arról, hogy a halál nem más, mint Istenhez való hazatérés, nem lenne többé félelem.
Teréz anya

A kereszten Jézus elhagyatottnak érzi magát: "Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?" Amint kínzóira tekint, elkezd imádkozni: "Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit tesznek." Ettől a naptól kezdve elmélyülten szemléljük nála ezt a megbocsátást, és jóság ragyog föl a Lélek által vezetett alázatos szívekben.
Azért van szemünk, hogy lássunk, és a tekintetünknek időnként szüksége van arra, hogy megpihenjen a kereszten függő Krisztus arcán. Művészkezeknek néha sikerült Krisztus arcának olyan kifejezőerőt kölcsönözni, melynek nyomán tekintetünk behatolhat a titok mélyére. Megértjük, hogy Krisztus mindenkinek meghagyja a szabadságát, hogy mellette döntsön, vagy megtagadja Őt. Senkit sem kényszerít.
Majd kétezer éve áll egyszerűségében szívünk ajtaja előtt és kopogtat: Szeretsz-e engem? Mellettem maradsz-e, hogy virrassz és imádkozz azokért, akiktől ma a Föld bármely pontján elpártolnak azok, akiket pedig ők szeretnek; imádkozol-e azokért, akik a gyűlöletnek vagy kínzásnak áldozatai? Még ha nem is tudjuk hogyan imádkozzunk, akkor is megmaradhatunk a Föltámadott jelenlétében. A csönd hosszú ideje alatt, amikor látszólag semmi döntő fontosságú sem történik, akkor növekszik bennünk a jó, s akkor építjük föl belülről önmagunkat.
Roger testvér

13. Állomás - Jézus testét leveszik a keresztről és anyja ölébe fektetik

"Az Úr szolgálója vagyok, teljesedjenek be hát rajtam szavaid." Lk 1,38
Az Úr megígérte, hogy még egy pohár vízért is megjutalmaz minket, amit az Ő nevében adunk. Szeretete kedvéért koldussá válunk.
Az Úr néha ténylegesen szükséget szenvedett, ahogy azt a csodálatos kenyérszaporítás és a kalászszedés esetei mutatják... Ez a gondolat jótékony hatással lehet ránk, ha szűkösen kerül étel az asztalunkra... A kereszten Jézusnak már semmije sem volt. A keresztet Pilátustól kapta, a szögeket és a töviskoronát pedig a katonáktól. Mezítelen volt, és amikor meghalt, elvették tőle a keresztet, a szögeket és a töviskoszorút. Testét olyan gyolcsba takarták, amit egy jóságos ember adott, és olyan sírba helyezték, ami nem az övé volt. Pedig Jézus királyként is meghalhatott volna és úgy is feltámadhatott volna a halálból, mint egy király. Mégis a szegénységet választotta, mert tudta, ez az egyetlen módja annak, hogy Isten bennünk lakjék és szeretete a földre szálljon.
"Szeressétek egymást!" Ha ezt a parancsot eltöröljük, Krisztus egyházának egész építménye összedől...
Közösségünkben a szegények iránti szeretetnek olyannak kell lennie, mint a lángoló tűz. Ahogy elhamvadó tűzzel sem törődik már senki, ugyanúgy közösségünk sem lesz már senkinek sem hasznára és el is pusztul, ha hiányzik belőle a szeretet.
A szeretet égő tűzhöz hasonlít: minél szárazabb a tüzelő, annál fényesebben világít. Ugyanígy: meg kell szabadítanunk szívünket a földies gondolkodástól és szabadon kell szolgálnunk... Isten szeretetének kell képessé tennie bennünket a feltétlen szolgálatra. Minél visszataszítóbb a munka, annál nagyobb szeretetre van szükségünk, ha a nyomor leplébe burkolódzó Úrnak segítségére akarunk sietni...
Teréz anya

Haitiban meglátogattunk egy néger asszonyt, akinek az ajtaja a legszegényebbek előtt is nyitva áll. A mások iránti részvéttől áthatva egyik nap így imádkozott: Szenvedek, mert alighogy kisegítettünk valakit a bajból, máris itt a másik a maga szenvedésével.
Szerető embernek lenni annyit jelent, hogy úgy mint ez az asszony, együttérző szívvel szeretünk: a másik embert örömében, fájdalmában egyaránt megértjük.
Abban a közösségben, amelyet egyháznak hívunk, a kiengesztelődés szentsége és Krisztus eukarisztikus jelenléte olyan források, amelyek megnyitnak minket az Isten részvéte felé. Mondjuk ezt az ősi imádságot Istennek: "Ne vétkeinket nézzed, hanem egyházad hitét".
Manapság sokan keresik Krisztust, de ugyanakkor sokan el is hagyják Őt Testének egyedülálló közösségében, az egyházban. Ritkán hagyták annyira cserben, mint éppen itt.
Mégis, minél inkább az együttérzés és kiengesztelődés otthonává válik az egyház, annál anyaibb lesz Mária példája nyomán és annál inkább fog egyszersmind örömre hívni: "Örvendezz, Mária, kegyelemmel teljes! Örvendezz egyház, kegyelemmel teljes! Örvendezz lelkem, kegyelemmel teljes!"
Felkészülsz-e nap mint nap arra, hogy az egyház hitére hagyatkozz s így Jézus örömének kovásza lehess és elkísérhesd Őt kínszenvedésében?
Magadra öltve Isten együttérzésének s megbocsátásának köntösét, útra kelsz-e azért, hogy enyhíts a föld szenvedésein? Leszel-e a szívből jövő bizalom kovászává ott, ahol emberi elhagyatottság uralkodik?
Krisztus, Te fölajánlod nekünk, hogy kiengesztelődött emberként éljünk Testednek, az egyháznak közösségében. Kiragadsz minket elszigeteltségünkből és lehetővé teszed, hogy egész egyházad hitére támaszkodjunk kezdve az első keresztényektől, az apostolokon és Márián át azokig, akik ma hisznek.
Köszönjük, hogy arcod fénye ragyog fel arcunkon - minden gyermeked tekintetében - s így előttünk is föltárul titokzatos jelenléted. Titkos valóság módjára átéljük Isten országának valóságát: a szív túlcsorduló gazdagságát, az egyszerűséget, az ámuló csodálatot és ujjongást.
Roger testvér

14. Állomás - Jézus szent testét sírba teszik

"Mert ha halálának hasonlóságában egybenőttünk Krisztussal, úgy leszünk feltámadásában is."Róm 6,5
Urunk, segíts minket, hogy megtanuljuk elviselni a mindennapi élet terheit és kínjait. Hadd nyerjünk kereszthalálod és feltámadásod által új erőt, hogy az élet egyre nagyobb és alkotóbb teljességére jussunk. Te ugyanolyan türelmesen és alázatosan szálltál alá az emberi élet mélységeibe, mint ahogy szenvedésed és keresztrefeszítésed kínjait elfogadtad. Segíts minket, hogy a naponta újból adódó vesződségeket és nehézségeket jókor jött alkalomnak tekintsük arra, hogy növekedjünk emberségünkben és hozzád hasonlóbbá váljunk. Tégy minket képessé arra, hogy az ilyen helyzetek próbatételét türelmesen és bátran kiálljuk, és erősítsd meg bennünk a segítségedbe vetett bizalmat.
Ha meghalunk veled, veled együtt föl is támadunk.
Teréz anya

A kételkedés kísértése próbára teszi az Istenbe vetett bizalmat. Megtisztíthat, mint ahogy az aranyat is tűzben próbálják. Ám el is süllyedhetünk benne, akár valamiféle mély kútban. Mégis mindig marad egy felülről jövő fénysugár. Az éjszaka sohasem teljesen sötét. Sohasem nyeli el az embert egészen. Mert még a sötétségben is jelen van az Isten.
Még akkor is, ha bensőnket összeszabdalta a kétely, ha az evangélium szerint akarunk élni hagynunk kell, hogy nap-mint-nap újjászüljön az Istenből áradó bizalom. Ebben nyer új értelmet életünk.
Az élet értelme nem a fellegekből pottyan, nem is különféle nézetekből kristályosodik ki, hanem a bizalomból táplálkozik. Mint a Lélek minden emberre kiáradó leheletét, úgy adja Isten nekünk bizalmát is.
Az evangélium egyik félreérthetetlen ismertetőjele az a meghívás, amelyet elfogadva bizalommal válaszol az ember a sírból feltámadt élő Krisztus bizalmára. A hit nem vélemény, hanem egyfajta életvitel: a hívő a feltámadt Krisztust ölti magára, hogy önmaga is élő, ne pedig félholt legyen. Már az egyháztörténelem kezdetén ezt írta lyoni Iréneusz, a Krisztus utáni harmadik nemzedék egyik tagja (ő még ismerte Polikárpot, aki János evangélista tanítványa volt): "Isten dicsősége az élő ember, az ember élete pedig Isten színelátása".
Mindenkit, aki Krisztusban keresi önmegvalósítását, kellemetlenül érint a hit jelenlegi helyzete. Keleten és nyugaton egyaránt megesik, hogy a kétkedés ravasz és láthatatlan üldözőként támad a hívőre és belehajszolja abba az egyéni feltételezésbe, hogy Isten és Krisztus elhagyta őt.
Roger testvér

Imádság
Úr Krisztus, Te bízol bennünk, és ezáltal életünk értelmet kap.
Mi így szólunk hozzád: "Hiszek, Uram, segíts kishitűségemen!". Te pedig megmutatod a teremtő alkotás útját és megengeded, hogy ezen az úton törékenységünk ellenére is alkotni tudjunk.
Dicsőség a Feltámadottnak, aki ismervén gyöngeségünket és kifosztottságunkat, eljön, hogy a megingathatatlan bizalom himnuszát énekelje bennünk.
Roger testvér