André Frossard: Keresztút

A felnõttként megtért újságíró a 20. századi francia sajtó egyik meghatározó alakja. Írói tevékenységének köszönhetõen a francia akadémia halhatatlanjai maguk közé fogadták. II. János Pál pápa õt kérte a Ne féljetek könyvéhez munkatársul. A szókimondó író nemrég halt meg, utolsó könyveiben is a katolikus egyház jövõje fölött töprengett.

A keresztút viszonylag új keletû szokás, amely Porto Maurizió-i Szent Leonárd, 18. századi szerzetes jámborságában gyökerezik. Arra emlékezteti a keresztényeket, miként követték egymást az események villámsebesen és hallatlanul erõszakosan Jézus földi életének utolsó óráiban. A vér és kínszenvedés útja Pilátus ítélõszékétõl a Golgotáig vezet: néhány száz méternyi kanyargós út, amelyen az elítéltnek végig kellett cipelnie keresztjét a katonák gyûrûjében, és az evangélium tanúsága szerint "sok embertõl kísérve". Az apostolok elrejtõztek. Csak édesanyja, Mária, János evangélista és Mária Magdolna kísérik végig. Õk vették magukhoz halálra gyötört testét, hogy Arimateai József sírjába helyezzék. Jézus életének ez az utolsó epizódja az emberiség történelmének csúcspontja. A pápa minden nagypénteken a Colosseumban a keresztet hordozva végigjárja a fájdalmas út tizennégy állomását. Szinte egyedül halad, csendben: Krisztus képmása õ. Bevezetõ imádság Nagy és hûséges Istenünk, hajolj le hozzánk jóságosan, akik Megváltónkhoz, Jézushoz csatlakozva, készülünk végigjárni állomásról állomásra a kereszt fénylõ útját. Krisztus, a mi Urunk által. Ámen. Elsõ állomás: Jézust halálra ítélik Ó Krisztusunk! Egy napon azt kérdezted tõlünk: "Ki az közületek, aki bûnnel vádolhat engem?" Ez volt a te bûnöd: Bûn nélkül jöttél az ártatlanság nélküli emberek közé. Meg kellett halnod, és az emberek elítéltek téged. Mi is ott voltunk. Abban a pillanatban ugyanis az egész világtörténelem válladra borult, mint az a vérvörös köntös, amelybe hóhéraid felöltöztettek. Ó Krisztusunk! Emberfia, akit elítél az ember! Azt a húst, amelyet tõlünk vettél, azt a testet, amelyet tõlünk kaptál, most mind visszavesszük tõled, darabról darabra, korbáccsal és tövisekkel. Ó Krisztusunk! Noha ez a te haláltusád útja, mégis mi szorulunk a te irgalmadra. Ki más veheti el szégyenünket, amit szenvedésed láttán érzünk? Könyörögve kérünk, bocsáss meg nekünk! Örök emlékezet, felejtsed el! Második állomás: Jézus vállára veszi a keresztet Ó Krisztusunk! Te eljöttél, hogy közöttünk élj. Te, a mindent megvilágító fény, soha nem tapasztalt örömet hoztál számunkra. Másként pillanthatunk a világra, amely beszél ugyan bölcsességrõl, igazságosságról, sõt, olykor még jámborságról is, de mit sem tudott nélküled a szeretetrõl, ami minden dolog rejtett oka és értelme. Te tanítottad meg számunkra, hogy a szeretet hívja létre a másik embert, hogy a szeretet a kinyilatkoztatás másik neve, hogy a szeretet leszáll a gyengeségre, s édesen megpihen az imádkozó ajkakon. Te kérdést szegeztél szívünknek. Íme, ez a válaszunk: ez a rövidke út Jeruzsálemen keresztül, amely egy cikcakkos villámot rajzol a térképre; ez a túlontúl súlyos fagerenda, amely a te vállaidra hullt, mint az összeomló világmindenség állványzatának egy darabja. Ó Krisztusunk! Könyörögve kérünk, bocsáss meg nekünk! Végtelen édesség! Ne emlékezz másra, csak önmagadra! Harmadik állomás: Jézus elõször esik el Ó Krisztusunk! Te azt mondtad nekünk: "Az én igám édes, az én terhem könnyû". Bennünk nincs meg a te szelídséged, ezért a mi igánk sért, s a mi terhünk agyonnyom. A mi súlyos terhünk a bûn, amely nehézkessé tesz minket, s eltávolít Istentõl. E teher a semmi felé vonz, a sötétség országába, amelyrõl nem tudunk elfelejtkezni, a hazugság, az erõszak és a kegyetlenség felé, amiért te vezekelsz helyettünk. Még te sem vagy képes úgy hordozni ezt a súlyt, hogy meg ne görnyedjél alatta. S mintegy válaszképpen Péter három tagadására, térdeid a földre rogynak, szinte könyörögve, ám ezt mi nem halljuk meg. Ó, bûntelen Krisztusunk! Kérve kérünk, bocsáss meg nekünk! Ne emlékezz ma másra, mint irgalmadra! Negyedik állomás: Jézus anyjával találkozik A két pillantás találkozik. A szenvedés pillantása, amely felfelé halad, elkerülhetetlen beteljesedése irányába, s az együttérzés pillantása, amely az eget ostromolja. Hol, melyik szakadék mélyével mérhetõ az a fájdalom, amelyet a fiát elvesztõ anya érez? Ez a szenvedés kiforgatja a sarkaiból a világot: szembeszáll a hittel és a reménnyel. Az itt megnyíló seb soha be nem heged. Ezt a szenvedést mértük reád, Ó Mária, a nyolc boldogság szentségtartója, édes és szegény, békés és irgalmas asszony, te legtisztább szív. Üdvözlégy Mária, aki ezen az úton sírsz, szentély, amelyet a fájdalom szétzúzott a földön, de a mennyben újjáépített a kegyelem! Ötödik állomás: Cirenei Simon viszi Jézus keresztjét Amikor az utcán elbotlott az elítélt, akit elborított a vér és elgyengített az ostorozás, az Evangélium szerint kísérõi kiválasztottak a tömegbõl egy Cirenei Simon nevû embert, aki a mezõrõl tért éppen hazafelé, s arra kényszerítették, hogy vegye föl a keresztet, s vigye Jézus után. Ó Krisztusunk! Hogy elítéljen téged, e napon szövetségre lépett az árulás, a tudatlanság, szektás gyûlölet, az igazságtalanság és elválaszthatatlan szövetségese, az államérdek. Te jóságodban megengedted, hogy egyvalaki közülünk, akit találomra választottak ki a katonák, minket képviselve részt vállaljon üdvözítõ mûvedben, s így ne legyünk teljesen kizárva szenvedésedbõl. (Õk azt hitték, rád kényszeríthetik akaratukat, pedig a te akaratod szerint cselekedtek.) Mégis akadt legalább egy ember, aki nyomodba lépett, amikor mindenki más elmenekült! Mégis lett hasonlóság, legalább a kereszt súlya alatt, egy rövid pillanatra a Megváltó és a megváltott között! Hatodik állomás: Veronika megtörli Jézus arcát Veronika, neked volt merszed kihívni magad ellen a Megváltó nyomában járó féktelen tömeget, s átlépni azt a láthatatlan határt, amely elválasztja az elítéltet a többi embertõl, add meg számunkra is a bátorságot, hogy felismerjük és megközelítsük az Igazságot, amelyet a társadalom megsért, félreismer és számûz. A tömeg kiabálása közepette, amikor már a düh szava sem hallatszott, te csak irgalmad legyõzhetetlen suttogására figyeltél: ne engedd, hogy érzéketlenek maradjunk a haldoklók panaszára. Veronika, te, aki kézbevetted az Úr képemását, s akinek tette szépségét soha nem feledte el a hagyomány, imádkozz testvéreidért, légy együttérzõ gyengeségünk, kishitûségünk, csekély szeretetünk iránt; hiszen te vagy az, aki nem ismerted a félelmet, és kendõddel igyekeztél a fájdalom vérét és izzadságát letörölni, s az isteni szeretet meggyötört arcát kaptad ajándékul! Hetedik állomás: Jézus másodszor esik el "A meghajlott nádat nem töri el, mondja az Írás, és a füstölgõ mécsbelet nem oltja el". Ó Krisztusunk! Nem azért jöttél, hogy legyõzd a birodalmakat, hiszen a te történelmedet nem mások vérével írják, hanem a tiéddel. Te nem azért jöttél, hogy ítélj és büntess, hanem azért, hogy életedet add azokért, akik nélküled meghalnak. Te azért jöttél, hogy az utolsó szemig összegyûjtsed a port, amelybõl lettünk, hogy semmi el ne vesszen abból, amit teremtettél; hanem új életet nyerjen a szeretetben mindaz, amit a bûn tönkretesz és megöl. Azért, hogy ne legyen a földön semmi sem olyan alacsony, olyan megvetett és olyan nyomorult, annál, hogy te ne szálltál volna mélyebbre. Ó, megvert Messiás, akit kivetett a világ, s aki másodszor hajtod meg térdedet, hogy egyszer s mindenkorra megszerezd a lelkek kiengesztelõdését. Nyolcadik állomás: Jeruzsálem asszonyai megsiratják Jézust Nagy sokaság követte õt, néhány asszony a mellét verve siratta. Akkor feléjük fordította tekintetét, amely ellátott az idõk végezetéig, és így szólt hozzájuk: "Jeruzsálem leányai! Ne engem sirassatok, hanem magatokat és fiaitokat, mert eljönnek azok a napok, amikor azt fogják mondani: "Boldogok a meddõ asszonyok, a méhek, amelyek nem szültek, a keblek, amelyek nem szoptattak!" Akkor majd így kiáltanak a hegyekhez: "Hulljatok ránk!" S a dombokhoz: "Födjetek el!" Ó Krisztusunk! Nem késik soká jövendölésed beteljesülése. Nem sok idõ múlva lerombolják Jeruzsálemet. A Templomból, amelyben tanítottál, csak egy fal marad, amely gátként állja Izrael fiai panaszainak áradását a századokon át, korlátját jelenti könyörgéseiknek és könnyeiknek. Még ma sem jött el a béke erre a szent földre, ahol Te kimondtad az egyetlen mondatot - hiába lett volna talán? - , amely elhallgattathatja a fegyvereket, amikor így szóltál tanítványaidhoz: "Szeressétek ellenségeiteket!" Kilencedik állomás: Jézus harmadszor esik el A szeretetbõl származó emberi lény a szenvedésen és a halálon keresztül tér vissza a szeretetbe. Ezt maga a szeretet mondja a történelem hajnalán. Ám Õ ezt nem hallja meg. Minden emberi lénynek és minden dolognak, ami létezik, a földön és az égen a végtelen nagy éjszaka legapróbb fényszikrájának is, csak egyetlen oka van: a szeretet. Maga a szeretet jött el hozzánk, hogy ezt elmondja nekünk. Mi pedig elhallgattattuk õt. Ó Krisztusunk! Azt mondtad nekünk, alakítsuk szívünket a tiedhez hasonlóvá, s most azt látjuk, hogy a katonák e keselyûk járta baljós domb szirtje felé taszigálnak. Látjuk, amint harmadszor is elesel megvetett ajándékaid súlya alatt. Tizedik állomás: Jézust megfosztják ruháitól El fogják osztani maguk között ruháidat. Kisorsolják egy darabból szõtt, varrás nélküli köntösödet, amely olyan, mint a Szentírás, amely szálanként szövõdik a teremtés elsõ napja óta, és soha nem szakadt meg, s amely egyszerre elfödi és feltárja Isten jelenlétét. Ezt a könyvet mindig csak térden állva volna szabad olvasnunk. A te ruháid, ó Krisztusunk, üzeneted szavai! Kijelentik és elrejtik személyedet. E személyben õt magát kell keresnünk, hiszen mi tudjuk, hogy Te vagy az Igazság, s hogy nincs olyan igazság, amelyben Te ne volnál benne, s olyan hazugság sincs, amelyhez közöd lehetne. Legyen áldott a te tiszta személyed, amelyet lemeztelenítenek a történelem rongyárusai. Te a köntössel együtt ránkhagytad meggyötört testedet is! Tizenegyedik állomás: Jézust felszegezik a keresztre Kezeid uram, amelyek áldást adtak, kezeid, amelyek gyógyítottak, s amelyek visszaadták a vakok látását, s eltûntették a leprát az arcokról, kezeid, amelyek rajzoltak a porba, amikor a házasságtörõ asszony hamis bírái egyenként elhagyták vésztörvényszéküket, kezeid, amelyek megtörték a kenyeret és bort töltöttek, hogy a hit láthatatlan igazságai táplálják és itassák e látható világ bizonytalan valóságát, kezeid, amelyek oly sokat adtak és oly keveset kaptak, Uram, a te adakozó kezeid a keresztre szögezve most már örökre nyitva maradnak. A kihegyesített vas átjárja a lábat, amely megszentelte a földet. Az emberek hazug igazságszolgáltatása véghezvitte mûvét. A vihar s a bûntény által elhomályosított nap alatt minden készen áll a Keresztrefeszített fölemelésére. Tizenkettedik állomás: Jézus meghal a kereszten Urunk, most már nem vagy több, mint egymásnak feszülõ és egymást erõsítõ fájdalmak szövedéke: ziháló fuldoklásodból a pusztulás árad. Testednek már nincsen olyan ina, amely ne remegne a fájdalomtól megfeszülve, akár a hárfa húrjai. Mégis így szólsz: "Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják mit tesznek." Még azt sem tudják, mit beszélnek, amikor így kiáltanak hozzád haláltusád közepette: "Megváltó, szabadítsd meg magadat!" Õk nem fogják fel, hogy szörnyû mozdulatlanságodban is utánuk mész bûneik és nyomorúságaik legmélyére, s azon is túl: Ó Krisztusunk! Te nem ismerted az éjszakát. Ím, itt közelít feléd, amint kihallik a zsoltár komor soraiból: "Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?" Ki kellett mondanod ezeket a szavakat, hogy senki se mondhassa: nem ismerted az emberi élet legmegrendítõbb aggodalmát, hogy szinte kihunyjon belõled az isteni jókedv utolsó szikrája is, amelyet elrejtettél apostolaid elõl, Ez azért történt, hogy áldozatod csúcspontján megvalósuljon istenséged e napfogyatkozása, amelynek révén hasonló lettél hozzánk. Ó Krisztusom, te azért halsz meg, hogy ne sújtson le ránk az az irdatlan ütés, amelyet magunk választottunk magunknak még a teremtés hajnalán; s azért, hogy többé ne legyünk egyedül a halálban. Tizenharmadik állomás: Jézust leveszik a keresztrõl és átadják anyjának Minden beteljesedett. Pillantásod, amely megkeresztelte a földet, pillantásod, amely megörökíti és új fénybe öltözteti az élõlényeket s az élet apró dolgait, pillantásod nincs többé. Minden beteljesedett. Mindörökre meg vannak örökítve, soha nem törlõdnek ki az emberiség emlékezetébõl azok a személyek, akikkel életedben találkoztál: az apostol és a nyomorult, a gazdag ifjú és az asszony Jákob kútjánál, Pilátus az idõk végezetéig mossa kezeit, Kaifás felemelt ujjal osztogatja fáradt szentenciáit - minden tudományét, amelyet megrohaszt a szív fukarsága - , a vak, aki meglátta képét megszületni a víz színén, a talpra állt Lázár, aki megmenekült a sötétség karmaiból, Márta, akinek nem volt egy pillanata sem a maga számára, és kontemplatív nõvére, aki a jobbik részt választotta, Nikodémus, aki meg akarta érteni õt, s a százados, aki cseppet sem kétkedett. Minden beteljesedett. A keresztrõl levett, átvert testedet édesanyád karja öleli magához, s Jánosé, a rábízott fiúé, s a mellettük álló Magdolnáé, akit tûzként mardos a fájdalom. Ó Mária! Az, hogy áldott vagy minden asszonyok között, együtt járt mindazzal, ami részedül jutott, hogy elviseld, megtudd és elfogadd! Minden beteljesedett. A kivégzettek dombján, ahol a világ a halált látványul kínálja a világ számára, nincsen már senki körülötted, csak ez a három hatalmas személy, akik az idõk végezetéig fognak világítani, s akik most téged siratnak, ó Krisztusunk, a tovatûnõ fény fellobbanása. Tizennegyedik állomás: Jézust a sírba helyezik Vége mindennek. Ez az óra, amelyben úgy tûnik, minden elveszett: a hit órája, egyedül a hité. A hit Isten kedves jegyese. Õ gyengéden tekint reá, mint az Énekek éneke jegyesére, s mint szeretetünk egyetlen bizonyítékára, amit felkínálhatunk neki. Éppen ezt jött keresni a földre, s egyszer, Jeruzsálemet szemlélve attól tartott, hogy nem találja már, amikor visszatér majd. A hit ugyanolyan türelemmel várakozik rá, ott virraszt az alvó katonák között, a sír elõtt, ahova testedet helyezték, Uram. Semmi sem kavarja föl, és semmi sem riasztja meg. A hitnek szövetségeséül szegõdik mindaz, ami a hitetlen emberek aggodalmát vagy kétségbeesését táplálja: a szenvedés, amely hozzád hasonlóvá teszi, az idõ, az örökkévalóság utazása a tõle idegen univerzum felé. Õ, a hit szeret, mi egyéb számít? Számára ez a szûk új sír, ahol Te nyugszol, Urunk, az új szövetség ládája, ám ebben már nem a törvény lakozik, hanem a Szent, az Egyház s a jövendõ beteljesülések kezdete. A hit tudja, hogy Te a harmadik napon fel fogsz támadni. Urunk, akit jobban elrejt ez a világ, mint a sírbolt, Te, akit bûneink keresztrefeszítenek, Te, akit eltemettünk szívünkben - feszítsd fel a sziklát, amelyet eléd hengerítettünk. Ezt kéri tõled szegény hitünk. Nagypénteki gyászában már félhangon énekel valami benne. Hiszen ez az éjszaka, amely most ráborul a hitre, számára csak a nap kezdete. S a nap te vagy, ó Krisztusunk! Domokos György fordítása

ÉLETIGE 2001. ÁPRILIS

"Ha tehát föltámadtatok Krisztussal, azt keressétek, ami odafönt van, ahol Krisztus ül az Isten jobbján" (Kol 3,1)

Szent Pál a Kolosszeiekhez intézett levelében arról ír, hogy létezik egy olyan világ, melyben az igazi szeretet, a teljes közösség, az igazság, a béke, a szentség és az öröm uralkodik; egy olyan világ, ahová a bûn és a korrupció nem tud behatolni többé; olyan világ, ahol az Atya akarata tökéletesen beteljesedett. Jézus ebben az országban lakik és ezt számunkra is megnyitotta feltámadásával, miután kiállta a szenvedés kemény próbáját.

Mi nemcsak hogy meghívást kaptunk Krisztus országába, hanem a keresztség által hozzá is tartozunk már mostantól fogva.

Pál azonban nagyon jól tudja, hogy annak ellenére, hogy megkeresztelkedtünk és Krisztussal feltámadtunk, ezer veszély és kísértés leselkedik ránk, mivel ebben a világban élünk. Például sokmindenhez ragaszkodhatunk, ha nem Istenben és az Õ tanításában gyökerezünk. Ragaszkodhatunk tárgyakhoz, teremtményekhez, önmagunkhoz: az ötleteinkhez, az egészségünkhöz, az idõnkhöz, a pihenéshez, a tanuláshoz, a rokonokhoz, a vigasztalásokhoz, a megelégedéshez… Bármihez, ami nem Isten, és ami miatt Õ nem foglalhatja el szívünkben az elsõ helyet.

Ezért buzdít minket Pál:

"Ha tehát föltámadtatok Krisztussal, azt keressétek, ami odafönt van, ahol Krisztus ül az Isten jobbján"

És mi az, "ami odafönt van"? Azok az értékek, amelyeket Jézus a földre hozott, és amelyek követõit megkülönböztetik másoktól: a szeretet, az egyetértés, a béke, a megbocsátás, a tisztesség, a tisztaság, a becsületesség, az igazság, stb.

Ezek azok az erények, gazdagságok, melyeket az Evangélium felkínál. A keresztény, aki feltámadt Krisztussal, ezek által és ezekkel marad hûséges hivatásához.

Ezekkel védheti meg magát a világ hatásaitól, a test kívánságaitól, az ördögtõl.

De mit jelent a mindennapokban "azt keresni, ami odafönt van"? Hogyan élhetünk az égben lehorgonyzott szívvel, miközben a világban vagyunk?

Úgy, hogy hagyjuk, hogy Jézus gondolatai és érzései vezessenek bennünket, akinek belsõ figyelme mindig az Atya felé irányult, és akinek az élete minden pillanatban az Ég törvényét, a szeretet törvényét tükrözte vissza.

"Ha tehát föltámadtatok Krisztussal, azt keressétek, ami odafönt van, ahol Krisztus ül az Isten jobbján"

Ebben a hónapban, amikor a Húsvétot ünnepeljük a szeretet mûvészetének gyakorlása segít bennünket abban, hogy jobban éljük az Igét minden cselekedetünkben, mely által értékessé és termékennyé válnak tetteink

Azokkal például, akik mellettünk vannak, próbáljunk meg úgy viselkedni, ahogyan szeretnénk, hogy velünk viselkedjenek, és "váljunk eggyé" velük, magunkra véve mindenki fájdalmát és örömét.

Ne várjuk meg, hogy mások tegyék meg az elsõ lépést felénk, amikor a családi egyetértés vagy környezetünk harmóniája forog kockán. Legyünk mi a kezdeményezõk.

Mivel ez emberileg nem könnyû, sõt, néha lehetetlennek tûnik, szükségünk lesz arra, hogy tekintetünket a magasba emeljük, és kérjük a Feltámadottól azt a segítséget, amelyet nem vonhat meg tõlünk.

Szem elõtt tartva így "ami odafönt van", hogy aztán megéljük azt itt a földön, a Mennyek Országát vihetjük életünknek arra a kisebb vagy nagyobb területére, melyet az Úr ránk bízott.

Chiara Lubich

2001. március 23.

Keresztút:

Jézus:
I. Ma is elítél Engem a világ, mert nem ismer, de nem is akarja igazán megismerni az igazságot.
 - Legalább ti szeressetek, s ti engeszteljetek szeretetből.

II. A világ minden bűnét vettem magamra - a kereszt így az engesztelés eszközévé vált.
 - Készséges lélekkel, türelemmel fogadjátok életetek különféle keresztjeit.

III. A kereszt szörnyű terhe a földre sújt le, de a szeretet és a belőle fakadó engedelmesség segít fölkelni.

IV. Édesanyámmal való találkozásom újabb erőt ad, de egyben szerető, fájdalmas Szíve szenvedése Nekem is fájdalmat okoz.
 - Vegyétek észre, hogy égi Édesanyátok veletek, mellettetek van jó és rossz sorsotokban, örömötökben, de főleg fájdalmaitokban.

V. Simon segítségét szívesen fogadtam, úgy, mint mindenkiét.
 - Akarjatok szeretettel segíteni másoknak, s ezzel Nekem is segítetek.

VI. Veronika segítőkész jóakarata jóleső vigasz volt Szívemnek, ezért jutalmaztam meg arcom képmásával őt.
 - A legkisebb jócselekedet is fel van jegyezve a mennyben, és örök értékű jutalmat kaptok egykor érte. Minél több jót tegyetek embertársaitokkal.

VII. A keresztet hordozva másodszer is elestem, de fölkeltem, hogy ti is mindig erőt merítsetek a bűnből való fölkeléshez.
 - A szeretet mindig új erőt ad az újrakezdéshez, a bűnből való fölkeléshez.

VIII. Ne miattam sírjatok, mert ha így tesznek a zöldellő fával, mi lesz a sorsa az elszáradtnak�?
 - Szükséges, hogy ne csupán saját bűneitek miatt engeszteljetek, hanem mások bűnei miatt is. S mindezt szeretetből tegyétek.

IX. Végső erőfeszítésemmel harmadszor is fölkelek.
 A szeretet és a szeretetből fakadó Isten iránti engedelmesség tesz képessé a végső állhatatosságra.

X. Isteni szentségem, tisztaságom számára különösen is fájdalmas volt, hogy megfosztottak ruháimtól.
 - Minden engesztelés lényege a szeretetből fakadó engedelmesség.

XI. A keresztre feszítésben teljesedett be az Atya iránti engedelmességem. Ez a végsőkig menő szeretetem megnyilvánulása.

XII. A halál az engedetlenségnek, a bűn elkövetésének a szomorú következménye, ezért csak az Atya iránti tökéletes engedelmesség engesztelhette ki Isten igazságosságát.

XIII. Édesanyám mindenben egészen egy lett Velem, így a fájdalomban, a szenvedésben is. Lelkileg ugyanazt szenvedte végig, mint Én.

XIV. A temetés, a gyász mindig fájdalommal jár, de könnyebb azt elviselni, ha a Húsvét hajnala, mint remény él az emberben.

Mária Julianna által 2001/02-ben

2001. március 23.

Keresztút:

Jézus:
I. Ma is elítél Engem a világ, mert nem ismer, de nem is akarja igazán megismerni az igazságot.
 - Legalább ti szeressetek, s ti engeszteljetek szeretetből.

II. A világ minden bűnét vettem magamra - a kereszt így az engesztelés eszközévé vált.
 - Készséges lélekkel, türelemmel fogadjátok életetek különféle keresztjeit.

III. A kereszt szörnyű terhe a földre sújt le, de a szeretet és a belőle fakadó engedelmesség segít fölkelni.

IV. Édesanyámmal való találkozásom újabb erőt ad, de egyben szerető, fájdalmas Szíve szenvedése Nekem is fájdalmat okoz.
 - Vegyétek észre, hogy égi Édesanyátok veletek, mellettetek van jó és rossz sorsotokban, örömötökben, de főleg fájdalmaitokban.

V. Simon segítségét szívesen fogadtam, úgy, mint mindenkiét.
 - Akarjatok szeretettel segíteni másoknak, s ezzel Nekem is segítetek.

VI. Veronika segítőkész jóakarata jóleső vigasz volt Szívemnek, ezért jutalmaztam meg arcom képmásával őt.
 - A legkisebb jócselekedet is fel van jegyezve a mennyben, és örök értékű jutalmat kaptok egykor érte. Minél több jót tegyetek embertársaitokkal.

VII. A keresztet hordozva másodszer is elestem, de fölkeltem, hogy ti is mindig erőt merítsetek a bűnből való fölkeléshez.
 - A szeretet mindig új erőt ad az újrakezdéshez, a bűnből való fölkeléshez.

VIII. Ne miattam sírjatok, mert ha így tesznek a zöldellő fával, mi lesz a sorsa az elszáradtnak�?
 - Szükséges, hogy ne csupán saját bűneitek miatt engeszteljetek, hanem mások bűnei miatt is. S mindezt szeretetből tegyétek.

IX. Végső erőfeszítésemmel harmadszor is fölkelek.
 A szeretet és a szeretetből fakadó Isten iránti engedelmesség tesz képessé a végső állhatatosságra.

X. Isteni szentségem, tisztaságom számára különösen is fájdalmas volt, hogy megfosztottak ruháimtól.
 - Minden engesztelés lényege a szeretetből fakadó engedelmesség.

XI. A keresztre feszítésben teljesedett be az Atya iránti engedelmességem. Ez a végsőkig menő szeretetem megnyilvánulása.

XII. A halál az engedetlenségnek, a bűn elkövetésének a szomorú következménye, ezért csak az Atya iránti tökéletes engedelmesség engesztelhette ki Isten igazságosságát.

XIII. Édesanyám mindenben egészen egy lett Velem, így a fájdalomban, a szenvedésben is. Lelkileg ugyanazt szenvedte végig, mint Én.

XIV. A temetés, a gyász mindig fájdalommal jár, de könnyebb azt elviselni, ha a Húsvét hajnala, mint remény él az emberben.

2001. április 6. - Elsőpéntek

Szűzanya:
Drága engesztelő gyermekeim!
Jöjjetek velem, hogy együtt járjuk Jézus fájdalmas keresztútját és a ti saját keresztutatokat is.

I. Az igazságot kutatva ítéli el Pilátus az Igazságot. A Sátán a nagy Vakító, aki mindent elkövet azért, hogy az ember ne ismerje föl az Igazságot, mert elvakítja hamis fényével.
 - Keressétek és kövessétek az igazi fényt, a világosságot, az igazságot.

II. Isteni Szent Fiam keresztjét hordozva indul utolsó útjának.
 - Ha Isten követségében jártok, szükséges, hogy nap mint nap fölvegyétek mindennapi apró keresztjeiteket, s azt imádságos, engesztelő lélekkel, alázattal, türelemmel, szeretettel hordozzátok.

III. Az első eleséskor a szeretet ad erőt az újra kezdéshez, a tovább menetelhez.
 - Ha bűnbe estetek is, én, mint az Irgalom Édesanyja féltő szeretettel és anyai gondoskodással bőségesen árasztom rátok Szeretetlángomat, hogy általa a Sátán megvakulva tehetetlenné váljék, és így képesek legyetek fölkelni bűneitekből.

IV. Szent Fiamnak a velem való találkozása egyben öröm és fájdalom. Öröm, hogy tekintetünk találkozhat, szívünk új erőre kap, de a megkínzott test szenvedése nyomja rá e fájdalmas találkozásra a bélyegét.
 - Ha bánatban, örömben, jó vagy balsorsban hozzám fordultok, Szeplőtlen Szívemhez menekültök, akkor valóban meg fogjátok tapasztalni, hogy bevehetetlen sziklavár vagyok és mindig biztos menedéketek.

V. Simont kényszeríttették, hogy Jézusom keresztjét vigye.
 - Sokszor a körülmények, adottságok� kényszerítenek a kereszt hordozására, de ha engeditek, hogy Jézus Szent Szívének dobogása hasson rátok, akkor fokozatosan megtanuljátok készséges lélekkel hordozni keresztjeiteket. Meghívlak benneteket, hogy segítőtársaim legyetek a lelkek megmentésében.

VI. Veronika szeretet-szolgálatát készségesen fogadta Szent Fiam, sőt isteni képmásával ajándékozta meg őt.
 - Szeplőtelen Szívemhez vonzalak benneteket, hogy anyai szeretettel kialakítsam bennetek isteni Fiam képmását. Mindig legyetek készségesek a tapintatos szeretet-szolgálatra mások iránt, sőt ne csak azok iránt, akik titeket is szeretnek, hanem mindenkihez szeretettel viszonyuljatok!

VII. Jézus másodszori elesése biztatás mindenki számára, hogy lehetséges a fölállás, hogy szükséges az újrakezdés, a továbbhaladás.
 - Soha ne adjátok fel a küzdelmet, mindig van remény!

VIII. Ó, ha alázattal tudnátok megsiratni saját bűneiteket és másokét is. Ez az engesztelés lényege.

IX. A kegyelem fölsegíti a botladozót, de fontos, hogy akarjatok is fölkelni a bűnből és elhagyni rossz szokásaitokat.

X. Isten tervét és szent akaratát csúfolja meg az ember tisztátalan gondolataival, cselekedeteivel.
Isten saját testében kiengesztelte az erkölcstelenség bűneit, de követőket keres.

XI. Naponta kell keresztre feszítenetek önmagatokat, önző kívánságaitokkal együtt, hogy valóban Krisztus hiteles követői lehessetek.

XII. Az önmegtagadás, a lemondás, a böjt, mind-mind egy kis meghalás önmagatoknak, önző éneteknek.

XIII. Ha lemondotok önző énetekről Isten szent akaratáért, meg fogjátok tapasztalni, hogy anyai szeretettel veszlek ölembe benneteket is.

XIV. Isten akarata, hogy Krisztussal együtt eltemetkezzetek, hogy egykor majd feltámadásának dicsőségéből is részesülhessetek.

2001. április 13. - Nagypéntek

Szűzanya:
Gyermekeim!
Kövessétek isteni Szent Fiamat, Jézus Krisztust alázatos lélekkel, bűnbánattal teli szívvel.

I. Pilátus igazságtalan ítéletét szelíden, szó nélkül fogadja Jézus. - Benneteket is érnek alaptalan vádak, igazságtalan állítások. Ilyenkor ti kihez hasonlítotok: Pilátushoz vagy Jézushoz?

II. Jézus vállára veszi a keresztet, hogy beteljesítse az Atya akarata szerinti megváltói művet. - Ti mit kerestek és valósítotok meg életetekben: Isten szent akaratát vagy saját, oly sokszor önző akaratotokat?

III. Jézus először esik el a keresztúton. - Ti is sokszor botladozva járjátok az élet útját. Tekintsetek Jézusomra, s merítsetek erőt küzdelmeitekhez. Honnan merítetek erőt szenvedésetek elviseléséhez? Jézus irgalmas szeretetéből, vagy�?

IV. A velem való találkozás mindig új erő forrása. Vajon számotokra is erőforrás, és értékelitek-e azt?

V. Simon segítségét Jézus szívesen fogadta. - A jó szándékú segítség mindig jól jön, de különösen a szenvedés, a megpróbáltatás idején. Ti miként segítetek másoknak?

VI. Veronika szolgálatkészsége nagy szeretetéből fakadt. - Ti hogyan szolgáltok embertársaitoknak? Az Isten képmását látjátok-e a másik emberben?

VII. Megszokott hibáitokba újra meg újra visszaestek. Ugyanazokat a bűnöket, hibákat gyónjátok, mert nem könnyű az embernek önmagát faragni, nevelni. Azonban nem lehetetlen. Szilárd elhatározás, erő, akarat szükséges hozzá, s hogy mindezt a kegyelem járja át. Nap mint nap törekedjetek a jóra, akarjatok megjavulni. - Hogyan keltek föl, van-e újrakezdés életetekben? Akartok-e megújulni a szeretet Lelke által, Szeretetlángom által?

VIII. Ne a zöldellő fát sirassátok, hanem magatokat s gyermekeiteket! Imádkozzatok, engeszteljetek, vezekeljetek saját és embertársaitok bűnei miatt. Szívből fájlaljátok, és őszintén bánjátok meg, sirassátok meg bűneiteket. - Tartotok-e rendszeres lelkiismeretvizsgálatot, s legalább havonta szentgyónáshoz járultok-e, hogy a bűnbánat szentségében Krisztus Szent Vére tisztára mosson benneteket?

IX. Nap mint nap hetvenhétszer hibáztok, tévedtek, s megtapasztaljátok, hogy milyen nehéz az igazság útján haladni. A nehézség, probléma, szenvedés, betegség� idején bizalommal fordultok-e az irgalmas Istenhez? Ha bűnbánat társul a bizalomhoz, alázathoz, Jézus irgalma fölemel benneteket.

X. A szent Tisztaság lemeztelenítve áll, és szégyenkezik a bűnös embertömeg előtt. - Szentnek tartjátok-e mindazt, amit Isten szentnek alkotott és akar? A tisztaság, a becsületesség mindennél nagyobb kincs-e számotokra?

XI. Ha Isten kinyilatkoztat valamit, s az Egyház még vár, vagy vizsgálja, de nem nyilatkozik, akkor az szinte keresztre feszített állapot mindazoknak, akik hisznek abban az égi kinyilatkoztatásban. Sok fájdalom és könny jár együtt bármiféle keresztre feszítettséggel. - Minél nagyobb szeretettel, odaadással ajánljátok fel szenvedéseteket, az annál gyümölcsözőbbé válik. Él-e bennetek az odaadó szeretet, az engesztelő szeretet?

XII. Az Élet halála meghozta minden ember számára a Krisztusban megújult életet, hogy általa az örök élet részesei lehessetek. Valóban hittel valljátok a katolikus hit tanításait, igazságait? Valóban várjátok-e az örök életet, és aszerint igyekeztek-e alakítani gondolkodásmódotokat s egész földi életeteket?

XIII. A halál, az elválás, a temetés - szenvedés, gyötrelem és kín. Jézus Krisztus, az Isten egyszülött Fia is a szenvedés és a halál vállalása által váltotta meg az emberiséget a bűn halált okozó hatalmából. - Meglátjátok-e a halálban az örök élet kezdetét?

XIV. A temetés nem lehet az elfeledés kezdete. Ha pedig az volna, akkor nem volt igazi a szeretet.

2002. március 29. - Nagypéntek

Keresztút:

Jézus:
Szívem hő vágya, hogy együttérző szeretettel elkísérjetek keresztutamon. Lélekben egyesüljetek Szent Édesanyámmal és Velem, szenvedő Megváltótokkal.

I. A bűnösök halálra ítélnek Engem, az ártatlant. - Az igazságtalanság, a jogtalanság szótlan elviselése, felajánlása Isten előtt kedves áldozat és engesztelő értékű cselekedet.

II. Vállamon a kereszttel indulok a "Beteljesedés" felé, az Atya akaratának teljesítésére. - Keressétek és teljesítsétek az isteni akaratot, s így legyetek követőim!

III. A kereszt súlya lehúz a földre. - Irgalmas szeretetemmel fölemellek benneteket, s példát adtam nektek az újrakezdésre.

IV. Mint a Fájdalmak Embere találkoztam Szent Édesanyámmal, a Fájdalmas Anyával. Szerető, együttérző tekintetéből erő áradt. - Nektek adtam Őt, hogy benneteket is anyai szeretettel segítsen, és így gondoskodjon rólatok, gyermekeiről.

V. Simon hallgatag segítsége szívet melegítő cselekedet, s a lelkeket egyesítő tett. - A szeretet jócselekedete beszédesebb, mint akár egy szóáradat.

VI. Veronikát együttérző szeretete késztette vér-verítékes arcom megtörlésére. - A segítőkész testvéri szeretet mindig többet kap, mint amennyit adott.

VII. Az egész emberiség minden bűne nehezedett vállamra, s ez másodszor is földre sújtott. - Velem és Szent Édesanyámmal egyesüljetek lélekben, s így engeszteljetek bűneitekért, saját és embertársaitok vétkeiért.

VIII. Ne miattam sírjatok! - Szeretetből fakadjon engesztelésetek, és így tegyétek jóvá saját és embertársaitok vétkeit, mulasztásait. Így vigasztaljátok Szent Szívemet.

IX. Újra meg újra visszaestek ugyanazokba a bűnökbe. - Halálosan fáradtan, -amikor harmadszor is elestem - csak az Atya akaratát tartottam szemem előtt.

X. Ruháimtól is megfosztva nyújtottam engesztelést a testiség, az erkölcstelenség minden bűnéért. - Testben, lélekben legyetek tiszták, s így Velem egyesülve engeszteljetek.

XI. Keresztre feszítésemben minden bűnt magamra véve kiengeszteltem az Atya igazságosságát. - Önmegtagadás, lemondás által feszítsétek keresztre önző vágyaitokat s mindazt, ami eltávolítana benneteket Tőlem, a keresztre feszített Szeretettől.

XII. Csak a halál vezet át az új, a megújuló életbe. A halál egy kapu a földi élet és az örökkévalóság között.

XIII. Megváltó művem beteljesedett, Szent Édesanyám társmegváltói műve viszont folytatódik századokon, évezredeken keresztül. - Szeretetben egyesüljetek a Fájdalmas Anyával!

XIV. A halált, a temetést az elválás fájdalma teszi szomorúvá, szenvedéssel telivé. - A szeretet nem akar elválni attól, akit szeret.

XV. A feltámadás ad értelmet minden kínnak, szenvedésnek és fájdalomnak, s a halál sötétjét csakis a feltámadás fénye világítja be.

Életige, 2001. március

„Illett, hogy vigadjunk és örvendezzünk, mert öcséd meghalt, de föltámadt; elveszett, de megkerült” (Lk. 15,32).

Ez a mondat, amelyet biztosan ismersz, és amely Isten nagyságát és irgalmát akarja nekünk bemutatni, a tékozló fiúról szóló példabeszéd végén található. Egyben ez a mondat zárja le Lukács evangéliumának azt a fejezetét, melyben Jézus még két másik példabeszéddel is ugyanezt a mondanivalót húzza alá.

Emlékszel az elveszett bárány történetére, melyben a gazda, hogy megkeresse azt az egyet, otthagyja a sivatagban a többi kilencvenkilencet?[1]

Vagy emlékszel az elveszett drachmáról szóló elbeszélésre, az asszonyra, aki miután megtalálta azt, összehívta barátnőit és szomszédait, hogy vele együtt örvendjenek?[2]

„Illett, hogy vigadjunk és örvendezzünk, mert öcséd meghalt, de föltámadt; elveszett, de megkerült”.

Olyan szavak ezek, melyeket Isten hozzád és minden keresztényhez intéz. Arra hív meg általuk, hogy vele együtt örvendezzünk, ünnepeljünk és vegyünk részt az örömében, amit a bűnös, korábban elveszett majd megtalált ember visszatérésekor érez. A példabeszédben ezeket a szavakat az apa idősebbik fiának mondja, aki egész életét megosztotta vele, de aki egy kemény munkával teli nap után visszautasítja, hogy belépjen a házba, ahol testvére visszatérését ünneplik.

Az apa hűséges fia elé siet, ugyanúgy, mint ahogyan elébe ment elveszett fiának is, és próbálja meggyőzni őt. De nyilvánvaló ellentét feszül az apa és a nagyobbik fiú érzései között: az apában ott a mérték nélküli szeretet és a hatalmas öröm, melyet szeretne, ha mindenki megosztana vele; a fiú viszont tele van megvetéssel és féltékenységgel testvére iránt, akit nem ismer el többé annak. Ezt mondja ugyanis róla: „ez a te fiad, aki vagyonodat eltékozolta”.[3]

Az apa szeretete és fia visszatérése fölötti öröme még inkább felszínre hozza a másikban a neheztelést, ami által nyilvánvalóvá válik, hogy hideg, sőt, mondhatnánk, helytelen kapcsolatban áll apjával. Ezt a fiút nyomasztja a munka, az, hogy teljesítse kötelességét, és apját nem gyermeki módon szereti. Inkább azt mondhatnánk, hogy engedelmeskedik neki, mint egy gazdának.

„Illett, hogy vigadjunk és örvendezzünk, mert öcséd meghalt, de föltámadt; elveszett, de megkerült”.

Ezekkel a szavakkal Jézus felhívja a figyelmet egy veszélyre, melynek te is kiteheted magad: hogy leéld életedet saját tökéletességed keresésére alapozva, azért, hogy derék ember váljék belőled, miközben megítéled nálad kevésbé tökéletes testvéreidet. Ha ugyanis te a „tökéletességhez” ragaszkodsz, önmagadat építed, önmagadat töltöd be, tele vagy öncsodálattal. Úgy teszel, mint az otthon maradt fiú, aki saját érdemeit emlegeti föl apjának: „nézd, annyi esztendeje szolgálok már neked, soha meg nem szegtem parancsaidat”.[4]

„Illett, hogy vigadjunk és örvendezzünk, mert öcséd meghalt, de föltámadt; elveszett, de megkerült”.

Szavaival Jézus szembehelyezkedik azzal a viselkedésmóddal, amely szerint az Istennel való kapcsolat a parancsolatok megtartásában merülne ki. De ez még nem minden. Ennek a zsidó hagyomány is tudatában volt.

Ebben a példabeszédben Jézus fénybe helyezi az isteni Szeretetet, bemutatva, hogy Isten lép elsőként az ember felé, mert Ő a Szeretet, anélkül, hogy mérlegelné azt, hogy megérdemli-e vagy sem; de azt akarja, hogy az ember megnyíljon felé, és hiteles életközösséget hozzon létre vele. Természetesen érthető, hogy a legnagyobb akadály a Szeretet-Isten előtt pontosan azoknak az élete, akik halmozzák az akciókat és a műveket, míg Isten a szívüket kérné tőlük.

„Illett, hogy vigadjunk és örvendezzünk, mert öcséd meghalt, de föltámadt; elveszett, de megkerült”.

Ezekkel a szavakkal Jézus téged is meghív arra, hogy a bűnösökkel szemben ugyanazzal a mérték nélküli szeretettel viseltessél, mint ahogyan az Atya szereti őket.

Arra hív meg téged, hogy ne a saját mértéked szerint ítéld meg azt a szeretetet, melyet az Atya tanúsít bármely ember iránt. Azzal, hogy nagyobbik fiát arra kérte, hogy ossza meg vele másik fia visszatérte feletti örömét, az Atya tőled is gondolkodásmódbeli változást kíván: gyakorlatilag fivérként illetve nővérként kell befogadnod azokat a férfiakat és nőket is, akik iránt különben csak megvetést és felsőbbrendűségi érzést táplálnál. Ez igazi megtérésre indít majd téged, mert meg fog tisztítani attól a meggyőződéstől, hogy jobb vagy a másiknál; el fogod kerülni a vallási megkülönböztetéseket, és be fogod tudni fogadni az üdvösséget, Isten szeretetének tiszta ajándékát, amelyet Jézusnak köszönhetsz.

Chiara Lubich

---

[1] V.ö.: Lk 15,4-7.

[2] V.ö.: Lk 15,8-10.

[3] V.ö.: Lk 15,30.

[4] Lk 15,29

Életige 2001. február

„Adjatok, és akkor ti is kaptok. Jó, tömött, megrázott és túlcsorduló mértékkel mérnek öletekbe.”
(Lk 6,38)

Történt már veled, hogy ajándékot kaptál egyik barátodtól, és érezted, hogy viszonoznod kellene? De nem azért, hogy ne maradj adósa, hanem igazi, hálás szeretetből? Minden bizonnyal volt már ilyen.

Ha ez veled is megesik, képzelheted, mennyivel inkább így van ez Istennel, aki a Szeretet. Ő mindig viszonozza minden ajándékunkat, melyet felebarátainknak adunk az Ő nevében. A hiteles keresztényeknek gyakran megadatik ez a tapasztalat, és minden alkalommal meglepetést tartogat. Isten találékonyságát sohasem lehet megszokni. Ezer, vagy akár tízezer példát sorolhatnék fel, könyvet írhatnék belőle, hogy lásd mennyire igaz az evangéliumnak ez a mondata: „jó, tömött, megrázott és túlcsorduló mértékkel mérnek öletekbe”, mely arról a bőségről tanúskodik, amellyel Isten viszonozza adásunkat, az Ő nagylelkűségéről.

„A Mozgalom első éveiben történt: Rómára leszállt az éj, és az alagsori lakásban jó éjszakát kívánt egymásnak az a néhány lány, akik az Evangéliumot akarták élni. Egyszer csak csöngettek. Ki lehet ilyen későn? Egy kétségbeesett férfi állt az ajtóban: másnapra ki akarták lakoltatni családjával együtt, mert nem fizetett lakbért. A lányok egymásra néztek, és néma egyetértéssel kihúzták a fiókot, amiben a maradék fizetésük volt. Gondolkodás nélkül mind odaadták neki, majd boldogan tértek nyugovóra. Valaki majd róluk is gondoskodni fog.

Még pirkadat előtt csengett a telefon. Felismerték a férfi hangját: ’Azonnal taxiba szállok, és jövök!’ – mondta.

A választott közlekedési eszközön elcsodálkozva várakoztak rá. Látogatójuk arca rögtön elárulta, hogy valami megváltozott: ’Tegnap este, amikor hazaértem, váratlan örökség fogadott, amiről nem is álmodtam. A szívem azt súgta, hogy adjam nektek a felét.’ Az összeg pontosan a duplája volt annak, amit nagylelkűen odaadtak.”

„Adjatok, és akkor ti is kaptok. Jó, tömött, megrázott és túlcsorduló mértékkel mérnek öletekbe.”

Te is megtapasztaltad már ezt? Ha még nem, emlékezz arra, hogy az ajándékot érdek nélkül kell adnod, a viszonzás óhaja nélkül; és bárkinek, aki kér.

Próbáld ki. De ne azért, hogy meglásd az eredményét, hanem hogy szeresd Istent.

Azt mondod talán: „Nekem nincs mit adnom”.

Ez így nem igaz. Ha akarjuk, igazi kincseink vannak: a szabadidőnk, a szívünk, a mosolyunk, a tanácsunk, a kultúránk, a békénk; szavunk, mellyel meggyőzhetjük azt, akinek van, hogy ossza meg azzal, akinek nincs…

Vagy azt mondod: „De nem tudom, hogy kinek adjak”?

Nézz körül: emlékszel arra a betegre a kórházban, arra az özvegyasszonyra, aki olyan egyedül van, arra a reményvesztett osztálytársadra, aki megbukott az iskolában, arra a fiatal, mindig szomorú munkanélkülire, a kistestvéredre, aki segítséget kér, a börtönben lévő barátodra, arra a tétovázó gyakornokra? Őbennük vár téged Krisztus.

Öltsd magadra a keresztényekre jellemző új viselkedésmódot – mely átitatja teljesen az Evangéliumot –, mely a bezárkózás ellen szól. Hagyj fel azzal, hogy biztonságodat a földi javakra építsd, és hagyatkozz Istenre. Akkor meglátod, mit ér a belé vetett hited, melyet hamarosan meg fog erősíteni az az ajándék, mely visszatér hozzád.

Érthetően Isten nem azért viselkedik így, hogy gazdaggá tegyen téged, vagy minket. Azért tesz így, hogy mások is, sokan, akik látják az adakozásunk gyümölcseként születő kis csodákat, hasonlóképpen tegyenek.

Azért tesz így, mert ha többet birtokolunk, többet is tudunk adni. Azért, hogy – mint Isten javainak valódi kezelői – mindent közkinccsé tegyünk a körülöttünk lévő közösségben, hogy rólunk is elmondhassák, mint az első Jeruzsálemi közösségről: „Nem akadt köztük szűkölködő”[1]. Nem gondolod, hogy ezzel te is hozzájárulsz annak a társadalmi forradalomnak a megalapozásához, melyre a világ vár?

„Adjatok, és akkor ti is kaptok.” Jézus itt arra a viszonzásra gondol elsősorban, melyet majd a Mennyországban kapunk. De ami itt a földön történik, már ennek az előképe és garanciája.

Chiara Lubich

---

[1] V. ö. : Apcsel 4,32-35.

Életige 2001. január

“Én vagyok az út, az igazság és az élet” (Jn 14,6).

Ezeket a szentírási szavakat igyekeznek elmélyíteni a Krisztusban hívők a keresztények egységéért tartott imahéten, amit sok országban januárban rendeznek meg.

Az evangéliumokban talán nincs is emelkedettebb és teljesebb meghatározás Jézusról, mint amit Ő ad itt önmagáról. Ez összefoglalja, hogy kicsoda Jézus és miért jött. Nekünk mondta ezt, azért, hogy megtaláljuk őbenne az egyetlen és legbiztosabb utat az Atyához. Ezekkel a szavakkal zárja ugyanis ezt a szentírási verset: “Senki sem jut az Atyához, csak énáltalam”. Jézus kinyilatkoztatja szavaival, hogy ki ő önmagában, és ki ő a földön minden ember számára.

“Én vagyok az út, az igazság és az élet”.

Milyen módon nyilatkoztatja ki Jézus, hogy ő az igazság? Úgy, hogy életével és tanításával tanúságot tesz az igazságról. “Én arra születtem és azért jöttem a világra, hogy tanúságot tegyek az igazságról” (Jn 18,37). Az igazság, amit Jézus magáról kijelent, az ő személyét, Igéjét és művét jelenti.

Mi akkor élünk az igazság szerint, annyiban vagyunk az igazság, amennyiben Jézus Igéje vagyunk. Ha Jézus az út, azért, mert ő az igazság, akkor ő az út azáltal is, hogy ő az élet számunkra. “Azért jöttem, hogy életük legyen és bőségben legyen” (Jn 10,10). Belőle táplálkozunk, aki kenyérré lett az Eukarisztiában – túl azon, hogy Igéjével is táplálkozunk –, és ezáltal növekszik bennünk Krisztus.

Nekünk pedig ezt az életet, ami bennünk van, át kell adni felebarátainknak, hogy ki ne aludjék. Ennek egyetlen módja van, melyre Jézus tanított minket: ajándékozni.

“Én vagyok az út, az igazság és az élet”.

“Készítsétek az Úr útját” (Lk 3,4) – kiáltotta a Keresztelő Judea pusztájában, Izajás próféta szavait visszhangozva. És íme, itt van ő, aki úgy mutatkozik be, mint királyi Út; mint Isten, aki értünk emberré lett, hogy mi az Atyához mehessünk az ő embersége által.

De milyen utat is járt be Jézus?

Isten Fia ő, aki a Szeretet, és szeretetből jött a földre, szeretetből élt, szeretetet sugárzott, szeretetet adott, elhozta a szeretet törvényét, és szeretetből halt meg. Aztán föltámadt és a Mennybe ment, így teljesítette szeretet-tervét. Azt mondhatjuk, hogy a Jézus által bejárt útnak egyetlen neve van: szeretet. Ahhoz, hogy kövessük, nekünk is ezen az úton kell járnunk: a szeretet útján.

Az a szeretet azonban, amit Jézus élt és elhozott, különleges, egyedülálló szeretet. Nem emberbarátság, nem egyszerűen szolidaritás vagy jóakarat, nem pusztán barátság vagy érzelem, és nem is csak erőszakmentesség. Valami különleges, isteni: ez az a szeretet, ami Istenben izzik. Jézus nekünk ajándékozta ennek a végtelen tűznek egy lángját, ennek a végtelen napnak egy sugarát: az isteni szeretetet. A keresztséggel és a hittel meggyújtja szívünkben, és táplálja a többi szentséggel, melyek Isten ajándékai. Ez azonban tőlünk is teljes odaadást kér, a mi válaszunkat.

Gyümölcsöztetnünk kell ezt a szeretetet. Hogyan? Úgy, hogy szeretünk. E nélkül nem vagyunk teljes értelemben keresztények. Ha szeretünk, követni fogjuk Jézust, aki az út, és mint Ő, mi is út leszünk sok testvérünk számára.

Meggyőzőbb lesz keresztény életünk, ha a szeretetnek ezt a parancsát, amit Jézus adott nekünk, együtt éljük. Annak ellenére, hogy még nincs teljes egység köztünk, különböző keresztény felekezetekhez tartozók között, megvalósíthatjuk életünkkel a kölcsönös szeretetet. Így láthatjuk majd Jézus egyik ígéretét igazolódni: “Ahol ketten vagy hárman összejönnek az én nevemben” – amit néhány egyházatya úgy értelmez: az én szeretetemben –, „ott vagyok közöttük” (Mt 18,20).

Jézus jelenlétének ezt az ajándékát már élvezhetjük mi keresztények, például egy katolikus és egy anglikán, egy ortodox és egy metodista, egy valdi és egy örmény keresztény között. Jézus az övéi között! Így Ő maga lesz az, aki elmondja a világnak, mely még nem ismeri őt: “Én vagyok az út az igazság és az élet”.

Ebben a hónapban még jobban tudatosodik, hogy a keresztények egysége mindenekelőtt kegyelem. Tehát kérni kell ezt az ajándékot! Építsünk a közösen végzett imára, mert Jézus mondta: “Ha ketten közületek egyetértve kérnek valamit a földön, meg fogják kapni mennyei Atyámtól” (Mt 18,19).

ÉLETIGE 2000. DECEMBER

A SZERETET VIRRASZT

"Virrasszatok és imádkozzatok szüntelen." (Lk 21,36)

Jézusnak ezt a fölhívását abban a részben találjuk, ahol Lukács az Úr második eljövetelérõl ír. Ez a teremtett világ számára majd akkor történik, amikor legkevésbé várná, de fizikai halálunkkal is bekövetkezik, mert az mindnyájunk számára a szemtõl szembe való találkozás lesz az Úrral.

"Virrasszatok és imádkozzatok!" — ismétli majd Jézus az Olajfák hegyén, hogy fölkészítse övéit a szenvedés botrányára. Ebben a két szóban tehát megtalálható annak titka, hogyan nézzünk szembe életünk legdrámaibb eseményeivel, de ugyanígy a mindennapok elkerülhetetlen megpróbáltatásaival is.

Éberség és imádság egymástól elválaszthatatlanok: nincs virrasztás imádság nélkül, sem imádság lelki készenlét nélkül. Már a pusztai aszkéták is az elsõ idõktõl fogva minden módon arra törekedtek, hogy összekapcsolják ezt a két erényt, azért, hogy semmilyen váratlan kísértés ne ragadhassa el õket. És sok eszközt kitaláltak, hogy megmaradjanak a szüntelen virrasztás és imádság magatartásában.

De bennünket ma, a modern élet sodró ritmusában milyen remény véd meg, hogy el ne bóduljunk a szirénhangok sokaságától? Mégis, az Evangéliumnak ezek a szavai nekünk is íródtak.

"Virrasszatok és imádkozzatok szüntelen."

Jézus ma sem kér olyat tõlünk, amire ne lennénk képesek. S lehetetlen, hogy a buzdítással együtt ne adja meg a módját is annak, hogy igéje szerint tudjunk élni.

Akkor hát: hogyan lehet ébernek maradni és résen lenni? Hogyan lehet az állandó imádság magatartásában megmaradni? Talán megpróbálkoztunk már minden lehetséges erõfeszítéssel, védekezésül minden és mindenki elõl bezárkóztunk... De nem ez a megoldás, és hamar észrevesszük, hogy elõbb vagy utóbb engedni kényszerülünk.

Más a megoldás. Az Evangéliumban és az emberi tapasztalatban egyaránt megtaláljuk azt.

Amikor az ember szeret valakit, a szíve mindig virraszt, miközben várja, és minden pillanat, ami nélküle telik el, valójában õérte van. Az virraszt jól, aki szeret. A szeretet jellemzõje a virrasztás.

Ezt tanítja számunkra a balga és okos szüzekrõl szóló példabeszéd is. Aki olyan valakit vár, akit szeret, az éber. Nem erõlködik, hogy ébren maradjon, mert erõsebb a szeretet érzése, ami talpon tartja, és késszé teszi a találkozás pillanatára.

Így van a családban is: amikor a családtagok távol vannak egymástól, a viszontlátás várásában élnek. A találkozás ujjongó üdvözlésében benne van a nap minden örömteli fáradozása.

Így tesz az édesanya vagy az édesapa, amikor egy kicsit lepihen beteg gyermeke mellett. Alszik, de a szíve virraszt.

Így cselekszik, aki szereti Jézust. Mindent érte tesz, Akivel minden pillanatban találkozik akaratának egyszerû megnyilvánulásaiban, és Akivel ünnepélyes módon találkozni fog azon a napon, amikor eljön.

Ebben a hónapban a liturgia — miközben a harmadik évezred kezdetét ünnepljük — felkészít bennünket az élõ imára, amely gazdag várakozásokban, ajándékokban, és abban a nagy Ajándékban, amit Jézus megszületése jelent földünknek.

"Virrasszatok és imádkozzatok szüntelen."

A folyamatos imádság is teljes egészében a szeretet kérdése, mert az imádságnak szentelt pillanatoktól kezdve a mindennapi létezés egésze — fölajánlva — imádsággá, Istennel való csöndes párbeszéddé válhat.

A mosoly, amit odaajándékozol, a munka, amit végzel, az autó, ahogy vezeted, az étel, amit elkészítesz, a program, amit megszervezel, a könny, amit szenvedõ testvéredért hullatsz, a hangszer, amin játszol, a cikk, vagy levél, amit megírsz, az örömteli esemény, amiben örömmel részt veszel, a ruha, amit kitisztítasz… Ha szeretetbõl tesszük, minden, minden imádsággá válhat.

Tehát ahhoz, hogy éberek legyünk és szüntelenül imádkozzunk, az szükséges, hogy szeretetben legyünk: vagyis szeressük az õ akaratát és minden felebarátot, akit mellénk ad.

Ma szeretni fogok. Azaz: szüntelenül virrasztok és imádkozom.

Chiara Lubich

ÉLETIGE 2000. NOVEMBER

"Boldogok az irgalmasok, mert majd nekik is irgalmaznak." (Mt 5,7)

Ha létezik a Szentírásban olyan ige, mely bármelyik másiknál jobban kifejezésre juttatja Istennek Jézus Krisztusban tett kinyilatkoztatását, akkor az az irgalmasság.

A Sinai-hegyen tett isteni megnyilatkozásban az Úr felfedte Mózes elõtt: "Jahve irgalmas és könyörülõ Isten, hosszantûrõ, gazdag kegyelemben és hûségben. Kegyelmét megtartja ezrek számára." ¹

A nagy nap, vagyis a Messiás születésének közeledtével pedig, Mária hírül adja Erzsébetnek, hogy a Mindenható megemlékezett irgalmáról ², s Az, aki õbenne megfogant, mindennek bizonyítéka. Jézusban, aki Isten és Mária fia, találkozik Isten atyai és anyai szeretete, melyet oly találóan kifejez az irgalmasság zsidó hagyomány szerinti megfogalmazása. E szerint az irgalmasság Isten önmaga iránti hûségét kinyilatkoztató, mélységes jóságra utaló magatartás, valamint a lényébõl fakadó, mindenki iránt megélt anyaság.

De vajon mi az, ami az irgalmasságot ilyen trónra emeli, hogy az még az igazságosságot is megelõzi? ³ S Jézus miért hangsúlyozza ezt az erényt olyannyira, hogy személyes üdvösségünk feltételeként említi?

"Boldogok az irgalmasok, mert majd nekik is irgalmaznak."

Ahogy II. János Pál is kiválóan elmagyarázza, az irgalmasság "a szeretet elengedhetetlen dimenziója, olyan, mintha annak második neve lenne" ⁴. Számára a Nyolc Boldogság szavai szintézisét adják az egész Jó Hírnek, mely az Isten megváltó szeretetérõl szóló kinyilatkoztatás, mindenki számára szóló meghívás, hogy "legyünk irgalmasok, mint az Atya" ⁵, s mint az, aki az Atya leghûségesebb hasonmása: Jézus.

A "Miatyánk" kezdetû imádságban a Nyolc Boldogság – akkor is, ha más szavakkal, de – visszatér: "Bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezõknek". Ez a törvény meg van írva az Égben, hogy vétkeink akkor nyernek bocsánatot, ha meg tudtunk bocsátani testvéreinknek.

Az irgalmasság és a megbocsátás gondolata átjárja az egész Evangéliumot. Alapjában véve Jézus célja nem más, mint az, amit kinyilatkoztatott nekünk fõpapi imájában, a szenvedése elõtti éjszakán: minden ember egysége egy nagy családban, melynek példaképe a Szentháromság. Jézus egész tanításában arra törekszik, hogy minden szeretetével átadja nekünk azt az eszközt, mellyel megvalósítható ez a magasztos közösség közöttünk és Istennel. Az irgalmasság ugyanis a szeretet csúcsa, mely beteljesíti azt, és tökéletessé teszi.

"Boldogok az irgalmasok, mert majd nekik is irgalmaznak."

Próbáljuk meg tehát minden kapcsolatunkban ezt a mások iránti szeretetet az irgalmasságban megélni.

Az irgalmasság olyan szeretet, mely be tud fogadni minden felebarátot, különösen is a legszegényebbet, azt, aki erre leginkább rászorul. Olyan szeretet ez, mely nem méricskél, bõséges, egyetemes és konkrét. Ez a szeretet a kölcsönösségre törekszik, mely az irgalmasság végsõ célja. Irgalmasság nélkül csak az igazságosság létezne, mely megteremti ugyan az egyenlõséget, de nem a testvériséget.

Manapság gyakran esik szó arról, hogy nem jár kegyelem annak, aki valamilyen súlyos bûntettet hajtott végre. Inkább van szó bosszúról, mint igazságosságról.

Mi azonban, miután megtettünk mindent azért, hogy helyrehozzuk az okozott kárt, át kell, hogy adjuk a szót a megbocsátásnak, mely egyedül képes arra, hogy a rossz okozta sebeket egyéni és társadalmi szinten begyógyítsa. "Bocsássatok meg, és nektek is megbocsátanak." ⁶

Így hát bármilyen sérelem ér bennünket, bárminemû igazságtalanság, bocsássunk meg, s nekünk is meg fognak bocsátani. Legyünk mi az elsõk, akik elkezdik élni az irgalmasságot, és az együttérzést.

Akkor is, ha nehéznek és merésznek tûnik, kérdezzük meg minden felebarátunk elõtt: vajon az édesanyja hogyan viselkedne vele? Olyan gondolat ez, mely segít majd, hogy Isten szíve szerint értsünk meg másokat, és Isten szíve szerint tudjunk élni.

Chiara Lubich

¹ Kiv 34,6-7
² Vö. Lk 1,54
³ Vö. Jak 2,13
⁴ Dives in misericordia, n. 7.
⁵ Vö. Lk 6,36
⁶ Lk 6,37

ÉLETIGE 2000. OKTÓBER

"Könnyebb a tevének átmenni a tû fokán, mint a gazdagnak bejutni az Isten országába" (Mt 19,24).

Ez az ige alapvetõ fontosságú annak megértéséhez, hogy hogyan viszonyul Jézus a gazdagsághoz.

Erõs, paradox kép ez, a szemita stílusra jellemzõ. A gazdagság és Isten országa egymással összeegyeztethetetlen, és hiábavaló lenne felhigítani ezt a tanítást, melyet több helyen is megtalálhatunk Jézus igehirdetésében, mint pl. amikor azt mondja, hogy nem lehet Istennek és a mammonnak (vagyis a gazdagságnak) is szolgálni ¹. Vagy amikor úgy tûnik, hogy olyan valamit kér a gazdag ifjútól, ami az embernek lehetetlen, Istennek azonban nem ².

De próbáljuk megérteni ennek az Igének a valódi értelmét, mégpedig magától Jézustól, abból, hogy hogyan viselkedett a gazdagokkal.

Õ jómódú embereket is meglátogatott. Zakeusnak pl., aki javainak csak a felét osztotta szét, ezt mondta: "Ma üdvösség köszöntött erre a házra" ³. Az Apostolok cselekedetei pedig beszámol arról, hogy a születõ Egyházban spontán módon, szabad elhatározásból jött létre a vagyonközösség ⁴.

Jézusnak tehát nem az volt a szándéka, hogy olyan közösséget hozzon létre, mely csupán az Õ követésére hivatott, saját vagyonukról teljesen lemondó emberekbõl áll.

Mégis ezt mondja:

"Könnyebb a tevének átmenni a tû fokán, mint a gazdagnak bejutni az Isten országába."

Akkor hát mit ítél el Jézus? Minden bizonnyal nem a földi javakat önmagukban, hanem a hozzájuk való ragaszkodást.

Hogy miért?

Ez világos: azért, mert minden Istené. A gazdag ezzel szemben úgy viselkedik, mintha vagyona a sajátja lenne.

Tény, hogy a gazdagság könnyen elfoglalja Isten helyét az ember szívében; elvakít, és hajlamossá tesz minden bûnre. Pál Apostol ezt írja: "Akik meg akarnak gazdagodni, kísértésbe esnek, sok esztelen és káros kívánság kelepcéjébe, amelyek romlásba és kárhozatba döntik az embert. Minden baj gyökere ugyanis a pénz utáni sóvárgás. Így néhányan, akik törik magukat utána, már elpártoltak a hittõl, és sok bajba keveredtek." ⁵

Hogyan viselkedjen tehát az, aki birtokol valamit? Fontos, hogy a szíve szabad legyen, teljesen nyitott Istenre( hogy érezze, csak kezelõje saját javainak, és tudja, hogy azt - II. János Pál szavaival élve - társadalmi jelzálogkölcsön terheli. ⁶

A földi javakat – minthogy azok önmagában véve nem rosszak – nem lenéznünk kell, hanem helyes módon kell élnünk velük.

Nem a kezünknek, hanem a szívünknek kell távol maradnia tõle. Tudnunk kell azt mások javára használni.

Aki gazdag, másokért az.

"Könnyebb a tevének átmenni a tû fokán, mint a gazdagnak bejutni az Isten országába."

Valaki megjegyezhetné: én nem is vagyok gazdag, tehát ezek a szavak rám nem vonatkoznak.

De vigyázzunk csak! A tanítványok a következõ kérdést tették fel Krisztusnak nyomban ez után a megállapítása után: "Hát akkor ki üdvözülhet?" ⁷ És ez világosan elárulja, hogy ezek a szavak mindenkihez szóltak.

Aki mindenét otthagyta azért, hogy Krisztust kövesse, még annak is ezer dologhoz ragaszkodhat a szíve. Még egy koldus is, aki káromkodik, mert valaki a batyujához nyúl, gazdagnak számíthat Isten szemében.

És mégis, az Egyház történetében sok gazdag nem hátrált meg, hanem a legradikálisabb szegénység útján követte Jézust. Ilyen volt Eletto is, akit jól ismertem: magas, szép, intelligens és gazdag fiatalember, aki, amikor Isten hívta õt, egy pillanatig sem habozott. Soha nem fordult hátra. Úgy tûnt, mintha a gazdagság számára egyáltalán nem létezne. Mindenét odaadta, és még az életét is. Alig 33 évesen egy tóban érte õt utol a halál, miközben egy fiú kérésére, az iránta való szeretetbõl csónakázni ment vele. Ott a tó partján egy egyszerû sírkõ-felirat õrzi szavait: "Egyedül Istent választottam, és semmi mást".

Elettónak, amikor megjelent Jézus színe elõtt, minden bizonnyal nem ezeket a szavakat ismételték: "Könnyebb a tevének átmenni a tû fokán, mint a gazdagnak bejutni az Isten országába."

Chiara Lubich

---

¹ vö.: Mt 6,24
² vö.: Mk 10,27
³ Lk 19,9
⁴ vö.: Apcsel 4,32
⁵ 1 Tim 6,9-10
⁶ vö.: Sollicitudo Rei Socialis c. enciklika, Róma 1987. 12. 30., 42. o.
⁷ Mt 19,25

ÉLETIGE 2000 SZEPTEMBER

"Kívülrõl semmi sem kerülhet be az emberbe, ami beszennyezhetné. Hanem ami belõle származik, az teszi az embert tisztátalanná." (Mk 7,15)

Jézus ezeket a szavakat az Õt hallgató tömeghez intézi, akik jól ismerték az Ószövetségben és a rabbinikus tanításban elõírt feltételeket, melyek teljesítésével közeledni lehetett a templom szent területéhez. Mosakodásból és a tárgyak megmosásából összetett rituálé volt ez, amit Márk e szavak elõtt ír le Evangéliumában¹. Ennek a külsõ megtisztulásnak nem kellett volna másnak lennie, mint a belsõ, lelki tisztaság kifejezõdésének. A gyakorlatban azonban a rituális cselekmények igazi jelentése feledésbe merült, és csak a számtalan sok szabály minden részletre kiterjedõ és formális betartására összpontosították figyelmüket.

"Kívülrõl semmi sem kerülhet be az emberbe, ami beszennyezhetné. Hanem ami belõle származik, az teszi az embert tisztátalanná."

Még ha ez a kijelentés teljesen összhangban is van a zsidó törvénykezéssel, Jézus állásfoglalása mégis nagyon bátor és merész a maga korában, mert az árral szemben halad. Õ a próféták nagy hagyományához csatlakozik, akik mindig is hiteles vallásosságra buzdították a népet. Vagyis arra hívták õket, hogy lelkük mélyén éljék meg azt, és ne csupán a külsõségek miatt aggódjanak, kerülvén a tisztátalannak nyilvánított tárgyakkal és ételekkel való fizikai kapcsolatot.

Jézus tehát, ahogyan egész beszéde és magatartása mutatja, nem akarja eltörölni a törvényt, hanem teljessé akarja tenni: ² visszavezetni mély jelentéséhez és céljához, mely abban áll, hogy az ember közelebb kerüljön Istenhez.

"Kívülrõl semmi sem kerülhet be az emberbe, ami beszennyezhetné. Hanem ami belõle származik, az teszi az embert tisztátalanná."

"…ami belõle származik, az teszi az embert tisztátalanná".

Ebben a második részben Jézus a valódi tisztátalanságra utal. Nem az szennyezi be az embert, ami belé kerül, hanem az, ami belõle származik. A bensõjébõl, a szívébõl fakadnak azok a gondolatok, "rossz szándékok", melyek gyökerei minden "erkölcstelenségnek, lopásnak, gyilkosságnak, házasságtörésnek, kapzsiságnak, rosszindulatnak, csalásnak, kicsapongásnak, irigységnek, káromkodásnak, kevélységnek és léhaságnak".³

Jézus, bár pozitívan értékeli a teremtést, és bár tudja, hogy az ember Isten képmására teremtetett, mégis ismeri az embert és rosszra való hajlamát. Ezért követeli meg tõlünk a megtérést.

E szavakból, melyeknek próbálunk a mélyére hatolni, egyértelmû és világos Jézus erkölcsi szigorúsága. Õ tiszta és õszinte szívet akar teremteni bennünk, melybõl, mint a tiszta forrásból, jó gondolatok és kifogástalan cselekedetek fakadnak.

"Kívülrõl semmi sem kerülhet be az emberbe, ami beszennyezhetné. Hanem ami belõle származik, az teszi az embert tisztátalanná."

Hogyan éljük tehát ezt az Igét?

Ha nem a dolgok, a tárgyak, az étel, nem mindaz, ami kívülrõl származik, távolítanak el az Istennel való barátságtól, hanem saját énünk, a szívünk, a döntéseink, akkor egyértelmû, hogy Jézus konkrétan azt akarja, hogy vizsgáljuk meg, alapjában véve mi is mozgatja tetteinket és magatartásunkat.

Jézus számára – tudjuk – egyetlen indíttatás létezik, a szeretet, mely tisztává teszi minden tettünket.

Aki szeret, az nem vétkezik, nem öl, nem rágalmaz, nem lop, nem árulja el barátait.

Tehát? Hagyjuk, hogy a szeretet vezessen bennünket huszonnégy óráról huszonnégy órára, az Isten és a testvéreink iránti szeretet. Így száz százalékosan keresztények leszünk.

Chiara Lubich

---

¹ Vö. Mk 7,3-4
² Vö. Mt 5,27
³ Mk 7,21-22

ÉLETIGE 2000. AUGUSZTUS

"Én vagyok az élet kenyere. Aki hozzám jön nem fog éhezni, és aki bennem hisz sohasem szomjazik meg."

---

"Én vagyok az élet kenyere. Aki hozzám jön nem fog éhezni, és aki bennem hisz sohasem szomjazik meg." (Jn 6,35)

János leírja evangéliumában, hogy Jézus a kenyérszaporítás után, Kafarnaumban tartott nagy beszédében többek között ezt is mondta: "Ne azért az eledelért fáradozzatok, mely veszendõ, hanem azért az eledelért, amely megmarad az örök életre, amelyet majd az Emberfia ad nektek." ¹

Hallgatóinak egyértelmû, hogy a mannára utal, mely egyben a "második" mannára való várakozást is jelenti, mely a Megváltó eljövetelekor száll majd alá a Mennybõl.

Nem sokkal ezután, ugyanebben a beszédben Jézus úgy mutatkozik be a tömegnek - mely még nem érti Õt -, hogy Õ maga a Mennybõl alászállott igazi kenyér, s ezt a hitünkkel kell elfogadnunk:

"Én vagyok az élet kenyere. Aki hozzám jön nem fog éhezni, és aki bennem hisz sohasem szomjazik meg."

Jézust már úgy látjuk, mint a kenyeret. Ez ugyanis földi életének legfõbb célja. Kenyérré lenni, hogy megegyék. Kenyérré lenni, hogy átadja nekünk életét, hogy önmagává formáljon minket. Eddig tehát világos ennek az Igének a lelki tartalma, az ószövetségi vonatkozásaival együtt. Szavai azonban titokzatosabbá és kellemetlenebbé válnak, amikor Jézus ezt mondja magáról: "A kenyér pedig, amit én adok, az én testem a világ életéért"² és "Ha nem eszitek az Emberfia testét és nem isszátok az õ vérét, nem lesz élet tibennetek"³.

Az Eukarisztia hírüladása ez, mely sok tanítványt megbotránkoztatott és eltávolított Jézustól. De épp ez a legnagyobb ajándék, melyet Õ az emberiségnek akar adni: saját jelenlétét az Eukarisztia szentségében, mely betölti a test és a lélek szomjúságát, s a Jézussal való bensõséges egység által az öröm teljességében részesít minket.

Ha e kenyérrel táplálkozunk, nem vágyunk semmilyen más eledelre. Minden szeretet és igazság utáni vágyunkat kielégíti az, aki maga a Szeretet, aki maga az Igazság.

"Én vagyok az élet kenyere. Aki hozzám jön nem fog éhezni, és aki bennem hisz sohasem szomjazik meg."

E kenyér tehát Vele táplál már itt lent, de azért kaptuk, hogy a bennünket körülvevõ emberiség lelki és fizikai éhségét csillapítsuk.

Krisztus üzenetét nem annyira az Eukarisztia által ismeri meg a világ, hanem sokkal inkább a keresztények életébõl, akik az Oltáriszentségbõl és az Igébõl táplálkoznak, akik életükkel és szavaikkal adják hírül az Evangéliumot, s ez által teremtik meg Krisztus jelenlétét az emberek között.

A keresztény közösség élete az Eukarisztiának köszönhetõen válik Jézus életévé, vagyis olyan életté, amely képes Isten szeretetét és életét adni a többieknek.

"Én vagyok az élet kenyere. Aki hozzám jön nem fog éhezni, és aki bennem hisz sohasem szomjazik meg."

A kenyér hasonlatával Jézus megtanít minket a felebarátunk iránti szeretet legigazibb, "legkeresztényibb" módjára.

Mit jelent ugyanis szeretni?

Szeretni annyit jelent, hogy "eggyé válunk" mindenkivel, eggyé válunk mindabban, amire a többiek vágynak, a legkisebb és a legjelentéktelenebb dolgokban, azokban is, melyek számunkra kevésbé fontosak, de a többieket érdeklik.

Jézus azáltal, hogy kenyérré lett számunkra, ragyogó példáját adta ennek a szeretetnek. Kenyérré válik, hogy belépjen mindenkibe, hogy ehetõvé váljék, hogy eggyé váljon mindenkivel, szolgáljon, szeressen mindenkit.

Egyszóval, váljunk eggyé mi is, egészen addig, hogy egy falat kenyér legyünk a másik számára.

Ez a szeretet: oly módon eggyé válni a többiekkel, hogy érezzék, hogy szeretetünk táplálja õket, hogy megvigasztalja, felemeli és megérti õket.

Chiara Lubich

---

¹ Jn 6,27
² Jn 6,51b
³ Jn 6,53

ÉLETIGE 2000. JÚLIUS

"AMIKOR GYÖNGE VAGYOK,
AKKOR VAGYOK ERÕS"

"Amikor gyönge vagyok, akkor vagyok erõs" (2 Kor 12,10).

Szent Pál leírja, hogy nagy kinyilatkoztatásokban volt része, de Isten azt is megengedte, hogy nagy megpróbáltatásai legyenek, melyek közül az egyik – egészen rendkívüli – mindig elkísérte és folyamatosan gyötörte. Talán egy betegségrõl volt szó, vagy egy állandóan zavaró, fizikai tényezõrõl, ami azon túl, hogy rendkívül kellemetlen volt, akadályozta tevékenységében és egészen világosan kifejezésre juttatta emberi korlátait.

Pál ismételten könyörgött az Úrhoz, hogy szabadítsa meg ettõl a szenvedéstõl, míg végül feltárulkozott elõtte ennek a megpróbáltatásnak a miértje. Isten hatalma teljességgel gyöngeségünkben nyilvánul meg. A gyöngeség egyetlen célja, hogy teret adjon Krisztus erejének. Ezért mondhatja Pál:

"Amikor gyönge vagyok, akkor vagyok erõs."

Az eszünk lázad egy ilyen mondat ellen, mert abban kirívó képtelenséget lát, vagy legalábbis egy merész, látszólagos ellentmondást. Pedig ez a keresztény hit egyik legmélyebb igazságát fejezi ki, amit Jézus életével és különösen halálával tesz érthetõvé számunkra.

Mikor teljesítette Jézus az Atyától rábízott mûvet? Mikor váltotta meg az emberiséget? Mikor gyõzött a bûn fölött? Amikor meghalt a kereszten, megsemmisülve, miután így kiáltott: "Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?" Jézus, amikor leggyöngébb volt, éppen akkor volt a legerõsebb.

Jézus megalapíthatta volna Isten új népét pusztán egy beszédével, vagy egy jelentõsebb csodájával, vagy valami rendkívüli cselekedetével. De nem így tett, mert az Egyház Isten mûve, és a fájdalomban és csakis a fájdalomban virágoznak ki Isten mûvei. Ezek szerint a mi gyöngeségeinkben is, törékenységünk megtapasztalásában is egyedüli lehetõség rejlik: megtapasztalhatjuk a meghalt és föltámadt Krisztus erejét, és Pállal mondhatjuk:

"Amikor gyönge vagyok, akkor vagyok erõs."

Mindnyájan átéljük a gyöngeség, a csalódottság, az elbátortalanodás pillanatait. Gyakran kerülünk olyan helyzetbe, hogy el kell viselnünk mindenféle fájdalmat: ellenségeskedést, súlyos helyzeteket, betegségeket, haláleseteket, belsõ megpróbáltatásokat, értetlenséget, kísértéseket, kudarcokat… Mit tegyünk? Ha következetesek akarunk maradni a kereszténységhez, és teljes odaadással akarjuk élni, hinnünk kell abban, hogy ezek különösen értékes pillanatok.

Miért? Mert éppen az, aki képtelennek érzi magát arra, hogy kiálljon bizonyos próbákat, amelyek fizikumát vagy lelkét érik, mivel nem számíthat saját erejére, abba a helyzetbe kerül, hogy rábízza magát Istenre. És Õ – akit vonz ez a bizalom – közbelép. Amikor Õ cselekszik, nagy dolgokat tesz, amelyek még nagyobbnak tûnnek, éppen, mert kicsinységünkbõl fakadnak. Áldjuk tehát ezt a gyöngeséget, mert általa tudunk helyet készíteni Istennek, és ezáltal nyerünk Tõle erõt, hogy "minden remény ellenére is higgyünk" (Róm 4,18) és konkrétan szeressünk mindvégig.

Amint Svájcban történt egy kábítószeres fiú szüleivel, akik nem adták föl, és megpróbáltak minden eszközzel segíteni fiukon. Mégis hiába. Egy nap nem jött haza többé. A szülõkben a bûntudat, félelem, tehetetlenség és szégyen érzései kavarogtak. De ugyanakkor ez egy találkozás volt társadalmunk egyik tipikus sebével, amelyben a Keresztre Feszítettet láthatták meg, és új erõt merítettek, hogy folytassák, hogy reménykedjenek és szeressenek.

Legyõzve a kimerültséget és a tehetetlenséget, a családtagok soha nem tapasztalt energiát éreztek szívükben és elindultak a szolidaritás útján. Szerveztek egy családokból álló csoportot, amely megpróbált szembenézni ezzel a helyzettel. Segítettek, zsömlét és teát vittek a fiataloknak a Platzspitzre, amely akkoriban Zürichben a drog alvilága volt. Ott egy napon újra megtalálták rongyos, elgyötört fiukat. Más családok segítségével együtt el tudták kezdeni, és végig tudták járni fiuk gyógyulásának hosszú útját.

Chiara Lubich