Életige, 2003. szeptember

„Ha lábad megbotránkoztat, vágd le! Jobb sántán bemenned az örök éltre, mint két lábbal a pokolba kerülnöd.” (Mk 9,45)

Megdöbbentő szavak ezek. Jézus azt mondja, hogy vágjuk le lábunkat vagy kezünket, hogy vájjuk ki a szemünket, ha azok bűnre csábítanak. Ezek a szavak, bár tudjuk, hogy nem kell szó szerint értelmeznünk őket, mégis kétélű kard erejével hatnak[1]. Azt fejezik ki ugyanis, hogy késznek kell lennünk inkább mindenről, még a számunkra kedves személyekről vagy dolgokról is lemondani, semhogy teret engedjünk a bűnnek. Máskülönben elveszíthetjük azt, ami igazán értékes: az Istennel való kapcsolatot és az üdvösséget, az örök életet.

Az evangéliumok „botránynak” nevezik mindazt, ami Isten és miközénk áll, megakadályozva, hogy az Ő akarata teljesüljön: mint a kerék küllői közé akadt rúd, amely gátolja, hogy Jézus nyomában járjunk; mint egy kelepce, mely bűnbe akar csalni bennünket. Előfordul, hogy a szemünk, a kezünk vagy a lábunk „megbotránkoztat”, vagyis olyan helyzetbe hoz minket, amellyel megtagadnánk Jézust, elárulnánk, háttérbe szorítanánk Őt.

Ez volt Santa Scorese, a dél-olaszországi Bariban élő 23 éves lány meggyőződése is. Inkább vállalta, hogy az őt zaklató fiatalember megölje, mert csak így tudta megőrizni tisztaságát. Neki Isten az életénél is többet ért.

„Ha lábad megbotránkoztat, vágd le! Jobb sántán bemenned az örök éltre, mint két lábbal a pokolba kerülnöd.”

Ez az életige leleplezi a bennünk élő „régi embert”[2]. A bűn ugyanis nem a dolgokból, kívülről származik, hanem belülről, a szívünkből fakad. Akkor él bennünk, amikor a bűn cselvetésének engedve rossz hajlamainkat ápoljuk: az önzést, a hatalom, a dicsőség vagy a pénz utáni vágyat…

A „régi ember” át kell, hogy adja helyét az „új embernek”[3]: a bennünk élő Jézusnak.

Meg tudjuk tenni önerőből, hogy gyökerestül kitépjük szívünkből a rendetlen szenvedélyeket, és megszüljük magunkban az isteni életet? Egyedül Jézus képes arra, hogy halálával halálba vigye „régi emberünket”, és feltámadása által „új emberré” formáljon bennünket. Ő meg tudja adni nekünk a rossz elleni küzdelemhez szükséges bátorságot és határozottságot, és a jó iránti őszinte és radikális szeretetet. Tőle származik az a belső szabadság, az a béke és kimondhatatlan öröm, amely révén felülemelkedhetünk a világ minden szennyén, és már most megtapasztalhatjuk általuk az elővételezett Mennyországot.

„Ha lábad megbotránkoztat, vágd le! Jobb sántán bemenned az örök éltre, mint két lábbal a pokolba kerülnöd.”

A bennünk élő „új embert” meg kell védenünk a „régi ember” támadásaival szemben. És mi ebben a mi részünk? 1949-ben így írtam erről: „Sokféle módja van annak, hogy kitakarítsunk egy szobát: Morzsánként felszedegethetjük a hulladékot, használhatunk ehhez egy kis söprűt, vagy egy nagyot, vagy egy hatékony porszívót stb. Vagy pedig azért, hogy tiszta szobában legyünk, egyszerűen átmegyünk egy másikba, és ezzel meg is oldottuk a helyzetet. Így van ez a szenttéválással is. Ahelyett, hogy sokat küzdenénk érte, azonnal félreállíthatjuk önmagunkat, és hagyhatjuk, hogy Jézus éljen bennünk. Ez azt jelenti, hogy a másikban élünk, például abban a felebarátban, aki az adott pillanatban a közelünkben van: éljük az ő életét a maga teljességében.”

Szeretni! Ebben áll Jézus minden tanítása. Érzékennyé tenni szívünket, képessé tenni arra, hogy tudjon meghallgatni, azonosulni felebarátaink problémáival és aggodalmaival, osztozni tudjon örömben és fájdalomban; képes legyen ledönteni azokat az akadályokat, amelyek még elválasztanak bennünket egymástól; felül tudjon kerekedni az előítéleteken és kritikákon; ne önmagával foglalkozzon, hanem azok rendelkezésére álljon, akik szükséget szenvednek vagy magányosak; és mindenhol azt az egységet építse, amit Jézus akar.

Ha így élünk, Isten egyre bensőségesebb kapcsolatra hív majd meg minket Önmagával, és majdnem teljesen rendíthetetlenné és kikezdhetetlenné tesz bennünket a világ hibáival és csábításaival szemben.

„Ha lábad megbotránkoztat, vágd le! Jobb sántán bemenned az örök éltre, mint két lábbal a pokolba kerülnöd.”

Jézus azt is kéri tőlünk, hogy határozottan kerüljük el („vágjuk el”) mindazt – tárgyakat, embereket, helyzeteket –, ami botrányra vezethetne bennünket. Ezt jelenti az evangéliumi „tagadd meg önmagad”[4]. A kereszténynek van bátorsága ahhoz, hogy önző hajlamai ellen harcoljon, hogy azok ne válhassanak életstílusává.

Ebben a hónapban lépjünk ki önmagunkból, és szeressük azokat, akik mellettünk vannak! Ne ragaszkodjunk semmihez, amit nem kellene szeretnünk; és tisztítsuk meg szívünket mindattól, ami nem oda való! Semmilyen áldozat sem nagy az Istennel való közösségünk megőrzéséért. Minden vágás után kivirágzik majd szívünkben az öröm – az igazi öröm, amelyet a világ nem ismer.

Chiara Lubich

---

[1] V.ö.: Zsid 4,12

[2] V.ö.: Ef 4,22

[3] V.ö.: Ef 4,24

[4] V.ö.: Mk 8,34

Életige, 2003. augusztus

„Most pedig halld, Izrael, azokat a parancsokat és törvényeket, amelyeknek a megtartására tanítalak” (MTörv 4,1)

Isten úgy szól hozzánk, mint barátaihoz. Izrael ősi népe büszke volt arra, hogy Istene olyan Isten, aki közel van hozzá, aki igaz törvényeket és szabályokat ad neki[1]. Ezt olvashatjuk az Ószövetségben, a Második Törvénykönyvből fent idézett részletben is.

Isten igéjének különleges varázsa van. Ezért könnyen azt hihetjük, hogy mindent megteszünk azzal, ha meghallgatjuk. Ezzel szemben az igét életté is kell váltanunk, és ez alapvető fontosságú.

Az Újszövetségben Jakab apostol is erre hívja fel az első keresztények figyelmét: „Legyetek megvalósítói az igének, s ne csak hallgatói, különben önmagatokat csaljátok meg!”[2] Ugyanezt tanította Mózes is, amikor ezekkel a szavakkal fordult a néphez:

„Most pedig halld, Izrael, azokat a parancsokat és törvényeket, amelyeknek a megtartására tanítalak”

Hallgatni tehát és élni az igét.

Jézus van jelen az általa kimondott igékben; az Ő igéi: Ő maga. Örök igék, ezért minden időben aktuálisak; és egyetemesek, tehát mindenkire érvényesek, bőrszíntől és kultúrától függetlenül. Szavai nem egyszerűen buzdítások, javaslatok vagy parancsok, mint az emberi szavak, hanem magukban hordozzák és átadják az Életet.

Ezzel kapcsolatos Jézus ismert példabeszéde[3], a hegyi beszéd. Ennek végén homokra épített házhoz hasonlít mindenkit, aki lelkesen hallgatja igéit, de nem váltja életté. Amikor jön az eső és a szél – vagyis a könnyű és csábító emberi megoldások és a múló káprázatukkal elbűvölő hamis tanítások –, az ilyen ember talpa alól kíméletlenül kicsúszik a talaj, mert az evangéliumi üzenet nem vált benne életté.

Azokat pedig, akik gyakorlattá váltják igéit, Jézus sziklára épített házhoz hasonlítja: jöhetnek próbatételek, kísértések, kételyek vagy elbizonytalanodások, az ilyen ember mégis rendíthetetlenül az Evangélium útján marad, és továbbra is Isten Igéjében hisz, mert megtapasztalta igaz voltát.

Isten igéjének megélése valóban forradalmasítja személyes életünket, és annak a közösségnek az életét is, amely osztja velünk az Evangélium üzenetét.

Jézus igéit gyermeki egyszerűséggel kell megélnünk. Ezt mondja nekünk: „Adjatok, és adnak majd nektek is!”[4] Hányszor megtapasztaltuk, hogy minél többet adtunk, annál többet kaptunk! Milyen sokszor láttuk, hogy nem maradtunk üres kézzel, mert minden alkalommal, amikor adtunk a rászorulóknak, százszor annyi érkezett cserébe! És ha nem volt mit adnunk? Jézus talán nem azt mondta, hogy „kérjetek, és adnak nektek”[5]? Mi is kértünk… és házunk megtelt mindenféle földi jóval, hogy legyen mit továbbadnunk.

Amikor aggódással tölt el egy-egy erőnket felülmúló helyzet, és a szorongás megbénít minket, emlékezzünk Jézus szavaira: „Jöjjetek hozzám mindnyájan, akik elfáradtatok és meg vagytok terhelve!”[6] Ha rábízzuk minden nyugtalanságunkat, meglátjuk, hogy visszatér a békénk, és megoldást találunk problémáinkra.

Isten igéje megtöri énünket, eltörli önzésünket, és Jézuséhoz hasonlóvá alakítja gondolkodásmódunkat, akaratunkat, cselekedeteinket. Az igét élve felülkerekedik bennünk az isteni logika, az evangéliumi mentalitás, és mindent új szemmel fogunk látni. Megváltoznak másokkal való kapcsolataink is. Ha azok, akik korábban nem ismerték egymást, együtt megélik Isten igéjét, és elmesélik egymásnak ebből fakadó tapasztalataikat, felfedezik, hogy egymás testvéreivé, egy néppé, élő Egyházzá válnak. Az evangélium egyetlen igéje, ha sokan életté váltanák, megváltoztathatná a történelem menetét.

Isten igéje, ha megéljük, csodákra képes. Ezért szívünkben új, határtalan bizalom születik az Atya szeretete iránt, aki minden nap közbelép, hogy gyermekein segítsen. Igéi igazak. Ha megéljük azokat, akkor Ő is szóról szóra betartja őket, és megadja mindazt, amit megígért: a százszorost itt a földön, a Mennyországban pedig az élet teljességét és a soha véget nem érő boldogságot.

Chiara Lubich

---

[1] V.ö.: MTörv 4,7-8

[2] Jak 1,22

[3] V.ö.: Mt 7,24-27

[4] Lk 6,38

[5] Mt 7,7

[6] Mt 11,28

Életige, 2003. július

„Gyertek félre egy magányos helyre, és pihenjétek ki magatokat egy kicsit!” (Mk 6,31)

Megcsodáljuk a fa koronáját, virágait, és várjuk, hogy gyümölcsöt érleljen, pedig a gyökérzet az, ami által a fa életet terem. Így vagyunk ezzel mi is. Arra kaptunk meghívást, hogy ajándékozzunk, hogy szeressünk, szolgáljunk, hogy a testvériséget építsük kapcsolatainkban, hogy egy igazságosabb világ építésén dolgozzunk. De ehhez gyökerekre van szükségünk: az Istennel való bensőséges életre, a Vele való személyes szeretet-kapcsolatra. Ez mozgatja és táplálja a testvéri közösség életét és társadalmi elkötelezettségünket.

Ugyanakkor az is igaz, hogy a felebarát iránti szeretetünk növeli, élővé és konkréttá teszi Isten iránti szeretetünket úgy, ahogyan a fény és a meleg a faleveleken áthatolva hozzájárul a gyökérzet fejlődéséhez. Az Isten és a felebarát iránti szeretet ugyanannak a szeretetnek kétféle megnyilvánulása. Külső és belső életünk egymásban gyökerezik.

Az erre a hónapra kiválasztott életige mégis arra hív meg bennünket, hogy különös figyelmet szenteljünk benső életünk gondozására, elsősorban az összeszedettségben, a magányban és a csendben, hogy képesek legyünk mélyre hatolni Istennel való személyes kapcsolatunkban. Jézus hozzánk is intézi azokat a szavakat, amelyeket egykor tanítványainak mondott, akik belefáradtak abba, hogy annyiszor ajándékozzák önmagukat másoknak.

„Gyertek félre egy magányos helyre, és pihenjétek ki magatokat egy kicsit!”

Maga Jézus is – számos teendője ellenére – nem egy esetben félrevonult. Várták a betegek, akiket meg kellett gyógyítania, a tömegek, akiket tanítania kellett és jóllakatnia, a megtérésre váró bűnösök, a szegények, akik segítséget és vigaszt kerestek, a tanítványok, akiket vezetnie kellett… Mégis, bár mindenki Őt kereste, vissza tudott vonulni, lakatlan vidékre menni, a hegyekbe, hogy egyedül legyen az Atyával[1], mintha hazatérne. Ebben a személyes, csöndes párbeszédben találta meg azokat a szavakat, amelyeket később az övéinek mondott[2], jobban megértette küldetését, erőt merített a következő naphoz. És azt akarja, hogy mi is így tegyünk:

„Gyertek félre egy magányos helyre, és pihenjétek ki magatokat egy kicsit!”

Nem könnyű megállni. Időnként magával ragad bennünket a munka és a cselekvés lendülete: mint egy gépszíj, amely felett elveszítettük uralmunkat. A társadalom gyakran rendkívül gyors életritmust kényszerít ránk, hogy egyre többet termeljünk, haladjunk előre a ranglétrán, kitűnjünk valamiben… Nem könnyű szembesülni a külső és a belső csenddel, pedig ez a feltétele annak, hogy meghalljuk Isten hangját, hogy megvizsgáljuk életünket Igéjének tükrében, hogy ápoljuk és elmélyítsük a Vele való szeretet-kapcsolatot. E nélkül a belső nedvkeringés nélkül azt kockáztatjuk, hogy „üresen pörgünk”, és sok ügyködésünk nem hoz gyümölcsöt.

Ezért fontosak az olyan időszakok, még ha rövidek is, amikor fizikailag és szellemileg pihenünk, azért is, hogy elkerüljük a stresszt. Úgy tűnhet néha, hogy csak vesztegetjük az időt, de ekkor is rá kell bíznunk magunkat Jézus szavaira:

„Gyertek félre egy magányos helyre, és pihenjétek ki magatokat egy kicsit!”

Jézus azért hívta félre tanítványait, hogy együtt legyenek, és Őbenne találjanak pihenésre: „Gyertek hozzám mindnyájan, akik elfáradtatok és meg vagytok terhelve – én felüdítelek titeket… s megtaláljátok lelketek nyugalmát.”[3] A legjobb pihenés az, amikor időt szánunk arra, hogy Jézussal legyünk, kegyelemben, szeretetben éljünk, és hagyjuk, hogy az Ő Igéje formáljon és vezessen minket.

Az imádság előtti pillanat egyedülálló alkalom arra, hogy „Vele legyünk”.

Ezért ima előtt különösen jót tesz, ha elszakadunk mindentől, pihenünk egy kicsit, összeszedjük magunkat, és belépünk belső szobánk rejtett csendjébe[4]. Nem szabad méricskélnünk az imádságra szánt időt. Minél többet „vesztegetünk” rá, annál többet nyerünk rajta. Ha belemerülünk az Istennel való egységbe, megtaláljuk a békét. Így folyamatos párbeszéd jön létre Vele, mindig összeszedettek leszünk, az imádság számára fenntartott időn túl is. Ez a sokéves tapasztalatom.

Egy alkalommal ezt írtam:

„…Uram!
Szívemben hordozlak Téged,
ez az a kincs, amelynek át kell hatnia minden mozdulatomat.
Kísérj figyelemmel, tekints rám, tiéd
a szeretet: öröm és szenvedés.
Egyetlen sóhaj sem lehet másé.
Elrejtőzve tabernákulumodban
élek, dolgozom mindenkiért.
Kezem érintése legyen a tiéd,
csak a te hangodon szóljon a szám…”

Még ha nem is tudunk félrevonulni a zaj elől, a minket körülvevő világ örvényéből, szívünk mélyébe térhetünk, és megkereshetjük Istent, aki mindig ott van. Néha elég, ha csak ennyit mondunk cselekedeteink vagy összejöveteleink előtt: „Érted, Jézus!” Ez is egy módja annak, hogy visszavonuljunk egy pillanatra, és mindennek értelmet, természetfeletti színezetet adjunk. Ezen kívül felajánlhatjuk Neki minden kis vagy nagy fájdalmunkat.

A Vele való közösség egyre tökéletesedni fog. Ennek fizikumunk is hasznát látja majd, és felfrissülve fogunk visszatérni tevékenységünkhöz, hogy még nagyobb lendülettel tudjunk szeretni.

Chiara Lubich

---

[1] V.ö.: Mk 1,35; Lk 5,16

[2] V.ö.: Jn 8,26

[3] Mt 11,28-29

[4] V.ö.: Mt 6,6

Életige 2003. június

„Amikor leszáll rátok a Szentlélek, erő tölt el benneteket, és tanúim lesztek… egészen a föld végső határáig.” (ApCsel 1,8)

Ezeket a szavakat a feltámadt Jézus intézte apostolaihoz, mennybemenetele előtt. Bevégezte az Atyától rábízott küldetést: azért élt, azért halt meg és támadt fel, hogy megszabadítsa az emberiséget a rossztól, kiengesztelje Istennel, egyetlen családdá egyesítse. Most, mielőtt visszatér az Atyához, azt a feladatot bízza apostolaira, hogy folytassák művét, és tegyenek tanúságot Róla az egész világon.

Jézus jól tudja, hogy ez a feladat mérhetetlenül felülmúlja képességeiket, ezért megígéri nekik a Szentlelket. Amikor a Szentlélek pünkösdkor leszáll rájuk, az egyszerű és félénk galileai halászokat az Evangélium bátor hirdetőivé formálja át. Semmi sem állíthatja meg őket többé. Azoknak, akik akadályozni akarnák őket tanúságtevésükben, ezt válaszolják: „Mi nem hallgathatunk arról, amit láttunk és hallottunk.”[1]

Az apostolok által Jézus az egész Egyházra bízza a tanúságtétel feladatát. Ez a jeruzsálemi első keresztény közösség tapasztalata, akik „örvendezve és tiszta szívvel” élve, napról-napra új tagokat vonzottak maguk közé[2]. Ez a János apostol által alapított első közösség tagjainak tapasztalata is, akik hírül adták, amit hallottak, amit saját szemükkel láttak, amit szemléltek és amit kezük tapintott: az élet Igéjét…[3]

A keresztség és a bérmálás által mi is megkaptuk a Szentlelket, aki arra ösztönöz minket, hogy hirdessük az Evangéliumot. Jézus nekünk is mondja:

„Amikor leszáll rátok a Szentlélek, erő tölt el benneteket…”

A Szentlélek a feltámadt Úr ajándéka. Bennünk lakozik, az Ő temploma vagyunk. Megvilágosít és vezet bennünket. Ő az igazság Lelke, általa értjük meg Jézus szavait, amelyeket élővé és aktuálissá is tesz; eltölt bennünket a Bölcsesség iránti szerelemmel, és megsúgja nekünk, hogy mit és hogyan mondjunk. Ő a Szeretet Lelke, aki eláraszt bennünket szeretetével, képessé tesz arra, hogy szeressük Istent teljes szívünkből, lelkünkből és erőnkből, és hogy szeressünk mindenkit, akivel találkozunk. Ő az erősség Lelke, aki megadja a bátorságot és az erőt ahhoz, hogy az Evangélium szerint éljünk, és mindig az igazságról tegyünk tanúságot. Csak akkor vagyunk képesek teljesíteni azt a nagy küldetést, amelyet Jézus ránk bízott, ha annak a szeretetnek a tüze ég bennünk, amelyet Ő árasztott szívünkbe.

„… tanúságot tesztek majd rólam…”

Hogyan tegyünk tanúságot Jézusról? Úgy, hogy éljük azt az új életet, amelyet Ő hozott a földre: a szeretetet; és mutassuk meg annak gyümölcseit. Követnünk kell a Szentlelket, aki mindig készségessé tesz arra, hogy amikor találkozunk egy testvérünkkel, eggyé váljunk vele, tökéletesen szolgáljuk őt. Ő megadja az erőt ahhoz, hogy szeressük azokat is, akik valamiféleképpen ellenünk vannak. Irgalmat ad szívünkbe, hogy tudjunk megbocsátani, és meg tudjuk érteni, hogy mire van szükségük. Ő tölt el tettrekészséggel, hogy alkalmas időben megosszuk másokkal lelkünk legszebb kincseit…

Szeretetünkkel Jézus szeretetét tesszük láthatóvá és adjuk tovább. Olyan ez, mint a lencse, mely összegyűjti a Nap sugarait: ha egy szalmaszálat tartunk alá, lángra gyullad, mert az összegyűjtött napsugarak hőmérséklete megsokszorozódik. Ha viszont a szalmaszálat közvetlenül a napfényre tesszük, nem fog meggyulladni. Így van ez sokszor az emberekkel is. Közömbösnek tűnnek a vallás iránt, de előfordul, hogy lángra gyulladnak – mert Isten akarja így –, amikor egy olyan emberrel kerülnek kapcsolatba, aki Isten szeretetében él, és lencseként összegyűjti az Ő szeretetének sugarait, amely lángra lobbant és megvilágosít.

Isten szeretetével szívünkben, és Isten szeretete által messzire juthatunk, és nagyon sokakat részesíthetünk saját felfedezésünkben:

„… egészen a föld végső határáig…”

A földnek nemcsak földrajzi értelemben vannak „határai”. Ez a kifejezés pl. azokra is vonatkozik, akik ott élnek a közelünkben, de még nem részesültek abban az örömben, hogy igazán megismerték volna az Evangéliumot. Tanúságtételünknek egészen eddig kell eljutnia.

Ezenkívül meg akarjuk élni az „aranyszabályt”, amely ott van minden vallásban: tegyük másokkal azt, amit szeretnénk, hogy velünk tegyenek.

Jézus iránti szeretetünk azt kéri tőlünk, hogy „váljunk eggyé” mindenkivel, tökéletesen elfelejtkezve önmagunkról, amíg a másik, akit a bennünk lévő Isten szeretete gyengéden megsebzett, eggyé nem akar majd válni velünk: így kölcsönössé válik a segítség, az ideálok, a tervek, az érzelmek. Csak ekkor beszélhetünk majd; és mondanivalónk a kölcsönös szeretet talaján ajándékká válik.

Isten tegyen tanúságtevőivé bennünket az emberek előtt, hogy Jézus is, amint megígérte, megvalljon bennünket az Atya előtt[4]!

Chiara Lubich

---

[1] ApCsel 4,20

[2] V.ö.: ApCsel 2,46.48

[3] V.ö.: 1 Jn 1,1-4

[4] V.ö.: Mt 10,32

Életige, 2003. május

„Én vagyok az igazi szőlőtő, Atyám a szőlőműves. Minden szőlővesszőt, mely nem hoz gyümölcsöt bennem, lemetsz rólam, a gyümölcshozót pedig megtisztítja, hogy még többet teremjen.” (Jn 15, 1-2)

Jézus arra készül, hogy visszatér az Atyához. Közelgő halálában és feltámadásában valóra válik a búzaszemről szóló példabeszéd, amely a földbe hullva elhal, és kalászba szökkenve termést hoz. Jézus végbeviszi művét: a kereszten teljes mértékben odaajándékozza önmagát (mint a búzamag, amely elhal), a feltámadással pedig egy új emberiségnek ad életet (mint a sok szemből álló, tömött kalász). Ugyanakkor azt is akarja, hogy tanítványai folytassák művét: nekik is egészen életük feláldozásáig kell szeretniük, hogy ezáltal megszülethessen a közösség. Az utolsó vacsorán ezért hasonlítja őket a szőlővesszőhöz, amely arra hivatott, hogy gyümölcsöt teremjen.

A gyakorlatban hogyan is lehetünk beoltva a szőlőtőbe? Jézus elmagyarázza: Benne maradni azt jelenti, hogy megmaradunk a Szeretetében[1]; hogy hagyjuk, hogy az Ő szavai éljenek bennünk[2]; és hogy megtartjuk parancsait[3], mindenekelőtt azt a parancsot, amelyet „sajátjának” nevez: a kölcsönös szeretetet[4]. Az utolsó vacsorán testét és vérét is nekünk adta. Ő tehát – bennünk és közöttünk – továbbra is gyümölcsöt terem majd, és beteljesíti művét. Ha azonban visszautasítjuk ezt a szeretetteljes kapcsolatot, akkor lemetsz minket a szőlőtőről.

„Minden szőlővesszőt, mely nem hoz gyümölcsöt bennem, [Atyám] lemetsz rólam…”

Lehetetlen, hogy az Atyának ez a kíméletlen viselkedése ne ébresszen istenfélelmet bennünk. Nem élhetünk ugyanis vissza az Ő szeretetével. Isten, pontosan azért, mert Szeretet, Igazság is. Azért metsz, mert látja, hogy a szőlővessző már halott, önmagát ítélte halálra: visszautasította az éltető nedveket, és ezért nem hoz több gyümölcsöt.

Abba a hibába eshetünk, hogy azt hisszük: gyümölcsöt aktivizmussal lehet teremni, vagyis ha eseményeket szervezünk, ha hatékonyak vagyunk… Elfelejthetjük azt, aminek igazán értéke van: hogy egyesüljünk Jézussal, az Ő kegyelmében éljünk, vagy legalább hallgassunk a lelkiismeretünkre. Az Atya tehát lemetszi ezt a szőlővesszőt, mert a látszat ellenére nincs benne többé élet.

Nincs hát semmi remény? Az Úr szőlőskertje titokzatos. Ő képes újra beoltani a levágott szőlővesszőt: mindig megtérhetünk, mindig újrakezdhetünk.

„… a gyümölcshozót pedig [Atyám] megtisztítja, hogy még többet teremjen.”

Miből tudhatom meg, hogy termek-e gyümölcsöt?

Bárki, aki jót tesz, törvényszerűen próbatételeken megy át. Isten szeretetének kifejeződése ez, mely megtisztítja cselekedeteinket, hogy még több gyümölcsöt hozzunk: ugyanúgy, mint a szőlő a metszés után. Ezért ér bennünket fizikai és lelki szenvedés, betegség, kísértés, kétely, az érzés, hogy Isten elhagyott minket: a legkülönfélébb helyzetek, amelyek nem annyira az életről, mint inkább a halálról szólnak.

Miért? Isten talán a halált akarja? Nem, sőt, Ő az életet szereti. A teljes és termékeny életet, amelyet mi – minden jóra, pozitívumra és békére való törekvésünk ellenére – el sem tudunk képzelni. Ő pontosan ezért metsz meg bennünket.

„Én vagyok az igazi szőlőtő, Atyám a szőlőműves. Minden szőlővesszőt, mely nem hoz gyümölcsöt bennem, lemetsz rólam, a gyümölcshozót pedig megtisztítja, hogy még többet teremjen.”

Ez az életige biztosít bennünket arról, hogy a próbatételek és nehézségek sohasem öncélúak. Azért érkeznek, hogy „még többet” teremjünk. És nem csak az számít gyümölcsnek, ha termékeny az apostolkodásunk, ha hitre ébresztünk másokat és építjük a keresztény közösséget. Jézus másfajta gyümölcsökről is beszélt. Megígérte nekünk, hogy ha megmaradunk az Ő szeretetében és az Ő Igéi bennünk maradnak, kérhetünk bármit, amit akarunk, és megkapjuk^[5]. Így megdicsőítjük az Atyát^[6], és az öröm teljessége lesz bennünk^[7].

Megéri az Atya hozzáértő kezére bízni magunkat, és hagyni, hogy Ő munkáljon meg bennünket.

Chiara Lubich

---

[1] V.ö.: Jn 15,9

[2] V.ö.: Jn 15,7

[3] V.ö.: Jn 15,10

[4] V.ö.: Jn 15, 12.17

[5] Jn 15,7.16

[6] V.ö.: Jn 15,8

[7] V.ö.: Jn 15,11

2003. Április 18. - Nagypéntek

Jézus:
Szeretettel, alázatos lélekkel kísérjetek el keresztutamon, s lélekben egyesüljetek Velem, a Fájdalmak Emberével és Szent Édesanyámmal, a Fájdalmas Anyával.

I. Isten iránti engedelmességem vezetett abban, hogy szeretettel, szeretetből elvállaltam az igazságtalan ítéletet. Így tudtam kiengesztelni Atyámat az emberi engedetlenség miatt.

II. Szeretettel adtam példát nektek, hogy miként kell az élet terheit elfogadni, jól fogadni. Tekintsetek Rám, ha valami nehéz, s engedjétek, hogy szívetekig hatoljon szeretetem, s akkor meg tudjátok majd tanulni, hogy mi az engesztelés lényege, hogy miként kell az élet nehézségeit, a kereszteket elfogadni és hordozni.

III. A kereszt súlya a földre sújt, de a szeretet erőt ad a folytatáshoz. Soha ne adjátok fel a reményt. Bízzatok, s akarjatok naponta újrakezdeni, ha valamiben hibáztatok.

IV. Akik a szeretet által összeforrtak, tekintetük szavak nélkül is képes segíteni a másikon, amikor már semmi más lehetőség nincs. Szent Édesanyám is így forrt össze Velem.

V. Szeretettel hordozzátok egymás terheit, s akkor mindnyájatoknak szebbé, könnyebbé fog válni az élete. Akarjatok könnyíteni mások terhein, ha lehetőségeitek engedik, de figyeljetek arra is, hogy miben tudtok segíteni!

VI. A segítőkész jó akarat jutalmaként kapta Veronika arcmásomat.

VII. A keresztet egyre nehezebben bírom vinni, ismét elestem, egész testem egy nagy seb. Tekintsetek rám, ha az élet terhe a földre sújt és merítsetek erőt Belőlem, kegyelmeimből, irgalmazni akaró, szerető Szívemből. Én erőt adok nektek az újra kezdéshez, hogy legyen elég bátorságotok felkelni a bűn fertőjéből és a kegyelem segítségével tovább menni, előre haladni.

VIII. Ne miattam sírjatok, hanem magatokat, s gyermekeiteket sirassátok. Én az egész emberiség bűnét, minden vétkét magamra vettem, hogy kiengeszteljem az Atyát. Nektek saját magatok és embertársaitok bűnei miatt kell engesztelést nyújtanotok. Velem egyesült szeretettel tegyétek jóvá bűneiteket, s így engeszteljétek mások bűneiért is.

IX. Harmadszori elesésem által akartam példát és segítséget adni a visszaeső bűnösöknek, de a kétségbeesés ellen is. Az emberek életük során többnyire ugyanazokat a bűnöket követik el. Ha Felém fordulva, Tőlem kértek erőt a javuláshoz, akkor azt meg is kapjátok, szeretetemmel és irgalmammal együtt. Akarjatok a javulás útján napról napra előbbre haladni, és imáitok, engesztelésetek által másokat is segítsetek ehhez.

X. Az emberek szégyentelensége miatt kell elviselnem a lemeztelenítés fájdalmas szégyenét, s engesztelést nyújtani az isteni igazságosságnak. A világ szelleme, a világiasság sajnos az Egyházba is erőteljesen behatolt. A szeretet jócselekedetei, az ima, a szeretetből vállalt engesztelés által fedjétek be mezítelenségemet.

XI. Itt a kegyetlenség a durvasággal, a gonoszsággal keveredik: keresztre feszítenek. Másokat megsegítő kezeimet, a bűnösök után járó lábaimat, éles, hegyes vas szögekkel a kereszthez szögezik. Kedveseim! Ti vagytok misztikus Testem tagjai, legyetek hát ti áldást osztó, és másokat megsegítő kezem, a szeretetből fakadó ima, engesztelés által a bűnösöket is felkutató lábam, hogy másokat az üdvösség útjára segítsetek, a test és a lélek gyógyulását kieszközöljétek magatok és mások számára is.

XII. A test halála a beteljesülés, mert amit az ember követ egész földi életében az fog az örökkévalóságban kiteljesedni. Ha az isteni akaratot, akkor az, ha pedig az ember azt elutasítva saját önzését valósítja meg, akkor az Isten nélküli életet választja, de az maga a pokol. Imádkozzatok, engeszteljetek, hogy ti és sokan mások is az örök élet boldogságát egykor elérhessétek.

XIII. Halott testemet Fájdalmas Édesanyám ölébe helyezik. A Fájdalmak Embere és a Fájdalmas Anya egészen egy a szeretetben és a szenvedésben. Lélekben ti is egyesüljetek Velünk, hogy a megváltói és a társmegváltói szent műhöz csatlakozzatok. Így egészítsétek ki testetekben, ami még hiányzik e műből.

XIV. Követőim feladata, hogy Velem egyesülve jó vetőmaggá, értékes búzává váljanak, s így hozzanak 60-szoros, 90-szeres, százszoros termést az örök életre.

XV. A keresztút vége a feltámadás. Az élet vége az örökkévalóság. De az ember szabad döntésétől, és döntéseitől függ, hogy az örök boldogságélete, vagy az örök kárhozat szenvedése lesz egykor végleges osztályrésze.

Mária Julianna által 2003/04-ben

2003. Április 18. - Nagypéntek

Jézus:
Szeretettel, alázatos lélekkel kísérjetek el keresztutamon, s lélekben egyesüljetek Velem, a Fájdalmak Emberével és Szent Édesanyámmal, a Fájdalmas Anyával.

I. Isten iránti engedelmességem vezetett abban, hogy szeretettel, szeretetből elvállaltam az igazságtalan ítéletet. Így tudtam kiengesztelni Atyámat az emberi engedetlenség miatt.

II. Szeretettel adtam példát nektek, hogy miként kell az élet terheit elfogadni, jól fogadni. Tekintsetek Rám, ha valami nehéz, s engedjétek, hogy szívetekig hatoljon szeretetem, s akkor meg tudjátok majd tanulni, hogy mi az engesztelés lényege, hogy miként kell az élet nehézségeit, a kereszteket elfogadni és hordozni.

III. A kereszt súlya a földre sújt, de a szeretet erőt ad a folytatáshoz. Soha ne adjátok fel a reményt. Bízzatok, s akarjatok naponta újrakezdeni, ha valamiben hibáztatok.

IV. Akik a szeretet által összeforrtak, tekintetük szavak nélkül is képes segíteni a másikon, amikor már semmi más lehetőség nincs. Szent Édesanyám is így forrt össze Velem.

V. Szeretettel hordozzátok egymás terheit, s akkor mindnyájatoknak szebbé, könnyebbé fog válni az élete. Akarjatok könnyíteni mások terhein, ha lehetőségeitek engedik, de figyeljetek arra is, hogy miben tudtok segíteni!

VI. A segítőkész jó akarat jutalmaként kapta Veronika arcmásomat.

VII. A keresztet egyre nehezebben bírom vinni, ismét elestem, egész testem egy nagy seb. Tekintsetek rám, ha az élet terhe a földre sújt és merítsetek erőt Belőlem, kegyelmeimből, irgalmazni akaró, szerető Szívemből. Én erőt adok nektek az újra kezdéshez, hogy legyen elég bátorságotok felkelni a bűn fertőjéből és a kegyelem segítségével tovább menni, előre haladni.

VIII. Ne miattam sírjatok, hanem magatokat, s gyermekeiteket sirassátok. Én az egész emberiség bűnét, minden vétkét magamra vettem, hogy kiengeszteljem az Atyát. Nektek saját magatok és embertársaitok bűnei miatt kell engesztelést nyújtanotok. Velem egyesült szeretettel tegyétek jóvá bűneiteket, s így engeszteljétek mások bűneiért is.

IX. Harmadszori elesésem által akartam példát és segítséget adni a visszaeső bűnösöknek, de a kétségbeesés ellen is. Az emberek életük során többnyire ugyanazokat a bűnöket követik el. Ha Felém fordulva, Tőlem kértek erőt a javuláshoz, akkor azt meg is kapjátok, szeretetemmel és irgalmammal együtt. Akarjatok a javulás útján napról napra előbbre haladni, és imáitok, engesztelésetek által másokat is segítsetek ehhez.

X. Az emberek szégyentelensége miatt kell elviselnem a lemeztelenítés fájdalmas szégyenét, s engesztelést nyújtani az isteni igazságosságnak. A világ szelleme, a világiasság sajnos az Egyházba is erőteljesen behatolt. A szeretet jócselekedetei, az ima, a szeretetből vállalt engesztelés által fedjétek be mezítelenségemet.

XI. Itt a kegyetlenség a durvasággal, a gonoszsággal keveredik: keresztre feszítenek. Másokat megsegítő kezeimet, a bűnösök után járó lábaimat, éles, hegyes vas szögekkel a kereszthez szögezik. Kedveseim! Ti vagytok misztikus Testem tagjai, legyetek hát ti áldást osztó, és másokat megsegítő kezem, a szeretetből fakadó ima, engesztelés által a bűnösöket is felkutató lábam, hogy másokat az üdvösség útjára segítsetek, a test és a lélek gyógyulását kieszközöljétek magatok és mások számára is.

XII. A test halála a beteljesülés, mert amit az ember követ egész földi életében az fog az örökkévalóságban kiteljesedni. Ha az isteni akaratot, akkor az, ha pedig az ember azt elutasítva saját önzését valósítja meg, akkor az Isten nélküli életet választja, de az maga a pokol. Imádkozzatok, engeszteljetek, hogy ti és sokan mások is az örök élet boldogságát egykor elérhessétek.

XIII. Halott testemet Fájdalmas Édesanyám ölébe helyezik. A Fájdalmak Embere és a Fájdalmas Anya egészen egy a szeretetben és a szenvedésben. Lélekben ti is egyesüljetek Velünk, hogy a megváltói és a társmegváltói szent műhöz csatlakozzatok. Így egészítsétek ki testetekben, ami még hiányzik e műből.

XIV. Követőim feladata, hogy Velem egyesülve jó vetőmaggá, értékes búzává váljanak, s így hozzanak 60-szoros, 90-szeres, százszoros termést az örök életre.

XV. A keresztút vége a feltámadás. Az élet vége az örökkévalóság. De az ember szabad döntésétől, és döntéseitől függ, hogy az örök boldogságélete, vagy az örök kárhozat szenvedése lesz egykor végleges osztályrésze.

ÉLETIGE, 2003. ÁPRILIS

"Ne az legyen, amit én akarok, hanem amit te!" (Mk 14,36)

Jézus az Olajfák hegyén volt, a Getszemáni kertben. Elérkezett a várva-várt óra, egész életének kulcspillanata. Földre borult, és bensõséges bizalommal "Atyjának" nevezve Istent hozzá fohászkodott, hogy ne kelljen "kiinnia a kelyhet"¹, vagyis szenvednie és meghalnia. Azt kérte Tõle, hogy múljon el ez az óra, aztán mégis teljesen az Õ akaratára hagyatkozott:

"Ne az legyen, amit én akarok, hanem amit te!"

Jézus tudta, hogy szenvedése nem a véletlen mûve, és nem is egyszerûen emberi döntések eredménye, hanem Isten terve. Az emberek ítélik el és utasítják õt vissza, de a "kehely" Isten kezébõl származik.

Jézus azt tanítja nekünk, hogy az Atya személyes szeretettel szeret minket, és mindannyiunkról van egy szeretet-terve. Ha hiszünk ebben a szeretetben és válaszolunk rá – ez ugyanis feltétel –, akkor Õ mindent a javunkra fordít.

Jézus életében semmi sem történt véletlenül, még a szenvedés és a halál sem. Ezt követte a Feltámadás, amit ebben a hónapban ünneplünk.

A Feltámadt Jézus példája fény kell, hogy legyen életünkben. Mindent, ami bekövetkezik, ami történik, vagy ami körülvesz bennünket, azt is, ami fájdalommal tölt el, tudnunk kell úgy látni, hogy az a minket szeretõ Isten akarata – vagy pedig megengedte, mert ezzel is szeret bennünket. Így minden értelmet nyer. Felfedezzük, hogy minden végtelenül hasznos: az is, ami érthetetlennek és abszurdnak tûnik az adott pillanatban, sõt az is, ami olyan halálos gyötrõdéssel tölt el, mint amit Jézus is átélt. Elég, ha az Atya szeretetébe vetett teljes bizalommal Vele együtt ismételjük:

"Ne az legyen, amit én akarok, hanem amit te!"

Az Õ akarata nem olyan, mint amilyennek sokszor gondoljuk: nem olyan elrendeltetés, amelybe bele kell nyugodnunk, különösen, ha fájdalmas; és nem is monoton cselekedetek szórványos ismétlõdése életünkben. Az Õ akarata az, hogy éljünk, hogy örömmel adjunk hálát Neki az élet ajándékaiért.

Isten akarata az a hang, amely folyton megszólít és hív; az a mód, ahogyan Isten kifejezi szeretetét, hogy nekünk adja Élete teljességét.

Úgy lehetne legjobban ábrázolni, mint a Napot, amelynek a sugarai olyanok, mint az Õ akarata rólunk mindannyiunkról. Mindenki a saját sugarán halad, amely különbözik a mellette lévõ sugártól, de mindegyik a Nap sugara, Isten akarata. Mindannyian egyetlen akaratot teszünk, Istenét, de ez mindenki számára különbözõ. A sugarak pedig minél közelebb kerülnek a Naphoz, annál közelebb kerülnek egymáshoz is. Mi is, minél közelebb jutunk Istenhez azáltal, hogy egyre tökéletesebben tesszük isteni akaratát, annál közelebb jutunk egymáshoz, amíg végül mindnyájan egy leszünk.

Ha így élünk, akkor életünkben minden megváltozhat. Ahelyett, hogy csak azok felé fordulnánk szeretettel, akik szimpatikusak, képesek leszünk odalépni mindenkihez, akit Isten akarata mellénk állít. Ahelyett, hogy a számunkra kedves dolgokat keresnénk, tudni fogjuk azt választani, amit Isten sugall nekünk. Ha próbálunk ráfeszülni az adott pillanatra vonatkozó isteni akaratra ("amit te akarsz"), el tudunk majd szakadni mindentõl, még önmagunktól is ("ne az legyen, amit én akarok"). Így teszünk majd, annak ellenére, hogy nem az elszakadást keressük, hanem egyedül Istent; örömünk pedig teljes lesz. Elég, ha belemerülünk az adott pillanatba, és teljesítjük az Õ akaratát a jelenben, ezt ismételgetve:

"Ne az legyen, amit én akarok, hanem amit te!"

Az elmúlt pillanat nem létezik többé, az eljövendõ pedig nincs még birtokunkban. Olyan ez, mint az utazás a vonaton: azért, hogy célba érjünk, nem járkálunk fel és alá, hanem nyugodtan ülünk a helyünkön. Ugyanígy kell a jelen pillanatba helyezkednünk: az idõ vonata halad magától. Istent csak a nekünk megadatott jelenben tudjuk szeretni úgy, hogy kimondjuk erõs, teljes és aktív "igenünket" az Õ akaratára.

Szeressük tehát azt a mosolyt, amelyet adnunk kell, azt a munkát, amelyet el kell végeznünk, az autót, amelyet vezetünk, azt az ételt, amelyet el kell készítenünk, a tevékenységet, amelyet szervezünk, azt az embert, aki szenved mellettünk!

A próbatételek és fájdalmak sem tölthetnek el félelemmel bennünket, ha Jézussal fel tudjuk fedezni bennük Isten akaratát, irántunk való szeretetét. Sõt, így imádkozhatunk:

"Uram, add meg nekem, hogy semmitõl se féljek, mert mindaz, ami történik, nem más, mint a Te akaratod! Uram, add meg, hogy ne vágyjak semmire, mert nincs kívánatosabb, mint a Te akaratod!

Mi az, ami számít az életben? A Te akaratod.

Add, hogy semmi ne csüggesszen el, mert minden mögött a Te akaratod van! Add, hogy semmi miatt ne helyezzem dicsfénybe magam, mert minden a te akaratod szerint van!"

Chiara Lubich

---

¹ V.ö.: Mk 14,36

Életige, 2003. március

„Uram, kihez mennénk? Az örök élet igéi nálad vannak.” (Jn 6,68)

Jézus Isten Országáról beszélt az összegyűlt tömegnek.[1] Egyszerű szavakkal, a hétköznapi életből merített példabeszédekkel szólt hozzájuk, szavainak mégis különleges vonzereje volt. Az embereket megérintette tanítása, mert úgy tanította őket, mint akinek hatalma van, és nem úgy, mint az írástudók.[2] Még a katonák is, amikor a főpapok és a farizeusok kérdőre vonták őket, hogy miért nem hajtották végre a Jézus elfogatását elrendelő parancsot, így válaszoltak: „Ember így még nem beszélt!”[3]

János evangéliuma beszámol néhány fénnyel teli beszélgetésről is, mint pl. amit Jézus Nikodémussal vagy a szamariai asszonnyal folytatott. Apostolaival még ennél is tovább megy: nyíltan, hasonlatok nélkül[4] beszél nekik az Atyáról, a Menny dolgairól. Mindez teljesen magával ragadja őket, annyira, hogy még akkor sem hátrálnak meg, amikor nem értik meg teljesen szavait, vagy amikor úgy tűnik, azok túl nagy követelményeket támasztanak.

„Kemény beszéd ez!”[5] – mondták neki néhányan a tanítványok közül, annak hallatára, hogy testét adja majd nekik ételül és vérét italul.

Amikor Jézus látta, hogy tanítványai elfordulnak tőle és nem tartanak többé vele, a 12 apostolhoz fordult: „Csak nem akartok ti is elmenni?”[6]

Pétert teljesen lenyűgözte mindaz, amit első találkozásuk óta Jézustól hallott, így örökre elkötelezte magát mellette. Mindannyiuk nevében tehát így válaszolt:

„Uram, kihez mennénk? Az örök élet igéi nálad vannak.”

Péter megértette, hogy Mesterének szavai mások, mint a többi mesteré. Azok a szavak, amelyek a földről indulnak, a földhöz szólnak, a földhöz tartoznak, és sorsuk a földével azonos. Jézus szava lélek és élet, mert az Égből származik: fény, amely a Magasból száll alá, és magasságbeli hatalma van. Igéi átfogóbbak és mélyrehatóbbak bármilyen más szónál, még a filozófusok, politikusok vagy költők szavainál is. „Örök életet adó igék”[7], mert magukban foglalják, kifejezik és átadják az Isteni élet teljességét, amelynek soha nem lesz vége.

Jézus feltámadt és él. Az Ő igéje, bár a múltban hangzott el, mégsem egyszerű emlék csupán. Olyan szavak ezek, amelyekkel ma hozzánk fordul, de szól általuk minden kor minden emberéhez is, mert ezek egyetemes és örök igék.

Jézus igéi! Minden bizonnyal – talán mondhatjuk így -, ezek voltak az Ő legművészibb alkotásai. Az Ige, aki emberi szóval beszél: milyen tartalom, micsoda erő, milyen hangsúly, micsoda tónus!

„Egy napon – írja pl. Nagy Szent Vazul[8] –, mintha hosszú álomból ébredtem volna, az Evangélium igazságának csodálatos fényét szemléltem, és felfedeztem, hogy mennyire hiábavaló a világ fejedelmeinek bölcsessége.”[9]

Lisieux-i Teréz 1897. május 9-én kelt levelében így ír: „Előfordul, hogy amikor bizonyos lelki témájú értekezéseket olvasok… szegény, kis lelkem gyorsan elfárad. Becsukom hát a bölcselkedők könyvét, melytől szétrobban a fejem, és kiszárad a szívem, és kezembe veszem a Szentírást. Hirtelen minden ragyogóvá lesz: egyetlen igéje is végtelen távlatokat nyit meg lelkem előtt, és a tökéletesség elérése egyszerűnek tűnik.”[10]

Igen, az isteni szavak jóllakatják a végtelenre teremtett lelket; és mivel ez a szó fény, szeretet és élet, ezért belülről világítja meg nemcsak az elmét, hanem az egész létet. Békét ad, azt a békét, amelyet Jézus sajátjának nevez: „az én békémet” – még a zavaros, szorongással teli pillanatokban is. Teljes örömöt ad még a lelket marcangoló fájdalom közepette is, erőt ad különösen akkor, amikor elcsüggednénk vagy elbátortalanodnánk. Szabaddá tesz, mert megnyitja az Igazság útját.

„Uram, kihez mennénk? Az örök élet igéi nálad vannak.”

Az e havi Életige arra emlékeztet minket, hogy az egyetlen Mester, akit követni akarunk: Jézus – még akkor is, ha úgy tűnik, szavai kemények és túl nagy követelményeket támasztanak: hogy legyünk becsületesek a munkánkban, hogy bocsássunk meg, másokat szolgáljunk ahelyett, hogy önző módon magunkra gondolnánk, maradjunk hűségesek a családi életben, ápoljunk egy élete végén járó beteget anélkül, hogy teret engednénk az eutanázia gondolatának…

Sok olyan mester van, aki könnyű megoldásokat, kompromisszumokat javasol. Mi az egyetlen Mestert akarjuk hallgatni és követni, mert csak Ő szól igazat, és csak neki vannak „örök életet adó igéi”. Így mi is elismételhetjük Péter szavait.

Most, a nagyböjtben, amikor a Feltámadás nagy ünnepére készülünk, valóban az egyetlen Mester iskolájába kell járnunk, az Ő tanítványává kell lennünk. Bennünk is szenvedélyes szeretetnek kell megszületnie Isten Igéje iránt: figyelemmel be kell fogadnunk, amikor a templomokban hirdetik, olvasnunk, tanulmányoznunk, elmélkednünk kell azt…

Mindenekelőtt azonban arra kaptunk meghívást, hogy megéljük, ahogyan azt a Szentírás maga is tanítja: „A tanítást váltsátok tettekre, ne csak hallgassátok, mert különben magatokat csaljátok meg!”[11] Ezért szentelünk különleges figyelmet egy igének minden hónapban, és hagyjuk, hogy belénk hatoljon, átalakítson, hogy életté váljon bennünk. Jézus egy-egy szavát megélve éljük az egész Evangéliumot, mert Ő minden szavában teljesen nekünk ajándékozza magát, Ő maga jön hozzánk, hogy bennünk éljen. Olyan, mint a Feltámadott isteni bölcsességének egy cseppje, mely apránként lelkünk mélyére hatol, és korábbi gondolkodásmódunk, akaratunk és viselkedési szokásaink helyébe lép az élet minden területén.

Chiara Lubich

---

[1] V.ö.: Lk 9,11

[2] V.ö.: Mt 7,29

[3] Jn 7,46

[4] V:ö.: Jn 16,25-29; 3,12

[5] Jn 6,60

[6] Jn 6,67

[7] Jn 6,68

[8] Vazul (330-379), a nagy egyházatyák egyike, Cezárea püspöke

[9] Ep. CCXXIII, 2.

[10] 202. sz. levél

[11] Jak 1,22

Életige, 2003. február

„Hallgassátok ma az Ő szavát” (Zsolt 95(94),8)

A zsoltár, amelyben ez az ige található, arra emlékeztet minket, hogy Isten népe vagyunk; Ő pedig vezetni akar bennünket, mint a nyáját legeltető pásztor, hogy eljussunk az ígéret földjére. Ő, aki öröktől fogva gondolt ránk, tudja, hogyan kell előremennünk ahhoz, hogy teljességben éljünk, és eljussunk az igazi létre. Mivel szeret minket, megsúgja, hogy mit tegyünk és mit ne; megmutatja az utat, amelyen haladnunk kell.

Isten úgy szól hozzánk, mint barátaihoz, mert be akar vonni bennünket a Vele való közösségbe. A zsoltár zárógondolata szerint, ha valaki hallgat az Ő szavára, belép Isten nyugalmának országába, vagyis az ígéret földjére, a Mennyország boldogságába.^[1]

Jézus is pásztorhoz hasonlítja magát, aki mindannyiunkat elvezet az élet teljességére. Szól hozzánk, és tanítványai, akik ismerik Őt, hallgatnak hangjára, és követik Őt. Ő pedig megígéri nekik az örök életet.^[2]

Isten mindenkihez szól. Erre emlékeztet minket a II. Vatikáni Zsinat is: „Lelkiismerete mélyén az ember olyan törvényt fedez fel, amelyet nem ő szab magának, de amelynek engedelmeskednie kell. Ennek a törvénynek a hangja, mely mindig arra szólítja, hogy szeressen, hogy jót tegyen és kerülje a rosszat, szükség esetén azt súgja: »tégy így« vagy »ezt ne tedd«. Az ember valójában Isten törvényét hordozza szívében…”^[3]

Mit kell tennünk, amikor Isten a szívünkhöz szól? Egyszerűen hallgatnunk kell erre a Szóra, tudva, hogy biblikus értelemben „hallgatni” azt jelenti, hogy teljes mértékben csatlakozunk és alkalmazkodunk ahhoz, amit hallunk, és engedelmeskedünk neki. Ez azt jelenti, hogy engedjük, hogy Isten kézen fogjon és vezessen minket.^[4] Rábízhatjuk magunkat, mint a gyermek, aki hagyja, hogy édesanyja karjában tartsa és vigye. A keresztényt a Szentlélek vezeti.

„Hallgassátok ma az Ő szavát”

E szavak után a zsoltár így folytatódik: „Ne keményítsétek meg a szíveteket”. Jézus is sokszor beszélt a szív keménységéről. Ellenállhatunk Istennek, bezárkózhatunk előtte és visszautasíthatjuk, hogy hallgassunk szavára. A megkérgesedett szív nem hagyja formálni magát.

Néha nem is rosszakaratról van szó. Inkább arról, hogy „azt a hangot” nehéz megkülönböztetni a bennünk visszhangzó sok más hangtól. Szívünket gyakran megfertőzi a sok fülsiketítő zaj: a bűnre vezető rendetlen hajlamok, az Isten tervének ellenálló világi gondolkodásmód, a divat, a reklámszövegek… Tudjuk, hogy milyen könnyen összetévesztjük saját véleményünket és vágyainkat a bennünk élő Lélek hangjával, és hogy ezért milyen könnyen önkényessé és szubjektívvé válhatunk.

Sohasem felejtkezhetem meg arról, hogy a Valóság bennem van. Mindent el kell hallgattatnom magamban, hogy felfedezhessem Isten hangját. Felszínre kell hozni ezt a hangot, mint gyémántot a sárból: megtisztítani, láthatóvá tenni és hagyni, hogy vezessen. Akkor majd mások vezetője is lehetek, mert Isten halk hangja ösztönöz és megvilágosít. Ez a lélek mélyéről felszálló sugallat: bölcsesség és szeretet, a szeretetet pedig tovább kell adni.

„Hallgassátok ma az Ő szavát”

Hogyan finomítsuk természetfelettire való érzékenységünket az evangélium logikájára, hogy képesek legyünk befogadni azt, amit ez a hang tanácsol?

Mindenekelőtt folytonosan újra kell evangelizálnunk magunkat, úgy, hogy forgatjuk és olvassuk Isten igéit, elmélkedünk rajtuk és éljük az Evangéliumot, hogy így egyre inkább evangéliumi gondolkodásmódra tegyünk szert. Minél inkább megismerjük azokat az igéket, amelyek Jézus ajkáról fakadtak, aki Isten megtestesült Igéje, annál inkább megtanuljuk felismerni Isten bennünk szóló hangját. És ezt imádságban is kérhetjük.

Aztán hagynunk kell, hogy a Feltámadott éljen bennünk, azáltal, hogy megtagadjuk önmagunkat, és hadat üzenünk mindig lesben álló önzésünknek és „régi emberünknek”. Ehhez késznek kell lennünk arra, hogy nemet mondjunk mindarra, ami ellentétben áll Isten akaratával, és igent arra, amit Ő kér; hogy nemet mondjunk önmagunknak a kísértés pillanataiban, elvágva annak ösztönzéseit, és igent azokra a feladatokra, amelyeket Isten ránk bízott; igent a minden felebarát iránti szeretetre, igent a próbatételekre és nehézségekre, amelyekkel találkozunk.

Végül könnyebben be tudjuk fogadni Isten hangját, ha a Feltámadott közöttünk van, vagyis akkor, ha annyira szeretjük egymást, hogy eljutunk a kölcsönösségre, a közösség és a testvériség oázisát teremtve meg ezáltal mindenütt. A köztünk lévő Jézus olyan, mint a hangszóró: mindannyiunkban felerősíti Isten hangját, amely így érthetőbbé válik. Pál apostol is azt tanítja, hogy a közösségben megélt keresztény szeretet egyre gazdagítja ismereteinket és javítja ítélőképességünket, ezáltal segít minket abban, hogy mindig a jobbat tudjuk választani.^[5]

Életünket akkor a bennünk és a köztünk lévő Isten kettős tüzében éljük. Ebben az isteni kohóban fogunk alakulni, és gyakorlatra teszünk szert abban, hogy Jézust hallgassuk és kövessük.

Csodálatos az az élet, amelyet – amennyire csak lehetséges – a Szentlélek irányít: gazdag, erővel és lendülettel teli, hiteles és ragyogó.

Chiara Lubich

---

[1] V.ö.: Zsid 3,7-4,11

[2] Jn 10,28

[3] Gaudium et Spes 16

[4] V.ö.: Zsolt 73(72),23-24

[5] V.ö.: Fil 1,9

Életige, 2003. január

„Ezt a kincset cserépedényben őrizzük” (2 Kor 4,7)

A korintusi keresztények kezdték összehasonlítani Pált a többi kortárs prédikátorral, akik több hozzáértéssel, nagyobb ékesszólással beszéltek. Szívesen hallgatták a szép szónoklatokat és a filozófiai eszmefuttatásokat. Pál viszont egyszerűen, az emberi bölcsesség hangzatos szólamai nélkül[1], s az átélt próbatételek folytán fizikai erejében megfogyatkozva állt elébük. Jézus azonban neki nyilatkoztatta ki magát teljességében a damaszkuszi úton. Ettől kezdve Isten élő ragyogásban tartotta Pál szívében Fia fényét, és arra adott neki küldetést, hogy ezt a fényt mindenkihez elvigye[2]. Pál mégis mindenkinél jobban tudatában volt annak, hogy a rá bízott mérhetetlen értékű küldetés mennyire nem áll arányban személyének alkalmatlanságával: olyan, mintha egy szegényes cserépedénybe kincset helyeznének.

Hányszor megesik, hogy a ránk bízott feladatokkal kapcsolatban mi is megtapasztaljuk szegénységünket, korlátainkat, elégtelenségünket; azt, hogy képtelenek vagyunk teljes mértékben megfelelni hivatásbeli kötelezettségeinknek; hogy tehetetlenül állunk az erőnket meghaladó helyzetek előtt. Ezen kívül olyan hajlamokat és vonzalmakat is észlelünk magunkban, amelyek inkább a rossz, mint a jó felé irányulnak, és amelyeknek gyenge akaratunk nehezen tud ellenállni. Úgy, mint Pál, mi is agyagedénynek érezzük magunkat.

Ugyanezt a gyengeséget és törékenységet könnyen észrevesszük azokban is, akik mellettünk vannak: a családban ugyanúgy, mint abban a közösségben vagy csoportban, amelynek tagjai vagyunk.

Hogyan is ne jutnának eszünkbe Pál szavai ebben a hónapban, amikor részt veszünk a keresztények egységéért tartott imahéten? Hiszen mi keresztények, az Istentől kapott kincs ellenére, századokon át nem tudtunk egységben élni.

„Ezt a kincset cserépedényben őrizzük”

Ha csak azt a cserépedényt néznénk, amik vagyunk, elbátortalanodhatnánk. Ami ezzel szemben számít, az a magunkban hordozott kincs, amire teljes figyelmünket összpontosítani kell! Pál tudta, hogy az ő cserépedényében Krisztus lakozik: maga Krisztus él benne[3], és ez megadta neki a bátorságot ahhoz, hogy mindenre bátran vállalkozzon Isten országának hirdetéséért.

Mi is megtapasztalhatjuk azt a végtelen kincset, amelyet keresztényként magunkban hordozunk: a Szentháromságot. Ha a lelkembe nézek, fölfedezem jelenlétét magamban: olyan, mint a mérhetetlen szeretet, mint egy kifürkészhetetlen mélység; mint a végtelen; mint egy isteni nap.

Ha körülnézek, akkor másokban is megtanulom felfedezni a bennük lakozó kincset, túllátva agyagedényükön, amely azonnal, világosan szembetűnik. Nem állok meg a külsőnél. II. János Pál arra emlékeztet, hogy a bennünk élő Szentháromság fényét „észre kell vennünk mellettünk élő testvéreink arcán”[4].

„Ezt a kincset cserépedényben őrizzük”

Hogyan éljük ezt az igét?

Ez az ige nekünk szól. És ebbe kivétel nélkül mindenki beletartozik. „A keresztényeknek együtt kell megismertetniük másokkal ezt a kincset, amely dicsőségesen ott ragyog a Feltámadott arcán.”[5] De ahhoz, hogy teljesen tudatában legyünk annak, hogy milyen kincset birtokolunk, kapcsolatba kell lépnünk vele. Igen: megtanulhatunk együtt élni a Szentháromsággal, míg fel nem oldódunk Benne. Személyes kapcsolatra tehetünk szert mindhárom isteni személlyel: az Atyával, a Fiúval és a Szentlélekkel; hogy maga Isten éljen és cselekedjen bennünk.

Ott van az Atya. A mi cserépedényünkben jelen van az Atya. Minden figyelmünket Rá irányíthatjuk, minden gondunkat Őreá vethetjük, ahogyan Péter apostol javasolja[6]. Az ember ugyanis így viszonyul atyjához: ráhagyatkozik mindenben, teljes bizalommal. Egy apára pontosan ez jellemző: ő a támasz; és a fia biztos lehet abban, hogy gyermekként teljes bizalommal ölelő karjaiba vetheti magát.

A Fiú is ott van bennünk: Jézus, a megtestesült Ige. Ott van Jézus bennünk. Megtanultuk, hogy mélyen szeressük Őt, mindenütt, ahol jelen van: az Eukarisztiában, az Igében, amikor egyek vagyunk az Ő nevében, a szegényekben, az Őt képviselő elöljáróban…, szívünk mélyén. Sőt, megtanulhatjuk szeretni Őt korlátainkban, gyengeségeinkben, bukásainkban, mert Ő magára vette gyarlóságunkat és törékenységünket, noha bűnt nem követett el. Mivel Jézus, a megtestesült Ige, mindenben közösséget vállalt velünk, ezért támaszunk lehet az élet bármilyen próbatételében. Megmutatja, hogy hogyan legyünk úrrá rajtuk; hogy aztán újra fényt, békét és erőt adjon nekünk.

És ott van a Szentlélek. A Lélek, akiben teljesen megbízhatunk, mint másik önmagunkban. Ő mindig válaszol, amikor segítségül hívjuk, és a bölcsesség szavait adja ajkunkra. Mindig megerősít, támogat, igazi barátként szeret bennünket, fényt ad nekünk.

Mit akarhatnánk még többet? Az egyetlen Szeretet szállást vett szívünkben: ez a mi kincsünk. A cserépedény – akár a miénk, akár másoké – nem lesz akadály többé, nem bátortalaníthat el minket. Inkább arra emlékeztet majd, hogy az a fény és élet, amelyet Isten ki akar árasztani bennünk és körülöttünk, nem a mi emberi képességeink gyümölcse, hanem – ha felismerjük és szeretjük jelenlétét magunkban – Ő maga működik bennünk és általunk.

Akkor mi is, mint Pál, mindent meg merünk majd tenni Isten Országáért, és nagyobb erővel törekszünk majd, hogy eljussunk a keresztények teljes és látható közösségére, hogy azután vele ismételhessük: „Ezt a kincset cserépedényben őrizzük, hogy a nagyszerű erőt ne magunknak, hanem Istennek tulajdonítsuk.” (2 Kor 4,7)

Chiara Lubich

---

[1] V.ö.: 1 Kor 2,13

[2] V.ö.: 2 Kor 4,6

[3] V.ö.: Gal 2,20

[4] Novo millennio ineunte, 43.

[5] A 2003. évi “keresztények egységéért végzett imahét” hivatalos szövegéből: kommentár az első naphoz