Életige, 2004. március

„Ne gondoljatok a régi dolgokra, és az elmúltakra ne figyeljetek! Íme, én valami újat viszek végbe.” (Iz 43,18-19)

A babiloni fogság idején Izrael népe vágyakozva gondolt vissza a múltra, arra a dicsőséges korra, amikor Isten erős jobbja kiszabadította őseiket az egyiptomi rabszolgaságból. Most viszont az a gondolat kísérti őket, hogy Isten nem küld számukra még egy Mózest, és nem művel olyan nagy csodákat, mint egykor. Emiatt örökre idegen földön kell maradniuk.

Azonban Cirusz, a perzsa király, Kr.e. 539-ben felszabadította a választott népet, mely ezután még különösebb módon tért vissza az ígéret földjére, mint amilyen az Egyiptomból való kivonulás volt.

Isten sohasem ismétli önmagát! Végtelen szeretetével túltesz a múltban végbevitt tettein, és minden elképzelésünket felülmúlja. Ezért adja Izajás próféta ajkára az alábbi felszólítást:

„Ne gondoljatok a régi dolgokra, és az elmúltakra ne figyeljetek! Íme, én valami újat viszek végbe.”

Könyve végén Izajás egy példa nélküli, ragyogó jövőről is beszél: az új ég és az új föld teremtéséről. Isten olyan hatalmas művet hoz majd létre, hogy „a régi feledésbe merül, és eszébe sem jut többé senkinek”[1].

Izajás gondolatát folytatva mondja el Pál apostol, hogy Isten rendkívüli módon lép be történelmünkbe. Jézus halála és feltámadása által újjáalkotja az embert, Fiában új életre teremti őt[2]. A Jelenések könyvében pedig Isten bejelenti, hogy a történelem végén az egész világmindenséget újrateremti: „Íme, újjáalkotok mindent.”[3]

Izajás szavai tehát áthatják az egész Szentírást, és ma is ugyanazt mondják nekünk:

„Ne gondoljatok a régi dolgokra, és az elmúltakra ne figyeljetek! Íme, én valami újat viszek végbe.”

Mi vagyunk az a „valami új”, az „új teremtés”, amelyet Isten létrehoz. Fián keresztül – ha befogadjuk Őt az igében és valamennyi ajándékában – újjáalkotja létünket és cselekvésmódunkat. Így Jézus él és munkálkodik bennünk. Ő az, aki megújítja kapcsolatainkat a családban, az iskolában, a munkahelyen… Ő az, aki rajtunk keresztül megújítja a társadalmi életet, a kultúra, a pihenés, az egészségügy, a gazdaság vagy a politika világát; egyszóval az emberi tevékenység minden területét, ahol elkötelezetten dolgozunk.

Ne gondoljunk sóvárogva az elmúlt szép dolgokra, és ne keseregjünk hibáinkon! Higgyünk inkább állhatatosan Isten munkájában, abban, hogy Ő továbbra is „valami újat” visz végbe.

Isten megadja nekünk a lehetőséget arra, hogy mindig újrakezdjünk. Megszabadít minket a múlt befolyásától, súlyától. Az élet így egyszerűbbé válik, könnyebb, tisztább, frissebb lesz. Pál apostolhoz hasonlóan mi is, múltunkról elfelejtkezve, szabadon futhatunk Krisztushoz, aki az élet és az öröm teljessége.[4]

„Ne gondoljatok a régi dolgokra, és az elmúltakra ne figyeljetek! Íme, én valami újat viszek végbe.”

Hogyan éljük meg tehát ezt az igét? Úgy, hogy megpróbáljuk szeretettel megtenni napunk minden pillanatában azt, amit Isten kér tőlünk: a tanulást, a munkát, a gyermekek gondozását, az imádságot, a játékot és közben elvágunk minden mást, ami abban a pillanatban nem Isten akarata. Így nyitottak maradunk arra, amit Ő akar végbevinni bennünk és körülöttünk, és készek leszünk befogadni azt a különleges kegyelmet, amit minden pillanatunkhoz meg akar adni.

Éljünk így, és ajánljuk Istennek minden tettünket azzal, hogy kimondjuk Neki: „Érted”! Ha így teszünk, akkor a bennünk élő Jézus maradandó műveket hoz majd létre.

Chiara Lubich

---

[1] Iz 65,17

[2] vö: 2 Kor 5,17

[3] Jel 21,5

[4] vö: Fil 3,13-14

Életige, 2004. február

„Itt vagyok, engem küldj!” (Iz 6,8)

A Krisztus előtti nyolcadik században Izrael népe kritikus időszakot élt át. Isten, akit a zsidó hagyomány JHWH-nak (Jahvénak) hívott, olyan prófétát keres, aki az Ő nevében szól a néphez, hírül adva Emmánuel, „velünk az Isten” szabadító eljövetelét. Ezért teljes méltóságában jelenik meg a templomban imádkozó Izajásnak.

A hatalmas Isten színe előtt a próféta átérzi semmiségét és bűnös voltát, és így kiált fel: „Tisztátalan ajkú ember vagyok!”[1] Ekkor egy angyal az oltáron égő tűzből vett izzó szénnel megtisztítja ajkait. Izajás, akit teljesen megújít a mennyei tett, az Isten által feltett kérdésre: „Kit küldjek? Ki megy el helyettem?”[2] immár készségesen így válaszol: „Itt vagyok, engem küldj!”

Vajon önhittség a próféta részéről, hogy ajánlkozik Istennek? Nem. Azért nem, mert nem ő a kezdeményező, hanem Isten. Izajás az Ő meghívására válaszol:

„Itt vagyok, engem küldj!”

A prófétához hasonlóan az üdvösségtörténet során Isten folytonosan meghív férfiakat és nőket, akikre különleges küldetést bíz. Mindenkire szeretettel tekint: az ő szemében senki sem jelentéktelen. Néha azt érezzük, hogy életünk haszontalan vagy értelmetlen. Isten hívása azonban teljes mértékben átalakítja. Egyenesen hozzám, hozzád fordul: meghív arra, hogy részesei legyünk annak a szeretet-tervnek, amelyet az emberiségről és a teremtett világról alkotott.

Úgy fordul hozzám, hozzád, ahogyan Izajáshoz, Máriához, Péterhez; és minden alkalommal ezt kérdezi: „Kit küldjek?” Belénk helyezi bizalmát, és arra hív, hogy munkatársai legyünk. Mi pedig rendelkezésére állhatunk igenünkkel, melyben megismétlődik Izajás, Mária és az előttünk járó keresztények egész sorának igenje.

Ha igent mondok minden vágyára, amit napról napra értet meg velem, minden tettem, még a legkisebb és jelentéktelennek tűnő is értékes lesz, fontossá válik: hozzájárul Isten Országának eljöveteléhez, és az egyetemes testvériség megvalósulásához.

Mi sem vagyunk önhittek, ha igennel válaszolunk. A kezdeményezés ugyanis mindig az Övé, Ő az, aki elsőként szeret. Mi csak szeretetből fakadó választ adunk arra a szeretetre, amely megelőzött minket. Valóban, az, hogy készen állok minden kérésének teljesítésére és teszek is érte, annak köszönhető, hogy Ő meghívott engem. Ezért vagyok képes arra, hogy ezt ismételjem:

„Itt vagyok, engem küldj!”

Úgy érezzük, hogy nem vagyunk alkalmasak arra a küldetésre, amelyet Ő szánt nekünk? Úgy tűnik, hogy nincs elég képességünk és erőnk ahhoz, hogy véghezvigyük?

Ha Izajás megtorpant volna saját méltatlanságánál vagy korlátainál, ezt ismételgethette volna: „Tisztátalan ajkú ember vagyok!” Mária számára lehetetlennek tűnt az, hogy Isten anyja legyen, annyira rendkívüli volt a neki szóló üzenet. Péter apostol, amikor Jézus meghívta, önkéntelenül így válaszolt: „Uram, menj el tőlem, mert bűnös ember vagyok!”[3]

A meghívással együtt Isten azt a képességet is megadja nekünk, hogy teljesítsük azt a küldetést, amit ránk bíz: „Istennél semmi sem lehetetlen”[4]. Izajásnak meg kellett tisztítani az ajkát, hogy Isten nevében szólhasson. Máriát elárasztja a Szentlélek jelenléte és a Magasságbeli ereje[5]. Pétert abban a küldetésében, hogy „kőszikla” legyen, magának Jézusnak az imája segíti[6].

Minden igenünkre megkapjuk az Isten akaratának elvégzéséhez szükséges kegyelmeket.

„Itt vagyok, engem küldj!”

Így történt ez velünk is, amikor történetünk kezdetén 1943-ban megértettük, hogy Isten végtelenül szeret minket. Erős ösztönzést éreztünk arra, hogy mindenkinek elmondjuk ezt a nagy hírt: „Isten végtelenül szeret téged, Isten végtelenül szeret minket”.

Néhány hónappal később, Krisztus Király ünnepén történt, hogy teljesen magukkal ragadtak bennünket az aznapi liturgia szavai: „Kérd tőlem, és örökségül adom neked a népeket, birtokodul a föld határait.”[7] Az egységre, az egyetemes testvériségre való felszólítás volt ez.

Letérdeltünk az oltár körül, és talán a Szentlélek ösztönzésére így szóltunk Jézushoz: „Te tudod, hogy hogyan valósulhat meg az egység. Itt vagyunk. Ha akarod, használj fel minket!” Ezzel mondtuk ki együtt: „Itt vagyok, engem küldj!” Akkor még csak egy kis csoport voltunk, hét-nyolc lány, de válaszoltunk Jézusnak.

Az azóta eltelt hatvan év alatt ez a lelkület 182 országba jutott el, a Mozgalom több ezer tagjának élete által.

Ez a tapasztalat alátámasztja, hogy milyen hatalmas dolgokra képes Isten, ha olyan emberekre talál, akik készek válaszolni hívására.

Chiara Lubich

---

[1] Iz 6,5

[2] Iz 6,8

[3] Lk 5,8

[4] Lk 1,37

[5] v.ö.: Lk 1,35

[6] v.ö.: Lk 22,31

[7] Zsolt 2,8

Életige, 2004. január

„Az én békémet adom nektek.” (Jn 14,27)

Földünkön kb. harminc helyen dúl ma háború. Némelyik a szemünk előtt zajlik, a többiről viszont megfeledkeztünk, bár azok sem kevésbé kegyetlenek. Erőszak, gyűlölet és széthúzás pedig olyan országokban is előfordul, ahol „béke” uralkodik.

Minden nép, minden ember érzi, hogy szíve mélyén békére, összhangra, egységre vágyik. Mégis látjuk, hogy minden erőfeszítés és jó szándék ellenére több ezer éves próbálkozás után sem vagyunk képesek szilárd és tartós békét teremteni.

Jézus azért jött, hogy elhozza nekünk a békét, melyről azt mondta, hogy nem olyan, mint amit a „világ ad”[1], mert nemcsak a háború, a civakodás, a megosztottság vagy a sérelmek megszűntét jelenti. Az „Ő” békéje mindezt magába foglalja, de ennél sokkal több: az élet és az öröm teljessége, az ember menedéke minden téren, a népek közötti szeretetben megvalósuló szabadság és testvériség. Ő maga a mi békénk[2], ezért mondhatja nekünk:

„Az én békémet adom nektek.”

Mit tett Jézus azért, hogy nekünk adja az „Ő” békéjét?

Személyesen fizetett meg érte. Akkor ígérte meg nekünk ezt a békét, amikor egyik barátja elárulta Őt, ellenségei kezére adták, kegyetlen és gyalázatos halálra ítélték. A két ellenséges fél közé állt, magára vette a gyűlöletet és a széthúzást, ledöntötte a népeket elválasztó falakat.[3] Miután irántunk való szeretetből megtapasztalta az Atyától való elhagyatottság érzését, kereszthalálával újra egyesítette az embereket Istennel és egymással, s ezzel elhozta a földre az egyetemes testvériséget.

A béke építése tőlünk is olyan szeretetet kér, mely képes szeretni azt is, aki nem viszonozza azt, képes megbocsátani, túllátni az „ellenség” kategórián, képes úgy szeretni a másik hazáját, mint a sajátját. Azt kéri tőlünk, hogy a csak saját érdekeikre és dolgaikra koncentráló félszeg emberekből a hétköznapok kis hőseivé váljunk, akik napról napra testvéreiket szolgálva még életüket is készek odaadni értük. Ez a szeretet új szívet és új szemet is kér tőlünk, hogy mindenkiben az egyetemes testvériségre hivatott embert szeressük és lássuk.

„Még a veszekedős szomszédokban is?” – kérdezhetnénk. –„Abban a kollégámban is, aki karrierem útjában áll? Azokban is, akik másik párthoz tartoznak, vagy a kedvenc focicsapatom ellen drukkolnak? A más vallású vagy más nemzetiségű emberekben is?”

Igen. Mindannyian fivéreim és nővéreim ők. A béke pontosan itt kezdődik, abban a kapcsolatban, amelyet felebarátaimmal építek. „A rossz az emberek szívében születik” – írta Igino Giordani. – „Tudatára kell ébrednünk: ahhoz, hogy elhárítsuk a háborús veszélyt, ki kell vetnünk magunkból azt az agresszív, mások kihasználására és az önzésre épülő lelkületet, amelyből a háború fakad.”[4]

„Az én békémet adom nektek.”

Ma hogyan adhatja nekünk Jézus az Ő békéjét?

Jelen lehet közöttünk kölcsönös szeretetünk és egységünk által[5]. Így megtapasztalhatjuk az Ő fényét, az Ő erejét és az Ő Lelkét, melynek gyümölcsei: szeretet, öröm és béke[6]. A béke és az egység egymással párhuzamosan halad.

Ebben a hónapban, amikor még inkább imádkozunk azért, hogy eljussunk az egyházak közötti teljes és látható közösségre, jobban észrevesszük az egység és a béke közötti kapcsolatot is. Az utóbbi években láttuk, hogy az egyházak és az egyes keresztények milyen sokat tettek együtt a békéért.

Hogyan is tehetnénk tanúságot a Jézus által hozott igazi békéről, ha közöttünk, keresztények között nincs meg a szeretet teljessége, nem vagyunk egy szív egy lélek, mint az első jeruzsálemi közösség[7]?

Ha mi megváltozunk, a világ is meg fog változni. Természetesen, ha van rá lehetőségünk, foglalkoznunk kell azzal is, hogy megoldjuk a konfliktusokat, hogy olyan törvényeket dolgozzunk ki, melyek elősegítik az egyének és a népek együttélését. De mindenekelőtt helyezzük fénybe azt, ami összeköt bennünket! Így hozzájárulhatunk a béke kultúrájának megteremtéséhez, és együtt dolgozhatunk az emberiség boldogulásáért.

Ha megvédjük és terjesztjük az igazi értékeket, mint pl. a tolerancia, a tisztelet, a türelem, a megbocsátás, a megértés, akkor a békével ellentétes magatartásformák maguktól szertefoszlanak.

Ezt tapasztaltuk a második világháború alatt is, amikor néhányan lányok elhatároztuk, hogy csak azért akarunk élni, hogy szeressünk. Fiatalok voltunk és félénkek, mégis minden megváltozott, amikor elkezdtünk egymásért élni, másokat segíteni a nélkülözőkön kezdve, és őket szolgálni életünk árán is. Új erő töltötte el szívünket, és láttuk, hogy a társadalom kezd megváltozni, mert megújulásnak indult egy kis keresztény közösség, a „szeretet civilizációjának” magja. Végül mindig a szeretet győz, mert erősebb mindennél.

Próbáljunk meg így élni ebben a hónapban, hogy a béke és az igazságosság kultúrájának kovásza lehessünk! Így megszületik bennünk és körülöttünk az új emberiség.

Chiara Lubich

---

[1] v.ö.: Jn 14,27

[2] v.ö.: Ef 2,14

[3] v.ö.: Ef 2,14-18

[4] L’inutilità della guerra /A háború nem megoldás/ Róma, 2003, 2. kiadás, 111. o.

[5] v.ö.: Mt 18,20

[6] v.ö.: Gal 5,22

[7] v.ö.: ApCsel 4,32

Életige, 2003. december

„Akinek két ruhája van, az egyiket adja oda annak, akinek egy sincs! S akinek van mit ennie, ugyanígy tegyen!” (Lk 3,11)

Ebben az adventi időszakban, amikor karácsonyra készülünk, újra előtérbe kerül Keresztelő Szent János alakja. Isten azért küldte őt, hogy előkészítse az eljövendő Messiás útját. Akik hozzá fordultak, azoktól életük gyökeres megváltoztatását kérte: „Teremjétek hát a bűnbánat méltó gyümölcsét!”[1] És aki azt kérdezte tőle: „Mit tegyünk tehát?”[2], annak így válaszolt:

„Akinek két ruhája van, az egyiket adja oda annak, akinek egy sincs! S akinek van mit ennie, ugyanígy tegyen!”

Miért adjak a másiknak a magaméból?

A másikat is Isten teremtette, úgy, mint engem. Testvérem ő, lényem része. „Nem tudok kárt tenni benned anélkül, hogy meg ne sebezném saját magamat is”[3] – mondta Gandhi. Ajándéknak lettünk teremtve egymás számára, Isten képmására, aki Szeretet. A szeretet isteni törvénye be van írva génjeinkbe. Jézus, amikor közénk jött, világosan kinyilatkoztatta ezt nekünk, amikor új parancsot adott: „Amint én szerettelek titeket, úgy szeressétek egymást ti is!”[4] Ez a „Mennyország törvénye”, a Szentháromság élete itt a földön, az evangélium szíve. Amint az Atya, a Fiú és a Szentlélek teljes közösségben élnek a Mennyben, annyira, hogy teljesen egyek[5], ugyanúgy a földön mi is olyan mértékben vagyunk önmagunk, amennyire megéljük a szeretet kölcsönösségét. Amint a Fiú ezt mondja az Atyának: „mindaz, ami az enyém, a tiéd, és ami a tiéd, az enyém”[6], úgy közöttünk is akkor valósul meg teljes mértékben a szeretet, ha nemcsak a lelki javakat osztjuk meg, hanem az anyagiakat is.

Felebarátunk szükséglete mindenki szükségletévé kell, hogy váljon. Valakinek nincs állása? Mintha nekem nem lenne. Valakinek beteg az édesanyja? Úgy segítem őt, mintha az enyém lenne az. Van, aki éhes? Mintha én lennék éhes, és úgy próbálom előteremteni az ételt, mintha saját magamnak tenném.

Ez a jeruzsálemi első keresztények tapasztalata: „A hívők sokaságának egy volt a szíve-lelke. Egyikük sem mondott birtokából semmit sem a saját tulajdonának, hanem mindenük közös volt.”[7] Olyan vagyonközösség volt ez, amelyet bár nem volt kötelező, mégis nagyon intenzíven gyakoroltak. Pál apostol megmagyarázza: nem arról van szó, hogy egyeseket nehéz helyzetbe kellene hozni azért, hogy másokon segítsünk, hanem arról, hogy megvalósuljon az „egyenlő mérték szerint”[8] elve.

Cezáreai Szent Vazul ezt mondja: „Az éhezőket illeti meg az a kenyér, amit félreteszel, ládafiában őrzött kabátod a mezítelennek jár, rejtve őrzött pénzed pedig a szükséget szenvedőké.”[9]

Szent Ágoston pedig: „A gazdagok feleslege a szegényeket illeti.”[10]

„A szegényeknek is segíteniük kell egymáson: egyikük lábát kölcsönözheti a sántának, a másikuk szemét a vaknak; ismét más meglátogathatja a betegeket.”[11]

„Akinek két ruhája van, az egyiket adja oda annak, akinek egy sincs! S akinek van mit ennie, ugyanígy tegyen!”

Ma is élhetünk úgy, mint az első keresztények. Az evangélium nem utópia. Ezt bizonyítják pl. azok az új egyházi mozgalmak, amelyeket a Szentlélek hozott létre az egyházban, hogy az első keresztények evangéliumi radikalitását hívja újra életre frissességével, és hogy válaszoljon az óriási igazságtalanságban és szegénységben élő mai társadalom nagy kihívásaira.

Emlékszem a Fokoláre Mozgalom kezdetére, amikor az új karizma a szegények iránti különleges szeretetet ültette a szívünkbe. Amikor találkoztunk velük az utcán, felírtuk egy kis jegyzetfüzetbe a címüket, hogy felkereshessük őket, hogy segítsünk nekik. Jézust láttuk bennük, aki azt mondta: „nekem tettétek”[12]. Miután meglátogattuk őket viskóikban, meghívtuk őket magunkhoz ebédre. Nekik tartogattuk a legszebb asztalterítőt, a legjobb evőeszközöket, a legjobb falatokat. Az első fokolárban az asztalnál így foglaltunk helyet: egy fokolarina, egy szegény, egy fokolarina, egy szegény…

Egy nap úgy éreztük, az Úr azt kéri tőlünk, hogy váljunk mi magunk szegénnyé, hogy így szolgálhassuk a szegényeket és mindenkit. Ezért mindegyikünk az első fokolár egyik szobájának közepére tette mindazt, amiről úgy gondolta, hogy felesleges a számára. Volt ott tavaszi kabát, egy pár kesztyű, kalap, még egy szőrmebunda is… Azóta pedig, hogy adni tudjunk a szegényeknek, olyan vállalatokat alapítottunk, amelyek munkahelyet biztosítanak, nyereséget termelnek, amit a rászorulók kapnak meg.

De még sokat kell tennünk a „szegényekért”.

„Akinek két ruhája van, az egyiket adja oda annak, akinek egy sincs! S akinek van mit ennie, ugyanígy tegyen!”

Lehet, hogy észre sem vesszük, hogy milyen sok kincsünk van, amit közösbe tehetünk. Finomítani kell érzékenységünkön, és el kell sajátítanunk bizonyos ismereteket ahhoz, hogy ténylegesen segíteni tudjunk, hogy megtaláljuk a testvériség megélésének módját. Adhatjuk szívünk szeretetét, kinyilváníthatjuk baráti szándékunkat, átadhatjuk örömünket, rendelkezésre bocsáthatjuk időnket, imáinkat; szóban vagy írásban közösbe tehetjük belső gazdagságunkat. Vannak ezen kívül olyan tárgyaink is – táskák, tollak, könyvek, pénz, lakás vagy jármű –, amelyeket rendelkezésre bocsáthatunk. Lehet, hogy sok mindent összegyűjtünk arra gondolva, hogy egyszer majd szükségünk lesz rá, miközben környezetünkben valakinek sürgősen éppen az kellene.

Ahogyan minden növény csak annyi vizet szív fel a talajból, amennyire szüksége van, úgy mi is próbáljunk meg csak annyit birtokolni, amennyi nélkülözhetetlen. Jobb, ha időnként azt vesszük észre, hogy hiányzik valami; jobb kicsit szegénynek lenni, mint kicsit gazdagnak.

„Ha mindannyian megelégednénk a szükségessel” – mondta Szent Vazul – „,és fölöslegünket a nélkülözőknek adnánk, nem lenne többé sem gazdag, sem szegény.”[13]

Próbáljuk meg, kezdjünk el így élni! Jézus biztosan nem fog megfeledkezni arról, hogy elküldje nekünk a százszorost; így további lehetőségünk lesz arra, hogy adjunk. Végül pedig azt fogja mondani nekünk, hogy amit odaadtunk bárkinek is, azt Neki adtuk oda.

Chiara Lubich

---

[1] Lk 3,8

[2] Lk 3,10

[3] V.ö.: Wilhelm Mühs, A szív szavai, Új Város, Budapest, 2002, 73. o.

[4] Jn 13,34

[5] V.ö.: Jn 17,11

[6] Jn 17,10

[7] ApCsel 4,32

[8] 2Kor 8,13

[9] Aforismi e citazioni cristiane [Keresztény aforizmák és idézetek], Piemme, 1994, 44.o.

[10] U.o., 45.o.

[11] U.o.

[12] Mt 25,40

[13] Aforismi e citazioni cristiane [Keresztény aforizmák és idézetek], Piemme, 1994, 44

Életige, 2003. november

„Boldogok a lélekben szegények, mert övék a mennyek országa.” (Mt 5,3)

Jézus nyilvános működésének kezdetén áll: megtérésre hív mindenkit, hírül adja, hogy Isten országa közel van, és meggyógyít mindenfajta betegséget. Tömegek kezdik követni Őt. Ekkor fölmegy egy hegyre, és a körülállókhoz fordulva hírül adja életprogramját: ezt nevezzük „hegyi beszédnek”.

Jézus üzenetének újdonsága már beszédének első szavaiból kitűnik. Nem a gazdagokat nevezi boldogoknak, hanem a szegényeket, az alázatosakat, a kicsiket, a tisztaszívűeket, azokat, akik sírnak, és az elnyomottakat. Ezzel feje tetejére állítja a megszokott gondolkodásmódot, különösen korunk társadalmában, amelyben gyakran a konzumizmus, a hedonizmus, a presztízs kerül előtérbe. Ez a Jézus által hirdetett örömhír derűt és reményt ad a legelesettebbeknek is. Bizalommal tölt el a szerető Isten iránt, aki közel áll azokhoz, akik fájdalmakon, próbatételeken mennek keresztül. Az öröm és az üdvösség hírüladása ez, melynek tömör összefoglalása a nyolc boldogság közül már az elsőben megtalálható, amely a mennyek országát ígéri a lélekben szegényeknek:

„Boldogok a lélekben szegények…”

De mit jelent „lélekben szegénynek” lenni?

Azt, hogy el tudunk szakadni az általunk birtokolt javaktól és dolgoktól, a teremtményektől, önmagunktól. Egyszóval azt jelenti, hogy háttérbe helyezünk szívünkben mindent, ami megakadályozza, hogy nyitottan álljunk Isten előtt, hogy tegyük az Ő akaratát. A felebarátban pedig váljunk eggyé Vele! Úgy szeressük, ahogyan kell; arra is készen, hogy mindent elhagyjunk: apát, anyát, „földet” és hazát, ha Isten ezt kérné tőlünk!

„Lélekben szegénynek” lenni azt jelenti, hogy nem a gazdagságban bízunk, hanem Isten szeretetében és gondviselésében. Gyakran az egészségünk iránti aggodalom a gazdagságunk, vagy a rokonok miatti szorongás, egy bizonyos munka miatti nyugtalanság, a „hogyan is viselkedjek” bizonytalansága, vagy a jövőtől való félelem. Mindez gúzsba kötheti és önmagába zárhatja lelkünket. Megakadályozhatja, hogy kinyíljon Istenre és a felebarátra. Pontosan ezekben a bizonytalan pillanatokban hisz a „lélekben szegény” ember Isten szeretetében, Őrá veti minden aggodalmát, és megtapasztalja atyai szeretetét.

Akkor vagyunk „lélekben szegények”, ha hagyjuk, hogy a mások iránti szeretet vezessen bennünket. Ebben az esetben ugyanis megosztjuk vagy rendelkezésre bocsátjuk, amink van, a szükséget szenvedők javára: mosolyunkat, időnket, javainkat, képességeinket. Mivel szeretetből mindent odaadtunk, szegények vagyunk; más szóval üresek, semmik, szabadok, tiszta szívűek.

Ez a szeretet gyümölcseként megélt szegénység a szeretet forrásává válik: mivel kiüresítettük önmagunkat, tehát szabadok vagyunk, képesek leszünk arra, hogy teljes mértékben, fenntartások nélkül befogadjuk Isten akaratát, és minden testvérünket, akivel találkozunk.

Aki megéli a szívnek ezt a tisztaságát és ezt a lelki szegénységet, annak Jézus megígéri a mennyek országát: boldogok,

„… mert övék a mennyek országa.”

A mennyek országát nem vásárolhatjuk meg pénzért, nem hódíthatjuk meg hatalommal. Ajándékba kapjuk. Jézus ezért kéri tőlünk, hogy legyünk olyanok, mint a gyermekek, vagy mint a szegények, akik – amint a gyermekek is – rá vannak szorulva arra, hogy mindent másoktól kapjanak. A Szentlélek, akit vonzani fog ez a szeretettel teli űr, be tudja majd tölteni lelkünket, mert nem fog olyan akadályt találni, ami a vele való teljes közösség útjában állna.

Aki „lélekben szegény”, mivel nem tartott meg magának semmit, mindent birtokolni fog. Mivel önmagától szegény, Istennel gazdagodik. Erre is érvényes az evangéliumi ige: „adjatok, és akkor ti is kaptok”[1]: adjuk, amink van, és nem kevesebbet kapunk cserébe, mint a mennyek országát.

Egy argentin édesanya mesélte a következő tapasztalatot:

„Anyósom nagyon ragaszkodik fiához, a férjemhez, annyira, hogy féltékeny rá. Ez a magatartása mindig nehézséget szült közöttünk, és megkeményítette a szívemet vele kapcsolatban. Egy éve daganatot állapítottak meg nála. Kezelésekre és ápolásra volt szüksége, amelyet egyetlen lánya nem tudott megadni neki. Az evangélium igéi, melyeket egy idő óta próbálok életté váltani, megváltoztatták a szívemet: kezdtem megtanulni szeretni. Minden félelmemet felülmúlva magunkhoz fogadtuk anyósomat. Megpróbáltam új szemmel nézni rá, és szeretni őt: Jézus az, akin őbenne segítek.

Anyósom, aki nem érzéketlen a szeretetre, nagy meglepetésemre minden mozdulatomra hasonló szeretettel válaszolt. Isten kegyelme létrehozta a kölcsönösség csodáját!

Áldozatos hónapok következtek, amik mégsem tűntek nehéznek; és amikor anyósom itt hagyva minket derűsen átment az Égbe, mindannyiunkban béke volt.

Azokban a napokban vettem észre, hogy gyermekem lesz, akire már 9 éve vártunk! Számunkra ez a gyermek Isten túlcsorduló szeretetének kézzel fogható jele.”

Chiara Lubich

---

[1] Lk 6,38

Életige, 2003. október

„Hagyjátok, hadd jöjjenek hozzám a gyermekek, ne akadályozzátok őket, hisz ilyeneké Isten országa.” (Mk 10,14)

Jézus mindig meglepetést okozott azzal, ahogyan viselkedett, ahogyan beszélt. Távol állt tőle az általános vélemény, amely szerint a gyermekek jelentéktelenek a társadalom szempontjából. Az apostolok viszont nem akarták, hogy ott legyenek Jézus körül, a „felnőttek világában”: csak zavarnának. A főpapok és az írástudók is „látva a gyermekeket, akik így kiáltoztak a templomban: »Hozsanna Dávid fiának!«, méltatlankodtak”, és azt kérték Jézustól, hogy utasítsa őket rendre[1]. Jézus viszont egész másképp viszonyul a gyermekekhez: odahívja és magához öleli őket, rájuk teszi kezét, megáldja őket, sőt példaként állítja őket tanítványai elé:

„ilyeneké Isten országa”

Az evangélium egy másik szakaszában Jézus arról beszél, hogy ha nem térünk meg, és nem leszünk olyanok, mint a gyermekek, nem lépünk be a mennyek országába[2].

De miért azoké Isten országa, akik olyanok, mint a gyermekek? Azért, mert a gyermek bizalommal apjára és anyjára hagyatkozik: hisz a szeretetükben. Karjukban biztonságban érzi magát, semmitől sem fél. Még ha érzékeli is, hogy veszélyek leselkednek rá, elég, ha még erősebben apukájába vagy anyukájába kapaszkodhat, és máris biztonságban érzi magát. Néha úgy tűnik, hogy saját apukája viszi bele valamilyen veszélyes helyzetbe, például hogy egy ugrás még izgalmasabb legyen. A gyermek pedig bizalommal nekirugaszkodik.

Jézus ilyennek szeretné Isten országának tanítványait. A hiteles keresztény olyan, mint a gyermek: hisz Isten szeretetében. Határtalan bizalommal van a mennyei Atya iránt, karjaiba veti magát, semmitől sem fél, mert tudja, hogy soha sincs egyedül. A próbatételek idején is hisz Isten szeretetében, hisz abban, hogy javára válik mindaz, ami történik. És ha valami aggodalommal tölti el? Megosztja az Atyával, és gyermeki bizalommal hiszi, hogy Ő mindent meg fog oldani. Mint a gyermek, teljesen rá bízza magát, nem okoskodik.

„ilyeneké Isten országa”

A gyermekek mindenben szüleiktől függenek, mindent tőlük kapnak: ennivalót, ruhaneműt, otthont, gondoskodást, taníttatást… Mi is, mint „evangéliumi gyermekek”, mindent az Atyától kapunk: úgy táplál minket, mint az ég madarait; öltöztet bennünket, mint a mezők liliomait; tudja, hogy mire van szükségünk, még mielőtt kérnénk[3], és megadja. Még Isten országát sem mi hódítjuk meg, hanem az Atya kezéből kapjuk ajándékként.

A gyermek ezen kívül nem tesz rosszat, mert nem ismeri azt. Az evangélium követője, ha szeret, elmenekül a rossztól, megőrzi tisztaságát, és újra ártatlan lesz. A gyermek, mivel nincsenek tapasztalatai, bizalommal tekint az életre, mint egy mindig új kalandra. Az „evangéliumi gyermek” mindent Isten irgalmába helyez, és elfelejtve a múltat nap mint nap új életet kezd, nyitottan a Szentlélek sugallataira, mindig kreatívan. A gyermek egyedül nem tud megtanulni beszélni, szüksége van valakire, aki megtanítja. Jézus tanítványa sem saját észjárását követi, hanem mindent Isten igéjéből tanul meg, egészen addig, mígnem az evangélium szerint fog beszélni és élni.

A gyermek kész arra, hogy utánozza apját. Ha megkérdezik tőle, hogy mi lesz belőle, ha nagy lesz, gyakran édesapja foglalkozását mondja. Így tesz az „evangéliumi gyermek” is: utánozza a mennyei Atyát, aki Szeretet; és úgy szeret, ahogyan Ő. Szeret mindenkit, mert az Atya „fölkelti napját jókra és gonoszokra, esőt ad igazaknak és bűnösöknek”[4]; elsőként szeret, mert Ő már akkor szeretett minket, amikor még bűnösök voltunk[5]; ingyen, érdek nélkül szeret, mert a mennyei Atya is így tesz…

Ezért van az, hogy Jézus szívesen veszi, ha gyermekek veszik körül, és példaként állítja őket elénk:

„Hagyjátok, hadd jöjjenek hozzám a gyermekek, ne akadályozzátok őket, hisz ilyeneké Isten országa.”

Valóban, a gyermekek állandóan meglepetést okoznak. „Apu tegnap azt kérte tőlem, hogy menjek le a pincébe valamiért – írta nekem Betti, egy 6 éves milánói kislány. – Sötét volt a lépcsőn, és féltem. Aztán imádkoztam Jézushoz, és éreztem, hogy ott van mellettem.”

Irén, Ilária és Laura (három testvér Firenzében) édesanyjukkal együtt autóval mentek bevásárolni. Amikor nagyapjuk házához értek, kérték, hogy felmehessenek hozzá üdvözölni őt. „Menjetek ti, megvárlak titeket” – mondta anyukájuk. Amikor visszatértek, megkérdezték: „Te miért nem jöttél?” „Nagyapátok nem viselkedett velem valami jól, ebből majd megérti…” – válaszolta. Erre Ilária megszólalt: „De anyu, mindenkit szeretnünk kell, még az ellenségünket is…” Édesanyjuk hirtelen nem is tudta, hogy mit válaszoljon. Aztán kislányára nézve elmosolyodott, és így szólt: „Igazatok van. Várjatok meg itt!” – és felment egyedül a nagypapához.

A gyermekektől megtanulhatjuk, hogy hogyan fogadjuk Isten országát.

Chiara Lubich

---

[1] V.ö.: Mt 21,15-16

[2] V.ö.: Mt 18,3

[3] V.ö.: Mt 6,26

[4] Mt 5,45

[5] V.ö.: Róm 5,8

Életige, 2003. szeptember

„Ha lábad megbotránkoztat, vágd le! Jobb sántán bemenned az örök éltre, mint két lábbal a pokolba kerülnöd.” (Mk 9,45)

Megdöbbentő szavak ezek. Jézus azt mondja, hogy vágjuk le lábunkat vagy kezünket, hogy vájjuk ki a szemünket, ha azok bűnre csábítanak. Ezek a szavak, bár tudjuk, hogy nem kell szó szerint értelmeznünk őket, mégis kétélű kard erejével hatnak[1]. Azt fejezik ki ugyanis, hogy késznek kell lennünk inkább mindenről, még a számunkra kedves személyekről vagy dolgokról is lemondani, semhogy teret engedjünk a bűnnek. Máskülönben elveszíthetjük azt, ami igazán értékes: az Istennel való kapcsolatot és az üdvösséget, az örök életet.

Az evangéliumok „botránynak” nevezik mindazt, ami Isten és miközénk áll, megakadályozva, hogy az Ő akarata teljesüljön: mint a kerék küllői közé akadt rúd, amely gátolja, hogy Jézus nyomában járjunk; mint egy kelepce, mely bűnbe akar csalni bennünket. Előfordul, hogy a szemünk, a kezünk vagy a lábunk „megbotránkoztat”, vagyis olyan helyzetbe hoz minket, amellyel megtagadnánk Jézust, elárulnánk, háttérbe szorítanánk Őt.

Ez volt Santa Scorese, a dél-olaszországi Bariban élő 23 éves lány meggyőződése is. Inkább vállalta, hogy az őt zaklató fiatalember megölje, mert csak így tudta megőrizni tisztaságát. Neki Isten az életénél is többet ért.

„Ha lábad megbotránkoztat, vágd le! Jobb sántán bemenned az örök éltre, mint két lábbal a pokolba kerülnöd.”

Ez az életige leleplezi a bennünk élő „régi embert”[2]. A bűn ugyanis nem a dolgokból, kívülről származik, hanem belülről, a szívünkből fakad. Akkor él bennünk, amikor a bűn cselvetésének engedve rossz hajlamainkat ápoljuk: az önzést, a hatalom, a dicsőség vagy a pénz utáni vágyat…

A „régi ember” át kell, hogy adja helyét az „új embernek”[3]: a bennünk élő Jézusnak.

Meg tudjuk tenni önerőből, hogy gyökerestül kitépjük szívünkből a rendetlen szenvedélyeket, és megszüljük magunkban az isteni életet? Egyedül Jézus képes arra, hogy halálával halálba vigye „régi emberünket”, és feltámadása által „új emberré” formáljon bennünket. Ő meg tudja adni nekünk a rossz elleni küzdelemhez szükséges bátorságot és határozottságot, és a jó iránti őszinte és radikális szeretetet. Tőle származik az a belső szabadság, az a béke és kimondhatatlan öröm, amely révén felülemelkedhetünk a világ minden szennyén, és már most megtapasztalhatjuk általuk az elővételezett Mennyországot.

„Ha lábad megbotránkoztat, vágd le! Jobb sántán bemenned az örök éltre, mint két lábbal a pokolba kerülnöd.”

A bennünk élő „új embert” meg kell védenünk a „régi ember” támadásaival szemben. És mi ebben a mi részünk? 1949-ben így írtam erről: „Sokféle módja van annak, hogy kitakarítsunk egy szobát: Morzsánként felszedegethetjük a hulladékot, használhatunk ehhez egy kis söprűt, vagy egy nagyot, vagy egy hatékony porszívót stb. Vagy pedig azért, hogy tiszta szobában legyünk, egyszerűen átmegyünk egy másikba, és ezzel meg is oldottuk a helyzetet. Így van ez a szenttéválással is. Ahelyett, hogy sokat küzdenénk érte, azonnal félreállíthatjuk önmagunkat, és hagyhatjuk, hogy Jézus éljen bennünk. Ez azt jelenti, hogy a másikban élünk, például abban a felebarátban, aki az adott pillanatban a közelünkben van: éljük az ő életét a maga teljességében.”

Szeretni! Ebben áll Jézus minden tanítása. Érzékennyé tenni szívünket, képessé tenni arra, hogy tudjon meghallgatni, azonosulni felebarátaink problémáival és aggodalmaival, osztozni tudjon örömben és fájdalomban; képes legyen ledönteni azokat az akadályokat, amelyek még elválasztanak bennünket egymástól; felül tudjon kerekedni az előítéleteken és kritikákon; ne önmagával foglalkozzon, hanem azok rendelkezésére álljon, akik szükséget szenvednek vagy magányosak; és mindenhol azt az egységet építse, amit Jézus akar.

Ha így élünk, Isten egyre bensőségesebb kapcsolatra hív majd meg minket Önmagával, és majdnem teljesen rendíthetetlenné és kikezdhetetlenné tesz bennünket a világ hibáival és csábításaival szemben.

„Ha lábad megbotránkoztat, vágd le! Jobb sántán bemenned az örök éltre, mint két lábbal a pokolba kerülnöd.”

Jézus azt is kéri tőlünk, hogy határozottan kerüljük el („vágjuk el”) mindazt – tárgyakat, embereket, helyzeteket –, ami botrányra vezethetne bennünket. Ezt jelenti az evangéliumi „tagadd meg önmagad”[4]. A kereszténynek van bátorsága ahhoz, hogy önző hajlamai ellen harcoljon, hogy azok ne válhassanak életstílusává.

Ebben a hónapban lépjünk ki önmagunkból, és szeressük azokat, akik mellettünk vannak! Ne ragaszkodjunk semmihez, amit nem kellene szeretnünk; és tisztítsuk meg szívünket mindattól, ami nem oda való! Semmilyen áldozat sem nagy az Istennel való közösségünk megőrzéséért. Minden vágás után kivirágzik majd szívünkben az öröm – az igazi öröm, amelyet a világ nem ismer.

Chiara Lubich

---

[1] V.ö.: Zsid 4,12

[2] V.ö.: Ef 4,22

[3] V.ö.: Ef 4,24

[4] V.ö.: Mk 8,34

Életige, 2003. augusztus

„Most pedig halld, Izrael, azokat a parancsokat és törvényeket, amelyeknek a megtartására tanítalak” (MTörv 4,1)

Isten úgy szól hozzánk, mint barátaihoz. Izrael ősi népe büszke volt arra, hogy Istene olyan Isten, aki közel van hozzá, aki igaz törvényeket és szabályokat ad neki[1]. Ezt olvashatjuk az Ószövetségben, a Második Törvénykönyvből fent idézett részletben is.

Isten igéjének különleges varázsa van. Ezért könnyen azt hihetjük, hogy mindent megteszünk azzal, ha meghallgatjuk. Ezzel szemben az igét életté is kell váltanunk, és ez alapvető fontosságú.

Az Újszövetségben Jakab apostol is erre hívja fel az első keresztények figyelmét: „Legyetek megvalósítói az igének, s ne csak hallgatói, különben önmagatokat csaljátok meg!”[2] Ugyanezt tanította Mózes is, amikor ezekkel a szavakkal fordult a néphez:

„Most pedig halld, Izrael, azokat a parancsokat és törvényeket, amelyeknek a megtartására tanítalak”

Hallgatni tehát és élni az igét.

Jézus van jelen az általa kimondott igékben; az Ő igéi: Ő maga. Örök igék, ezért minden időben aktuálisak; és egyetemesek, tehát mindenkire érvényesek, bőrszíntől és kultúrától függetlenül. Szavai nem egyszerűen buzdítások, javaslatok vagy parancsok, mint az emberi szavak, hanem magukban hordozzák és átadják az Életet.

Ezzel kapcsolatos Jézus ismert példabeszéde[3], a hegyi beszéd. Ennek végén homokra épített házhoz hasonlít mindenkit, aki lelkesen hallgatja igéit, de nem váltja életté. Amikor jön az eső és a szél – vagyis a könnyű és csábító emberi megoldások és a múló káprázatukkal elbűvölő hamis tanítások –, az ilyen ember talpa alól kíméletlenül kicsúszik a talaj, mert az evangéliumi üzenet nem vált benne életté.

Azokat pedig, akik gyakorlattá váltják igéit, Jézus sziklára épített házhoz hasonlítja: jöhetnek próbatételek, kísértések, kételyek vagy elbizonytalanodások, az ilyen ember mégis rendíthetetlenül az Evangélium útján marad, és továbbra is Isten Igéjében hisz, mert megtapasztalta igaz voltát.

Isten igéjének megélése valóban forradalmasítja személyes életünket, és annak a közösségnek az életét is, amely osztja velünk az Evangélium üzenetét.

Jézus igéit gyermeki egyszerűséggel kell megélnünk. Ezt mondja nekünk: „Adjatok, és adnak majd nektek is!”[4] Hányszor megtapasztaltuk, hogy minél többet adtunk, annál többet kaptunk! Milyen sokszor láttuk, hogy nem maradtunk üres kézzel, mert minden alkalommal, amikor adtunk a rászorulóknak, százszor annyi érkezett cserébe! És ha nem volt mit adnunk? Jézus talán nem azt mondta, hogy „kérjetek, és adnak nektek”[5]? Mi is kértünk… és házunk megtelt mindenféle földi jóval, hogy legyen mit továbbadnunk.

Amikor aggódással tölt el egy-egy erőnket felülmúló helyzet, és a szorongás megbénít minket, emlékezzünk Jézus szavaira: „Jöjjetek hozzám mindnyájan, akik elfáradtatok és meg vagytok terhelve!”[6] Ha rábízzuk minden nyugtalanságunkat, meglátjuk, hogy visszatér a békénk, és megoldást találunk problémáinkra.

Isten igéje megtöri énünket, eltörli önzésünket, és Jézuséhoz hasonlóvá alakítja gondolkodásmódunkat, akaratunkat, cselekedeteinket. Az igét élve felülkerekedik bennünk az isteni logika, az evangéliumi mentalitás, és mindent új szemmel fogunk látni. Megváltoznak másokkal való kapcsolataink is. Ha azok, akik korábban nem ismerték egymást, együtt megélik Isten igéjét, és elmesélik egymásnak ebből fakadó tapasztalataikat, felfedezik, hogy egymás testvéreivé, egy néppé, élő Egyházzá válnak. Az evangélium egyetlen igéje, ha sokan életté váltanák, megváltoztathatná a történelem menetét.

Isten igéje, ha megéljük, csodákra képes. Ezért szívünkben új, határtalan bizalom születik az Atya szeretete iránt, aki minden nap közbelép, hogy gyermekein segítsen. Igéi igazak. Ha megéljük azokat, akkor Ő is szóról szóra betartja őket, és megadja mindazt, amit megígért: a százszorost itt a földön, a Mennyországban pedig az élet teljességét és a soha véget nem érő boldogságot.

Chiara Lubich

---

[1] V.ö.: MTörv 4,7-8

[2] Jak 1,22

[3] V.ö.: Mt 7,24-27

[4] Lk 6,38

[5] Mt 7,7

[6] Mt 11,28

Életige, 2003. július

„Gyertek félre egy magányos helyre, és pihenjétek ki magatokat egy kicsit!” (Mk 6,31)

Megcsodáljuk a fa koronáját, virágait, és várjuk, hogy gyümölcsöt érleljen, pedig a gyökérzet az, ami által a fa életet terem. Így vagyunk ezzel mi is. Arra kaptunk meghívást, hogy ajándékozzunk, hogy szeressünk, szolgáljunk, hogy a testvériséget építsük kapcsolatainkban, hogy egy igazságosabb világ építésén dolgozzunk. De ehhez gyökerekre van szükségünk: az Istennel való bensőséges életre, a Vele való személyes szeretet-kapcsolatra. Ez mozgatja és táplálja a testvéri közösség életét és társadalmi elkötelezettségünket.

Ugyanakkor az is igaz, hogy a felebarát iránti szeretetünk növeli, élővé és konkréttá teszi Isten iránti szeretetünket úgy, ahogyan a fény és a meleg a faleveleken áthatolva hozzájárul a gyökérzet fejlődéséhez. Az Isten és a felebarát iránti szeretet ugyanannak a szeretetnek kétféle megnyilvánulása. Külső és belső életünk egymásban gyökerezik.

Az erre a hónapra kiválasztott életige mégis arra hív meg bennünket, hogy különös figyelmet szenteljünk benső életünk gondozására, elsősorban az összeszedettségben, a magányban és a csendben, hogy képesek legyünk mélyre hatolni Istennel való személyes kapcsolatunkban. Jézus hozzánk is intézi azokat a szavakat, amelyeket egykor tanítványainak mondott, akik belefáradtak abba, hogy annyiszor ajándékozzák önmagukat másoknak.

„Gyertek félre egy magányos helyre, és pihenjétek ki magatokat egy kicsit!”

Maga Jézus is – számos teendője ellenére – nem egy esetben félrevonult. Várták a betegek, akiket meg kellett gyógyítania, a tömegek, akiket tanítania kellett és jóllakatnia, a megtérésre váró bűnösök, a szegények, akik segítséget és vigaszt kerestek, a tanítványok, akiket vezetnie kellett… Mégis, bár mindenki Őt kereste, vissza tudott vonulni, lakatlan vidékre menni, a hegyekbe, hogy egyedül legyen az Atyával[1], mintha hazatérne. Ebben a személyes, csöndes párbeszédben találta meg azokat a szavakat, amelyeket később az övéinek mondott[2], jobban megértette küldetését, erőt merített a következő naphoz. És azt akarja, hogy mi is így tegyünk:

„Gyertek félre egy magányos helyre, és pihenjétek ki magatokat egy kicsit!”

Nem könnyű megállni. Időnként magával ragad bennünket a munka és a cselekvés lendülete: mint egy gépszíj, amely felett elveszítettük uralmunkat. A társadalom gyakran rendkívül gyors életritmust kényszerít ránk, hogy egyre többet termeljünk, haladjunk előre a ranglétrán, kitűnjünk valamiben… Nem könnyű szembesülni a külső és a belső csenddel, pedig ez a feltétele annak, hogy meghalljuk Isten hangját, hogy megvizsgáljuk életünket Igéjének tükrében, hogy ápoljuk és elmélyítsük a Vele való szeretet-kapcsolatot. E nélkül a belső nedvkeringés nélkül azt kockáztatjuk, hogy „üresen pörgünk”, és sok ügyködésünk nem hoz gyümölcsöt.

Ezért fontosak az olyan időszakok, még ha rövidek is, amikor fizikailag és szellemileg pihenünk, azért is, hogy elkerüljük a stresszt. Úgy tűnhet néha, hogy csak vesztegetjük az időt, de ekkor is rá kell bíznunk magunkat Jézus szavaira:

„Gyertek félre egy magányos helyre, és pihenjétek ki magatokat egy kicsit!”

Jézus azért hívta félre tanítványait, hogy együtt legyenek, és Őbenne találjanak pihenésre: „Gyertek hozzám mindnyájan, akik elfáradtatok és meg vagytok terhelve – én felüdítelek titeket… s megtaláljátok lelketek nyugalmát.”[3] A legjobb pihenés az, amikor időt szánunk arra, hogy Jézussal legyünk, kegyelemben, szeretetben éljünk, és hagyjuk, hogy az Ő Igéje formáljon és vezessen minket.

Az imádság előtti pillanat egyedülálló alkalom arra, hogy „Vele legyünk”.

Ezért ima előtt különösen jót tesz, ha elszakadunk mindentől, pihenünk egy kicsit, összeszedjük magunkat, és belépünk belső szobánk rejtett csendjébe[4]. Nem szabad méricskélnünk az imádságra szánt időt. Minél többet „vesztegetünk” rá, annál többet nyerünk rajta. Ha belemerülünk az Istennel való egységbe, megtaláljuk a békét. Így folyamatos párbeszéd jön létre Vele, mindig összeszedettek leszünk, az imádság számára fenntartott időn túl is. Ez a sokéves tapasztalatom.

Egy alkalommal ezt írtam:

„…Uram!
Szívemben hordozlak Téged,
ez az a kincs, amelynek át kell hatnia minden mozdulatomat.
Kísérj figyelemmel, tekints rám, tiéd
a szeretet: öröm és szenvedés.
Egyetlen sóhaj sem lehet másé.
Elrejtőzve tabernákulumodban
élek, dolgozom mindenkiért.
Kezem érintése legyen a tiéd,
csak a te hangodon szóljon a szám…”

Még ha nem is tudunk félrevonulni a zaj elől, a minket körülvevő világ örvényéből, szívünk mélyébe térhetünk, és megkereshetjük Istent, aki mindig ott van. Néha elég, ha csak ennyit mondunk cselekedeteink vagy összejöveteleink előtt: „Érted, Jézus!” Ez is egy módja annak, hogy visszavonuljunk egy pillanatra, és mindennek értelmet, természetfeletti színezetet adjunk. Ezen kívül felajánlhatjuk Neki minden kis vagy nagy fájdalmunkat.

A Vele való közösség egyre tökéletesedni fog. Ennek fizikumunk is hasznát látja majd, és felfrissülve fogunk visszatérni tevékenységünkhöz, hogy még nagyobb lendülettel tudjunk szeretni.

Chiara Lubich

---

[1] V.ö.: Mk 1,35; Lk 5,16

[2] V.ö.: Jn 8,26

[3] Mt 11,28-29

[4] V.ö.: Mt 6,6

Életige 2003. június

„Amikor leszáll rátok a Szentlélek, erő tölt el benneteket, és tanúim lesztek… egészen a föld végső határáig.” (ApCsel 1,8)

Ezeket a szavakat a feltámadt Jézus intézte apostolaihoz, mennybemenetele előtt. Bevégezte az Atyától rábízott küldetést: azért élt, azért halt meg és támadt fel, hogy megszabadítsa az emberiséget a rossztól, kiengesztelje Istennel, egyetlen családdá egyesítse. Most, mielőtt visszatér az Atyához, azt a feladatot bízza apostolaira, hogy folytassák művét, és tegyenek tanúságot Róla az egész világon.

Jézus jól tudja, hogy ez a feladat mérhetetlenül felülmúlja képességeiket, ezért megígéri nekik a Szentlelket. Amikor a Szentlélek pünkösdkor leszáll rájuk, az egyszerű és félénk galileai halászokat az Evangélium bátor hirdetőivé formálja át. Semmi sem állíthatja meg őket többé. Azoknak, akik akadályozni akarnák őket tanúságtevésükben, ezt válaszolják: „Mi nem hallgathatunk arról, amit láttunk és hallottunk.”[1]

Az apostolok által Jézus az egész Egyházra bízza a tanúságtétel feladatát. Ez a jeruzsálemi első keresztény közösség tapasztalata, akik „örvendezve és tiszta szívvel” élve, napról-napra új tagokat vonzottak maguk közé[2]. Ez a János apostol által alapított első közösség tagjainak tapasztalata is, akik hírül adták, amit hallottak, amit saját szemükkel láttak, amit szemléltek és amit kezük tapintott: az élet Igéjét…[3]

A keresztség és a bérmálás által mi is megkaptuk a Szentlelket, aki arra ösztönöz minket, hogy hirdessük az Evangéliumot. Jézus nekünk is mondja:

„Amikor leszáll rátok a Szentlélek, erő tölt el benneteket…”

A Szentlélek a feltámadt Úr ajándéka. Bennünk lakozik, az Ő temploma vagyunk. Megvilágosít és vezet bennünket. Ő az igazság Lelke, általa értjük meg Jézus szavait, amelyeket élővé és aktuálissá is tesz; eltölt bennünket a Bölcsesség iránti szerelemmel, és megsúgja nekünk, hogy mit és hogyan mondjunk. Ő a Szeretet Lelke, aki eláraszt bennünket szeretetével, képessé tesz arra, hogy szeressük Istent teljes szívünkből, lelkünkből és erőnkből, és hogy szeressünk mindenkit, akivel találkozunk. Ő az erősség Lelke, aki megadja a bátorságot és az erőt ahhoz, hogy az Evangélium szerint éljünk, és mindig az igazságról tegyünk tanúságot. Csak akkor vagyunk képesek teljesíteni azt a nagy küldetést, amelyet Jézus ránk bízott, ha annak a szeretetnek a tüze ég bennünk, amelyet Ő árasztott szívünkbe.

„… tanúságot tesztek majd rólam…”

Hogyan tegyünk tanúságot Jézusról? Úgy, hogy éljük azt az új életet, amelyet Ő hozott a földre: a szeretetet; és mutassuk meg annak gyümölcseit. Követnünk kell a Szentlelket, aki mindig készségessé tesz arra, hogy amikor találkozunk egy testvérünkkel, eggyé váljunk vele, tökéletesen szolgáljuk őt. Ő megadja az erőt ahhoz, hogy szeressük azokat is, akik valamiféleképpen ellenünk vannak. Irgalmat ad szívünkbe, hogy tudjunk megbocsátani, és meg tudjuk érteni, hogy mire van szükségük. Ő tölt el tettrekészséggel, hogy alkalmas időben megosszuk másokkal lelkünk legszebb kincseit…

Szeretetünkkel Jézus szeretetét tesszük láthatóvá és adjuk tovább. Olyan ez, mint a lencse, mely összegyűjti a Nap sugarait: ha egy szalmaszálat tartunk alá, lángra gyullad, mert az összegyűjtött napsugarak hőmérséklete megsokszorozódik. Ha viszont a szalmaszálat közvetlenül a napfényre tesszük, nem fog meggyulladni. Így van ez sokszor az emberekkel is. Közömbösnek tűnnek a vallás iránt, de előfordul, hogy lángra gyulladnak – mert Isten akarja így –, amikor egy olyan emberrel kerülnek kapcsolatba, aki Isten szeretetében él, és lencseként összegyűjti az Ő szeretetének sugarait, amely lángra lobbant és megvilágosít.

Isten szeretetével szívünkben, és Isten szeretete által messzire juthatunk, és nagyon sokakat részesíthetünk saját felfedezésünkben:

„… egészen a föld végső határáig…”

A földnek nemcsak földrajzi értelemben vannak „határai”. Ez a kifejezés pl. azokra is vonatkozik, akik ott élnek a közelünkben, de még nem részesültek abban az örömben, hogy igazán megismerték volna az Evangéliumot. Tanúságtételünknek egészen eddig kell eljutnia.

Ezenkívül meg akarjuk élni az „aranyszabályt”, amely ott van minden vallásban: tegyük másokkal azt, amit szeretnénk, hogy velünk tegyenek.

Jézus iránti szeretetünk azt kéri tőlünk, hogy „váljunk eggyé” mindenkivel, tökéletesen elfelejtkezve önmagunkról, amíg a másik, akit a bennünk lévő Isten szeretete gyengéden megsebzett, eggyé nem akar majd válni velünk: így kölcsönössé válik a segítség, az ideálok, a tervek, az érzelmek. Csak ekkor beszélhetünk majd; és mondanivalónk a kölcsönös szeretet talaján ajándékká válik.

Isten tegyen tanúságtevőivé bennünket az emberek előtt, hogy Jézus is, amint megígérte, megvalljon bennünket az Atya előtt[4]!

Chiara Lubich

---

[1] ApCsel 4,20

[2] V.ö.: ApCsel 2,46.48

[3] V.ö.: 1 Jn 1,1-4

[4] V.ö.: Mt 10,32