Életige, 2006. július

„Közel az Úr mindenkihez, aki hozzá kiált, mindenkihez, aki tiszta szívből hívja.” (Zsolt 144,18)

Isten szeretete egyetemes. Átöleli az egész univerzumot, figyel még a legkisebb teremtményére is. Istenhez írt himnusz ez a zsoltárvers, amiből vettük az igét: Ő „bővelkedik a szeretetben”, lehajol minden élőhöz, mert megesik rajta a szíve, gondjait látva.

A zsoltár szerint, amikor szüksége van táplálékra vagy bármi másra, Istenhez fohászkodik minden teremtmény. Ő pedig nagylelkűen kinyújtja feléjük adakozó kezét. Mindenkit gondjaiba vesz, támogatja a gyengét, nehogy elessen[1], az eltévedteket pedig a helyes útra segíti.

„Közel az Úr mindenkihez, aki hozzá kiált, mindenkihez, aki tiszta szívből hívja.”

Ő nem távoli Isten, aki magunkra hagy minket, aki közömbös az emberiség, az egyes ember sorsa iránt. Erről megbizonyosodhattunk számtalanszor. Igaz, előfordulhat, hogy nagyon messzinek tűnik. Magányosnak, bizonytalannak érezzük magunkat, és elveszünk az erőnket meghaladni látszó helyzetekben.

Ilyenkor lázadunk, bosszúsak vagyunk, netán gyűlöletet táplálunk egy-egy testvérünk iránt. Lelkünket egyre csak nyomasztja a családunkban vagy munkahelyünkön évek óta átélt helyzetek sokasága: a kisebb-nagyobb félreértések, az irigység, a féltékenység, a zsarnokoskodás. Megesik, hogy fojtogató légkörben élünk, egy szenvedélyekbe és karrierizmusba látszólag belekérgesedett világban, ahonnan mintha hiányozna minden ideál, igazság, remény.

Mintha így kiáltana szívünk: „Uram, hol vagy? Valóban szeretsz engem? Valóban szeretsz minket? Akkor mindez miért van?”

Ez az ige, íme, újra ébreszti bennünk a bizonyosságot, hogy életünk útjain sohasem vagyunk egyedül.

„Közel az Úr mindenkihez, aki hozzá kiált, mindenkihez, aki tiszta szívből hívja.”

Felszólít, hogy erősödjek meg hitemben: Isten létezik, és szeret engem. Minden cselekedetem és minden esemény kapcsán kimondhatom, ki is kell mondanom: szeret engem az Isten. Találkozom valakivel? Hinnem kell, hogy Isten akar nekem üzenni általa. Belekezdek egy munkába? Hinnem kell továbbra is az Ő szeretetében. Valamilyen fájdalom ér? Hitem azt mondja: Isten szeret engem. Örömök érnek? Isten szeret engem!

Itt van, velem van mindig. Tud rólam: osztozik minden gondolatomban, minden örömömben, minden vágyamban, velem hordozza az aggodalmaimat, életem minden megpróbáltatását.

„Közel az Úr mindenkihez, aki hozzá kiált, mindenkihez, aki tiszta szívből hívja.”

Hogyan élesszük újjá magunkban ezt a bizonyosságot? Íme, néhány javaslat:

Jézus maga mondta, hogy segítségül hívhatjuk Őt! Az Úr Péter csónakjában volt, amikor kitört a vihar. A tanítványok mégis magányosnak és védtelennek érezték magukat, mert aludt. Ezért szóltak neki: „Uram, ments meg minket, elveszünk!”[2], mire Ő lecsendesítette a szelet és a hullámokat.

A kereszten maga Jézus sem érezte többé az Atya közelségét. A leggyötrőbb imával fordult hozzá: „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?”[3] Mégis hitt a szeretetében, és így újra ráhagyatkozott. Az Atya pedig feltámasztotta Őt a halálból.

Hogy növelhetjük még a hitünket abban, hogy Ő jelen van?

Úgy, hogy keressük magunk között. Megígérte, hogy jelen lesz ott, ahol ketten vagy hárman összejönnek az Ő nevében.[4] Ezért azokkal, akik az igét élik, az evangéliumi kölcsönös szeretet jegyében találkozzunk, és osszuk meg a tapasztalatainkat! Így megízleljük majd jelenléte gyümölcseit: az örömöt, a békét, a fényt, a bátorságot.

Ő pedig itt marad mindannyiunkkal, velünk él, velünk munkálkodik tovább a mindennapokban.

Chiara Lubich

---

[1] vö. Zsolt 144,14

[2] Mt 8,25

[3] Mt 27,46

[4] vö. Mt 18,20

Életige 2006. június

„Lélek szerint éljetek! (…) Ha a Lélek vezet titeket, nem vagytok a törvény alá rendelve.” (Gal 5,16.18)

„A meghívásotok szabadságra szól.”[1] Ezt az újdonságot adta hírül Pál apostol Galácia keresztény közösségeinek, Jézus szavaira emlékeztetve, aki arról beszélt, hogy „valóban szabaddá” tesz bennünket[2].

Szabaddá? De mitől? A galáciai keresztények felmentést kaptak a mózesi törvény előírásai alól. Ez a felmentés később érvényes lett valamennyi keresztényre. Ezen kívül megszabadultunk a bűntől és annak következményeitől: félelmeinktől, érdekeink mértéktelen hajhászásától, kulturális körülményeinktől, a társadalmi szokásoktól… Így szabadok vagyunk, amikor a kereszténység magatartási normáit követjük társadalmi és vallási téren, és nem érezzük külső kényszernek őket.

Egy új törvény vonatkozik ránk, „Krisztus törvénye”[3] – ahogyan Pál nevezi. A „szabadság törvénye”[4] ez, mely a szívünkbe van írva, bensőnkből fakad, a Krisztus szeretetéből újjászületett ember bensőjéből. Olyan törvény ez, mely erőt is ad ahhoz, hogy megvalósítsuk.

Akkor vagyunk szabadok, ha a bennünk élő Jézus Lelke vezet minket. Ezért kaptuk ezt a meghívást:

„Lélek szerint éljetek! (…) Ha a Lélek vezet titeket, nem vagytok a törvény alá rendelve.”

Ebben a pünkösdi időszakban éljük át újra azt az eseményt, amikor a Szentlélek leszállt Máriára és a tanítványokra, akik együtt voltak az utolsó vacsora termében. Ő lángnyelveivel Isten szeretetét árasztja szívünkbe[5]. Ez az „új törvény”: a szeretet.

A Szentlélek Isten Szeretete, aki belénk hatolva átformálja szívünket, saját szeretetét árasztja szét benne, és megtanít arra, hogy szeretetben és szeretetből tevékenykedjünk.

A szeretet irányít majd bennünket, megsúgja, hogy hogyan reagáljunk azokra a helyzetekre és választási lehetőségekre, melyekben cselekednünk kell. A szeretet tanít meg felismerni: ez jó, ezt megteszem; ez rossz, ezt nem teszem meg. A szeretet ösztönöz arra, hogy mások javát keressük.

Nem „külső irányítás” alatt állunk, hanem annak az új életnek az alapelvei vezetnek bennünket, amelyet a Szentlélek ültetett belénk. Erőnk, szívünk, elménk és valamennyi képességünk a „Lélek szerint” tud működni, mert a szeretet egyesítette őket, és teljesen Isten rólunk és a társadalomról való tervének szolgálatába állította.

Így szabadok vagyunk arra, hogy szeressünk.

„Lélek szerint éljetek! (…) Ha a Lélek vezet titeket, nem vagytok a törvény alá rendelve.”

„Ha a Lélek vezet titeket…” – mindig fennáll a veszélye annak, hogy valami megakadályozza, hogy a Lélek teljesen birtokba vegye elménket és szívünket. Ellenállhatunk hangjának és vezetésének, annyira, hogy „megbántjuk” Őt, sőt kiolthatjuk magunkban jelenlétét[6]. Sokszor inkább saját vágyainkat, saját akaratunkat követjük, mint az Övét.

Hogyan engedjük tehát, hogy az a hang vezessen bennünket, amely bennünk szól? Hová vezet el minket? Pál maga adja meg rá a választ néhány sorral feljebb: a szabadság új törvénye egyetlen gondolatban foglalható össze: a felebarát iránti szeretetben. Pál szerint szabadnak lenni valójában azt jelenti, hogy a másik rabszolgájává tesszük magunkat, hogy egymás szolgálatára állunk[7]. A belső hang (= a szeretet) arra ösztönöz bennünket, hogy odafigyeljünk arra, aki mellettünk van, hogy meghallgassuk, megajándékozzuk.

Furcsának tűnhet, de minden életige végső soron a szeretetre indít minket. És ez nem kényszer, hanem evangéliumi törvényszerűség.

Csak akkor vagyunk hiteles keresztények, ha szeretetben vagyunk.

„Lélek szerint éljetek! (…) Ha a Lélek vezet titeket, nem vagytok a törvény alá rendelve.”

Hagyjuk, hogy a Lélek szabadon a szeretet útján vezessen bennünket. Így kérhetjük Őt:

Te vagy a fény, az öröm, a szépség.

Te magaddal ragadod a lelkeket, lángra gyújtod a szíveket, mély és határozott döntésre késztetsz az életszentség mellett, váratlan személyes elköteleződéssel.

Te vagy a Megszentelő. De mindenekelőtt, Szentlélek, te, aki annyira gyengéd vagy, hogy bár lendületed sodró, mégis, lágy fuvallatként érkezel, és így kevesen hallanak és értenek téged; tekints faragatlanságunkra, és tégy minket híveiddé! Add, hogy egyetlen nap se múljék el úgy, hogy segítségül ne hívnánk, hogy hálát ne adnánk neked, hogy ne imádnánk és szeretnénk téged; hogy állhatatos tanítványaid ne lennénk!

Ezt a kegyelmet kérjük tőled.

Chiara Lubich

---

[1] Gal 5,13

[2] Jn 8,36

[3] Gal 6,2

[4] Jak 2,12

[5] vö. Róm 5,5

[6] 1Tesz 5,19

[7] vö. Gal 5,13-14

Életige, 2006. május

„Isten nem személyválogató. Ellenkezőleg, kedves előtte bármelyik nép fia, aki féli őt, és igazságot cselekszik.” (Ap.Csel. 10,34-35)

Isten nagylelkű! Az ő szemében nem létezik a népek és nemzetek, a nyelvek és népcsoportok közötti megosztottság. Mindannyian az Ő gyermekei vagyunk, azonos méltósággal.

A jeruzsálemi első keresztények csak üggyel-bajjal tudták elfogadni ezt a világos és egyetemes mentalitást. Mivel mindannyian ugyanabból a népből származtak, amelyről tudták, hogy az a választott nép, nehezen tudtak hitelesen testvéri kapcsolatokat építeni más népek fiaival. Sőt, megbotránkoztak azon, hogy Péter a tengerparti Cezáreában bement Cornelius – egy római tisztségviselő, egy idegen – házába. Hiszen semmi közük az idegenekhez!

Istennek viszont senki sem idegen.

Ő „fölkelti napját jókra és gonoszokra, esőt ad igazaknak és bűnösöknek”[1]. Isten mindenkit szeret, különbségtétel nélkül.

Ezt erősítette meg Péter is a római katona jelenlétében, túllépve azokon az előítéleteken, amelyek elválasztották őt a más népekhez tartozóktól:

„Isten nem személyválogató. Ellenkezőleg, kedves előtte bármelyik nép fia, aki féli őt, és igazságot cselekszik.”

Ha Isten így tesz, akkor nekünk, az Ő gyermekeinek is így kell cselekednünk: ki kell tárnunk a szívünket, át kell szakítanunk minden gátat, és meg kell szabadulnunk mindenfajta szolgaságtól.

Igen, ugyanis nem egyszer a megosztottságok rabszolgái vagyunk szegények és gazdagok, a különböző nemzedékek, a feketék és fehérek, a kultúrák és a nemzetek között. Milyen sok előítélet van bennünk a bevándorlókkal, a külföldiekkel szemben! Milyen sok közhely terjedt el azokról, aki különböznek tőlünk! Ezekből fakad a bizonytalanság, az identitásunk elveszítésétől való félelem, az intolerancia

De léteznek ezeknél sokkal fondorlatosabb akadályok is, amelyek elválasztják a mi családunkat a szomszéd családtól, a mi vallási csoportunkat a másik vallás képviselőitől; elválasztják egymástól városunk lakónegyedeit, a pártokat, a sportklubokat. Mindez bizalmatlanságot, süket és mélyen gyökerező ellenérzést, elmérgesedett ellenségeskedést szül.

Ha mellettünk áll Isten, aki nem tesz különbséget az emberek között, hogy is ne élesztenénk fel szívünkben az egyetemes testvériség érzését? Ha egyetlen Atya gyermekei vagyunk, ráébredhetünk arra, hogy testvérei vagyunk mindenkinek, akivel kapcsolatba lépünk.

„Isten nem személyválogató. Ellenkezőleg, kedves előtte bármelyik nép fia, aki féli őt, és igazságot cselekszik.”

Ha tehát mindannyian testvérek vagyunk, akkor mindenkit szeretnünk kell, a mellettünk lévőktől kezdve, szüntelenül. Így szeretetünk nem plátói, elvont szeretet lesz, hanem konkrét szolgálat.

Olyan szeretet lesz bennünk, amely képes elébe menni másoknak, képes párbeszédet kezdeményezni, azonosulni a másikkal, aki kellemetlen helyzetben van. Magára tudja venni terheit, aggodalmait annyira, hogy a másik úgy érzi, hogy különbözősége ellenére megértették és befogadták őt, és érzi, hogy feltárhatja előttünk az összes kincset, amelyet magában hordoz.

Olyan szeretet lesz bennünk, amely élő és cselekvő kapcsolatokat tart fenn a legkülönbözőbb meggyőződésű emberek között, és ezeket arra az „aranyszabályra” építi – „tedd azt másokkal, amit szeretnél, hogy veled tegyenek” –, amely minden szent könyvben és mindenki lelkiismeretében ott van.

Olyan szeretet ez, amely mozgásba hozza a szíveket, hogy megvalósuljon a közösség; amely úgy szereti a másik hazáját, mint a sajátját; amely új struktúrákat hoz létre abban a reményben, hogy meg lehet szüntetni a háborúkat, a terrorizmust, a viszályt, az éhínséget, a világ ezernyi baját.

„Isten nem személyválogató. Ellenkezőleg, kedves előtte bármelyik nép fia, aki féli őt, és igazságot cselekszik.”

Ezt tapasztalta meg egyik első római társnőm, Fiore, és egy katolikus, fiatal, guatemalai bennszülött lány, Moira. Ő a Kacjchichel maja dinasztia leszármazottja, 11 testvére közül a legidősebb. A bennszülöttek nagymértékű diszkriminációja erős kisebbségi érzés kialakulásához vezetett bennük a meszticekkel, és különösen a fehérekkel szemben.

Moira így mesélte el találkozását Fioréval, aki nem volt „személyválogató”, az emberek szívéhez szólt, minden akadályt ledöntve: „Sohasem felejtem el, hogy Fiore milyen kitörő szeretettel fogadott. Irántam való szeretete Isten szeretetét tükrözte számomra.

Indián kultúrámból és családi neveltetésemből fakadóan zárkózott voltam és kemény, így mindenkit távol tartottam magamtól. Fiore lett a mesterem, vezetőm és példaképem. Segített, hogy kilépjek önmagamból, hogy bizalommal közeledjek mások felé. Az ő tanácsára folytattam tanulmányaimat. Mellettem állt és biztatott, amikor a kulturális és módszerbeli különbségek miatt ott akartam hagyni mindent. Ennek köszönhetően titkárnői végzettségre tettem szert.

Mindenekelőtt emberi méltóságom tudatát adta vissza. Segítségével felül tudtam múlni azt a kisebbrendűségi érzést, amelyet mint bennszülött, bélyegként viseltem. Kislány korom óta arról álmodtam, hogy felszabadító harcot indítok népemért, de Fiore megértette velem, hogy magamon kell kezdenem. Nekem kell »újjá« lennem, ha azt akarom, hogy »új nép« szülessen.”

Ha szeretjük az Ideált, akkor Istennel, aki velünk van, és aki nem személyválogató, – Moirához hasonlóan – új álmokat szőhetünk: „Istennek kimondott igenemmel kitártam egy kaput, amelyen keresztül az Ideált vihettem népemnek, amely családomban már részben meg is valósult.”[2]

Chiara Lubich

---

[1] Mt 5,45

[2] Matilde Cocchiaro, Un fiore raro. Ada Ungaro, Roma 2003, 151-153. o.

Életige 2006. április

„Ha a földbe hullott búzaszem meg nem hal, egymaga marad, de ha meghal, sok termést hoz.” (Jn 12,24)

Jézusnak ez az igéje minden szónál ékesebben tárja elénk az élet titkát.

Nem lehet bennünk Jézus öröme, ha nem szeretjük a fájdalmat. Halál nélkül nincs feltámadás.

Jézus itt önmagáról beszél, élete értelméről szól.

Már csak néhány napja van hátra. Halála fájdalmas lesz, megalázó. Miért épp neki kell meghalnia, aki azt mondta magáról, hogy Ő az Élet? Miért kell szenvednie, épp neki, aki ártatlan? Miért kell átélnie, hogy megrágalmazzák, arcul ütik, kinevetik és keresztre szögezik, miért kell a legbecstelenebb halállal meghalnia, és főként miért kell úgy éreznie, neki, aki állandóan az Istennel való egységben él, hogy az Atya elhagyta Őt?

A halál Őt is félelemmel tölti el, ám a feltámadás megadja ennek az értelmét.

Jézus azért jött, hogy összegyűjtse Isten szétszóródott gyermekeit[1]; hogy leromboljon minden gátat, amely embereket és népeket választ el egymástól; hogy testvérré tegye a megosztottságban élő embereket; hogy békét hozzon, egységet építsen. Ennek viszont ára volt: ahhoz, hogy mindenkit magához vonzzon, szükséges volt, hogy a kereszten felemeljék Őt a földről[2]. Erről szól ez a példabeszéd, az Evangélium legszebb hasonlata:

„Ha a földbe hullott búzaszem meg nem hal, egymaga marad, de ha meghal, sok termést hoz.”

Ő ez a búzaszem.

Ebben a húsvéti időben a kereszten mutatja meg magát nekünk, ami vértanúságának és dicsőségének, határtalan szeretetének jele. Itt adott oda mindent: megbocsátott hóhérainak, a Mennyországot ígérte a latornak, nekünk adta édesanyját, testét és vérét, az életét. Végül így kiáltott: „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?”

1944-ben ezt írtam: „Tudod, hogy mindent nekünk adott? Mi többet adhatott volna még Isten, aki úgy tűnik, hogy szeretetből elfelejtkezett istenségéről?”

Megadta nekünk annak a lehetőségét, hogy Isten fiai legyünk: új népet teremtett, újjá alkotta a teremtést.

A földbe hullott és elhalt búzamag Pünkösd napjára már kalászba szökkent: háromezren voltak minden népből és nemzetből, akik „egy szívvé és egy lélekké” lettek; majd ötezren, aztán pedig…

„Ha a földbe hullott búzaszem meg nem hal, egymaga marad, de ha meghal, sok termést hoz.”

Ez az életige ad értelmet a mi létünknek, a mi szenvedéseinknek, és majd a halálunknak is.

Az egyetemes testvériség, amelyért élni akarunk, a béke és az egység, amelyet magunk körül építeni szeretnénk – mindez vágyálom és hiú ábránd marad csupán, ha nem vagyunk készen arra, hogy végigjárjuk a Mester által mutatott utat.

Hogyan tudott Ő „sok gyümölcsöt” teremni?

Mindenben osztozott velünk. Magára vette szenvedéseinket, homállyá, szomorúsággá, fáradtsággá, ellentmondássá lett értünk… Átélte az árulást, a magányt, az árvaságot. Egy szóval: „eggyé vált” velünk, úgy, hogy magára vette azokat a terheket, melyek a mi vállainkat nyomják.

Nekünk is így kell tennünk. Beleszerettünk ebbe a „felebarátunkká” lett Istenbe, és ha hozzá hasonlóan élünk, kifejezhetjük, mennyire hálásak vagyunk Neki kifogyhatatlan szeretetéért. Itt vannak a mi „felebarátaink”, akikkel életünk során találkozunk. Késznek kell lennünk arra, hogy „eggyé váljunk” velük, hogy magunkra vegyük az egység esetleges hiányát, hogy osztozzunk fájdalmukban, hogy konkrétan segítsünk egy-egy probléma megoldásában.

Jézus az elhagyatottságában teljesen odaadta önmagát. A lelkiségben, melynek Ő áll a középpontjában, teljességgel a feltámadott Jézusnak kell ragyognia. Az örömnek kell tanúságot tennie erről.

Chiara Lubich

---

[1] vö. Jn 11,52

[2] vö. Jn 12,32

Életige, 2006. március

„Aki az igazságot cselekszi, a világosságra megy.” (Jn 3,21)

„Cselekedni” az igazságot? Az igazságot az ember vagy megtudja, vagy elmondja… Jézus szerint azonban az ember az igazságot „teszi”. Meglepő, amit mond.

Nikodémus, a főtanács egyik rabbija is meglepődött. Azért ment Jézushoz, hogy megkérdezze tőle, hogyan lehet bejutni Isten országába. Erre azt a választ kapta, hogy újjá kell születnie, vagyis be kell fogadnia az új életet, melyet Jézus hozott a földre. Hagynia kell, hogy belülről teljesen Isten fiává alakuljon, és így belépjen az Ő világába. Az üdvösséget nem az ember harcolja ki magának, hanem olyan ajándék, amit a mennyországból kapunk.

Nikodémus, aki az éj sötétjében ment el Jézushoz, megvilágosodva távozott.

„Aki az igazságot cselekszi, a világosságra megy.”

Ez az életige arra hív, hogy az igazság szerint cselekedjünk, az evangéliumnak megfelelően. Azt kéri tőlünk, hogy váltsuk valóra Isten igéjét, ne csak hallgassuk.[1] Az egyik egyházatya, Poitiers püspöke, Hiláriusz is ezt mondja: „Istennek egyetlen igéje sincs, amelyet ne kellene valóra váltani, mert mindaz, ami kimondatott, a megvalósulás igényét hordozza magában. Isten szava kinyilatkoztatás.”[2]

A hit és az erkölcsi magatartás szoros kapcsolatban állnak egymással.

Ha Jézusban a fény, az élet és a tevékeny szeretet egy és ugyanaz – amint ez a Nikodémushoz intézett tömör beszédből egyértelműen kiderül –, akkor nem lehet ez másként azoknál sem, akik befogadják Őt, akik Benne Isten fiaivá lesznek. „Aki engedelmeskedik az Úrnak, és ennek megvalósításaként a Szentírást követi, teljesen a Mester képmására alakul: eljut oda, hogy megtestesült Igeként éljen”[3] – írja egy másik egyházatya, Alexandriai Kelemen.

Azoktól is ugyanez a következetesség várható el, akiknek nincs különösebb vallásos hitük. A lelkiismeretük által diktált legmélyebb meggyőződés ugyanis igényli, hogy megvalósítsák az igazságot.

„Aki az igazságot cselekszi, a világosságra megy.”

A megélt igazság gyümölcse az, hogy eljutunk a világosságra, „befogadjuk” Krisztust. Jézus megígérte: „Aki szeret engem, (…) annak kinyilatkoztatom magam.”[4] Ő az „igazi világosság”[5].

Az igazság megélésének gyümölcse a tanúságtétel is abban a társadalomban, ahol élünk. Jézus erről is beszélt, amikor arra hívott bennünket, hogy ragyogtassuk fel a világosságot „az emberek előtt, hogy lássák jótetteiteket és magasztalják mennyei Atyátokat”[6].

A hiteles élet ékesszólóbb minden beszédnél. A gyerekek következetességet kérnek szüleiktől: tartsanak össze, erősítsék a családi harmóniát. Az állampolgárok következetességet várnak a politikusoktól, akiket megválasztottak: legyenek hűek a megállapodás szerinti programhoz, szenteljék magukat a közjónak, kezeljék becsületesen az anyagi javakat. A diákok következetes oktatást és nevelést igényelnek a tanároktól. Tisztességet és hozzáértést szokás elvárni a kereskedőktől, a munkásoktól, a szakemberektől…

A társadalom azáltal is épül, hogy tanúságot teszünk arról, hogy ideáljaink és hétköznapi választásaink összhangban vannak egymással.

„Aki az igazságot cselekszi, a világosságra megy.”

Ez a tapasztalatuk az olyan embereknek, mint pl. Nelson Mandela, aki hűséges tudott maradni az egyenlőség iránti elkötelezettségéhez, melyért hosszú, sötét börtönévekkel fizetett, majd kormányfőként országa vezetőjévé választották; vagy mint pl. Martin Luther King, aki életével fizetett következetességéért.

Ez a tapasztalata sok férfinak és nőnek is, akiket bár nem ismerünk, választásaik mégsem kevésbé hitelesek. Erről szól pl. egy olyan vállalkozó esete is, akinek cégétől új megrendelésekért cserébe csúszópénzt kértek. Ő viszont nem akart engedni elveiből. Fájdalmas, de határozott döntést hozott, tudva, hogy ha hűségesen kitart a becsületben, elveszíti bevételének nagy részét. Valóban, a termékeit forgalmazó üzletlánc visszavonta megrendeléseit, a csőd szélére juttatva ezzel a vállalkozást. Néhány hónap elteltével viszont az üzletlánc kénytelen volt visszakozni: a vásárlók tiltakoztak, mert nem találták ennek a cégnek a termékeit az üzletekben… A hiteles élet elnyerte jutalmát.

Chiara Lubich

---

[1] vö. Jak 1,22

[2] Tract. In Psalmum, 13, 1: PL 9, 295

[3] Alexandriai Kelemen, Stromatum, VII, 16, in PG 9, 539C

[4] Jn 14,21

[5] vö. Jn 1,8-13

[6] Mt 5,14-16

Életige 2006. február

„… elment egy magányos helyre, hogy ott imádkozzék.” (Mk 1,35)

Mennyi mindent élt át Jézus azon a szombati napon Kafarnaumban! Tanított a zsinagógában, szavai mindenkit ámulatba ejtettek. Megszabadított egy tisztátalan lélektől megszállt embert; onnan Simon és András házába sietett, ahol meggyógyította Simon anyósát. Napnyugta után, amikor leszállt az est, mindenféle beteget és ördögtől megszállottat vittek oda hozzá. Ő pedig meggyógyított sok betegségben szenvedőt, és számos ördögöt űzött ki.

Egy ilyen intenzív nap és éjszaka után hajnalban, amikor még sötét volt, Jézus fölkelt, és

„… elment egy magányos helyre, hogy ott imádkozzék.”

A mennyei haza után vágyakozott. Onnan jött el a világba, hogy kinyilatkoztassa nekünk Isten szeretetét, hogy megnyissa előttünk az Égbe vezető utat, hogy részt vegyen életünkben. Végigjárta Palesztina útjait, tanította az embereket, gyógyított mindenféle betegséget és bajt a nép körében, oktatta, nevelte tanítványait.

De az éltető forrás, mely a szívéből fakadt[1], az Atyával való állandó kapcsolatából eredt. Ő és az Atya ismerik és szeretik egymást, egymásban élnek, teljesen egyek.[2]

Az Atya az Ő számára „Abba”, vagyis apuka, az édesapa, akihez végtelen bizalommal, határtalan szeretettel szólhat.

„… elment egy magányos helyre, hogy ott imádkozzék.”

Mivel Isten Fia értünk jött le a földre, nem érte be azzal, hogy csak az Ő imája legyen ilyen kiváltságos. Meghalt értünk, megváltott minket, és így Isten gyermekeivé, saját testvéreivé tett bennünket.

Így számunkra is lehetővé vált, hogy a mi ajkunkról is felhangozzék az isteni megszólítás: „Abba, Atyám”; és örülhessünk mindannak, ami ezzel együtt jár. Biztosak lehetünk abban, hogy Ő óv bennünket. Teljes bizalommal, vakon ráhagyatkozhatunk szeretetére. Isteni vigasztalást és erőt remélhetünk Tőle, valamint azt a tüzet, ami annak a szívében lobban föl, aki biztosan tudja, hogy szeretik őt.

Ha belépünk lelkünk „belső szobájának” csendjébe[3], beszélgethetünk vele, imádhatjuk Őt, elmondhatjuk neki, hogy szeretjük. Hálát adhatunk neki, bocsánatot kérhetünk tőle, rábízhatjuk mindazt, amire nekünk vagy az emberiségnek szüksége van: álmainkat, vágyainkat. Van-e valami, amit ne mondhatnánk el egy olyan személynek, akiről tudjuk, hogy végtelenül szeret minket, és mindenható?

Aztán szólhatunk az Igéhez, Jézushoz. Mindenekelőtt azonban hallgassuk meg Őt, hagyjuk, hogy újra és újra szóljon hozzánk ezekkel a szavakkal: „Bátorság! Én vagyok, ne féljetek!”[4] „Én veletek vagyok minden nap, a világ végéig.”[5] Hagyhatjuk, hogy minket is megszólítson: „Jöjj, kövess engem!”[6] „Bocsáss meg hetvenszer hétszer!”[7] „Tedd azt másokkal, amit akarsz, hogy veled tegyenek az emberek!”[8]

Az ima tarthat hosszú percekig, de lehet röpimák sora is, melyek átszövik az egész napot, mint amikor a szerelmes nézi kedvesét, és ezt súgja neki: „Te vagy az egyetlen kincsem.”[9] „Ezt érted teszem.”

Nem hagyhatjuk el az imánkat. Képtelenség lélegzetvétel nélkül élni, az imádság pedig a lélek lélegzete, Isten iránti szeretetünk kifejeződése.

Ettől a beszélgetéstől, ettől a szeretet-kapcsolattól felfrissülünk, és készek leszünk arra, hogy új intenzitással és bizalommal tekintsünk az élet dolgaira; igazabbá válik kapcsolatunk a többi emberrel és minden dologgal.

„… elment egy magányos helyre, hogy ott imádkozzék.”

Ha nem csukjuk be szemünket és fülünket a lélek áhítatában, Urunk, akkor Te nem tudsz velünk úgy beszélgetni, ahogyan olykor szeretnél. De ha sikerül elszakadnunk mindentől, és áhítatba merülve Benned maradni, akkor nem akarunk többé visszatérni, mert oly kedves a léleknek a Veled való egység, s oly mulandó minden más.

Azok, akik őszintén szeretnek Téged, gyakran érzik jelenlétedet, Urunk, szobájuk csendjében vagy szívük mélyén. Ez az érzés minden alkalommal mélyen érinti őket, és meghatja lelküket. Megköszönik, hogy közel vagy hozzájuk, hogy a Minden vagy számukra: Te, aki értelmet adsz az életnek és a halálnak.

Köszönetet mondanak Neked, de gyakran nem tudják, hogyan tegyék, mit mondjanak: csak azt tudják, hogy szereted őket, és hogy ők is szeretnek Téged, és itt a földön nincs semmi, ami legalább egy kicsit hasonlítana erre az édes érzésre. Amikor lelkükben éreznek, amikor megjelensz, az maga a mennyország, és így szólnak: „Hát ilyen a Mennyország, ez csodálatos!”

Megköszönik az egész életüket, Urunk, azt, hogy elvezetted őket idáig. És ha még létezik árnyék, mely elhomályosíthatja ezt az elővételezett mennyországot, amikor Te megmutatkozol, akkor minden régmúlttá és távolivá válik, nem létezik többé.

Csak Te létezel.

Így van ez.

Chiara Lubich

---

[1] vö. Jn 7,37-38

[2] vö. Jn 10,15.30.38

[3] vö. Mt 6,6

[4] Mk 6,50

[5] Mt 28,20

[6] Mt 19,21

[7] vö. Mt 18,22

[8] vö. Mt 7,12

[9] vö. Zsolt 16,2

Életige, 2006. január

„Ahol ketten vagy hárman összegyűlnek az én nevemben, ott vagyok közöttük.” (Mt 18,20)

„Emmánuel”, „Velünk az Isten”! Ezzel a rendkívüli közléssel kezdődik Máté evangéliuma[1]. Jézusban Isten jött közénk. Ő az Emmánuel.

Az evangélium aztán egy még nagyobb, még csodálatra méltóbb ígérettel zárul: „Én veletek vagyok mindennap, a világ végéig.”[2]

Isten jelenléte közöttünk nem korlátozódik egy történelmi korszakra, Jézus fizikai jelenlétének idejére itt a földön. Ő mindig velünk marad.

Hogyan lehetséges ez? Hol találkozhatunk vele?

A válasz Máté evangéliumának központi részében olvasható. Különösen azokban a versekben, ahol Jézus útmutatásokat ad az általa alapított közösségnek, vagyis az egyháznak. Az egyházról többször is beszél: Péterre mint sziklára építi, olyannak akarja, amelyet Igéje gyűjt egybe, és az Eukarisztia körül egyesül. Kinyilatkoztatja az egyház legmélyebb lényegét is: az egyház nem más, mint Jézus maga, aki jelen van azok között, akik az Ő nevében gyűlnek össze.

Ő mindig közöttünk lehet, így tehetünk szert az élő egyház tapasztalatára, így élhetjük meg az egyház lényegét.

„Ahol ketten vagy hárman összegyűlnek az én nevemben, ott vagyok közöttük.”

Ha a Feltámadt Úr az, aki maga köré gyűjti, egyesíti egymással a hívőket, és saját testévé tesz mindannyiunkat, akkor minden megosztottság a családjainkban és a közösségeinkben az egyház arcát hamisítja meg. Krisztus nem lehet megosztott. Egy széttöredezett Krisztus felismerhetetlen, torz.

Ez a különböző egyházak és egyházi közösségek közötti kapcsolatra is érvényes. Az ökumenizmus fejlődése ráébresztett bennünket arra, hogy „sokkal több az, ami egyesít minket, mint az, ami elválaszt”. Ha léteznek is a doktrínának és a keresztény vallásgyakorlatnak olyan elemei, amelyekben még nem valósult meg a hit egysége, „mindannak alapja, ami egyesít bennünket, a Feltámadott Krisztus jelenléte”[3].

Jézus nevében összegyűlni és együtt imádkozni, hogy megismerjük a keresztény hit gazdagságát és osztozzunk benne, hogy kölcsönösen bocsánatot kérjünk egymástól: ez az előfeltétele annak, hogy felülemelkedjünk a széthúzásokon. Kis kezdeményezéseknek tűnhetnek, de „semmi sem jelentéktelen, ami szeretetből történik”. A köztünk lévő Jézus lesz „egységünk forrása”, és megmutatja „az utat, hogy az egység eszközei lehessünk, melyet Isten akar”[4].

Az Egyházak Ökumenikus Tanácsának Hit- és Egyházszervezet Bizottsága fogalmazta meg ezt a keresztények egységéért dolgozó Pápai Tanáccsal együtt. Ők ajánlották ezt az „életigét”, melynek anyagát egy dublini ökumenikus csoport dolgozta ki. 1968 óta ugyanis a keresztények egységéért végzett imahét alkalmával mindannyian ugyanazt az „életigét” éljük. Az egyházak közötti teljes és látható közösség felé tartó út reménye és jelképe ez.

„Ahol ketten vagy hárman összegyűlnek az én nevemben, ott vagyok közöttük.”

Mit jelent egynek lenni Jézus nevében?

Azt jelenti, hogy Őbenne vagyunk egy, az Ő akaratában. Tudjuk, hogy leghőbb vágya, melyet parancsában is kifejez, az, hogy kölcsönös legyen köztünk a szeretet. Ezért akik ketten vagy hárman készek így szeretni egymást, és képesek mindent háttérbe szorítani azért, hogy kiérdemeljék az Ő jelenlétét, azok körül minden megváltozik. Jézus így beléphet otthonunkba, munkahelyünkre, az iskolánkba, a parlamentbe és a stadionba, és átformálhatja ezeket a helyeket.

Jelenléte fény lesz, megmutatja a problémák megoldását, ötleteket ad ahhoz, hogyan nézzünk szembe különböző személyes és társadalmi helyzetekkel. Bátorságot ad, hogy végbevigyük, amit elhatároztunk. Kovász lesz az emberi élet minden területén.

Lelkileg, de valóságosan ott lesz a családokban, a gyári munkások között, a műhelyekben, az építkezéseken, ott lesz a parasztokkal a földeken, a kereskedők között, a szolgáltatásokban dolgozó alkalmazottak között, mindenütt.

Jézus, aki a folytonosan megújított és kinyilvánított kölcsönös szeretet révén közöttünk él, ismét jelen lesz a világban, és megszabadítja azt modern rabigáitól. A Szentlélek pedig új utakat nyit majd meg.

„Ahol ketten vagy hárman összegyűlnek az én nevemben, ott vagyok közöttük.”

Tapasztalatunk alapján Isten iránti hálával elmondhatjuk, hogy mennyire igaz, amit sok évvel ezelőtt írtam: „Ha egyek vagyunk, Jézus köztünk van. És ez a fontos. Többet ér minden más kincsnél, melyet szívünkben őrzünk: többet anyánknál, apánknál, a testvérünknél, gyermekünknél. Többet ér az otthonunknál, a munkánknál, mindennél, amink csak van, többet egy nagy város – mondjuk Róma – műkincseinél, többet üzleti ügyeinknél, többet a természetnél, a rét virágainál, a tengernél, az ég csillagainál, többet ér a lelkünknél!”

Milyen hatalmas tanúságot adhat a világnak, ha a kölcsönös evangéliumi szeretet valósul meg pl. egy katolikus és egy református, egy ortodox és egy örmény között!

Éljük meg tehát ma is, szeretetben azt az életet, amit pillanatról pillanatra kapunk Tőle.

A testvéri szeretet alapvető parancsolat. Ezért minden értékes, ami az őszinte testvéri szeretet megnyilvánulása. Semmit nem ér, amit teszünk, ha nincs meg benne a testvérek iránti szeretet, mert Isten Atya, aki mindig és kizárólag gyermekei ügyét viseli a szívén.

Éljünk úgy, hogy Jézus mindig velünk legyen, és így elvigyük Őt a világba, mely nem ismeri az Ő békéjét.

Chiara Lubich

---

[1] vö. Mt 1,23

[2] Mt 28,20

[3] A keresztények egységéért végzett imahét útmutatója, 2006. január 18-25., ed. Róma, 2005, 7. o.

[4] u.o., 10. o.

Életige 2005. december

„Készítsetek utat a pusztában az Úrnak, egyengessétek Istenünk ösvényét a sivatagon át!” (Iz 40,3)

Izajás ezzel a reményteli kiáltással fordul Izrael népéhez, amely már 50 éve él száműzetésben a mezopotámiai Babilóniában. Az Úr végre elküldte hírnökét, hogy hírül adja a szabadulást, a hazatérést. Úgy, mint az egyiptomi rabszolgaság idején, Isten újra népe élére áll, és visszavezeti az Ígéret földjére. Ezért helyre kell állítani az utakat, feltölteni a kátyúkat, járhatóvá tenni a hágókat, úgy, ahogy egy uralkodó előtt szokás, aki meglátogatja birodalmát.

Öt évszázaddal később Keresztelő János a Jordán partvidékén megismétli Izajás próféta örömteli híradását: most maga a Messiás érkezik.

„Készítsetek utat a pusztában az Úrnak, egyengessétek Istenünk ösvényét a sivatagon át!”

Minden évben karácsonyra készülve halljuk ezt a felhívást. Isten, aki öröktől fogva kifejezte égő vágyát, hogy gyermekeivel legyen, jön, hogy „közöttünk lakozzék”[1]. Ma is az ajtóban áll, és zörget, mert be akar jönni, hogy velünk „étkezzen”[2].

Mi is gyakran érezzük a vágyat, hogy találkozzunk vele, hogy ott legyen mellettünk életünk útján, hogy az Ő fénye árasszon el minket. Ahhoz, hogy beléphessen az életünkbe, el kell hárítanunk az akadályokat. De most már nem arról van szó, hogy egyengessük az utakat, hanem arról, hogy megnyissuk a szívünket.

Jézus maga is felsorol néhány akadályt, amelyek bezárják a szívünket: „lopás, gyilkosság, házasságtörés, kapzsiság, rosszindulat, csalás, kicsapongás, irigység, káromlás, kevélység…”[3]. Időnként a rokonaink vagy ismerőseink iránt táplált neheztelés gátol, vagy a faji előítélet, közöny a mellettünk élők szükségletei iránt, a gyér figyelmesség és szeretet a családban…

E számos akadály ellenében, amelyek meghiúsítják az Istennel való találkozást, ismét elhangzik a meghívás:

„Készítsetek utat a pusztában az Úrnak, egyengessétek Istenünk ösvényét a sivatagon át!”

De konkrétan hogyan készítsünk Neki utat?

Úgy, hogy bocsánatot kérünk tőle minden alkalommal, amikor észrevesszük, hogy gátat vetettünk a vele való közösségnek.

Az alázat és az igazság őszinte megnyilvánulása ez, melyben olyannak mutatkozunk előtte, amilyenek vagyunk, beismerve törékenységünket, hibáinkat, bűneinket.

Ugyanakkor a bizalom megnyilatkozása is, mellyel elismerjük atyai szeretetét, hogy „könyörületes és gazdag az irgalomban”[4].

A bocsánatkéréssel fejezhetjük ki azt is, hogy javítani akarunk és újrakezdeni.

Időt szánhatunk rá este, elalvás előtt – ez a legalkalmasabb pillanat arra, hogy megálljunk, hogy átfussuk az elmúlt napot, és bocsánatot kérjünk tőle.

Nagyobb tudatossággal és intenzitással élhetjük meg a szentmise kezdő imáját, amikor a közösség tagjaival együtt bűneink bocsánatát kérjük.

Ezen felül óriási ajándék a személyes gyónás, Isten bocsánatának szentsége. Olyan találkozás ez az Úrral, melyben odaadhatjuk neki minden hibánkat. Felszabadultan mehetünk tovább, azzal a bizonyossággal, hogy megújultunk, és azzal az örömmel, hogy újra Isten igazi gyermekeinek tudhatjuk magunkat.

Maga Isten az, aki megbocsátásával elhárít minden akadályt, aki „egyengeti az utat”, és mindannyiunkkal helyreállítja a szeretet-kapcsolatot.

„Készítsetek utat a pusztában az Úrnak, egyengessétek Istenünk ösvényét a sivatagon át!”

Ezt tapasztalta meg Lujza is. Sok szenvedés érte életében: haverok, kábítószer, erkölcsi züllés. Megpróbált felülemelkedni ezen, mígnem sikerült megszabadulnia a kábítószerfüggéstől. Addigra viszont már végzetesen megpecsételődött a sorsa: egy elkapkodott polgári házasságkötés után megjelentek nála az AIDS első tünetei; ezért férje elhagyta.

Lujza egyedül találta magát, kudarcai súlyával. Ekkor találkozott egy keresztény csoporttal, akik élték az életigét, és megosztották az ezzel kapcsolatos tapasztalataikat. Egy új, addig ismeretlen világ tárult fel előtte. Most, hogy megismerte azt az Istent, aki Szeretet, nem tarthatta meg többé magának a bűneit, hinnie kellett azok bocsánatában. Élete megváltozott: a megbocsátás a fájdalom és a betegség ellenére egy soha meg nem tapasztalt örömre tárta ki a lelkét. Arcán új szépség ragyogott, melyet még a betegség súlyosbodása sem torzított el. Az orvosokat megdöbbentette a derűje.

Megtapasztalta az újjászületést.

Halála napján fehérbe öltöztették, ahogyan kérte. Minden rög elsimult előtte a mennyei találkozáshoz vezető úton.

Chiara Lubich

---

[1] Jn 1,14

[2] vö. Jel 3,20

[3] Mk 7,21-22

[4] vö. Zsolt 103,8

Életige, 2005. november

„Boldogok a szelídek, mert övék lesz a föld.” (Mt 5,5)

A hegyi beszéd, mely Jézus nyilvános működésének kezdetén hangzik el, a nyolc boldogsággal kezdődik. Ebben a hónapban a harmadik boldogságra összpontosítjuk figyelmünket.

„Boldogok a szelídek, mert övék lesz a föld.”

Ki szelíd? Aki nem izgatja fel magát a rossz láttán, és nem hagyja, hogy elragadják az indulatok. Képes arra, hogy uralja, féken tartsa reakcióit, különösen haragját, dühét. Szelídségének azonban semmi köze a gyengeséghez vagy a félelemhez; és nem huny szemet a rossz felett, nem is vállal cinkosságot vele. Ellenkezőleg, ez a szelídség nagy lelki erőt kíván, mely nem haragra és bosszúra, hanem a mások iránti tiszteletteljes, határozott és higgadt viselkedésre vezet.

A boldogságok között említett szelídséggel Jézus a provokáció egy új fajtáját indítványozza, azt, hogy tartsuk oda a másik arcunkat is, hogy tegyünk jót azzal, aki rosszat tesz nekünk, hogy adjuk oda a köntösünket is annak, aki a ruhánkat kéri… Így lehet a rosszat a jóval legyőzni. Akik így élnek, azoknak Jézus megígéri:

„… övék lesz a föld.”

A föld örökségének ígérete egy másik hazára is utal. Arra, amelyet Jézus az első és utolsó boldogságban „Mennyek Országának” nevez: az Istennel való életközösség, a vég nélküli élet teljessége ez.

Már itt a földön boldog az, aki szelíd, mert már most megtapasztalja, hogy meg tudja változtatni a világot maga körül, elsősorban kapcsolatai átformálásával. Egy olyan társadalomban, ahol sokszor az erőszak, az arrogancia és az elnyomás uralkodik, az ilyen ember az „ellentmondás jele” lesz, árad belőle az igazság, a megértés, a tolerancia, a kedvesség, a mások iránti tisztelet.

A szelíd ember, miközben egy igazságosabb és igazabb – evangéliumi – társadalmat épít, felkészül arra, hogy örökségül kapja a Mennyek Országát, hogy az „új ég és új föld” polgára legyen.

„Boldogok a szelídek, mert övék lesz a föld.”

Ahhoz, hogy élni tudjuk ezt az életigét, elég, ha megnézzük, hogyan élt Jézus. Ő azt mondta: „Tanuljatok tőlem, mert szelíd vagyok és alázatos szívű.”[1] Tanításában a szelídséget a szeretet jellemzőjeként mutatta be. Az igazi szeretet ugyanis, amelyet a Szentlélek áraszt a szívünkbe, „öröm, békesség, türelem, kedvesség, jóság, hűség, szelídség, önmegtartóztatás”[2].

Igen: aki szeret, nem idegeskedik, nem siet, nem sért meg másokat, nem szitkozódik.

Aki szeret, uralkodik magán, kedves, szelíd és türelmes.

Az egész Evangéliumot áthatja a „szeretet művészete”, amit sok kisgyermek is megtanult. Tudom, hogy egy különleges dobókockával játszanak, melyet „szeretet-dobókockának” neveztek el. Minden oldalán egy mondat áll arról, hogy Jézus tanítása alapján hogyan szerethetünk: mindenkit szeretek, kölcsönösen szeretjük egymást, elsőként szeretek, eggyé válok a másikkal, Jézust szeretem a másikban, szeretem az ellenségemet. Reggel dobnak vele, és megpróbálják életre váltani, ami azon az oldalon áll. Elmesélik tapasztalataikat is.

Egy nap a 3 éves caracasi Francesco édesapja felháborodottan érkezett haza, mert összetűzésbe került egy munkatársával. Feleségének is elmesélte a történteket, mire ő is megharagudott az illetőre. Francesco ekkor odavitte hozzájuk a kockáját, és ezt mondta: „Dobjatok a szeretet-dobókockával!”

Dobtak egyet. A kocka felső oldalán ez állt: „szeretem az ellenségemet”.

A szülők megértették…

Ha jobban belegondolunk, észrevesszük, hogy vannak olyan emberek, akik csodálatos szelídséggel élik meg hétköznapjaikat.

Több nagy személyiségnél láttuk, akik már itt hagyták ezt a földet – mint II. János Pál, Kalkuttai Teréz anya, Roger Schutz –, hogy olyan mértékben áradt belőlük a szelídség, hogy hatással voltak a társadalomra és a történelemre, példaként járva előttünk.

Chiara Lubich

---

[1] Mt 11,29

[2] Gal 5,22

Életige, 2005. október

„Adjátok meg tehát a császárnak, ami a császáré, Istennek pedig, ami Istené!” (Mt 22,21)

Ez az ige határozottan Istenbe helyezi életünket. A fény és erő pedig, melyet ebből merítünk, az emberiség szolgálatára ösztönöz.

Jézus akkor válaszolt így, amikor a farizeusok egy csoportja és néhány Heródes-párti ember megkérdezte tőle: meg kell-e fizetni a római fegyveres megszállók által kivetett adót? Csapda volt ez, rá akarták szedni. Ha ugyanis igennel válaszol, a farizeusok megrágalmazhatják azzal, hogy együttműködik az ellenséggel, így elveszítheti a nép bizalmát. Ha pedig nemmel válaszol, Heródes követői – Róma uralmának kiszolgálói – lázadónak nevezhetik, és bujtogatással vádolhatják.

Jézus azt kérte tőlük, mutassanak neki egy ezüstpénzt, amellyel az adót fizetik, és megkérdezte, hogy kinek a képe és felirata áll rajta. Azt válaszolták neki, hogy a császáré. Ha a császáré – válaszolt Jézus –, adjátok meg neki, ami az övé! Ezzel elismerte az államnak és intézményeinek értékét.

Válaszában azonban ennél sokkal többről van szó. Rámutat arra, ami valóban fontos: hogy megadjuk Istennek, ami eleve az Övé. Amint a római pénzen az uralkodó képmása látható, ugyanúgy minden ember szívébe Isten képmása van belevésve, hiszen saját képére és hasonlatosságára teremtett minket![1] Ez azt jelenti, hogy az Övéi vagyunk, hozzá kell visszatérnünk. Kizárólag Őt illeti, hogy személyünkkel teljesen neki adózzunk. Nem a római császárnak történő adófizetés a lényeg, hanem az, hogy adjuk oda Istennek életünket és szívünket.

„Adjátok meg tehát a császárnak, ami a császáré, Istennek pedig, ami Istené!”

Hogyan éljük hát ezt az életigét?

Úgy, hogy megújítjuk felelősségérzetünket a közügyek iránt. Elkötelezzük magunkat a törvények betartására, az élet védelmére, vagy a köztulajdon – középületek, utak, közlekedési eszközök – megóvására.

Úgy, hogy ötleteinkkel, tanácsainkkal és javaslatainkkal aktív, kritikus és határozott módon hozzájárulunk lakónegyedünk, városunk és nemzetünk fejlődéséhez, ahelyett, hogy passzívan várakoznánk.

Úgy, hogy felajánljuk önkéntes segítségünket az egészségügyi és civil szervezetekben, hogy tökéletesedünk munkánkban. Ha feladatainkat hozzáértéssel és szeretettel végezzük, valóban képesek leszünk Jézust szolgálni testvéreinkben, és hozzájárulhatunk ahhoz, hogy az állam és a társadalom megfeleljen Isten emberiségről alkotott tervének, és teljesen az emberek szolgálatára legyen.

„Adjátok meg tehát a császárnak, ami a császáré, Istennek pedig, ami Istené!”

Egy milánói könyvelő – Andrea Ferrari – képes volt arra, hogy munkahelyén, egy bank irodájában, megélje ezt az életigét. Így írt erről: „Minden reggel fél kilenc előtt néhány perccel lepecsételtetem a beléptető-kártyámat, bemegyek a hivatalba, és kezdődik a szokásos hajtás. Furcsa munka az enyém: jönni, menni, lépcsőkön le és fel, zárt ajtók előtt ácsorogni, űrlapokat hozni-vinni – és ez így megy évek óta… Ha sikerül megmaradnom a szeretetben – a váratlan akadályok ellenére, még ha harmadszor kell is újraírnom egy levelet –, akkor mindent megtettem. Úgy érzem, hogy Jézus pontosan ezért helyezett ide.”

„Könyvelő vagyok, és könyvelőként szolgállak Téged – mondta egyszer Jézusnak. – Itt van, Uram, az életem: szeretném, hogy tiszta szeretetté váljon!”

Egy idős hölgy észrevette, hogy az ügyfélfogadáson sohasem névtelen kliensként foglalkozott vele, hanem „emberként”. Nem tudta, hogyan fejezze ki a köszönetét, ezért egy nap vitt neki egy zacskó tojást.

Andrea 31 évesen halt meg Torinóban, egy utcai balesetben. A kórházban megkérdezte: „Valóban így, egyedül kell meghalnom, anélkül, hogy bárkitől is elbúcsúzhatnék?” Az őt ápoló szerzetesnő erre azt válaszolta, hogy el kell fogadnia Isten akaratát. Ezt hallva Andrea felélénkült, és elmosolyodott: „Megtanultuk, hogy mindig felismerjük Őt, életünk ideálját, a legkisebb dolgokban is, még – és itt a rá jellemző humorral kacsintott egyet – a pirosat mutató jelzőlámpa előtt is!”[2]

Engedelmeskedett Istennek, és ebben a szeretetből fakadó engedelmességben elindult Őhozzá.

Chiara Lubich

---

[1] vö. Ter 1,26

[2] Igino Giordani: Tre focolarini [Három fokolarinó], Róma, 1967, 55. o.

Életige, 2005. szeptember

„Éljetek méltóan Krisztus evangéliumához!” (Fil 1,27)

Az első évszázad ötvenes éveiben Pál Szilás kíséretében Filippi városába érkezett. Ez volt az első európai város, ahol az apostol letelepedett, hogy hirdesse az evangéliumot. A megtérések azonban elégedetlenséget és zavargást szítottak a pogány lakosok között, olyannyira, hogy a városatyák elhatározták, titokban kiutasítják Pált és Szilást. Ők azonban, hogy visszafogadják őket, arra hivatkoztak, hogy római polgárok.

Annak ellenére, hogy a hatóságok és a város polgárai sok nehézséget gördítettek útjába, néhány év elteltével a maroknyi filippi keresztény közösséghez címzett levelében Pál arra szólítja fel a hívőket, hogy becsületesen és következetesen teljesítsék állampolgári kötelességeiket.

Ugyanebben a levélben Pál arra is emlékeztet, hogy a keresztények ugyan a menny polgárai[1], ám ez a tény nem menti fel őket az alól, hogy vállalják társadalmi és politikai felelősségüket. Ellenkezőleg: a keresztényeknek, pontosan azért, mert Krisztus országának polgárai, erős késztetést kell érezniük arra, hogy mindenki szolgálatára legyenek, és hozzájáruljanak ahhoz, hogy földi városukat igazságban és szeretetben építsék.

„Éljetek méltóan Krisztus evangéliumához!”

Pál tehát ezzel az igével azt kéri a filippiektől, hogy igazi keresztény módjára viselkedjenek. Néhányan azt gondolják, hogy az evangélium nem oldja meg az emberi problémákat, és csak vallási értelemben hozza el közénk Isten országát. Ez nem így van.

Jézus az, aki hidakat épít, aki új utakat nyit meg a keresztények által, úgy, hogy az adott emberben tevékenykedik, az Ő kegyelme él benne. Így másik Krisztusként minden férfi és nő hozzájárulhat ehhez az emberi tevékenység bármely területén: a tudományban, a művészetben, a politikában…

„Éljetek méltóan Krisztus evangéliumához!”

De hogyan lehetünk másik Krisztussá, hogyan tevékenykedhetünk hatékonyan, és gyakorolhatunk befolyást a társadalomra? Úgy, hogy az Ő életstílusa szerint élünk, amit az evangélium tár elénk. Ha ugyanis befogadjuk Igéjét, egyre inkább azonosulunk gondolataival, érzéseivel, tanításával. Az Ige világossá teszi, hogy mit tegyünk, megmutatja, hogyan tegyük jóvá, ha hibáztunk, visszatérít, ha letévedtünk az egyenes útról.

Igen, ha az evangéliumot éljük, másik Krisztussá válunk. Hozzá hasonlóan életünket adjuk majd másokért, és szeretetben élve hozzájárulunk a testvériség építéséhez. Mivel az evangélium minden igéjét az Isten és a felebarát iránti szeretetben foglalhatjuk össze, ezért ha megéljük őket, szeretni fogunk.

Gyakran beszélünk a szeretetről, ezért fölöslegesnek tűnhet, hogy ismét ezt hangsúlyozzuk, de nem így van. „Régi emberünk”[2] ugyanis mindig kész arra, hogy magába zárkózzon, hogy saját kis személyes érdekeit dédelgesse, hogy elfelejtkezzen azokról, akik elhaladnak mellettünk, hogy közömbös maradjon a közjó vagy a körülöttünk lévő emberiség szükségletei iránt.

Szítsuk fel tehát szívünkben a szeretet lángját! Az így megújuló látásmódunkkal körülnézhetünk, hogy észrevegyük, milyen lépésre lenne szükség társadalmunk előre haladásához. A szeretet meg fogja nekünk mutatni azt az utat, amelyre alkotó módon ráléphetünk; bátorságot és erőt önt majd belénk, hogy végig is járjuk.

„Éljetek méltóan Krisztus evangéliumához!”

Így tett Ulisse Caglioni is, egy barátunk. Ő Algériában töltötte életét keresztények és muzulmánok között, egyszerű és konkrét módon tanúságot téve mindenki előtt az evangéliumi szeretetről.

Nem magának élt. Számára az első helyen a testvérek voltak. Nem sajnálva idejét, személyesen szeretett mindenkit. A függetlenség kivívását követő évtizedek szenvedései és bizonytalanságai között osztozott örömeikben, eredményeikben, reményeikben, de fáradozásaikban is. A kilencvenes években ugyanis országszerte elkezdődtek a rettegést kiváltó zavargások, senkit sem kímélve a jórészt muzulmán lakosságból. Ezek érintették a csupa külföldiből álló kis keresztény közösséget is. Ulisse más keresztényekkel együtt úgy határozott, hogy nem tér vissza szülőföldjére, Olaszországba.

Egy újságnak adott interjúban így nyilatkozott: „Sok éven át Algériában éltem, amikor minden rendben ment. Most kényes és kockázatos a helyzet, de nem akarok elmenni: nem az evangélium szerint való lenne.”

Amikor két évvel ezelőtt, szeptember elsején, betegsége következtében átment a Mennyországba, azok a muzulmánok, akik a környezetében éltek, így beszéltek róla: „Olyan szeretet volt közöttünk, hogy minden eseményt együtt éltünk meg. Híd volt ő, a kereszténység és az iszlám közötti kapocs. Ebben az országban, ahol előtérbe került az összeférhetetlenség, megtanultuk előítéletek és bármiféle ítélkezés nélkül hallgatni egymást. Ulisse arra tanított minket, hogy mindent szeretetből tegyünk, hogy szeretet legyünk.”

Chiara Lubich

---

[1] vö. Fil 3,20

[2] Róm 6,6