vasárnap

Az élet igéje – 2017. október

Ugyanazt a lelkületet ápoljátok magatokban, amely Krisztus Jézusban volt.” (Fil 2,5)
Pál apostol az igehirdetés miatt börtönben van, innen írja meg levelét a Filippi városában élő keresztény közösségnek. Ő hirdette ott elsőként az evangéliumot, sokan hittek, nagylelkűen elköteleződtek az új életben, és tanúságot tettek a keresztény szeretetről akkor is, amikor Pálnak már el kellett jönnie onnan. Nagyon örül ezeknek a híreknek, és ezért ír a levelében olyan szívbéli szeretettel a filippiekről.
Bátorítja őket, hogy egyénileg és közösségként is haladjanak előre, gyarapodjanak a szeretetben, és emlékezteti őket a példaképünkre, akitől az evangéliumi életstílust megtanulhatjuk:
Ugyanazt a lelkületet ápoljátok magatokban, amely Krisztus Jézusban volt.”
Vajon milyen ez a „lelkület”? Hogyan ismerhetjük meg Jézus legmélyebb vágyait, hogy utánozzuk őt?
Pál tudta a választ: Jézus Krisztus, az Isten fia kiüresítette önmagát és közénk jött, emberré lett és teljes mértékben az Atyát szolgálta, hogy így általa Isten gyermekei lehessünk.[1]
Azáltal teljesítette küldetését, hogy egész életében eszerint cselekedett: folyamatosan lehajolt a kicsikhez, gyengékhez és bizonytalankodókhoz, felemelte őket, hogy megtapasztalják a szeretetet és a megváltást: a leprás, az özvegyasszony, az idegen, a bűnös.
Ugyanazt a lelkületet ápoljátok magatokban, amely Krisztus Jézusban volt.”
Akkor tudjuk felismerni és ápolni magunkban Jézus lelkületét, ha előbb felismerjük a szeretetét és megbocsátásának erejét. Aztán tekintsünk rá, és kövessük abban, ahogyan élt: tárjuk ki a szívünket, elménket és a karunkat, hogy példájára minden embert befogadjunk. Kerüljünk el minden ítélkezést az emberekkel kapcsolatban, és engedjük, hogy gazdagítson az a jó, ami bennük megvan, akkor is, ha ez a jó egy halom hibával és nyomorúsággal párosul, és „időveszteségnek” tűnik ennek okait keresni.
A legmélyebb érzés, amit Jézus lelkületéből elsajátíthatunk, az ingyenes szeretet, az akarat, hogy mások szolgálatába álljunk kisebb-nagyobb talentumainkkal, hogy bátor és konkrét tettekkel pozitív kapcsolatokat építsünk magunk körül, hogy a nehéz helyzetekben, a meg nem értés és a széthúzás közepette is szelíden, de határozottan megtaláljuk a párbeszéd és az egyetértés útját.
Ugyanazt a lelkületet ápoljátok magatokban, amely Krisztus Jézusban volt.”
Chiara Lubich-ot egész életében az evangélium vezérelte, és meg is tapasztalta ennek erejét. Így ír:
„Úgy követjük Jézust, ha felfogjuk, hogy kereszténységünknek akkor van értelme, ha másokért élünk, ha a létünkre úgy tekintünk, mint szolgálatra a testvérek iránt, ha egész életünket erre építjük. Így valósítjuk meg, ami leginkább Jézus szívén fekszik. Így éljük meg az evangélium lényegét, és így leszünk valóban boldogok.”[2]
Letizia Magri

[1]     vö. Gal 4,6: „Mivel az Isten fiai vagytok, a Fia Lelkét árasztotta szívünkbe az Isten, aki kiáltja: Abba, Atya!” vagy Jn 1,12: „Ám akik befogadták, azoknak hatalmat adott, hogy Isten gyermekei legyenek”
[2]     vö. C. Lubich, Beati quelli che si amano a vicenda, Città Nuova, 26, (1982), 6, p.43.

péntek

Az élet igéje – 2017. szeptember

Aki követni akar, tagadja meg magát, vegye fel keresztjét és kövessen.” (Mt 16,24)
Jézus nyilvános életének delén járva nagy erővel hirdeti, hogy Isten országa közel van. Épp Jeruzsálembe készül. Tanítványai sejtik, hogy milyen nagy küldetésben jár, és felismerik benne Isten küldöttét, akire egész Izrael népe vár. Most végre szabadulást remélnek a római hatalomtól, valamint bíznak egy békét és virágzást hozó jobb világban.
Jézus azonban nem akarja, hogy ábrándokat kergessenek: világosan megmondja, hogy jeruzsálemi útja nem vezet győzelemre, hanem visszautasítják, szenvednie kell és megölik. Azt is feltárja előttük, hogy harmadnap feltámad. Nehéz megérteni és befogadni a szavait. Péter szemrehányást is tesz, nem akarja, hogy ez megtörténjen, és meg is próbálja lebeszélni róla Jézust.
Jézus határozottan meginti Pétert, aztán tanítványaihoz intézi ezt a felkavaró meghívást:
„Aki követni akar, tagadja meg magát, vegye fel keresztjét és kövessen.”
Vajon mit kér Jézus ezekkel a szavakkal a tanítványaitól, a mai tanítványaitól is? Hogy megvessük saját magunkat? Hogy mindannyian teljes önmegtagadást vállaljunk? Azt kéri, hogy a szenvedést keressük, és így legyünk Isten nagyobb tetszésére?
Ez az ige inkább arra hív, hogy Jézus lépteit kövessük, fogadjuk be az evangéliumi értékeket és követelményeket, hogy egyre inkább rá hasonlítsunk. Ez azt jelenti, hogy éljük meg teljességgel az életet, ahogy Ő tette, akkor is, amikor a kereszt árnyékolja be utunkat.
„Aki követni akar, tagadja meg magát, vegye fel keresztjét és kövessen.”
Tagadhatatlan, hogy mindenkinek megvan a maga keresztje: a fájdalom különböző formái részét képezik az emberi életnek, mégis úgy tűnik, érthetetlen számunkra, és ellenkezik a boldogság iránti vágyunkkal. Jézus pedig megtanít, hogy éppen ebben fedezzünk fel egy váratlan fényt. Olyan ez, mint amikor néha belépünk egy templomba, és felfedezzük, milyen csodálatos és ragyogó üvegablakai vannak, melyeken kívülről nem látszik semmi szépség.
Ha Jézust akarjuk követni, Ő azt kéri, hogy teljes mértékben fordítsuk meg az értékrendünket, mozdítsuk ki önmagunkat világunk középpontjából, és utasítsuk vissza a személyes érdekérvényesítés logikáját. Azt ajánlja, hogy jobban figyeljünk oda mások szükségleteire, mint a sajátunkra, hogy próbáljunk minden erőnkkel örömet szerezni másoknak, úgy, mint Ő, aki egyetlen alkalmat sem szalasztott el, hogy bátorítsa és reménnyel töltse el azokat, akikkel találkozott. Az önzésünktől való megszabadulás útján elindulhatunk emberségünk kiteljesedése felé, és ebben a szabadságban megtalálhatjuk személyiségünk teljes megvalósulását.
„Aki követni akar, tagadja meg magát, vegye fel keresztjét és kövessen.”
Jézus arra hív, hogy tegyünk tanúságot az evangéliumról, akkor is, ha ezt a hűséget próbára teszik a környezetünkben tapasztalható kisebb-nagyobb értetlenségek. Jézus velünk van, és azt akarja, hogy vele együtt tegyük fel az életünket arra, hogy megvalósuljon a legnagyobb ideál: az egyetemes testvériség, a szeretet civilizációja.
A szeretet radikalizmusa az emberi szív legmélyebb vágya. Ezt tanúsítják a nem keresztény vallási hagyományok egyes követői is, akik komolyan a lelkiismeretükre hallgattak. Gandhi így ír: „Ha valaki megölne, és én a gyilkosomért mondott imával az ajkamon halnék meg, és Istenre emlékeznék az Ő élő jelenlétének tudatában szívem szentélyében, akkor és csak akkor lehetne elmondani rólam, hogy él bennem az erősek erőszakmentessége.” [1]
Chiara Lubich a megfeszített és elhagyott Jézus titkában találta meg az orvosságot a sebek gyógyítására személyes életünkben és az emberek, csoportok és népek között is. Sokakkal megosztotta ezt a tapasztalatát, amikor például 2007-ben a különböző keresztény egyházak és egyházi közösségek Stuttgartban megtartott rendezvényére így írt:
Életünk folyamán mi is mindnyájan átélünk az övéhez legalább kicsit hasonló fájdalmakat. (…) Amikor szenvedünk, és átéljük ezeket a fájdalmakat, Őrá emlékezzünk, aki mindezt magára vette: szinte Ő van jelen, az Ő fájdalmában részesedünk. Tegyünk úgy, mint Jézus, aki nem maradt ott megkövülten, hanem ahhoz a kiáltáshoz még hozzáfűzte: „Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet” (Lk 23,46), és újra ráhagyatkozott az Atyára.
Hozzá hasonlóan mi is túlléphetünk a fájdalmon, és legyőzhetjük a megpróbáltatást azzal, hogy kimondjuk: „Szeretlek, elhagyott Jézus, téged szeretlek ebben, ez a fájdalom rád emlékeztet, a te megnyilvánulásod, a te arcod”. És ha a következő pillanatban tovább szeretjük a testvéreinket, és azt tesszük, amit Isten akar, legtöbbször megtapasztaljuk, hogy a fájdalom (…) örömre változik. (…) Azokban a kis közösségekben is, ahol élünk, (…) találkozhatunk kisebb vagy nagyobb széthúzással. Ezekben a fájdalmakban is az Ő arcát fedezhetjük fel, legyőzhetjük magunkban a fájdalmat, és azon lehetünk, hogy helyreállítsuk a testvériséget a többiekkel. (…) A közösségi kultúra útját és modelljét a keresztre feszített és elhagyott Jézusban találjuk meg.” [2]
 Letizia Magri

[1]  M.K. Gandhi, Antiche come le montagne, Ed. di Comunità, Milano 1965, pp. 95-96.
[2]  C. Lubich, A közösségi kultúráért – „Együtt Európáért” Nemzetközi találkozó – Stuttgart, 2007. május 12. – web oldal: http://www.fokolare.hu/wp-content/uploads/2007/05/St_Chiara_Lubich.doc

kedd

Az élet igéje – 2017. augusztus

“Az Úr jóságos mindenkihez, telve irgalommal minden iránt, amit alkotott.” (Zsolt 145,9)
Ez a zsoltár dicsőítő ének, az Úr királyságát magasztalja, mert uralmának nem lesz vége: örök és hatalmas, de irgalmas és jóságos. Inkább olyan, mint egy hozzánk, gyermekeihez közel álló apa, mintsem egy hatalmas uralkodó.
Istenről szól ez a himnusz, túláradó, anyai gyöngédségéről: irgalmas, megfontolt a haragban, telve szeretettel, jóságos mindenki iránt…
Jóságát megmutatja Izrael népének, és kiterjeszti minden művére, amelyet keze alkotott, minden emberre és minden teremtményre.
A zsoltáros a vers végén arra hív minden élőt, hogy kapcsolódjon be dicsőítő énekébe, hogy egyre több hang harmóniája hirdesse:
“Az Úr jóságos mindenkihez, telve irgalommal minden iránt, amit alkotott.”
Isten a teremtett világot rábízta a férfi és a nő dolgos kezére: számunkra olyan ez, mint egy nyitott könyv, amelyben jóságáról olvashatunk. Meghívott, hogy együttműködjünk vele, a Teremtővel, és szeretet-tervét követve további oldalakat írjunk az igazságról és a békéről.
Ám sajnos a közöny és az önzés miatt megsebzett embereket látunk magunk körül, akik sokszor ki vannak szolgáltatva. A teremtett környezetünk esetében sincs ez másképp, mert féktelenül fölemésztik a környezeti erőforrásokat saját érdekükben és a közjó kárára.
Az utóbbi években keresztény körökben tudatára ébredtünk és jobban odafigyelünk, hogy tiszteljük a teremtett világot. Gondoljunk csak a különböző felhívásokra egyházi vezetők részéről, amelyek arra buzdítanak, hogy fedezzük fel a természetben az isteni jóság tükörképét, és tekintsük azt az egész emberiség örökségének.
I. Bartolomaiosz ökumenikus pátriárka így írt erről tavaly a teremtéssel való törődés világnapjára küldött üzenetében: “Állandó éberségre van szükség, képzésre és tanításra, hogy világos legyen számunkra az összefüggés a jelenlegi ökológiai válság és az emberi szenvedés között […], amely […] az általunk is megélt környezeti krízis eredménye és gyümölcse. Vissza kell tehát térnünk a régóta ismert szépségekhez […]: mértékletesség és önmegtartóztatás, ez az egyetlen út, amely a természeti környezetünkkel való bölcs bánásmódhoz vezet. A féktelen mohóság ugyanis, hogy anyagi szükségleteinket kielégítsük, az ember lelki elszegényedéséhez vezet, és ezzel együtt jár a természeti környezetünk elpusztítása is.” [1]
Ferenc pápa pedig Laudato si’ kezdetű enciklikájában írja: “A természet gondozása olyan életstílus része, amely magában foglalja az együttélés és a közösségalkotás képességét. Jézus emlékeztetett minket arra, hogy Isten a mi közös Atyánk, és ez testvérekké tesz minket. A testvéri szeretet csak ingyenes lehet. […] Ugyanez az ingyenesség késztet minket arra, hogy szeressük és elfogadjuk a szelet, a napot vagy a felhőket, még ha nem is vetik ellenőrzésünk alá magukat. […] Ismét át kell éreznünk, hogy szükségünk van egymásra, felelősséggel tartozunk másokért és a világért, továbbá megéri jónak és tisztességesnek lenni.” [2]
Használjuk ki tehát a szabadidőnket, amikor nem dolgozunk, és minden más lehetőséget a nap folyamán, hogy feltekintsünk az égre, a fenséges csúcsokra, a tenger végtelenségére, vagy akár csak egy kis fűszálra, amely az út szélén kibújt. Ez segít, hogy felismerjük a Teremtő nagyságát, aki az életet szereti, és újra megtaláljuk reménységünk okát az ő végtelen jóságában, mely mindent átölel és figyelemmel kísér.
Családunkkal együtt éljünk mértékletesen, tiszteletben tartva környezetünket, mások szükségleteit, hogy gazdagodjunk a szeretetben. Osszuk meg szegényebb testvéreinkkel a föld termését és munkánk gyümölcsét, mert ezzel teszünk tanúságot az élet teljességéről és öröméről, legyünk gyengédek, jóindulatúak, akik megbékéltek környezetükkel.
Letizia Magri

[1]     vö. I. Bartolomaiosz ökumenikus pátriárka, Üzenet a teremtéssel való törődés világnapjára, 2016. szeptember 1.

[2]     vö. Ferenc pápa, Laudato si’ enciklika, 2015. május 24. (228-229.)

szombat

Az élet igéje – 2017. július

Gyertek hozzám mindnyájan, akik elfáradtatok, s akik terhet hordoztok – én megkönnyítlek titeket.” (Mt 11, 28)
Elfáradtatok és terhet hordoztok. E szavak olyan emberek alakját idézik, akik valamilyen koloncot viselnek életük folyamán: férfiak és nők, fiatalok, gyerekek és idősek, akik azt remélik, hogy eljön a nap, amikor megszabadulhatnak ezektől a nyomasztó terhektől.
Máté evangéliumának ebben a részletében Jézus magához hív bennünket: „Gyertek hozzám…”
Összegyűlt körülötte a tömeg, hogy lássák és hallgassák őt: sokan egyszerű és szegény, kevéssé tanult emberek voltak, nem is tudták megismerni és betartani koruk bonyolult vallási előírásait. Ezen felül rájuk rótták a Római Birodalom adóterheit is, amit gyakran lehetetlenség volt teljesíteni. Bajban voltak, és azt keresték, hogy ki kínál nekik ennél jobb életet.
Jézus a tanítása során különleges figyelmet fordított rájuk és azokra, akiket a társadalom bűnösnek tartott és kiközösített. Azt szerette volna, hogy mindenki megértse és befogadja a legfontosabb törvényt, amely utat nyit az Atya házába: a szeretet parancsát. Isten ugyanis föltárja csodáit az egyszerű és nyitott szívű emberek előtt.
Jézus bennünket is hív, hogy odamenjünk hozzá. Kinyilvánította, hogy Ő Isten látható arca, a Szeretet-Istené, aki végtelenül szeret minket úgy, ahogy vagyunk, képességeinkkel és korlátainkkal, törekvéseinkkel és kudarcainkkal együtt. Arra hív, hogy bízzunk a „törvényében”, amely nem fog teherként ránk nehezedni, hanem édes és könnyű iga lesz, és örömmel tölti el a szívünket, ha megéljük. Odaadást kér, hogy ne forduljunk önmagunkba, hanem nap mint nap ajándékozzuk oda magunkat egyre teljesebben a többieknek.
 Gyertek hozzám mindnyájan, akik elfáradtatok, s akik terhet hordoztok – én megkönnyítlek titeket.”
 Jézus ígéretet is tesz: „… én megkönnyítlek titeket.”
Hogyan? Mindenekelőtt jelenlétével, mert egyre határozottabban és mélyebben jelen van bennünk, ha őt választjuk, mint biztos kapaszkodót az életünkben. Rendkívüli fénnyel világítja meg hétköznapi lépteinket, és nehéz körülmények között is segít fölfedeznünk az élet értelmét. És ha elkezdünk úgy szeretni, ahogy Jézus, akkor a szeretetben teljes szabadságot találunk, és erőt a továbbiakhoz, mert Isten élete tör utat bennünk.
Chiara Lubich így ír: „[A keresztény] nem érdemli meg a keresztény nevet, ha nincs benne állandó készség arra, hogy szeressen. Jézus összes parancsolatát ugyanis ez az egy foglalja össze: az Isten és a felebarát iránti szeretet. A felebarátban pedig Jézust kell látnunk és szeretnünk.
A szeretet nem puszta szentimentalizmus, hanem élet, mely testvéreink, főként a mellettünk élők szolgálatában konkretizálódik: az apró, legjelentéktelenebbnek tűnő szolgálatokban.
Charles de Foucauld ezt mondja: »Ha az ember szeret valakit, valóságosan a másikban él; a szeretet által benne lakik, benne él. Többé nem önmagában él, hanem elszakad énjétől, és önmagán kívül létezik.«[1] És e szeretet által hatol belénk az Ő fénye; Jézusé, aki megígérte: »Aki szeret engem…, annak kinyilatkoztatom magam.«[2] A szeretet a fény forrása: ha szeretünk, jobban megértjük Istent, aki a szeretet.”[3]
Fogadjuk el Jézus meghívását, menjünk oda hozzá és ismerjük fel, hogy Ő a béke és a remény forrása számunkra!
Fogadjuk meg a „parancsát”, és hozzá hasonlóan mi is törekedjünk a szeretetre a nap folyamán adódó különböző körülmények között a családban, a plébánián, a munkahelyen: ha megbántanak, bocsássunk meg, építsünk inkább hidakat a falak helyett, és álljunk szolgálatára azoknak, akikre terhek nehezednek.
Így fölfedezhetjük, hogy ez a „törvény” nem lehúz, hanem szárnyakat ad, hogy a magasban repüljünk.
Letizia Magri
[1]     C. de Foucauld, Scritti Spirituali, VII, Città Nuova, Roma 1975, p.110.
[2]     vö. Jn 14,21
[3]     vö. C. Lubich, Az élet igéje, májusA fény forrása a szeretet, Új Város, 1999/5

csütörtök

Az élet igéje – 2017. június

 Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket.” (Jn 20,21)
Jézus keresztre feszítése után a tanítványok bezárkóztak, mert meg voltak ijedve és össze voltak zavarodva, annak ellenére, hogy előtte Vele jártak-keltek Palesztina útjain, amikor mindenkinek hirdette, hogy Isten Atya, és mindenkit gyengéden szeret.
Az Atya elküldte Jézust, hogy az életével tanúságot tegyen erről a nagy újdonságról, sőt mi több, megnyissa az utat, hogy az emberek Istennel találkozhassanak: Istennel, aki háromság, önmagában is szeretetközösség, és ebbe a végtelen ölelésbe vonja be teremtményeit.
Nyilvános működése során sokan látták, hallották és tapasztalták jóságát, befogadó, megbocsátó és reményt adó szavainak és tetteinek gyümölcsét. Aztán elítélték és keresztre feszítették. Ezek után írja le János evangéliuma, hogy Jézus harmadnapra föltámadt, megjelent tanítványainak és meghívta őket, hogy folytassák küldetését:
Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket.”
Mintha azt mondaná nekik: „Emlékeztek, mennyire mellettetek álltam, mennyire szomjaztátok az igazságot és a békét, és én hogyan oltottam szomjúságotokat? Hogyan gyógyítottam meg testben és lélekben, akiket az emberek kitaszítottak és megvetettek? Hogyan védtem meg a szegények, az özvegyek és az idegenek méltóságát? Folytassátok most már ti! Hirdessétek az evangéliumot, amelyet kaptatok, hirdessétek, hogy Isten azt szeretné, hogy mindenki találkozzon vele! Hirdessétek, hogy ti mindannyian testvérek vagytok!”
Minden ember a Szeretet Isten képére van megteremtve, ezért a szívében vágyik arra, hogy találkozzon Vele, valamint minden kultúra és társadalom megpróbálja felépíteni az együttéléshez szükséges kapcsolatokat. De mennyi fáradsággal jár ez, mennyi ellentmondás és nehézség akadályoz a célhoz vezető úton! Ezek a legmélyebb vágyaink nap mint nap ellentétbe kerülnek emberi törékenységünkkel, bezárkózunk, félelem tölt el, bizalmatlanok vagyunk, és előítéletek élnek bennünk egymás iránt.
Az Úr viszont ma is nagy bizalommal ismétli:
Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket.”
Mit kezdjünk ebben a hónapban ezzel a meghökkentő meghívással? Vajon nem eleve halva született gondolat testvériséget építeni a többnyire megosztott emberiség körében? Érdemes egyáltalán belekezdeni?
Egyedül valóban soha nem lennénk képesek erre, de Jézustól rendkívüli ajándékot kaptunk, a Szentlelket, aki segít kitartanunk, hogy minden embert szeressünk, még az ellenségeinket is.
A Szentlélek, akit a keresztségben megkapunk […], lévén a szeretet és az egység lelke – legyőzve a faji, kulturális és társadalmi hovatartozás különbségeiből fakadó nehézségeket – minden hívőt egyesített a Feltámadottal és egymással. […] Önzésünk építi fel azokat a falakat, melyek elszigetelnek a többiektől és kizárják világunkból azokat, akik mások, mint mi. […] Hallgatva a Szentlélek hangjára azon fáradozunk majd, hogy minden téren növekedjünk ebben az egységben és közösségben […] azáltal , hogy elfojtjuk a megosztottság csíráit, melyeket magunkban hordozunk.”[1]
A Szentlélek segítségével mi is idézzük fel és éljük meg ebben a hónapban a szeretetre indító igéket, használjunk ki minden kis és nagy lehetőséget a többiekkel való kapcsolatban: hallgassuk meg őket, érezzünk együtt velük, folytassunk párbeszédet, bátorítsuk és vonjuk be őket, törődjünk velük, bocsássunk meg nekik és értékeljük őket! Így eleget teszünk a jézusi küldetésnek, hogy folytassuk a küldetését, és legyünk a tőle kapott élet közvetítői.
A buddhista szerzetesek egy csoportja is ezt tapasztalta meg a Fokoláre Mozgalom olaszországi nemzetközi városkájában, Loppianóban, ahol mind a nyolcszáz lakos megpróbál az evangéliumhoz hűen élni. Mélyen megérintette őket az evangéliumi szeretet, amelyet korábban nem ismertek. Egyikük ezt mesélte: „A piszkos cipőmet az ajtón kívül hagytam, és másnap reggelre valaki kitisztította. Az ajtón kívül hagytam a piszkos ruhámat, és reggelre valaki kimosta, kivasalta. Tudták, hogy fázom, mert délkelet-ázsiai vagyok, ezért jobban befűtöttek, és plusz takarót is kaptam. Egyik nap megkérdeztem, hogy miért tettétek ezt. »Egyszerűen azért, mert szeretünk« – hangzott a válasz.”[2] És ez az esemény a buddhisták és a keresztények között igazi párbeszédet indított el.
Letizia Magri


[1]     vö. C. Lubich, Az élet igéje/1994. január – Növekedni az egységben, in Új Város, 1994/1, 12-13. o.
[2]     vö. C. Lubich, La mia esperienza nel campo interreligioso: punti della spiritualità aperti alle religioni, Aachen (Németország), 1998. november 13.

hétfő

Az élet igéje – 2017. május

„Én veletek vagyok minden nap, a világ végéig.” (Mt 28,20)
Evangéliumának végén Máté elbeszéli Jézus földi életének utolsó eseményeit, hogy feltámadt, és beteljesítette küldetését. Meghirdette Isten újjáteremtő szeretetét minden teremtmény iránt, és megnyitotta a testvériségre vezető utat az emberiség történelmében. Máté számára Jézus a „velünk az Isten”, az Emmánuel, akit a próféták megjövendöltek, és akire Izrael népe várt.
Jézus, mielőtt visszatér az Atyához, összegyűjti tanítványait, akiknek közelebbről is feltárta küldetését, és rájuk bízta, hogy vigyék tovább művét.
Merész vállalkozás ez, de Jézus biztatja az apostolokat: nem fordul el tőlük, sőt megígéri, hogy velük marad minden nap, támogatja, elkíséri és bátorítja őket „a világ végezetéig”.
Segítségével tanúságot tesznek majd a vele való találkozásról, igéjéről, befogadó és irgalmas szeretetéről mindenki iránt, hogy sokan találkozhassanak vele, és együtt alkossák Isten új népét a szeretet parancsa alapján.
Mondhatjuk, Isten örömére van, hogy velem, veled, velünk lehet minden nap a világ végezetéig, saját személyes életünk és az egész emberiség történelmének végéig. Vajon ez valóban így van? Valóban találkozhatunk vele?
Igen, „Ő ott van minden sarkon, mellettünk jár. Elrejtőzik a szegényekben, a lenézettekben, a kicsikben, a betegekben, a tanácstalanokban és azokban, akik nem élhetnek szabadon. Ott van abban, aki csúnya, és aki kitaszított… Azt mondta: »… éhes voltam, és ennem adtatok…«[1] Tanuljuk meg fölfedezni őt ott, ahol van!”[2]
Jelen van igéjében, amelyet ha gyakorlatra váltunk, megújítja a létünket, jelen van a föld minden pontján az Eukarisztiában, és működik a lelkipásztorokon keresztül is, akik a népet szolgálják. Jelen van, amikor egyetértésre tudunk jutni egymás között[3], így hatékonyabb az imádságunk, amellyel az Atyához fordulunk, és fényt kapunk mindennapi döntéseinkhez.
„Én veletek vagyok minden nap a világ végezetéig”: mekkora reményt kelt ez az ígéret! Arra bátorít, hogy keressük meg őt utunkon. Tárjuk ki a szívünket és a karunkat, legyünk készen a befogadásra és az osztozásra egyénileg, és együtt is, mint családi vagy egyházi közösség, munkahelyi vagy baráti társaság, civil- vagy vallási szervezet. Így Jézussal találkozhatunk, öröm és fény tölt el, amely az Ő jelenlétét jelzi.
Ha minden reggel arra gondolunk: „Szeretném ma fölfedezni, hol akar találkozni velem Isten!”, akkor mi is olyan örömet tapasztalunk majd, mint amiről a következő történet szól.
„Férjem édesanyja egészen a féltékenységig ragaszkodott a fiához. Egy évvel ezelőtt daganatot állapítottak meg nála. Kezeléseket kapott és ápolásra volt szüksége, amelyet lánya nem tudott vállalni. Ebben az időszakban vettem részt a máriapolin[4], ahol megismertem a Szeretet-Istent, és ez megváltoztatta az életemet. Megtérésem első következménye az volt, hogy összes félelmemet legyőzve magunkhoz vettük anyósomat. Új fény árasztotta el a szívemet, és ezért őt is új szemmel láttam. Most már tudtam, hogy Jézust ápolom és gondozom benne. Ő pedig legnagyobb meglepetésemre viszonozta ezt, minden kis gesztusra nagy szeretettel válaszolt.
Sok áldozatot kért tőlünk ez az időszak, és amikor anyósom megnyugodva elköltözött az égbe, mindannyiunk szívében béke volt.
Azokban a napokban vettem észre, hogy gyermeket várok, akire kilenc éve vágytunk! Ez a gyermek számunkra Isten szeretetének kézzelfogható jele volt.”[5]
Letizia Magri


[1]     vö. Mt 25,35
[2]     vö. Chiara Lubich: Az élet igéje, Fedezzük fel, hogy közel van Isten, 1982. június, Città Nuova 1982/10, 44. o.
[3]     vö. Mt 18,20
[4]     A Fokoláre Mozgalom lelkigyakorlat jellegű találkozója, szó szerint: Mária városa
[5]     In „I fioretti di Chiara e dei Focolari”, szerk. Doriana Zamboni, San Paolo 2002, 43-44. o.

szombat

Az élet igéje – 2017. április

Maradj velünk, mert esteledik” (Lk 24,29)
Ezt a kérést intézi a hozzájuk szegődött ismeretlenhez a két útitárs a Jeruzsálemből Emmauszba vezető úton, miután arról „beszélgettek és tanakodtak”, ami az előző napokban a városban történt.
Úgy tűnt ő az egyetlen, aki nem tud semmit az eseményekről, ezért maguk közé fogadják és mesélnek neki arról az emberről, „aki próféta volt, hatalmas tettben és szóban az Isten és az egész nép előtt”, és ők bíztak benne. Azonban a főpapjaik és a zsidó hatóságok a rómaiak kezére adták, aztán halálra ítélték, és keresztre feszítették.[1] Hatalmas tragédia ez, amelynek maguk sem értik az értelmét.
Út közben az ismeretlen az írásokból kiindulva segít nekik megérteni ezeknek az eseményeknek a lényegét, és újra lángra gyújtja a szívükben a reményt. Amikor Emmauszba érnek, meghívják vacsorára: „Maradj velünk, mert esteledik”. Miközben együtt étkeznek, az ismeretlen megáldja a kenyeret és odanyújtja nekik. Erről a mozdulatról fölismerik őt: a Megfeszített halott volt, de most föltámadt! A két ember rögtön megváltoztatja a tervét: visszatérnek Jeruzsálembe, hogy fölkeressék a többi tanítványt, és elmondják nekik a nagy hírt.
Lehet, hogy mi is csalódottak vagyunk, felháborodunk és elveszítjük a bátorságot, mert tragikus, hogy tehetetlenek vagyunk bizonyos igazságtalanságok láttán, amelyek ártatlan és védtelen embereket érnek. Saját életünkben is jelen van a fájdalom, a bizonytalanság és a homály… Mennyire szeretnénk ezt átalakítani, hogy béke, remény és fény töltsön el bennünket és a többieket is!
Valóban szeretnénk találkozni Valakivel, aki mélyen megért és fényt ad életutunkon?
Jézus, az Isten-ember azért, hogy feltétlenül azonosuljon mindannyiunkkal saját helyzetünkben, szabadon elfogadta, hogy hozzánk hasonlóan megtapasztalja a fájdalom sötétségét. A testi fájdalmat, de a belső fájdalmat is: barátai megtagadták, és még Istentől is elhagyatva érezte magát[2], akit mindig Atyjának nevezett. Mivel rendíthetetlenül bízott Isten szeretetében, legyőzte ezt a hatalmas fájdalmat, újra rábízta magát[3], tőle pedig új életet kapott.
Ezen az úton vezet és kísér bennünket embereket is:
Ő jelen van mindabban, aminek fájdalom íze van. (…) Törekedjünk tehát felismerni Jézust minden aggodalomban, az élet megpróbáltatásaiban, minden sötétségben, saját tragédiánkban és másokéban, a körülöttünk élő emberiség gyötrelmeiben. Ő ott van ezekben, mivel magára vette mindegyiket. (…) Elég, ha teszünk valami konkrétat azért, hogy enyhítsük szenvedéseit a szegényekben, (…) s felfedezzük az élet új teljességét.[4]
Egy hétéves kislány mesélte: „Nagyon sokat szenvedtem, amikor apukám börtönbe került. Jézust szerettem benne. Így nem sírtam, amikor elmentünk meglátogatni.”
Egy fiatalasszony pedig így vall: „Férjem, Roberto mellett voltam élete utolsó hónapjaiban, miután megállapították, hogy nincs remény. El sem mozdultam mellőle. Őt láttam és Jézust láttam… Roberto a kereszten volt, tényleg a kereszten.” Kölcsönös szeretetük útmutatás volt a barátaik számára. Segíteni kezdtek, és ebből egy szolidaritási akció született, amely még ma is tart, kiterjedt sokakra, sőt egy szociális egyesület is született belőle „Átöleljük a Világot” néven. „Amit Robertóval megéltünk – meséli az egyik barátja –, arra indított, hogy kövessük őt az Istenhez vezető úton. Sokszor megkérdeztük, mi értelme van a szenvedésnek, a betegségnek, a halálnak. Azt hiszem, hogy aki részesült abban az ajándékban, hogy Roberto mellett járhatta be életútjának egy szakaszát, elég világosan tudja erre a választ.
Ebben a hónapban minden keresztény Jézus halálának és föltámadásának titkát ünnepli. Legyen ez alkalom arra, hogy újra lángra lobbantsuk hitünket Isten szeretetében, aki lehetővé teszi, hogy a fájdalmat szeretetté alakítsuk. Minden elszakadás, elválás, kudarc, sőt még a halál is, fény és béke forrása lehet számunkra is. Minden élethelyzetben legyünk biztosak Isten közelségében, és ismételjük mi is bizalommal az emmauszi tanítványok kérését: „Maradj velünk, mert esteledik”!
Letizia Magri

[1]     vö. Lk 24,19
[2]     vö. Mt 27,46; Mk 15,34
[3]     vö. Lk 23,46
[4]     Az Élet Igéje, 1999. április, Új Város, 1999/4.

szerda

Az élet igéje – 2017. március

„… engesztelődjetek ki az Istennel!” (2Kor 5,20)
A földön sokfelé dúlnak kegyetlen és véget nem érő háborúk, és pusztítanak családokat, törzseket és népeket. Egy húszéves lány, Glória meséli: „Megtudtuk, hogy az egyik falut felégették, és sokan vannak, akiknek semmijük sem maradt. Barátaimmal összegyűjtöttük, amiről úgy gondoltuk, hogy hasznos lehet: matracot, ruhát, élelmiszert. Nyolc órát utaztunk, míg odaértünk, és teljesen kétségbeesve találtuk ezeket az embereket. Meghallgattuk, vigasztaltuk, átöleltük, biztattuk őket. Az egyik család azt mondta: »A kislányunk bent volt a házban, amikor fölgyújtották, és úgy éreztük, mi is meghaltunk vele együtt. A ti szeretetetekből erőt merítettünk, hogy meg tudjunk bocsátani azoknak, akik ezt tették.«”
Pál apostol tapasztalata is hasonló, mert üldözte a keresztényeket[1], aztán teljesen váratlanul egyik útja során találkozott Isten ingyenes szeretetével. Isten pedig éppen őt küldte, hogy nevében hirdesse a kiengesztelődést.[2]
Így szenvedélyes és hiteles tanúságtevője lett Jézus misztériumának: halálának és föltámadásának, amellyel kiengesztelte a világot Istennel, hogy mindenki megismerhesse és megélhesse a közösséget vele és a testvérekkel.[3] Pál igehirdetése által az evangéliumi üzenet: „engesztelődjetek ki Istennel”, még a pogányokhoz is eljutott és meghódította őket, pedig akkoriban úgy tekintettek rájuk, hogy ők állnak legmesszebb az üdvösségtől.
Hagyjuk, hogy Isten irgalma – túláradó szeretete – a mi szívünket is meggyógyítsa, annak ellenére, hogy sokszor elbizonytalanodunk a hibáink és tévedéseink miatt, amelyek el akarják hitetni velünk, hogy nincs is szükségünk erre. Ő végre szabaddá tesz minket, hogy másokkal is megosszuk ezt a mérhetetlen kincset, és hozzájáruljunk a béke építéséhez, mely Isten terve az emberiségről és az egész teremtett világról. Ez fölötte áll a történelem minden ellentmondásának, ahogy Chiara Lubich is írja:
„(…) A kereszten, Fiának halála által Isten tanúságot tett irántunk való végtelen szeretetéről. Krisztus keresztje által kiengesztelt minket önmagával. Hitünknek ez az alapigazsága ma különösen is aktuális.
Ez az a kinyilatkoztatás, amelyet az emberiség vár: igen, Isten szeretete mindenkihez közel van, és mindenkit túláradóan szeret. A mai világnak szüksége van erre a hírre, de mi csak akkor tudjuk ezt elmondani, ha előbb meggyőzzük önmagunkat. Újra és újra meg kell hallanunk ezt a hírt, és éreznünk, hogy Isten szeretete vesz körül bennünket akkor is, amikor ennek az ellenkezőjét gondolnánk. (…) A magatartásunkkal kellene hihetővé tennünk ezt az igazságot, amelyet hirdetünk. Jézus világosan megmondta, hogy mielőtt az oltárra visszük az áldozatunkat, ki kell békülnünk testvéreinkkel, ha valami panaszuk van ellenünk (vö. Mt 5,23-24)… Szeressük egymást úgy, ahogy ő szeretett minket, ne zárkózzunk be és ne legyenek előítéleteink, hanem nyitottan fogadjuk be és értékeljük felebarátaink pozitívumait, legyünk készek az életünket adni egymásért. Ez Jézus legfőbb parancsa, a keresztények megkülönböztető jegye, amely ma ugyanúgy érvényes, mint Krisztus első követőinek idejében. Ha megéljük ezt az igét, akkor valóban a kiengesztelődés magvetői leszünk.”[4]
Ha így élünk, napjaink tele lesznek baráti és kiengesztelődést hozó gesztusokkal a családunkban, a családok között, az egyházunkban és az egyházak között és minden vallási és világi közösségben, ahová tartozunk.

Letizia Magri

[1]
                 vö. ApCsel 22,4
[2]              vö. 2Kor 5,20
[3]              vö. Ef 2,13
[4]
                 Eredeti teljes szöveg: Città Nuova 1996/24, 37.

Az élet igéje – 2017. február

Új szívet adok nektek és új lelket oltok belétek” (Ez 36,26)
A szívről az érzések, az érzelmek, a szenvedélyek jutnak eszünkbe. A bibliai szerző számára azonban ez jóval mélyebb tartalommal bír: a lélekkel együtt a szív az ember életének a középpontja, itt születnek a döntései, itt zajlik benső, lelki élete. A hússzív hagyja, hogy Isten igéje alakítsa, vezesse, és „békés gondolatok” ébrednek benne testvérei iránt. A kőszív magába zárkózik, képtelen mást meghallgatni és irgalmasnak lenni.
Miért van szükségünk új szívre és új lélekre? Elég, ha körülnézünk. A kőszívekből mindenütt erőszak, korrupció és háború születik, mert nem nyitottak Isten teremtő terve előtt. Ha őszintén magunkba tekintünk, talán nem azt vesszük észre, hogy sokszor bennünket is önző vágyak irányítanak? Valóban szeretettel és embertársaink javára hozzuk meg döntéseinket?
Nyomorúságos emberségünk láttán Isten megkönyörül rajtunk. Jobban ismer bennünket, mint mi magunk, és tudja, hogy új szívre van szükségünk. Ezt meg is ígéri Ezekiel prófétának, és nem csak az egyes emberekre gondol, hanem egész népére. Isten álma, hogy egybegyűjtse a népek nagy családját, ahol a kölcsönös szeretet törvénye uralkodik, ahogy azt kezdetben elgondolta. Történetünk során többször is beigazolódott egyrészről, hogy mi magunk képtelenek vagyunk megvalósítani a tervét, másrészről Isten soha nem fárad bele, hogy újra kezdeményezzen, ráadásul azt is megígérte, hogy ő maga olt belénk új szívet és új lelket.
Ígéretét pedig akkor teljesítette be egészen, amikor elküldte a földre a Fiát, pünkösdkor pedig kiárasztotta a Lelkét. Ebből egy közösség született – az első jeruzsálemi közösség –, az „egy szív, egy lélek” [1] valóságában élő emberiség mintaképe.
Mindannyian meg vagyunk hívva, hogy ehhez az új emberiséghez tartozzunk, én is, aki ezt a magyarázatot írom, te is, aki olvasod és meghallgatod. De még inkább meg vagyunk hívva arra, hogy építsük, jelenvalóvá tegyük saját környezetünkben és munkahelyünkön. Micsoda küldetést kaptunk, mekkora bizalommal van Isten irántunk! Ne hagyjuk, hogy úrrá legyen rajtunk a csüggedés a társadalomban meglevő sok korrupció láttán, ne nyugodjunk bele közömbösen, hogy a rossz nagyobb nálunk. Tágítsuk ki „a szívünket Jézus Szívének méreteire. Mekkora munka! De ez az egyetlen, ami szükséges. Ha ezt tettük, mindent megtettünk.” – mondta Chiara Lubich, és így folytatta: „Mindenkit, aki közelünkbe kerül, úgy kell szeretnünk, ahogy Isten szereti. És mivel az időben élünk, egyszerre egy felebarátunkat szeressük, és ne maradjon a szívünkben nosztalgia a másik testvér iránt, akivel az imént találkoztunk.” [2]
Ne saját elégtelen erőnkben és képességeinkben bízzunk, hanem abban, amivel Isten megajándékoz: „Új szívet adok nektek és új lelket oltok belétek.” [3]
Ha hallgatunk kérésére, hogy mindenkit szeressünk, ha engedjük, hogy a bennünk szóló Lélek hangja vezessen, akkor az új emberiség élő sejtjei, az új világ építői leszünk a népek és kultúrák gazdag sokszínűségében.

Fabio Ciardi

Különböző egyházakhoz tartozó testvéreinkkel együtt éljük ezt az igét, amelyet egy német ökumenikus csoport választott, hogy Istennek ez az ígérete kísérjen bennünket a Reformáció 500 éves évfordulójának évében.

Fabio Ciardi

[1]     vö. ApCsel 4,32
[2]        Chiara Lubich, Ha tüzet gyújtanánk, Új Város, Budapest, 2007, 60. o.
[3]     Ez 36,26

vasárnap

Az élet igéje – 2017. január

Valóban, Krisztus szeretete indít minket” (vö. 2Kor 5,14-20)
„Tegnap este anyukámmal és barátnőjével étterembe mentünk vacsorázni. Csak egy kevés borsót rendeltem, hogy aztán sok édességet tudjak enni, mert nagyon szeretem. Anyukám viszont ezt nem engedte. Már majdnem elment a kedvem az egésztől, de arra gondoltam, hogy Jézus ott ül anyukám mellett, és rámosolyogtam.” „Egy fárasztó nap után végre hazaértem. Tévézés közben az öcsém kivette a kezemből a távirányítót. Nagyon dühös lettem, de aztán megnyugodtam, és hagytam, hogy ő nézze a tévét.” „Apukám beszélt hozzám, én pedig csúnyán válaszoltam neki. Ránéztem, és láttam, hogy megbántódott. Bocsánatot kértem, és megbocsátott.”
Egy római iskola ötödik osztályos tanulói mesélték ezeket a tapasztalatokat az élet igéjével kapcsolatban. Talán nem látunk közvetlen összefüggést a tapasztalatok és az élet igéje között, amit abban a hónapban éltek, de láthatjuk a gyümölcsét, a megélt evangélium ugyanis szeretetre indít. Bármelyik igét próbáljuk élni, a hatása mindig ugyanaz: megváltoztatja az életünket, lelkünkre köti, hogy figyeljünk arra, mire van szüksége a másik embernek, és arra késztet, legyünk testvéreink szolgálatára. Nem is lehet ez másképp, mert ha befogadjuk és megéljük az igét, akkor Jézus születik meg bennünk, és segít úgy cselekednünk, ahogy Ő. Erre gondolt Pál, amikor a korintusiakhoz fordult ezekkel a szavakkal.
Az apostol mélyen megtapasztalta Jézus jelenlétét, ennek késztetésére hirdette az evangéliumot és munkálkodott az általa látogatott közösségek egységén. Megtapasztalta Jézus szeretetét és üdvösségét, és oly mélyen behatolt az életébe, hogy soha senki és semmi el nem választhatta tőle. Már nem Pál élt, hanem Jézus élt benne. Az a tudat, hogy az Úr annyira szerette őt, hogy életét adta érte, lenyűgöző volt, nem hagyta nyugodni, hanem feltartóztathatatlan erővel arra késztette, ő is így cselekedjen, ugyanilyen szeretettel.
Vajon Krisztus szeretete bennünket is ilyen magával ragadó erővel késztet?
Ha megtapasztaltuk szeretetét, akkor nekünk is szeretnünk kell, bátran odalépni, ahol megosztottságot, perlekedést, gyűlöletet látunk, hogy egyetértést, békét és egységet vigyünk. A szeretet képessé tesz, hogy a szívünk túllásson az akadályokon, közvetlen kapcsolatba kerüljünk az emberekkel, és megértő, befogadó lélekkel keressünk megoldást. Ezt mindenképpen meg kell tennünk, az egységet minden áron építenünk kell, nem hagyhatjuk, hogy lefékezzen az óvatoskodás, valamiféle nehézség vagy összeütközés.
Ez különösen is fontos és sürgős az ökumené terén. Ebben a hónapban ezt az igét választották a keresztények egységéért tartott imahét mottójául, hogy a különböző egyházakhoz és közösségekhez tartozó keresztények együtt megéljék, és mindenki megérezhesse Krisztus szeretetének sürgetését, egymás felé forduljanak és így helyreállítsák az egységet.
„A kiengesztelődés szellemében csak az a hiteles keresztény – állította Chiara Lubich 1997. június 23-án Ausztriában, Graz-ban a II. Európai Ökumenikus Nagygyűlésen –, aki Isten szeretetével tudja szeretni a többieket, aki Krisztust látja mindenkiben. Krisztus mindenkié, Jézus az egész emberi nemért halt meg, aki mindig kezdeményez, elsőként szeret, olyan szeretettel, amely mindenkit úgy szeret, mint önmagát, aki eggyé válik a testvéreivel fájdalmakban és örömökben egyaránt. Az egyházaknak is ilyen szeretettel kell szeretniük.”
Éljük meg mi is a római iskolások gyermeki egyszerűségével és komolyságával a szeretet radikalitását.
Fabio Ciardi

csütörtök

Az élet igéje – 2016. december

„Ő jön el, hogy szabadulást hozzon nektek.”
(Iz 35,4)
 
Az ige jelen időben van: jön. A jelenről állítjuk ezt. Nem kell holnapig várnunk, vagy az idők végezetéig, vagy a másik életig. Isten most rögtön cselekszik, a szeretet nem ismeri a halogatást vagy a késlekedést. Izajás próféta a néphez intézte szavait, akik aggódva várták, hogy vége legyen a száműzetésnek és visszatérhessenek hazájukba. A karácsonyi várakozás napjaiban nem feledkezhetünk meg arról, hogy Mária is hasonló ígéretet kapott a szabadulásra: „Az Úr van teveled” (Lk 1,28); így adta hírül neki az angyal a Megváltó születését.
Eljövetele nem szokványos esemény, hanem meghatározó és fontos közbelépés: azért jön, hogy megváltson bennünket! Mitől is? Lehet, hogy súlyos veszélyben vagyunk? Igen. Néha tudatában vagyunk ennek, néha viszont észre sem vesszük. Közbelép, mert látja az önzést, a közömbösséget a szenvedők és szükségben élők iránt, a gyűlöletet és a szakadást. Beteg az emberiség szíve. Ő pedig megkönyörül teremtményein, és nem akarja, hogy elvesszenek.
Felénk nyújtja a kezét, mint amikor egy fuldoklót kimentünk a vízből. Mostanában ez a kép sajnos nap mint nap a szemünk elé tárul, mert látjuk a menekülteket, akik a tengeren érkeznek, és azt is, milyen elszántan ragadják meg a mentőmellényt vagy a kinyújtott kezet. Mi is minden pillanatban megragadhatjuk Isten felénk nyújtott karját, és bizalommal követhetjük őt. Nemcsak meggyógyít az önmagunkba fordulástól, a bezárkózástól, hanem arra is képessé tesz, hogy segítsünk annak, aki szükséget szenved, szomorú, vagy az élet megpróbáltatásait viseli.
„Természetesen nem a történelmi Jézus, vagy Jézus, mint a Misztikus Test Feje oldja meg a problémákat – írja Chiara Lubich. – Ezt a mi-Jézus teszi, az én-Jézus, a te-Jézus… Amikor az Ő kegyelme él az emberben, az adott emberben lévő Jézus fog hidat verni, utat építeni… […] Másik Krisztusként, az Ő misztikus testének tagjaként adja minden ember sajátos hozzájárulását a legkülönfélébb területeken: a tudomány, a művészet, a politika, a kommunikáció területén, és így tovább.” Így az ember Krisztussal társteremtő és társmegváltó lesz. „A megtestesülés folytatódik, a teljes megtestesülés, mely Krisztus misztikus testének minden egyes Jézusára vonatkozik.” [1]
Így történt Robertóval, aki fogvatartott volt, és megtalálta azt, aki „megszabadítja” őt, és maga is „szabadítóvá” vált. Történetét elmesélte a pápának 2016. április 24-én, a Máriapolin[2] Rómában, a Villa Borghese parkban.
„A hosszú börtönbüntetés után úgy gondoltam, új életet kezdek, de amint tudjuk, még ha az ember letölti is a büntetést, az emberek szemében soha nem lesz igazán jó. A munkakeresés során minden ajtó bezárult előttem. Koldulnom kellett, és hét hónapig hajléktalan voltam. Akkor találkoztam Alfonsóval, aki egy szervezetet alapított, melynek segítségével támogatja a rabok családjait. »Ha újra akarsz kezdeni, gyere velem« – mondta. Már egy éve segítek neki a bevásárolt áruból csomagokat készíteni a bebörtönzöttek családjainak, akiket látogatunk. Számomra ez kegyelem, mert a saját helyzetemet ismerem föl bennük. Látom, micsoda méltósággal élnek ezek az egyedülálló asszonyok a kisgyerekeikkel, kétségbeejtő helyzetekben, és arra várnak, hogy valakitől egy kis vigaszt, egy kis szeretetet kapjanak. Ajándékozni kezdtem magamat, és újra rátaláltam saját emberi méltóságomra, értelmet nyert az életem. Még egy plusz erőt is kaptam, mert Isten él a szívemben, érzem, hogy szeretnek…”
Fabio Ciardi

[1]              Chiara Lubich, Az elhagyott Jézus, Válaszunk korunk kollektív és kulturális éjszakájára c. írása, melyet egyik első társnője, Valeria Ronchetti olvasott fel Budapesten, 2006. 09. 16-án, Új Város, 2016, 93. old.
[2]              Máriapoli = Mária városa. A Fokoláre Mozgalom találkozója, ahol különböző korú és származású emberek töltenek együtt néhány napot az evangéliumi testvériség jegyében.

kedd

Az élet igéje – 2016. november

Mindent elviselek abban, aki erőt ad.” (Fil 4,13)

Van, amikor elégedettek vagyunk, erőt érzünk magunkban, úgy tűnik, minden egyszerű és könnyű. Máskor teherként nehezednek ránk a problémák és megkeserítik a napjainkat. Lehetnek ezek kisebb kudarcok a mellettünk élők iránti szeretetben, vagy képtelenek vagyunk megosztani másokkal nagy életcéljainkat. Lehet ez egy betegség, aggasztó anyagi gond, csalódás a családtagjainkban, belső kétség vagy megingás, munkanélküliség vagy háborús helyzet, amely nyomaszt, és nem találunk kiutat. Ezekben a helyzetekben az a legnehezebb, hogy látszólag egyedül vagyunk kénytelenek szembenézni a próbatételekkel, nem kapunk támogatást senkitől, aki határozottan segíteni tudna.
Kevesen éltek át annyi örömet és fájdalmat, annyi sikert és meg nem értést, mint Pál apostol, ő mégis bátran teljesítette küldetését, és nem engedte, hogy erőt vegyen rajta az elbizonytalanodás. Vajon „szuper-hős” volt? Nem. Gyenge, törékeny és a feladatra alkalmatlan embernek érezte magát, de volt egy titka, amelyet feltárt a Filippiben élő barátai előtt: „Mindent elviselek abban, aki erőt ad.” Felfedezte Jézus állandó jelenlétét az életében. Pál akkor sem érezte magát egyedül, amikor mindenki elhagyta: Jézus akkor is mellette állt. Ő volt a támasza, Ő vezette tovább és segítette, minden viszontagságon át. Teljesen átjárta az életét, és Ő lett számára az erő.
Pál titkát mi is magunkévá tehetjük. Mindent elviselek, amikor egy-egy fájdalomban felismerem és elfogadom Jézus misztikus közelségét, mert magára veszi ezt a fájdalmat, szinte azonosul vele. Mindent elviselek, amikor szeretetközösségben élek a körülöttem lévő emberekkel, mert ilyenkor Ő jön közénk, ahogy megígérte (vö. Mt 18,20), és az egység ereje lesz a támaszom. Mindent elviselek, amikor gyakorlattá váltom az evangélium igéit: ezekből nap mint nap útmutatást kapok, mire is vagyok meghívva, megtanítanak, hogyan kell élnem, és bizalommal töltenek el.
Erőt kapunk nemcsak saját személyes vagy családi próbatételeink elviseléséhez, hanem ahhoz is, ami a világban történik körülöttünk. Ártatlan naivitásnak tűnhet mindez, hiszen annyi problémája van a társadalomnak és a nemzeteknek. Mégis „mindent” el tudunk viselni, ha velünk van a Mindenható; „mindent” és ez az a jó, amit Ő irgalmas szeretetében elgondolt számomra és általam mások számára is. S ha ez a jó nem is valósul meg azonnal, hinnünk és remélnünk kell továbbra is Isten örökkévalóságot átölelő szeretettervében, mely mindenképpen megvalósul.
Dolgozzunk „kettesben” vele, ahogy Chiara Lubich tanította: „Semmit sem tudok tenni bizonyos pillanatokban azért, akit szeretek és veszélyben van, vagy beteg, más alkalommal pedig egy bonyolult helyzetért… Egyetlen dolog, amit tehetek, hogy jól csinálom, amit Isten tőlem kíván ebben a pillanatban: jól tanulok, takarítok, imádkozom, odafigyelek a gyerekeimre… Isten majd gondoskodik róluk: megoldja a bonyodalmat, megerősíti, aki szenved, elébe siet a váratlan helyzeteknek. Ezt a munkát „kettesben” végezzük, teljes egységben vele. Részünkről nagy hitre van szükség Isten szeretetében gyermekei iránt, Isten pedig e tetteink miatt megbízhat bennünk. Ez a kölcsönös bizalom pedig csodákat művel. Látszik majd, hogy ahová mi nem jutottunk el, oda valóban elérkezett valaki Más, és Ő sokkal, de sokkal többet tett.” [1]

Fabio Ciardi

[1]           Chiara Lubich, Scritti Spirituali/2, Città Nuova, Roma 1997, pp.194-195.

szombat

Az élet igéje – 2016. október

Nehéz a megbocsátásról beszélni egy olyan erőszakos társadalomban, amilyenben ma élünk. Vajon meg lehet-e bocsátani annak, aki tönkretett egy családot, aki szörnyű bűncselekményeket követett el, vagy egyszerűen személyes kérdésekbe avatkozott, visszaélt a bizalmunkkal és tönkretette előmenetelünket?
Az első ösztönös lépés a bosszúállás lenne, hogy rosszal fizessünk a rosszért. Ezzel a gyűlölet és az agresszivitás örvényét indítanánk el, amely durván elzüllesztené a társadalmat. Az is lehetne, hogy megszakítunk minden kapcsolatot, haragot és gyűlöletet táplálunk magunkban, és ez megkeseríti az életünket, megmérgezi a kapcsolatainkat.
Isten Igéje nagy erővel tör be a lelkünkbe ezekben a konfliktushelyzetekben, nem félmegoldást kínál, hanem a legnehezebb és legbátrabb lépést, hogy megbocsássunk.
Ez a felszólítás, az életige, most egy zsidó bölcstől, Ben Szirától származik. Leírja, hogy milyen ellentmondásba ütközik az az ember, aki Isten bocsánatát kéri, ő viszont maga részéről nem tud megbocsátani. „Kinek bocsátja meg bűneit [az Isten]? – olvassuk egy korai zsidó szövegben. – Annak, aki maga is meg tud bocsátani.” [1] Jézus is ezt tanította abban az imában, amellyel az Atyához fordulunk: „Atyánk… bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek.”[2]
Mi is vétkezünk, és szeretnénk, ha mindig bocsánatot nyernénk! Könyörgünk, és reméljük, hogy ismét lehetőséget kapunk az újrakezdésre, hogy továbbra is bizalommal lesznek irántunk. Ha ez így van a mi esetünkben, akkor másokkal nem lehet ugyanígy? Vajon nem úgy kell szeretnünk felebarátunkat, mint önmagunkat?
Továbbra is Chiara Lubich segítségével szeretnénk megérteni az Igét. Ő így ír: a megbocsátás „nem felejtés, ami gyakran azt jelenti, hogy nem akarunk szembenézni a valósággal. A megbocsátás nem gyengeség, nem azt jelenti, hogy nem vesszük figyelembe a sérelmet, ami az erősebb részéről ért, mert félünk tőle. A megbocsátás nem azt jelenti, hogy csekélységnek tüntetjük fel, ami súlyos, vagy jónak azt, ami rossz. A megbocsátás nem közömbösség. A megbocsátás akarat kérdése, átgondolt és világos döntés, tehát szabad tett, ami azt jelenti, hogy elfogadjuk a testvért úgy, ahogy van, a rossz ellenére, amit ellenünk elkövetett, ahogy Isten is elfogad bennünket bűnösöket, a hibáink ellenére. A megbocsátás azt jelenti, hogy a sértésre nem sértéssel válaszolunk, hanem Pál szavai szerint: »Ne engedd, hogy legyőzzön a rossz, inkább te győzd le a rosszat jóval.«[3]
A megbocsátás abban áll, hogy aki megsértett, annak lehetőséget adunk, hogy új kapcsolat épüljön közöttünk, neki is, nekünk is lehetőség ez arra, hogy újrakezdjük az életet. A jövő reménye, ahol nem a rosszé az utolsó szó.
Az Élet Igéje segít majd, hogy ellenálljunk a kísértésnek, ne vágjunk vissza, ne akarjuk visszaadni az elszenvedett sértést. Segít, hogy új szemmel tekintsünk ellenségünkre, meglássuk benne a testvért, akkor is, ha rossz, ha szeretetre van szüksége ahhoz, hogy meg tudjon változni. Ez lesz részünkről a szeretet bosszúja.
Azt mondod: »Ez nagyon nehéz« – folytatja Chiara a magyarázatot. – Érthető. De ez a szép a kereszténységben. Nem véletlen, hogy egy olyan Isten követői vagyunk, aki a kereszten haldokolva bocsánatot kért Atyjától azoknak, akik halálra adták. Bátorság, kezdjük el! Biztosítalak benneteket, hogy soha nem tapasztalt béke áraszt el és sok, eddig még ismeretlen öröm.”[4]

Fabio Ciardi

[1]
             vö. Babiloni Talmud, Megillah 28a.
[2]           Mt 6,12
[3]           Róm 12,21
[4]             Costruire sulla roccia, Città Nuova, Roma 1983, p. 46-58.

csütörtök

Az élet igéje – 2016. szeptember


„Minden a tietek. Ti azonban Krisztuséi vagytok, Krisztus pedig az Istené.”
(1Kor 3,22–23)

uv2016-09-22
Örökül kaptuk a világot
A korintusi keresztények eleven, kez­deményező szellemű közösségéhez szólnak e szavak. A helyi egyház lelkületét különböző karizmatikus indíttatású csoportok határozták meg. Ebből azután feszültségek is adódtak a tagok és a csoportok között, megosz­tottság, egyes emberek körülrajongása és törtetés. Pál határozottan közbelép, és min­denkit emlékeztet, hogy az ajándékok és a vezetők sokféleségén túl a közösség tagjait ennél valami sokkal mélyebb fűzi egységbe, az, hogy mindnyájan Istenhez tartoznak.
Újra elhangzik a nagy keresztény örömhír: Isten velünk van, tehát nem vagyunk ide­genek, árvák sem vagyunk, nem vagyunk magunkra hagyva, hanem Isten gyermekei vagyunk, az övéi. Gondunkat viseli, mint egy igazi édesapa, és mindent megad, ami javunkra válik. Sőt, elhalmoz szeretetével és ajándékaival: „Minden a tietek – ahogy Pál mondja –, a világ, az élet, a halál, a jelenvalók, az eljövendők: minden a tietek.” Még a Fiát, Jézust is nekünk ajándékozta.
Micsoda bizalom ez Isten részéről, hogy mindent a kezünkbe ad. Mi viszont annyi­szor visszaéltünk ajándékaival: a teremtett világ birtokosának hittük magunkat és ki­fosztottuk, elcsúfítottuk; testvéreink urának képzeltük magunkat és szolgaságba vetettük, meggyötörtük őket; mi akartunk rendelkez­ni saját életünk felett, aztán önteltségünkben elpazaroltuk, nem becsültük meg.
„Minden a tietek.” Isten hatalmas ajándé­káért hálával tartozunk. Gyakran panasz­kodunk, hogy hiányzik valami, és csak azért fordulunk Istenhez, hogy kérjünk tőle. Miért nem nézünk szét magunk körül, hogy fölfedezzük a jót és a szépet, amely körülvesz bennünket? Miért nem köszön­jük meg Istennek, amivel nap mint nap megajándékoz?
„Minden a tietek”, ez felelősséggel is jár. Gyengéd és gondos odafigyelést kér minden iránt, ami ránk van bízva: az egész világ és minden ember iránt. Ugyanolyan odafigyelést, mint amilyet Jézustól kapunk („Krisztuséi vagytok”), mint amilyet Jézus kap az Atyától („Krisztus pedig az Istené”).
Tudnunk kellene örülni az örvendezővel, sírni a síróval, készen arra, hogy magun­kénak tekintsünk és befogadjunk minden panaszt, megosztottságot, fájdalmat és erőszakot, osztozzunk benne és alakítsuk át szeretetté. Mindent azért kaptunk, hogy Krisztus elé vigyük, az élet teljességébe, Isten elé, azaz végső céljához, és így újra megadjuk mindennek és mindenkinek az őt megillető méltóságot, létének legmélyebb értelmét.
Chiara Lubich 1949 nyarán egyik nap na­gyon erős egységet élt meg Krisztussal, olyan szoros kapcsolatot érzett vele, mint a meny­asszony a jegyesével. A hozományra gondolt, amelyet magával kell vinnie ajándékba, és megértette, hogy az egész teremtett világot kell vinnie! Jézus pedig az egész Men­nyországot hozza örökségül neki. A zsoltár szavaira gondolt: „Kérd tőlem, és örökségül adom neked a népeket, birtokodul a föld ha-tárait.” (Zsolt 2,8). Hittünk neki, kértük, és Ő nekünk ad mindent, hogy elvigyük hozzá, Ő viszont nekünk adja a Mennyet: mi hozzuk a teremtett, Ő pedig a teremtetlen világot.
Chiara élete vége felé e szavakkal fordult az általa létrehozott mozgalomhoz, amelyben saját magát látta tükröződni: „Mi az utolsó kívánságom? Azt szeretném, ha Mária Műve [a Fokoláre Mozgalom] a világ végezetekor, amikor majd készen áll arra, hogy megje­lenjen a feltámadott-elhagyott Jézus színe előtt, azt mondhassa neki – a belga teológus Jacques Leclercq szavaival, melyek mindig megrendítenek: »…a te napodon, Iste­nem, elindulok feléd… Feléd, Istenem (…) legbolondabb álmommal: hogy a kezemben viszem hozzád az egész világot.«”1
 Fabio Cardi

1 Chiara Lubich: A kiáltás. Új Város, Budapest, 2001. 129.

hétfő

Az élet igéje – 2016. augusztus

„Egy a ti mesteretek, ti pedig mindnyájan testvérek vagytok.” (Mt 23,8)
Az élet igéjét immár több, mint hetven éve éljük. Kezünkbe vesszük, elolvassuk a magyarázatot, de a célunk az, hogy bennünk maradjon maga a mondat, a szentírási részlet, mely nemegyszer Jézustól származik. Az „élet Igéje” nem egyszerű elmélkedés, hanem Jézus szól hozzánk, arra hív, hogy megéljük. Mindig szeretetre késztet, az életünk odaajándékozására.
Chiara Lubich kezdeményezése volt, ő így beszél erről: „Éheztem az igazságot, ezért filozófiát tanultam. Kerestem az igazságot, és – mint sok más fiatal – azt hittem, hogy a tanulmányokban találom meg. De ekkor megszületett bennem az egyik nagy felfedezés, amely a Mozgalom keletkezésére jellemző, s azonnal elmondtam társaimnak: Minek keressük az igazságot, amikor az megtestesülten él Jézusban, az Istenemberben? Ha az igazság vonz minket, hagyjunk el mindent, és keressük, majd kövessük Őt! Így is tettünk.”[1]
Kezükbe vették az Evangéliumot, és végigolvasták minden igéjét. Egészen újnak találták. Jézus minden szava ragyogó, teljesen isteni fénnyel árasztotta el őket.
uv2016-07-21„Szavai egyedülálló, örök igék, melyek (…) lenyűgöztek bennünket: isteni képszerűséggel íródtak (…). Az élet igéi voltak, amelyeket gyakorlattá kellett váltani: egyetemes igék – térben és időben. Szavai nem egyszerű emlékek, még akkor sem, ha a múltban hangzottak el, hanem olyan szavak, amelyeket Ő ma intéz mindannyiunkhoz és minden idők minden egyes emberéhez.[2]
Vajon valóban Jézus a Mesterünk?
Sokféle életfelfogást kínál a környezetünk, sok szellemi mester vesz körül, némelyik eltévelyedett és még erőszakra is buzdít, mások azonban becsületes és tisztán látó emberek. Jézus igéi mégis elragadóan mély tartalommal és erővel bírnak, semmilyen filozófus, politikus vagy költő szavaihoz nem hasonlíthatók. Az „élet igéi”, megvalósíthatók és Isten életét közvetítik, ezért teljessé teszik a létet.
Minden hónapban kiemelünk egyet, így lassan a lelkünkbe vésődik és átalakít bennünket az Evangélium. Segít, hogy elsajátítsuk Jézus gondolatait, és ez képessé tesz, hogy választ tudjunk adni az élet legkülönbözőbb helyzeteire. Jézus lesz a Mesterünk.
Néha együtt olvassuk el az élet igéjét. Azt szeretnénk, hogy maga Jézus, a nevében egyesült emberek között jelen lévő Feltámadott magyarázza meg, alkalmazza a jelenre, és Ő mutassa meg, hogyan váltsuk gyakorlattá.
Az élet igéjének legnagyobb újdonsága az, hogy megoszthatjuk a megélése során szerzett tapasztalatainkat és a kapott kegyelmeket, ugyanúgy, ahogy azt Chiara elmondja a kezdetekről. Ez ma is érvényes: „Éreztük, hogy el kell mondanunk a többieknek, amit megtapasztaltunk; azért is, mert tudatában voltunk, hogy ha odaajándékozzuk tapasztalatunkat, az megmarad benső életünk épülésére, míg ha nem ajándékozzuk oda, lelkünk lassanként elszegényedik.
Az igét intenzíven éltük tehát egész nap, és eredményeit nemcsak egymásnak mondtuk el, hanem azoknak is, akik csatlakoztak az első csoporthoz. (…) Amikor éltük az igét, akkor már nem én éltem vagy nem mi éltünk, hanem az Ige bennem, az Ige a csoportban. Ez keresztény forradalom volt, annak minden következményével együtt.”[3]
És ez ma is lehetséges.

Fabio Ciardi

[1]           Chiara Lubich: Az élet igéje, Új Város, Budapest 2001, 12.
[2]           U.o., 13.
[3]           U.o., 18.

péntek

Az élet igéje – 2016. július

„Legyetek egymás iránt jóindulatúak, könyörületesek, és bocsássatok meg egymásnak, amint Isten is megbocsátott nektek Krisztusban.” (Ef 4,32)
Nincs szebb dolog annál, mint amikor azt mondják nekünk: „Szeretlek.” Ha valaki szeret, akkor nem érezzük magunkat egyedül, biztos léptekkel haladunk, és a nehézségekkel, kritikus helyzetekkel is szembe tudunk nézni. Ha pedig a szeretet kölcsönössé válik, akkor remény és bizalom tölt el, és biztonságban érezzük magunkat. Mindannyian tudjuk, hogy a gyerekeknek szeretettel teljes környezetre van szükségük ahhoz, hogy egészségesen fejlődhessenek, szükségük van valakire, aki szereti őket. De erre minden életszakaszban szükségünk van. Ezért mondja az életige, hogy legyünk jóindulatúak egymás iránt, vagyis szeressük egymást, és Istent állítja elénk példaként.
Élete azt mutatja meg, hogy az egymás iránti szeretet nem pusztán érzelem, hanem nagyon konkrét és igényes „jóindulat egymás iránt”. Jézusban Isten a betegek és a szegények mellé állt, megszánta a tömeget, irgalmas volt a bűnösökhöz és megbocsátott azoknak, akik keresztre feszítették.
Számunkra is azt jelenti a jóindulat a másik ember iránt, hogy meghallgatjuk őt, őszintén odafigyelünk rá, osztozunk örömeiben és szenvedéseiben, törődünk vele, és figyelemmel kísérjük az életét. A másik soha nem idegen, hanem a testvérünk, hozzánk tartozik, ő az, akit szolgálni szeretnénk. Teljesen ellentétes magatartás ez azzal, amikor a másikat riválisnak, versenytársnak vagy ellenségnek tekintjük és rosszindulattal vagyunk iránta, elnyomjuk, vagy ki is rekesztjük, ahogy azt sajnos a napi hírekben sokszor halljuk. De még ha idáig nem is jutunk el, előfordulhat, hogy harag, bizalmatlanság és ellenséges érzület halmozódik fel bennünk vagy egyszerűen csak közömbösség és érdektelenség azok iránt, akik rosszat tettek velünk, nem szimpatikusak vagy társadalmi szinten nem a mi köreinkhez tatoznak.
Legyünk jóindulattal egymás iránt, tanítja az élet igéje. Azt jelenti, hogy járjunk az irgalmasság útján, és legyünk készek megbocsátani egymásnak valahányszor hibázunk. Chiara Lubich azt mondja ezzel kapcsolatban, hogy új keresztény közösségi tapasztalatuk kezdetén első társaival megkötötték a kölcsönös szeretet szövetségét, hogy megvalósítsák Jézus parancsát. Ennek ellenére előfordult, hogy „különösen kezdetben nem volt egyszerű radikálisan megélni a szeretetet. Annak ellenére, hogy megerősített bennünket Isten rendkívüli ajándéka, ugyanolyan emberek voltunk, mint a többiek, és közöttünk is előfordult, hogy kapcsolatainkon megült a por, és meggyengült az egységünk. Például olyankor, amikor észrevettük a másik hibáit és ítélkeztünk felette, s így alábbhagyott a kölcsönös szeretet tüze.
Hogy megoldjuk ezt a helyzetet, egyszer arra gondoltunk, hogy szövetséget kötünk, és ezt az »irgalmasság szövetségének« neveztük el. Elhatároztuk, hogy reggelenként mindig új szemmel látjuk a felebarátot – a fokolárban, az iskolában, a munkahelyen –, újnak, egészen újnak tekintjük, és nem fogunk emlékezni hibáira, hanem mindent befedünk a szeretettel. Azt jelentette, hogy a szívünkben mindenki felé ezzel a teljes amnesztiával, az egyetemes megbocsátással fordultunk. Kemény elhatározás volt ez, de együtt tettük meg mindannyian, és ez segített, hogy mindig elsőként szeressünk, utánozzuk az irgalmas Istent, aki megbocsát és elfelejt.”[1]
Az irgalmasság szövetsége. Talán ma is ennek segítségével növekedhetne bennünk a jóindulat egymás iránt.
Fabio Ciardi

[1]           A felebaráti szeretet, Beszélgetés muzulmán barátainkkal, Castel Gandolfo, 2002. november

szerda

Az élet igéje – 2016. június

Éljetek békében egymással” (Mk 9,50)
Igencsak illik a mai helyzetre, hogy Jézus a békére szólít fel bennünket, amikor világszerte különböző konfliktusok sebzik meg az emberiséget. Táplálja bennünk a reményt, mert tudjuk, hogy Ő a béke, és az ő békéjét ígérte meg nekünk.
Márk evangéliuma Jézusnak ezt a mondását egy egész sor tanítás végén említi, amelyet tanítványainak adott Kafarnaumban. Elmagyarázza, hogyan kellene élnie a közösségnek az ő lelkülete szerint. A végkövetkeztetés világos: minden vezessen békére, amely minden egyéb jót is magába foglal.
A béke megtapasztalására vagyunk meghívva a mindennapjainkban: a családban, a munkahelyen és azzal is, aki más politikai nézeteket vall. Békére, mely nem fél szembenézni az ellentétes véleményekkel, amelyekről nyíltan kell beszélnünk, ha egyre igazabb és mélyebb egységre vágyunk. A béke megőrzése érdekében azonban ügyelnünk kell, hogy a szeretetkapcsolat soha ne hagyjon alább, mert a másik ember többet ér, mint az esetleges különbözőségeink.
„Ahová eljut az egység és a kölcsönös szeretet – mondja Chiara Lubich –, ott béke van, sőt igazi béke. Mert ahol kölcsönös szeretet uralkodik, ott bizonyos módon Jézus van jelen közöttünk, és Ő a béke, az igazi béke.” [1]
Chiara egységideálja a második világháború idején született, és rögtön kiderült, hogy a gyűlölet és a megosztottság ellenszere. Azóta minden újabb konfliktus esetén az evangéliumi szeretet logikájára hívta föl a figyelmet. 1990-ben például, amikor kitört az iraki háború, keserűséggel írta, hogy „újra olyan szavakat hallunk, melyekről azt hittük, hogy egyszer s mindenkorra eltűntek: ellenség, ellenségek, kezdődő összetűzés, hadüzenet, hadifoglyok, összecsapások. (…) Rémülten vettük tudomásul, hogy a kereszténység alapelvének lényegét sértették meg, Jézus legfőbb parancsát, az Új parancsolatot. (…) Az emberek ahelyett, hogy kölcsönösen szerették volna egymást, ahelyett, hogy készek lettek volna az életüket adni egymásért, beleestek a gyűlölet csapdájába: megvetették, kínozták és megölték egymást.”[2] Hogyan vethetünk ennek véget? „Ahol lehetséges, szőjünk új kapcsolatokat vagy mélyítsük el a már meglévőket köztünk keresztények és a monoteista vallások hívői, muzulmánok és zsidók között.[3] Vagyis azokkal, akik akkor szemben álltak egymással.
uv2016-06-22bEz érvényes minden konfliktusra: építsünk kapcsolatokat az emberek és a népek között, hallgassuk meg, segítsük és szeressük egymást, mondaná ma is Chiara, annyira, hogy „készek legyünk meghalni egymásért”. Tegyük félre a magunk igazát, hogy megérthessük a másikét, bár tudjuk, hogy nem mindig fogjuk teljes mélységében megérteni. Valószínű a másik is ugyanezt teszi irányunkban, és talán ő sem tud mindig teljesen megérteni minket és szempontjainkat. Ennek ellenére szeretnénk nyitottak maradni egymás iránt, akár a különbözőségben és a meg nem értésben is, hogy mindenekelőtt a kapcsolatot őrizzük meg.
„Éljetek békében egymással” – hangzik a felszólítás az evangéliumban, amely azt jelzi, hogy ehhez komoly és elkötelezett odaadásra van szükség. Ez az egyik legfontosabb kifejeződése az egymás iránti szeretetnek és az irgalomnak, amire meg vagyunk hívva.

Fabio Ciardi
[1]              A bajor tévének, 1988. szeptember 16.
[2]              1991. február 28., vö. Santi insieme, Città Nuova, Roma 1994, 63-64.
[3]              1991. március 28., uo., 68.

vasárnap

Az élet igéje – 2016. május

Isten vágya mindig is az volt, hogy velünk, az ő népével lakjon. A Biblia első oldalai is ezt bizonyítják: Isten leszáll az égből, Ádámmal és Évával a kertben sétál és beszélget. Vajon nem éppen ezért teremtett bennünket? Aki szeret, vajon nem arra vágyik, hogy együtt legyen azzal, akit szeret? A Jelenések könyve Isten tervét fürkészi a történelemről, és bizonyossággal írja, hogy Isten vágya teljes mértékben meg fog valósulni.
Már közöttünk lakik, mióta eljött Jézus, az Emmánuel, a „Velünk az Isten”. Jézus feltámadása óta pedig a jelenléte nincs térhez és időhöz kötve, hanem kiterjed az egész világra. Jézus óta egy sok népből álló, valóban rendkívüli emberi közösség kezdett felépülni. Isten nemcsak lelkünkben, családunkban, népünkben akar élni, hanem az összes nép között, akik meghívást kaptak, hogy egyetlen népet alkossanak. Egyébként a jelenlegi népvándorlás miatt átalakul a nép fogalma is. A népesség több országban is immár sok népből áll.
Bőrszínünk, kultúránk és vallásunk szerint is nagyon különbözőek vagyunk. Gyakran bizalmatlanul, gyanakvással és félelemmel tekintünk egymásra. Háborút folytatunk egymás ellen. Pedig Isten atyja mindnyájunknak, mindannyiunkat szeret együtt és külön-külön is. Ő nem egyetlen néppel akar lakni – „természetesen a miénkkel”, ahogy azt gondolnánk –, és elfeledkezni a többiről. Mindannyian az ő gyermekei vagyunk, egyetlen család.
Az ehavi életigétől vezérelve gyakorlatozzunk hát abban, hogy értékeljük a különbözőséget, tiszteljük a másikat, hogy úgy tekintsünk rá, mint aki hozzám tartozik: én vagyok a másik, a másik pedig én, a másik bennem él, én pedig a másikban. Kezdjük azokkal, akikkel minden nap együtt vagyunk. Így helyet teremtünk Istennek közöttünk. Ő hozza majd létre az egységet, őrzi meg az egyes népek identitását, és hoz majd létre egy új emberi közösséget.
Chiara Lubich már 1959-ben megsejtette ezt. Ma is rendkívül időszerű és szinte hihetetlen ez a prófécia: „Ha egy nap az emberek – nem a személyek, hanem egész népek – […] önmagukat háttérbe tudnák helyezni, ha háttérbe helyeznék a hazájukról alkotott elképzelésüket […], és mindezt abból az államok közötti kölcsönös szeretetből fakadóan tennék, amit az Úr kér, éppúgy, ahogy a testvérek között is kölcsönös szeretetet kér, akkor ez a nap egy új korszak kezdete lenne, mert azon a napon […] lesz élő és jelenvaló Jézus a népek között is […].
Itt az ideje, hogy minden egyes nép kilépjen saját határai mögül és túltekintsen azokon; elérkezett annak a pillanata, hogy a másik hazáját úgy szeressük, mint a sajátunkat, meg kell tisztulnia szemünknek. Nem elég önmagunktól elszakadnunk ahhoz, hogy keresztények legyünk. A mai időkben Krisztus követőjétől ennél több kéretik: a kereszténység társadalmi tudata […].
[…] reméljük, hogy az Úr megkönyörül ezen a megosztott és szétszóratott emberiségen, ezeken az önmaguk burkába zárt népeken, akik saját egyszerű és elégtelen szépségüket csodálják – mely saját maguk számára egyedüli szépség –, akik foggal-körömmel ragaszkodnak kincseikhez, azokhoz a javakhoz is, melyekre más népeknek lenne szükségük, és az éhhaláltól mentené meg őket. Reméljük, az Úr ledönti a határokat, hogy a szeretet, az anyagi és lelki javak gyors vizű folyója akadály nélkül áradhasson az országok között.
Reméljük, hogy új rendet alakít ki világunkban az Úr, aki egyedül képes az emberiséget egyetlen családdá forrasztani és egyúttal a népek közötti különbözőségeket is megőrizni, hogy így mindegyikük képes legyen a többiek szolgálatába állítani a maga ragyogását és ezáltal felragyogjon az egyetlen olyan fény az életben, amely megszépíti és az örök haza előterévé teszi a földi hazát.” [1]
Fabio Ciardi

[1]   Maria, vincolo di unità tra i popoli, in La dottrina spirituale, Città Nuova, Roma 2006, pp. 327-329.

szombat

Az élet igéje – 2016. április


„Amit e legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek.” (Mt 25,40)
uv2016-04-22
Istenhez kapu: a másik ember
Vajon miért olyan kedves számunkra Jézusnak ez a mondata, hogy gyak­ran visszatér a hónap életigéjeként? Talán azért, mert ez az Evangélium szíve. E szavakat intézi majd hozzánk az Úr a végső napon, amikor ott állunk majd Előtte. Ez lesz a tárgy életünk legfontosabb vizsgáján, amelyre nap mint nap készülhetünk.
Azt fogja kérdezni, hogy adtunk-e enni és inni annak, aki éhes volt és szomjas, hogy befogadtuk-e a vándort, felruház­tuk-e a mezítelent, meglátogattuk-e a beteget és a rabot… Apró cselekedetek ezek, de az öröklétben értékük van. Semmi sem kicsi, amit szeretetből teszünk, amit neki teszünk.
Jézus ugyanis nemcsak pártját fogta a szegényeknek és kitaszítottaknak, nemcsak meggyógyította a betegeket és vigasztalta a szenvedőket, hanem kiváltságos szeretettel szerette őket, olyannyira, hogy testvéreinek nevezte őket, egészen titokzatos szolidari­tással azonosulva velük.
Jézus ma is jelen van azokban, akik igaz­ságtalanságot és erőszakot szenvednek, akik munkát keresnek vagy hátrányos körülmények között élnek, akik különféle háborúk miatt kénytelenek elhagyni hazá­jukat. Hányan és hányan szenvednek kö­rülöttünk más okokból is, és talán kimon­datlanul is a segítségünket kérik. Jézus az, aki konkrét szeretetet kér, az új igényeknek megfelelő új „irgalmassági cselekedeteket”.
Senkit nem zár ki. S ha egy beteg idős asszony Jézus, akkor hogy ne segítenénk mindazzal, ami enyhíti a körülményeit? Ha egy menekült gyereknek nyelvet tanítok, Jézust tanítom. Ha segítek otthon anyukámnak takarítani, akkor Jézusnak segítek. Ha reményt viszünk egy rabnak, és vigaszt a szomorkodónak, vagy meg­bocsátunk annak, aki megsértett, Jézussal lépünk kapcsolatba. Valahányszor meg­tesszük ezt, a gyümölcseként nemcsak azt tapasztaljuk, hogy örömet szereztünk a másiknak, hanem bennünket is nagyobb öröm tölt el. Ha ajándékozunk, kapunk, belső teljességet tapasztalunk, boldogok leszünk, mert akkor is, ha nem tudtuk, Jézussal találkoztunk: a másik az a kapu – Chiara Lubich írása szerint –, amelyen át Istenhez juthatunk.
Lelki tapasztalatának már a kezdetén így ír ennek az életigének a hatásáról: „A feleba­ráttal és a szeretettel kapcsolatos egész ko­rábbi felfogásunk összeomlott. Ha Krisztus valamiképpen mindenkiben ott van, akkor nem tehetünk különbséget, nem részesít­hetünk előnyben senkit. Szertefoszlottak azok az emberi elképzelések, amelyek osztályozták az embereket: honfitárs vagy külföldi, öreg vagy fiatal, szép vagy csúnya, antipatikus vagy szimpatikus, gazdag vagy szegény. Krisztus volt ott mindegyikük mögött, Krisztus volt ott mindegyikükben. És valóságosan egy másik Krisztus volt minden embertárs (…).
Így élve felfedeztük, hogy számunkra az embertárs az út, amelyen eljuthatunk Istenhez. Sőt, úgy tűnt számunkra, hogy a testvér olyan, mint egy kapu, amelyen át kell haladnunk, hogy Istennel találkozhassunk.
Ezt megtapasztaltuk az első napoktól kezd­ve. Micsoda egységre találtunk Istennel este az imában vagy az összeszedettségben, miután az egész nap folyamán szerettük Őt a testvérekben! Ki más adta volna nekünk a vigasztalást, ezt az olyannyira új, oly mennyei élményt, ha nem Krisztus, aki élte evangéliumának szavait: »adjatok és adnak majd nektek is« (Lk 6,38). Mi szerettük Őt egész nap a testvérekben, és íme, most Ő szeretett bennünket.”1
Fabio Ciardi OMI

1 Chiara Lubich: Jézus a testvérben, Új Város, Budapest, 2013, 80. o.