hétfő

Az élet igéje – 2021. február

 

„Legyetek tehát irgalmasok, mint a ti Atyátok is irgalmas!” (Lk 6,36)

 

Lukács evangélista előszeretettel hangsúlyozza Isten irgalmasságát, mert ezzel a jellemvonásával akarja a legteljesebben megmutatni szeretetének végtelenségét.

Az Írásokban az irgalmasság Isten szeretetének anyai megnyilvánulása, így viseli gondját teremtményeinek, soha nem fárad bele, hogy felemelje, megvigasztalja és befogadja őket. Izajás próféta szavaival így szól az Úr népéhez: „Mint a fiút, akit az anyja vigasztal, úgy vigasztallak meg én is titeket; Jeruzsálemben leltek vigasztalást.” [1]

Istennek ezt a tulajdonságát az iszlám hagyomány is elismeri és hirdeti. Isten 99 szép neve közül, az Irgalmas és a Könyörületes, amelyet leggyakrabban kiejt egy muszlim hívő.

Az evangéliumnak ez a szakasza bemutatja: Jézus az emberek sokaságának, akik különböző városokból valók, sőt még távoli helyekről is eljöttek ide, merész és meglepő dolgot javasol. Azt, hogy utánozzuk Istent, az Atyát éppen irgalmas szeretetében.

Ezt a célt szinte elgondolhatatlannak, elérhetetlennek véljük!

 

„Legyetek tehát irgalmasok, mint a ti Atyátok is irgalmas!”

 

Az evangélium szerint ahhoz, hogy utánozni tudjuk az Atyát, mindenekelőtt minden nap Jézus nyomába kell szegődnünk, megtanulva tőle elsőként szeretni, úgy, ahogyan Isten teszi ezt velünk szüntelen.

Így írja le ezzel kapcsolatban a lelki tapasztalatát Bonhoeffer evangélikus teológus (1906-1945): „A keresztyén közösség minden nap így énekel: »Irgalmasságot nyertem.« Megkaptam ezt az ajándékot akkor is, amikor elzártam a szíven Isten elől. […] Amikor eltévedtem, és nem találtam a visszautat. Az Úr Igéje jött elém, és megértettem, hogy Ő szeret. Jézus megtalált, velem volt, egyedül csak Ő. Megvigasztalt, megbocsájtotta minden tévedésemet és nem hibáztatott engem a rosszért. Amikor az ellensége voltam és nem tiszteltem a parancsait, akkor is a barátjának tekintett. […] Próbálom megérteni, hogy miért szeret ennyire az Úr, miért vagyok ennyire kedves neki. Nem értem, hogy sikerült neki és miért akart győzni a szívemben a szeretetével, csak annyit mondhatok: »Irgalmasságot nyertem.«”[2]

 

„Legyetek tehát irgalmasok, mint a ti Atyátok is irgalmas!”

 

Az evangéliumnak ez az igéje igazi forradalmat hoz az életünkbe. Minden egyes sértés esetén megtehetjük, hogy nem a visszautasítás, az ellentmondást nem tűrő ítélet és a bosszú útját választjuk, hanem a megbocsátás és az irgalom útját.

Nem egy súlyos kötelesség teljesítéséről van szó, hanem inkább arról, hogy elfogadjuk Jézustól a lehetőséget, hogy a halálos önzésből áttérjünk az életadó közösség útjára. Örömmel fedezzük majd fel, hogy az Atya természete él bennünk: ő senkit nem ítél el végleg, hanem mindenkinek újabb lehetőséget ad, és új remény távlatát nyitja meg előtte.

Ez a felfogás lehetővé teszi, hogy igazi emberi kapcsolatok talaját készítsük elő, melyből végre békés és építő együttélésre kész emberi közösség születhet és növekedhet.

 

„Legyetek tehát irgalmasok, mint a ti Atyátok is irgalmas!”

 

Chiara Lubich Máté evangéliumáról elmélkedve, amely boldognak nevezi az irgalmasokat, mondja: „Az irgalmasság és a megbocsátás gondolata az egész Evangéliumot átjárja. […] Az irgalmasság ugyanis a szeretet csúcsa, mely beteljesíti, és tökéletessé teszi azt. […] Próbáljuk meg tehát minden kapcsolatunkban ezt a mások iránti szeretetet az irgalmasságban megélni. Az irgalmasság olyan szeretet, mely be tud fogadni minden felebarátot, különösen is a legszegényebbet, azt, aki erre leginkább rászorul. Olyan szeretet ez, mely nem méricskél, bőséges, egyetemes és konkrét. Ez a szeretet a kölcsönösségre törekszik, mely az irgalmasság végső célja. Irgalmasság nélkül csak az igazságosság létezne, mely megteremti ugyan az egyenlőséget, de nem a testvériséget. […] Még ha nehéz és merész dolognak tűnik is, kérdezzük meg minden felebarátunkkal kapcsolatban: Vajon az édesanyja hogyan viselkedne vele? Olyan gondolat ez, mely segít majd, hogy Isten szíve szerint értsünk meg másokat, és szíve szerint tudjunk élni.”[3]

 

Letizia Magri

 

[1] vö. Iz 66,13

[2] Dietrich Bonhoefer, 1938. január 23., in La fragilità del male, kiadatlan írások gyűjteménye, Piemme, 2015.

[3] C. Lubich, Az élet igéje, 2000. november, Új Város 2000/11.

péntek

Az élet igéje – 2021. január

 

„Maradjatok meg szeretetemben, és sok gyümölcsöt teremtek” (vö. Jn 15,5-9)

 

A különböző egyházakhoz tartozó keresztények minden évben a közös imának szentelnek egy időszakot, hogy Jézus vágya szerint együtt kérjék az Atyától az egység ajándékát.

Jézus azért akarja ezt, „hogy így a világ higgyen” (Jn 17,21). Az egység változtatja meg a világot, mert közösséget, testvériséget és szolidaritást hoz. Alapvetően Isten ajándéka, ezért fontos, hogy kitartóan és bizalommal kérjük az Atyától.

Egy spanyolországi csoport meséli, akik élik az élet igéjét. Néhány éve a keresztény egységért tartott imahéten úgy érezték, kérniük kell az egység kegyelmét, hogy hidakat tudjanak építeni. Margarita írja: „Fölvettük a kapcsolatot a egyházmegye ökumenikus referensével, plébánosokkal, az ortodox pappal és az evangélikus lelkészekkel. Összejöttünk imádkozni, egyetértésben, mint keresztények, először a katolikus plébánián, aztán az ortodox parókián. A templomainkban minden alkalommal Isten jelenlétéből fakadó hatalmas örömet tapasztaltunk. Ő nyitja meg az egység útjait.”

A 2021-es imahét mottóját a Grandchamp[1] Szerzetesi Közösség javasolta Szent János evangéliumából, hogy bevilágítsa és eredményessé tegye utunkat:

 

„Maradjatok meg szeretetemben, és sok gyümölcsöt teremtek”

 

Nagyon ösztönző ez a meghívás, hogy a keresztények egységéért éljünk és tevékenykedjünk ezekben a rendkívüli napokban, és ezt folytassuk egész évben, egész életünkben. A megosztottságunk súlyos seb, amelyet gyógyítania kell mindenekelőtt Isten irgalmának, aztán saját elköteleződésünknek, hogy megismerjük és tiszteljük egymást, valamint együtt tegyünk tanúságot az evangéliumról.

E szavakkal Jézus elárulja, hogy milyen biztos lépéseket tehetünk ezen az úton. Mindenekelőtt maradjunk meg szeretetében.

Tehát szorosabbra kell fűznünk személyes kapcsolatunkat vele, rá kell bíznunk az életünket, és hinnünk az irgalmában. Jézus ugyanis mindig hűségesen „megmarad” mellettünk.

Ugyanakkor arra hív, hogy határozottan kövessük őt, és hozzá hasonlóan a mi létünk is legyen ajándék az Atyának. Arra hív, hogy tapintatosan, nagylelkűen és érdek nélkül menjünk elébe minden ember szükségletének, akivel a napunknak akár csak egy kis részét is eltöltjük, hogy így „sok gyümölcsöt teremjünk”.

 

„Maradjatok meg szeretetemben, és sok gyümölcsöt teremtek”

 

Nagyon aktuálisak ezzel kapcsolatban Chiara Lubich szavai. 2002 októberében Genfben a reformáció napján ezt mondta[2]: „[…] Mennyire nagy szükség van a világban a szeretetre! […] (Jézus) azt mondta, hogy a világ arról ismeri fel, hogy az övéi vagyunk, és akkor ismeri meg általunk Jézust is, ha kölcsönös szeretetben és egységben élünk: »Arról tudják majd meg rólatok, hogy a tanítványaim vagytok, hogy szeretettel vagytok egymás iránt.« (Jn 13,35) […] megértettük, hogy a jelen kor mindannyiunktól szeretetet kér, egységet, közösséget, szolidaritást. És az egyházakat is arra hívja, hogy helyreállítsák az évszázadok óta meggyengült egységet. Ez a reformok reformja, amit az Ég kér tőlünk, ez az első és legszükségesebb lépés az egyetemes testvériség felé mindenkivel: férfiakkal és nőkkel az egész világról. Ugyanis akkor fog hinni a világ, ha mi egyek leszünk. Jézus azt mondta: »Legyenek mindnyájan egyek (…), hogy így elhiggye a világ, hogy te küldtél engem.« (vö. Jn 17,21) Isten ezt akarja! […] És adja meg a kegyelmet, hogy ha megvalósulva nem láthatjuk is mindezt, legalább előkészíthessük.”[3]

 

Letizia Magri

 

[1] További információk: www.grandchamp.org

[2] A reformáció napja („Reformationstag”): október 31-én ünneplik, annak emlékére, hogy a hagyomány szerint Luther Márton ezen a napon függesztette ki a wittenbergi vártemplom ajtajára 95 tételét.

[3] C. Lubich beszédéből, Genf, 2002. október 27., református Szent Péter-katedrális

kedd

Az élet igéje – 2020. december

 

„Világosságom és üdvösségem az Úr – kitől félnék?” (Zsolt 27,1)

 

„Marianánál születése után az orvosok agyi károsodást állapítottak meg. Látszott, hogy nem fog tudni beszélni és járni. Úgy éreztük, Isten azt kéri, hogy így szeressük őt, és atyai karjaiba vetettük magunkat” – írja Alba, egy fiatal brazil édesanya. És így folytatja: „Négy évig élt velünk és szeretetet hagyott maga után. Soha nem hallhattuk a szájából, hogy papa és mama, de némaságában a tekintete beszélt ragyogó fénnyel. Nem taníthattuk meg az első lépésekre, hanem ő tanított bennünket, hogy megtegyük az első lépéseket a szeretetben, az önmagunkról való lemondásban, hogy szeressünk. Mariana az egész család számára Isten ajándéka volt, amit egyetlen mondattal írhatnánk le: a szeretetet szavakkal nem lehet elmagyarázni.”

Ez történik ma is mindannyiunkkal. Nem tudjuk irányítani a létünket. A tehetetlenség közepette fényre van szükségünk, legalább egy halvány kis fényre, hogy lássuk, mit kell ma tennünk, hogy megtaláljuk az új életre vezető kiutat.

 

„Világosságom és üdvösségem az Úr – kitől félnék?”

 

A fájdalom, a félelem, a kétség, a magány és az álmainkat meghiúsító „ellenséges” körülmények sötétségét megtapasztaljuk a föld minden pontján, és minden korban az emberiség történelme folyamán, ahogy ez az ősi ima tanúsítja a Zsoltárok könyvében.

Szerzője valószínűleg ítéletre váró, igazságtalanul megvádolt ember, akit mindenki elhagyott. A vészjósló jövő miatti bizonytalanságban Istenre hagyatkozik. Tudja, hogy Ő nem hagyta el népét a megpróbáltatások közepette, tudja, hogy Ő megszabadít, ezért Ő lesz a világossága, biztos és bevehetetlen menedéke.

Éppen törékenységének tudatában nyílik meg bizalommal Isten felé, fogadja be jelenlétét az életébe, és várja bizalommal végső győzelmét szeretetének kifürkészhetetlen útjain.

 

„Világosságom és üdvösségem az Úr – kitől félnék?”

 

Itt a kellő idő, hogy újra bizakodjunk az Atya szeretetében, aki gyermekei boldogságát akarja. Készen áll, hogy magára vegye aggodalmainkat, hogy ne forduljunk magunkba, hanem osszuk meg szabadon másokkal a világosságunkat és a reményünket.

Az élet igéje – ahogy Chiara Lubich írja – a sötétségből a világosságra vezet utunkon, az „én”-ből a „mi”-hez, a magányból a közösségre: „Arra szólít, hogy erősödjek meg hitemben: van Isten, és szeret engem. […] Találkozom valakivel? Hinnem kell, hogy Isten akar nekem üzenni általa. Belekezdek egy munkába? Hinnem kell továbbra is az Ő szeretetében. Valamilyen fájdalom ér? Hitem azt mondja: Isten szeret engem. Örömök érnek? Isten szeret engem! Itt van, velem van mindig. Tud rólam: osztozik minden gondolatomban, minden örömömben, minden vágyamban, velem hordozza az aggodalmaimat, életem minden megpróbáltatását. Hogyan élesszük fel magunkban ezt a bizonyosságot? […] Úgy, hogy keressük Őt magunk között. Megígérte, hogy jelen lesz ott, ahol ketten vagy hárman összejönnek az Ő nevében.[1] Ezért azokkal, akik az igét élik, az evangéliumi kölcsönös szeretet jegyében találkozzunk, és osszuk meg a tapasztalatainkat! Így megízleljük majd jelenléte gyümölcseit: az örömöt, a békét, a fényt, a bátorságot. Ő pedig itt marad mindannyiunkkal, velünk él, velünk munkálkodik tovább a mindennapokban.”[2]

 

Letizia Magri

 

[1] vö. Mt 18,20

[2] C. Lubich, Az élet igéje, 2006. július, Új Város, 2006. július

vasárnap

Az élet igéje – 2020. November

 

„Boldogok, akik sírnak, mert ők vigasztalást nyernek.” (Mt 5,4)

 

Ki ne sírt volna már az életében? És ki ne ismerne olyan embert, aki fájdalmában könnyekben tör ki? Manapság aztán a kommunikációs eszközök az otthonunkba hozzák a képeket az egész világról, és szinte már hozzá is szokunk, hogy a tengernyi fájdalom láttán megkeményítsük a szívünket, hogy ne ragadjanak teljesen magukkal bennünket.

Jézus is sírt[1], és ismerte népének sírását az idegen megszállás miatt. Sok beteg, szegény, özvegy, árva, kitaszított és bűnös menekült hozzá, hogy meghallgassa jótékony szavait, és testben, lélekben gyógyultan távozzon.

Máté evangéliumában Jézust mint Messiást látjuk, aki beteljesíti Isten ígéreteit Izrael népének körében, ezért mondhatja:

 

„Boldogok, akik sírnak, mert ők vigasztalást nyernek.”

 

Jézus nem közömbös a szenvedéseink iránt, és vállalja, hogy ő maga gyógyítja meg kemény és önző szívünket, ő akarja betölteni magányunkat, erőt akar adni tetteinkhez.

Chiara Lubich így magyarázza az evangéliumnak ezt az igéjét: „[…] Jézus azonban ezekkel a szavakkal nem azt akarja elérni, hogy a boldogtalanok a jövőbeni kárpótlás reményében egyszerűen beletörődjenek sorsukba. Ő a jelenre is gondol. Országa, ha nem is végleges formájában, de már most jelen van. Jelen van Jézusban, aki a legmélyebb gyötrelemben végigszenvedett halálból támadt fel és győzte azt le. – És jelen van bennünk is: nekünk, keresztényeknek a szívében, hiszen Isten bennünk van, a Szentháromság lakást vett bennünk. A Jézus által hirdetett boldogság tehát már mostantól fogva megvalósulhat. […] A fájdalmak megmaradhatnak, de van egy új erőnk, mely segít bennünket abban, hogy hordozzuk az élet megpróbáltatásait. Sőt, általa embertársainkat is meg tudjuk erősíteni, hogy legyőzzék fájdalmukat, és úgy tekintsenek rá, úgy fogadják, ahogy Jézus tette, aki a megváltás eszközét látta benne.”[2]

 

„Boldogok, akik sírnak, mert ők vigasztalást nyernek.”

 

Jézustól megtanulhatjuk, hogyan legyünk egymás számára az Atya gyengéd és találékony szeretetének jele és eszköze. Egy új világ születését tapasztalhatjuk, mely gyökereiben teszi egészségessé az emberi kapcsolatokat, és lehetővé teszi Isten jelenlétét az emberek között. Ő lesz a vigasztalás kimeríthetetlen forrása, aki letöröl szemünkről minden könnyet.

Lena és Philippe Libanonban ezt a tapasztalatot osztották meg az egyházközségükben: „Köszönjük a jókívánságaitokat, az idén nagyon különleges húsvétot éltünk meg. Jól vagyunk, és vigyázunk, hogy ne tegyük ki magunkat a vírusnak. A »Parrainage Liban«[3] akció kulcsemberei közé tartozunk, ezért nem tehetjük meg, hogy mindig itthon maradjunk. Minden másnap kimegyünk, hogy biztosítsuk néhány családnak a legszükségesebbeket: pénzt, ruhát, élelmet, gyógyszert stb. Gazdasági szempontból már a Covid–19 előtt is nagyon nehéz helyzetben volt az országunk, és ez most még csak fokozódott, mint mindenütt a világon. De a Gondviselés most is velünk van: különösen is megtapasztaltuk legutóbb a múlt héten egy külföldön élő libanoni társunk részéről. Pénzbeli támogatást juttatott Lenának, hogy egész áprilisban biztosítson tizenkét család részére hetente háromszor egy teljes étkezést. Ez számunkra Isten szeretetének megerősítése volt, aki nem hagyja legyőzni magát a nagylelkűségben.”

 

Letizia Magri

 

[1] vö. Jn 11,35; Lk 19,41

[2] C. Lubich: Az élet igéje 1981. november

[3] Lena mondja: „A Parrainage Liban akció 1993-ban született a családok egyik életige csoportjának kezdeményezésére, hogy megsegítsenek egy 5 gyermekes édesanyát, akinek börtönben volt a férje. Mostanáig már mintegy 200 libanoni családot segítettünk, tekintet nélkül arra, hogy milyen vallásúak. A munkatársaink különböző területeken próbálnak segíteni, hogy újra talpra tudjanak állni ezek a családok: munkájuk része a családlátogatás, szállás és munka keresés, korrepetálás. Anyagilag száz magánember, illetve cég segít bennünket, akik hisznek ebben a tevékenységben.”

csütörtök

Az élet igéje – 2020. október

 

„Aki magát felmagasztalja, megalázzák, aki pedig megalázza magát,
azt felmagasztalják.” (Lk 14,11)

 

Az evangéliumok több helyen is írják, hogy Jézus szívesen elfogadta az ebédmeghívásokat: ez lehetőség volt a találkozásra és arra, hogy mély barátságot kössön és szorosabbra fűzze a társas kapcsolatokat.

 

Lukács evangéliumának e részletében Jézus megfigyeli a meghívottak viselkedését: a sietséget, hogy elfoglalják az első, a fontos emberek számára fenntartott helyeket, a nyilvánvaló igyekezetüket, hogy egymás fölébe kerekedjenek. De Jézus egy másik lakomára gondol: arra, amelyre az Atya minden gyermeke meg van hívva, ahol nem lesznek képzelt felsőbbrendűségünkből adódó „kiváltságok”.

 

Sőt, épp azok számára tartják fenn az első helyeket, akik az utolsót választanák, mások szolgálatát. Ezért mondja:

 

„Aki magát felmagasztalja, megalázzák, aki pedig megalázza magát, azt felmagasztalják.”

 

Ha önmagunkat helyezzük a középpontba, a sóvárgásunkat, büszkeségünket, az elvárásainkat és a panaszainkat, akkor a bálványimádás kísértésébe esünk, mert hamis isteneket imádunk, melyek nem érdemesek tiszteletre és bizalomra.

Jézus elsősorban arra hív, hogy szálljunk le énünk magaslatáról, és ne önzésünket állítsuk a középpontba, hanem inkább Istent. Ő érdemes a legnagyobb tiszteletre az életünkben!

Fontos, hogy helyet készítsünk neki, elmélyítsük a kapcsolatunkat vele, és megtanuljuk tőle az evangéliumi megalázkodás stílusát. Ugyanis, ha szabadon az utolsó helyet választjuk, akkor ugyanazt tesszük, mint amit Isten tett Jézusban. Ő Úr létére azt választotta, hogy magára veszi emberi körülményeinket, hogy mindenkinek hirdesse az Atya szeretetét.

 

„Aki magát felmagasztalja, megalázzák, aki pedig megalázza magát, azt felmagasztalják.”

 

Ebben az iskolában a testvériség építését is megtanulhatjuk, a szolidáris közösség építését férfiak és nők, felnőttek és gyerekek, egészségesek és betegek között, akik mind képesek hidat verni és mindenki javát szolgálni.

Jézushoz hasonlóan mi is félelem nélkül közeledhetünk felebarátunkhoz, mellé szegődhetünk, hogy együtt járjunk az úton a nehéz és az örömteli pillanatokban is, értékeljük a képességeit, megosszuk anyagi és lelki javainkat, bátorítsuk, reményt adjunk és megbocsájtsunk neki. Így eljutunk Isten fiainak elsőbbségére a szeretetben és a szabadságban.

 

Túlzott tevékenykedéstől szenved a világ, mely szétzilálja a társadalmat is, az evangéliumi élet manapság valóban forradalmi, valóban az árral szemben halad.

A keresztény közösség törvénye az, amelyről Pál apostol is ír: „mindenki alázatosan a másikat tartsa magánál kiválóbbnak.”[1]

 

„Aki magát felmagasztalja, megalázzák, aki pedig megalázza magát, azt felmagasztalják.”

 

„Megfigyelted? A világban a dolgok értékrendje telesen más. Az én törvénye uralkodik […]. S tudjuk, hogy milyen fájdalmas következményekkel járhat mindez: elhatalmasodik az […] igazságtalanság és a visszaélések számos formája. De Jézus nem közvetlenül ezekre a visszaélésekre gondol, hanem főként a gyökérre, melyből mindez fakad: az emberi szívre. […] Jézus segítségével a szívünket kell tehát átformálnunk, és fel kell vennünk azt az újfajta magatartást, mely nélkülözhetetlen a hiteles és helyes kapcsolatok kialakításához. Alázatosnak lenni nem csupán azt jelenti, hogy nem vagyunk törtetőek, hanem azt is, hogy tudatában vagyunk semmiségünknek, kicsinyeknek érezzük magunkat Isten előtt, tehát gyermek módjára az Ő kezébe helyezzük magunkat […] – írta Chiara Lubich.

Hogyan éljük jól ezt a lealacsonyodást? Úgy, hogy Jézushoz hasonlóan a testvéreink iránti szeretetből alázkodunk meg. Isten úgy tekinti, neki teszed mindazt, amit testvéreidnek teszel. Alázzuk tehát meg magunkat és szolgáljuk őket! […] A felmagasztalás bizonyára az új világban, a másik életben következik majd be. De akik az egyházban élnek, azok számára már jelenvaló ez a megfordított értékrend. Aki ugyanis parancsol, annak szolgálatként kell tennie ezt. A helyzet tehát máris megváltozott. Így az egyház – ahol élik azokat a szavakat, melyekről elmélkedtünk – már mostantól kezdve az eljövendő világ jele az emberiség számára.”[2]

 

Letizia Magri

 

[1] Fil 2,3

[2] Chiara Lubich: Az élet igéje, 1995. október – Új Város 1995. 10. szám

kedd

Az élet igéje – 2020. szeptember

Adjatok, és akkor ti is kaptok. Jó, tömött, megrázott és túlcsorduló mértékkel mérnek öletekbe.” (Lk 6,38)
„Rengeteg tanítvány sereglett oda hozzá, s hatalmas tömeg gyűlt köré egész Júdeából, Jeruzsálemből, valamint a tíruszi és szidóni tengermellékről, hogy hallgassák.”[1] Így vezeti be Lukács evangélista Jézus hosszú beszédét, amelyben elhangzanak a boldogságok, elmondja, hogy milyen Isten Országa, és mit ígér az Atya a fiainak.
Jézus szabadon hirdeti üzenetét férfiaknak és nőknek, különböző népek és kultúrák képviselőinek, akik odasereglettek, hogy meghallgassák őt. Üzenete egyetemes, mindenkihez szól, és bárki befogadhatja, hogy Isten szeretete által megvalósíthassa önmagát, az ő képére és hasonlatosságára teremtett személyként.
„Adjatok, és akkor ti is kaptok. Jó, tömött, megrázott és túlcsorduló mértékkel mérnek öletekbe.”
Jézus felfedi az evangélium újdonságát: Az Atya minden gyermekét személyesen és „túlcsorduló” szeretettel szereti, és képessé teszi őket arra, hogy egyre nagylelkűbben tárják ki a szívüket testvéreik felé. Sürgető, amit kér, és sokat kíván: Adjunk bőkezűen abból, amink van, nemcsak anyagi javakat, hanem befogadást és irgalmat, megbocsátást is Istent követve.
Az ölünkbe mért bőséges viszonzás szóképe megérteti velünk, hogy Isten irántunk való szeretete mérhetetlen, ígéretei pedig várakozásunkat meghaladóan teljesülnek, megszabadítanak a méricskéléstől, időben és pénzben egyaránt, valamint a csalódástól is, hogy mások nem a mi mércénk szerint mérnek majd nekünk.
„Adjatok, és akkor ti is kaptok. Jó, tömött, megrázott és túlcsorduló mértékkel mérnek öletekbe.”
Jézus e felszólításával kapcsolatban Chiara Lubich így ír: „Volt-e már úgy, hogy ajándékot kaptál egy barátodtól, és érezted, hogy viszonoznod kell? […] Ha veled így történt ez, elképzelheted, mi a helyzet Istennel, aki maga a szeretet. Ő mindig minden ajándékot viszonoz, amit embertársainknak adunk az Őnevében. […]
Isten nem azért tesz így, hogy mi meggazdagodjunk. […] Azért tesz így, mert minél többel rendelkezünk, annál többet tudunk adni; hogy Isten javainak kezelőiként – hiszen minden az Övé – a közösségben, amelyben élünk, egymás rendelkezésére bocsássuk vagyonunkat. […]E szavakkal Jézus biztosan a mennyei jutalomra gondolt elsősorban, de ami itt a földön történik, az már annak elővételezése és záloga.”[2]
„Adjatok, és akkor ti is kaptok. Jó, tömött, megrázott és túlcsorduló mértékkel mérnek öletekbe.”
Vajon mi történne, ha sok sok emberrel együtt minden erőnkből gyakorolni kezdenénk ezt a szeretetet? Egy forradalom csírája lehetne a társadalomban.
Jesús meséli Spanyolországból: „Feleségemmel együtt tanácsadással és képzéssel foglalkozunk. Nagyon megtetszettek a közösségi gazdaság[3] elvei, és eszerint próbáltunk tekinteni az emberekre. Az alkalmazottainkra a bérek megállapításánál, vagy a szükségszerű elbocsájtásoknál. A beszállítókra, tiszteletben tartva az áraikat és a fizetési határidőt a hosszú távú kapcsolatra való tekintettel. A versenytársainkra, a kapcsolódó tanfolyamokkal és szaktudásunk megosztásával. Az ügyfelekre, átgondolt tanácsadással, időnként lemondva saját érdekeinkről. A kiépült bizalom tette lehetővé, hogy átvészeljük a 2008-as gazdasági krízist.
Ezt követően a »Levántate y Anda« (Kelj föl és járj) nevű civil szervezeten keresztül Elefántcsontparton találkoztunk egy spanyol tanárral. Javítani akart a falujának az életkörülményein, és egy szülőotthont akart létesíteni. Áttanulmányoztuk a terveit, és fölajánlottuk a szükséges összeget. Nem akart hinni a fülének. El kellett magyaráznom neki, hogy az összeg egy cég nyereségéből származik. Muzulmánok és keresztények közösen építették föl a »Testvériség« nevet viselő szülőotthont, amely az együttélés szimbóluma lett. Az utóbbi években pedig a cégünk nyeresége tízszeresére növekedett.”
Letizia Magri

[1] Lk 6,17-18
[2] Az élet igéje 1978. június, in Chiara Lubich és más keresztények, Éljük az Igét, Új Város, Budapest 2008, 41-43.
[3] https://www.fokolare.hu/tarsadalom/kozossegi-gazdasag
  https://www.edc-online.org/en/

szombat

Az élet igéje – 2020. augusztus

„Ki szakíthat el minket Krisztus szeretetétől?” (Róm 8,35)

Pál apostol római keresztényekhez írt levelének szövege rendkívül tartalmas. Ugyanis arról ír, hogy az evangéliumnak mekkora ereje van mindazok életében, akik befogadják; a forradalomról, amelyet az örömhír hordoz: Isten szeretete megszabadít minket!
Pál megtapasztalta ezt, és tanúságot akar tenni róla szavaival és a példájával. Hűségesen követte Isten hívását, és ez vezette őt el Rómába, ahol az életét adhatta az Úrért.

„Ki szakíthat el minket Krisztus szeretetétől?”

Nem sokkal ezelőtt Pál leszögezte: „Isten velünk van”[1]! Számára Isten irántunk való szeretete a hűséges Jegyes szeretete, aki soha el nem hagyná a menyasszonyát, akihez szabadon kötötte magát elszakíthatatlan kötelékkel saját vére árán.
Isten tehát nem bíró, sőt inkább magára vállalja a védelmünket.
Semmi sem választhat el bennünket tőle, mivel találkoztunk Jézussal, az ő szeretett Fiával.
A kisebb vagy nagyobb nehézségek, amelyekkel önmagunkban vagy a környezetünkben találkozunk, Isten szeretete számára nem jelentenek akadályt. Sőt, Pál azt mondja, hogy ilyen helyzetben az, aki Istenben bízik és őrá bízza magát, azé a „főnyeremény”[2]!
A szuperhősök és a szuperemberek korszakában, akik a felfuvalkodottság és a hatalom erejében hisznek, az evangélium a szelíd építkezést és a másik ember érveire való nyitottságot állítja elénk.

„Ki szakíthat el minket Krisztus szeretetétől?”

Chiara Lubich gondolatai segíthetnek jobban megértenünk és élnünk ezt az igét: „Bizonyos, hogy hiszünk, vagy legalábbis azt mondjuk, hogy hinni akarunk Isten szeretetének. Sokszor azonban – el kell ismernünk – ez a hitünk nem annyira bátor, mint amilyennek lennie kellene. […] A próbatételek pillanataiban, betegség idején vagy kísértésekben. Nagyon könnyen engedjük, hogy gyötörjön minket a kétség: »Valóban igaz, hogy Isten szeret engem?« Viszont nem, nem szabad kételkednünk. Bizalommal, minden fenntartás nélkül kell ráhagyatkoznunk az Atya szeretetére. Túl kell lépnünk a sötétségen és ürességen, amelyet esetleg érzünk, jól átölelve a keresztet. S azután szeressük új lendülettel Istent azzal, hogy megtesszük akaratát, és szeretjük felebarátainkat. Ha így teszünk, Jézussal együtt meg fogjuk tapasztalni a feltámadás erejét és örömét. Kézzelfogható lesz számunkra, hogy mennyire igaz: annak, aki hisz és ráhagyatkozik a szeretetére, minden megváltozik: ami negatív, az pozitív lesz, a halál az élet forrásává válik, és a sötétségből csodálatos fény ragyogását fogjuk látni.”[3]

„Ki szakíthat el minket Krisztus szeretetétől?”

Ha hiszünk Isten szeretetében, a háború nyomasztó tragédiájának közepette is megmutatkozhat az emberség, mint egy reménysugár: „Az országunk itt a Balkánon a háború abszurditásában él. Velem egy osztagba tartoznak fronton harcoló katonák is, akik sok traumát éltek át és hordoznak magukban, mert saját szemükkel látták meghalni a rokonaikat és barátaikat. Nem tudtam mást tenni, mint szeretni őket, amennyire tudtam. Ritkán volt pihenőidő, de olyankor nagyon sok mindenről megpróbáltam beszélgetni velük, ami egy férfiban élhet ilyen körülmények között, és még Isten is szóba került, mert többen nem voltak hívők. Egyik alkalommal javasoltam, hogy hívjunk el egy papot, hogy misét mondjon. Mindenki elfogadta, és néhányan gyóntak is több mint húsz év után. Valóban mondhatom, hogy Isten ott volt velünk.”

Letizia Magri

[1] vö. Róm 8,31
[2] vö. Róm 8,37
[3] C. Lubich, Az élet igéje 1987. augusztus

szerda

Az élet igéje – 2020. július

„Aki teljesíti mennyei Atyám akaratát, az nekem mind testvérem, nővérem és anyám.” (Mt 12,50)

Máté evangéliuma elbeszéli Jézus életének egyik jelentéktelennek tűnő történetét: Anyja és rokonai elmentek Kafarnaumba, ahol ő a tanítványaival tartózkodott, hogy hirdesse mindenkinek az Atya szeretetét. Valószínűleg sokat gyalogoltak, hogy megtalálják őt, és beszélni szeretnének vele. Nem mennek be oda, ahol Jézus van, hanem csak üzennek neki: „Anyád és rokonaid kint állnak és beszélni szeretnének veled.”
Izrael népe számára a családi kötelék természetesen nagyon fontos volt, olyannyira, hogy a zsidóság önmagát Isten „fiának” nevezte, ígéretei örökösének, és a néphez tartozók egymást „testvéreknek” tekintették.
De Jézus váratlan távlatokat nyit meg: egy ünnepélyes kézmozdulattal tanítványaira mutat, és így szól:

„Aki teljesíti mennyei Atyám akaratát, az nekem mind testvérem, nővérem és anyám.”

Jézus új távlatokat tár fel: Bárki e család tagjának érezheti magát, ha arra törekszik, hogy megismerje és teljesítse az egyetlen Atya akaratát.
Bárki. Felnőtt és gyerek, férfi és nő, egészséges és beteg, bármely kultúra és társadalmi réteg tagja. Bárki. Minden ember magában hordozza a Szeretet-Isten képét. Sőt, minden ember partnere Istennek, akivel ismeretségbe és barátságba kerülhet.
Bárki megteheti Isten akaratát, ami a szeretet iránta és a testvérek iránt. Ha szeretünk, akkor Jézus a rokonainak tekint bennünket: testvérei és nővérei vagyunk. Ez meglepően nagy lehetőség számunkra. Megszabadít a múltunktól, félelmeinktől, formaságoktól. Ebben a távlatban a korlátaink és a törékenységünk is ugródeszkává válhatnak az igazi megvalósulás felé. Valóban minőségileg változik meg minden.

„Aki teljesíti mennyei Atyám akaratát, az nekem mind testvérem, nővérem és anyám.”

Valamilyen módon még Jézus anyja is lehetünk, mint Mária. Ő Isten rendelkezésére állt az angyali üdvözlet pillanatától kezdve a Kálváriáig, aztán az Egyház születésekor is. Hozzá hasonlóan bennünk is mindannyiunkban megszülethet Jézus, ha éljük az evangéliumot, és kölcsönös szeretetünk által hozzájárulhatunk, hogy Jézus megszülessen a közösségben is.
Ezzel kapcsolatban Chiara Lubich így szólt azokhoz, akik Isten igéjét akarták élni: „Legyetek család! Vannak közöttetek olyanok, akik lelki vagy erkölcsi megpróbáltatásokon mennek keresztül? Értsétek meg őket úgy, sőt jobban, mint egy édesanya. Világosítsátok meg őket szavaitokkal és példátokkal. Tegyetek meg mindent, hogy ne hiányozzék, sőt növekedjék körülöttetek a család melege. Vannak, akik fizikailag szenvednek? Ők a legkedvesebb testvéreitek! […] Ne részesítsetek előnyben semmiféle tevékenységet […] a családi szellem rovására azokkal a testvérekkel, akikkel együtt éltek. Ha pedig el akarjátok vinni valahová Krisztus Ideálját, nem tehettek jobbat, mint hogy tapintattal, bölcsességgel, de határozottsággal azon fáradoztok, hogy családot teremtsetek magatok körül, mert a család légköre az alázat, mely a többiek javát akarja, és nem fuvalkodik fel… egyszóval igazi, teljes szeretet.” [1]

„Aki teljesíti mennyei Atyám akaratát, az nekem mind testvérem, nővérem és anyám.”

Mindannyian felfedezhetjük a hétköznapokban a feladatot, amelyet az Atya ránk bízott, hogy az emberiség nagy családjának építői legyünk.
Szíriában, Homs egyik kerületében a görög-ortodox egyház napközi otthont működtet százötven, javarészt muszlim gyermek részére. Sandra, az igazgatónő meséli: „Egy tanárokból és más szakemberekből álló csoporttal tudjuk biztosítani a segítséget és a befogadást családi szellemben, amely a párbeszéden és az értékek előmozdításán alapul. Több gyermek súlyos traumákon és sok szenvedésen ment keresztül. Sokan fásultak, vagy agresszívek. Szeretnénk újra építeni bennük a bizalmat önmaguk és mások iránt. Családjaik többnyire szétestek a háború miatt, itt viszont kedvet és reményt kapnak, hogy újrakezdjenek.”

Letizia Magri

[1] Chiara Lubich: Az egység lelkisége, Új Város, Budapest, 2020, 97. o.

hétfő

Az életi igéje – 2020. június

„Aki befogad titeket, engem fogad be, és aki engem befogad, azt fogadja be,
aki küldött engem.” (Mt 10,40)

Máté evangéliumának ez a fejezete elbeszéli, hogy Jézus hogyan választotta ki a tizenkettőt, és küldte őket, hogy hirdessék az üzenetét.
Egyenként nevezi meg őket, jelezve ezzel, mennyire személyes kapcsolat jött létre a Mesterrel, akit kezdettől fogva követtek küldetése folyamán. Ismerték már a stílusát, hogy ő mindenekelőtt a betegek és a bűnösök mellett állt, azok mellett, akiket ördögtől megszállottnak tartottak, a kitaszítottak pártján, akikre rossz szemmel néztek és akiktől inkább távol tartották magukat az emberek. Jézus jelét adta a népe iránti konkrét szeretetének, és csak ezután kezdte hirdetni, hogy közel van az Isten országa.
Az apostolok tehát Jézus nevében kapták a küldetést, az ő „követeiként” lépnek fel, és Jézust kell befogadnunk általuk.
A Biblia nagy alakjaihoz nem egyszer maga Isten látogat el, amikor egy váratlan vendéget szívélyesen vendégül látnak.
Korunkban is, főként a kimondottan közösségi szellemű kultúrákban a vendég akkor is szent, ha ismeretlen, és a fő helyre ültetik.

„Aki befogad titeket, engem fogad be, és aki engem befogad, azt fogadja be, aki küldött engem.”

Jézus tanítani kezdi a tizenkettőt. Mezítláb induljanak útnak, kevés csomaggal: útitarisznya nélkül, kis szütyővel és egyetlen ruhával. Hagyják, hogy vendégnek tekintsék őket, fogadják alázattal mások gondoskodását. Ingyen törődjenek a szegényekkel, és mindenkinek ajándékozzanak békét. Mint Jézus, még a meg nem értés és az üldöztetés közepette is legyenek türelmesek, bízva abban, hogy az Atya szeretete velük van.
Így ha valakinek abban a szerencsében lesz része, hogy találkozik velük, valóban Isten gyengédségét tapasztalhatja meg.

„Aki befogad titeket, engem fogad be, és aki engem befogad, azt fogadja be, aki küldött engem.”

Minden keresztény megkapta a tanítványok küldetését: először az életükkel, aztán szavakkal tegyenek szelíden tanúságot Isten szeretetéről, akivel maguk is találkoztak. Így lesz ez örömteli valóság sokak, valójában mindenki számára. Isten befogadta őket törékenységük ellenére, ezért lesz az elsődleges tanúságtételük éppen a testvér befogadása.
A mai társadalomban, ahol sokan hajtják a sikert és az önző önállóságot, a keresztények arra vannak meghívva, hogy tanúságot tegyenek a testvériség szépségéről, amelyben felismerjük egymás szükségleteit, és működésbe lép a kölcsönösség.

„Aki befogad titeket, engem fogad be, és aki engem befogad, azt fogadja be, aki küldött engem.”

Chiara Lubich így írt az evangéliumi befogadásról: „Jézusban a mennyei Atya mindannyiunkra irányuló, teljességgel elfogadó szeretete nyilvánult meg; nekünk is ilyen szeretettel kell tehát fordulnunk a többiek felé. […] Ezt az igét így elsősorban családunkon, közösségeinken belül, munkahelyi környezetünkben igyekszünk majd élni azzal, hogy kiirtjuk magunkból az ítélkezést, a negatív megkülönböztetést, az előítéleteket, a neheztelést, a türelmetlenséget egyik vagy másik felebarátunkkal szemben. Igen könnyen és gyakran beleesünk ezekbe a hibákba, ami miatt nagyon hűvössé válnak és veszélybe kerülnek az emberi kapcsolatok; és megnehezítik, sőt megakadályozzák a kölcsönös szeretet áramlását. […] A keresztény szeretet alapja a másik ember különbözőségének elfogadása. Ez a kiindulópontja, az első lépcsőfoka a szeretet civilizációja létrejöttének, a közösségi kultúrának, melynek felépítésére Jézus ma különösképpen is meghív mindannyiunkat.” [1]

Letizia Magri
[1] vö. C. Lubich, Az élet igéje, 1992. december, Új Város 1992/12.

péntek

Az élet igéje – 2020. május

„Ti már tiszták vagytok az ige által, amelyet mondtam nektek.” (Jn 15,3)

Az apostolokkal elköltött utolsó vacsora végeztével Jézus fölkelt és elindult az Olajfák hegyére. Vele volt a tizenegy: Iskarióti Júdás akkor már elment, és nemsokára elárulta.
Tragikus és egyben ünnepélyes ez a pillanat. Jézus hosszú búcsúbeszédet mond, fontos dolgokat akar közölni övéivel, amelyeket soha nem szabad elfelejteniük.
Apostolai zsidók, ismerik az Írásokat, ezért nagyon közel áll hozzájuk a kép, amelyet felidéz: a szőlőtőke, amely a szent szövegekben a zsidó népet jelenti, amelyet Isten gondoz, mert Ő a figyelmes és hozzáértő gazda. Itt most Jézus saját magáról beszél, önmagát nevezi szőlővesszőnek, amely eljuttatja az Atya szeretetének éltető nedvét a tanítványaihoz. Nekik ugyanis mindenekelőtt arra kell ügyelniük, hogy egyek maradjanak vele.

„Ti már tiszták vagytok az ige által, amelyet mondtam nektek.”

Az egyik útja annak, hogy egyek maradjunk Jézussal az, hogy befogadjuk az igéjét. Ez lehetővé teszi, hogy Isten belépjen a szívünkbe és „tisztává” tegye: tisztává az önzéstől, és alkalmassá arra, hogy bőséges és jó gyümölcsöt teremjen.
Az Atya szeret bennünket, és jobban tudja nálunk, mi tesz könnyeddé és szabaddá bennünket, hogy ragaszkodásaink és negatív ítéleteink fölösleges terhe nélkül élhessünk; anélkül, hogy a magunk hasznát hajhásznánk, mindent és mindenkit ellenőrzésünk alatt akarnánk tartani. A szívünkben azonban olyan pozitív törekvések és tervek is vannak, amelyek elfoglalhatják Isten helyét, és meggyengítik nagylelkű odaadásunkat az evangéliumi élet iránt. Ezért Isten a körülmények által közbelép, fájdalmas tapasztalatokat is megenged, és ezekből mindig Ő tekint ránk nagy szeretettel.
Az evangélium az öröm teljességét ígéri, mint bő termést azoknak, akik hagyják, hogy elárassza őket Isten szeretete[1]. Rendkívüli örömöt ígér, amely a könnyek közt is virágzik, és túlcsordul a szívben, és megöntözi a talajt maga körül. Ez a feltámadás elővételezése.

„Ti már tiszták vagytok az ige által, amelyet mondtam nektek.”

A megélt ige segít kilépni önmagunkból, hogy szeretettel a testvéreink felé forduljunk, kezdve a legközelebbieken: a városunkban, a családban és az élet más területein. Ez a barátság pozitív kapcsolatok egész hálóját képes kiépíteni, mert a kölcsönös szeretet parancsának megvalósítására törekszik, és így a testvériséget építi.

Chiara Lubich, János evangéliumának e mondatáról elmélkedve így ír: „Hogyan éljünk hát, hogy mi is kiérdemeljük Jézus dicséretét? Úgy, hogy váltsuk életre Isten minden szavát, hogy táplálkozzunk belőle pillanatról pillanatra, állandóan újraevangelizálva egész létünket. S mindezt azért, hogy ily módon ugyanazok a gondolataink és érzéseink legyenek, mint Jézusnak, hogy Ő élhessen általunk a világban, hogy így a társadalomnak, amely gyakran beleragad a rosszba és a bűnbe, megmutassuk azt az isteni tisztaságot és áttetszőséget, amelyet az evangélium kínál.
Ebben a hónapban továbbá – ha lehetséges (azaz ha mások is osztják ezt a szándékunkat) – különösképpen azt az igét igyekezzünk megvalósítani, amely a kölcsönös szeretet parancsáról szól. Szent János evangélista […] összefüggést lát Krisztus szava és az új parancs között. Szerinte csak a kölcsönös szeretetben élhetjük úgy az igét, hogy megnyilvánuljanak hatásai: a megtisztulás, a megszentelődés, a bűntelenség, a bő termés, a közellét Istenhez. Az elszigetelt egyén képtelen sokáig ellenállni a világ csábításainak, a kölcsönös szeretetben azonban megtalálja azt az egészséges környezetet, amely képes megvédeni hiteles keresztény létét.” [2]

Letizia Magri

[1] vö. Jn 15,11
[2] C. Lubich, Az élet igéje 1982. május

csütörtök

Az élet igéje – 2020. április

„Boldogok, akik nem látnak, és mégis hisznek.” (Jn 20,29)

János evangéliuma a feltámadt Jézus találkozásait írja le Magdalai Máriával és a többi tanítvánnyal. Jézus többször is úgy jelenik meg, hogy látszik rajta a keresztrefeszítés helye, hogy örömmel és reménnyel teljen el a szívük. Egyik alkalommal Tamás apostol épp nem volt jelen. A többiek, akik találkoztak az Úrral, elmesélték neki ezt a csodálatos élményt, mert szerették volna neki is átadni ezt az örömet. De Tamás nem tudta elfogadni ezt a közvetett tanúságtételt, személyesen akarta látni és érinteni Jézust.
És íme, mi történt néhány nappal később: Jézus újra megjelent a tanítványok egy részének, és köztük végre Tamás is ott volt, aki megvallotta a hitét, hogy teljes mértékben a Feltámadotthoz tartozik: „Én Uram, én Istenem!” És Jézus így válaszolt neki:

„Boldogok, akik nem látnak, és mégis hisznek.”

Ez az evangélium akkor íródott, amikor Jézus életének, halálának és feltámadásának szemtanúi már nem éltek. Szükségképpen a következő generációra lett bízva az evangéliumi üzenet, melynek továbbadása így azok tanúságtételén alapul, akik azt maguk is másoktól kapták. Ettől kezdve az Egyházon a sor, Isten népén, mely folytatja Jézus üzenetének továbbadását, hűségesen éli és közvetíti az ő igéjét.
Mi is mindannyian mások szavának és tanúságtételének köszönhetően találkoztunk Jézussal, az evangéliummal, és hittünk neki. Ezért „boldogok vagyunk”.

„Boldogok, akik nem látnak, és mégis hisznek.”

„Jézus a szívedbe, és minden ember szívébe akarja vésni a meggyőződést, aki nem élt ott vele, hogy megkaptuk ugyanazt, amit az Apostolok. Jézus meg akar győzni róla, hogy nem vagy hátrányban azokkal szemben, akik látták őt. Ugyanis van hited, és Jézus számára ez a látás új módja. A hittel meg tudod őt közelíteni, mélyen meg tudod érteni, és a szíved mélyén találkozhatsz vele. A hittel fel tudod fedezni őt két vagy három testvér között, akik az ő nevében egyesülnek, vagy az Egyházban, ahol folytatja életét. Jézusnak e szavai arra hívnak, hogy újítsd meg a hitedet, és ne várj támaszt vagy jeleket ahhoz, hogy előrehaladj a lelki életben; hogy ne kételkedj abban, hogy Jézus jelen van az életedben, a történelemben akkor is, amikor esetleg távolinak tűnik. […] Azt akarja, hogy higgy a szeretetében akkor is, amikor nehéz helyzetben élsz, vagy lehetetlenek a körülmények.” [1]
Anna fiatal ausztrál lány. Súlyos fogyatékkal született. Ő meséli: Serdülő koromban azt kérdeztem, hogy miért is nem haltam meg rögtön, annyira nehéz volt elviselnem a fogyatékosságomat. A szüleim, akik élik az életigét, mindig ugyanazt válaszolták: „Anna, Isten végtelenül szeret, és rendkívüli terve van veled.” A testi korlátaim kapcsán pedig segítettek, hogy ne állítsanak meg a nehézségek, hanem inkább „szeressem elsőként” a többieket, mint ahogy Isten szeret bennünket. Azt láttam, hogy nagyon sok helyzet megváltozott körülöttem, és az emberek is nyitottabbak lettek, és nem csak velem. Apukámtól kaptam egy személyes üzenetet, amelyet csak a halála után volt szabad fölbontanom. Egyetlen mondat állt benne: „Az én éjszakám nem ismer sötétséget.” Ez mindennapos tapasztalatom: amikor azt választom, hogy szeressem és szolgáljam, aki mellettem van, akkor már nincs sötétség, és megtapasztalom Isten irántam való szeretetét.”

Letizia Magri

[1] C. Lubich, Az élet igéje 1980. április

vasárnap

Az élet igéje – 2020. március

„Mindazt, amit szeretnétek, hogy megtegyenek nektek az emberek, tegyétek meg ti is nekik. Mert ez a törvény és a próféták.” (Mt 7,12)
Hányszor megesett, hogy az életünk fontos döntései során biztos iránytűt kerestünk, hogy hozzá igazodva megtaláljuk a helyes utat. Keresztények lévén feltettük a kérdést, hogy mi az evangélium lényege, a kulcs Isten szívéhez, hogy itt és most a gyermekeiként éljünk?
És íme, itt van Jézusnak ez az igéje, éppen a mi esetünkre, világos és azonnal érthető, élhető felszólítás. Máté evangéliumából származik, Jézus nagy beszédében, a hegyi beszédben hangzik el, melyben Jézus elmondja, hogyan éljünk minden ízében keresztény életet. Ő maga ebben a tömör megállapításban foglalja össze egész üzenetét.
Manapság, amikor mély és jelentőségteljes, ám rövid és találó üzenetekre vágyunk, fogadhatnánk úgy ezt az igét, mint egy értékes tweet üzenetet, amelyet érdemes pillanatról pillanatra észben tartanunk.

„Mindazt, amit szeretnétek, hogy megtegyenek nektek az emberek, tegyétek meg ti is nekik. Mert ez a törvény és a próféták.”
Jézus arra hív, hogy bújjunk a másik ember bőrébe, hogy jobban megértsük, mit tehetünk érte. Ő is ezt tette, amikor irántunk való szeretetből hozzánk hasonló emberi testet öltött.
Tegyük fel a kérdést, hogy mit is várunk mi a szüleinktől, a gyerekeinktől, a kollégáktól, a kormányon lévő felelősöktől és a lelki vezetőktől: megértést, meghallgatást, befogadást, anyagi támogatást a szükségünkben, de őszinteséget, megbocsátást, bátorítást, türelmet, tanácsot, útmutatást és felvilágosítást is… Jézus számára a törvény beteljesítését és a lelki élet teljes gazdagságát az említett belső magatartás és a belőle fakadó konkrét tettek jelentik.
Ez az „aranyszabály” egyetemes tanítás, mely megtalálható az emberiség fejlődése során kifejlődött különböző vallásokban, kultúrákban és hagyományokban[1]. Ez az alapja minden hiteles emberi értéknek, amelyek a szolidáris és igazságos emberi kapcsolatok által a békés együttélés építőkövei lehetnek.

„Mindazt, amit szeretnétek, hogy megtegyenek nektek az emberek, tegyétek meg ti is nekik. Mert ez a törvény és a próféták.”
Ez az ige arra hív, hogy legyünk találékonyak és nagylelkűek, kezdeményező jóakarattal forduljunk mindenki felé, verjünk hidat azok felé, akikkel nem vagyunk barátságban, ahogy Jézus mondta és tette. Ehhez tudni kell kilépni önmagunkból, hogy hiteles tanúságot tegyünk a hitünkről.
Chiara Lubich így bátorít: „Próbáljuk meg! Ha így élünk meg egy napot, az egy egész élettel felér. […] Soha nem tapasztalt öröm fog elárasztani. […] Isten velünk lesz, mert ő ott van, ahol szeretnek. […] Néha esetleg lassabban haladunk, kísértés ér, hogy elbátortalanodjunk és abbahagyjuk. […] De ne tegyük! Bátorság! Isten megadja hozzá a kegyelmet. Kezdjünk mindig újra! Ha kitartunk, meg fogjuk látni, hogy a világ megváltozik körülöttünk. Látni fogjuk, hogy az evangélium lenyűgöző életet fakaszt, fényt gyújt a világban, ízt ad a létünknek, és magában hordozza minden probléma megoldását. És nem lesz nyugtunk, amíg el nem mondjuk másoknak is rendkívüli tapasztalatunkat: barátainknak, akik megértenek, a rokonainknak, bárkinek, akiről ezt úgy érezzük. És újraszületik a remény.” [2]

„Mindazt, amit szeretnétek, hogy megtegyenek nektek az emberek, tegyétek meg ti is nekik. Mert ez a törvény és a próféták.”
Ramiro már nagyon régen ott dolgozik a munkahelyén. Megtudja, hogy új kollégák érkeznek.
Fölteszi magának a kérdést: „Ha először lépnék be ebbe az irodába, vajon mit szeretnék itt találni? Mitől érezném jól magamat?” És nekilát helyet csinálni, a többi kollégájával együtt új íróasztalokat keres. Barátságos munkahelyeket rendeznek be, az új kollégák pedig derűs légkört és nagyobb összefogást találnak.
   Letizia Magri



[1] Néhány példa: „Ami neked gyűlöletes, ne tedd embertársadnak. Ezen alapul a Tóra, a többi csak kommentár.” (Zsidóság); „Egyikőtök sem hisz igazán, amíg nem azt kívánja a testvérének, amit magának is.” (Iszlám); „Ne bánts másokat olyasmivel, ami téged is bántana.” (Buddhizmus).
vö. hu.wikipedia.org/wiki/Aranyszabály
[2] C. Lubich, Az élet igéje 1978. április

szombat

Az élet igéje – 2020. február

„A fiú apja erre felkiáltott: »Hiszek! Segíts hitetlenségemen!«” (Mk 9,24)[1]
Jézus tanítványaival együtt úton van Jeruzsálembe. Már elkezdte felkészíteni őket a meghatározó eseményre, hogy a vallási vezetők vissza fogják utasítani őt, a rómaiak halálra ítélik, aztán keresztre feszítik, és ezt követi majd a feltámadás.
Kemény beszéd ez, és nehezen érthető Péter és a többi követője számára, de Márk evangéliuma végigvezet bennünket a folyamaton, ahogy fokozatosan fölfedezték Jézus küldetését: Ő a törékenység és a szenvedés által végérvényesen üdvözíti az emberiséget.
Élete folyamán Jézus nagyon sok emberrel találkozik, és mindenkinek segítségére siet a bajában. Most egy apa segélykiáltására figyel fel, aki azt kéri, hogy gyógyítsa meg súlyosan beteg, valószínűleg epilepsziás gyermekét.
Ahhoz, hogy a csoda megtörténjen, Jézus is kér valamit ettől az apától: a hitet.

„A fiú apja erre felkiáltott: »Hiszek! Segíts hitetlenségemen!«”
A Jézus körül összegyűlt tömeg előtt az az apa fennhangon látszólag ellentmondásos választ ad. Minden bizonnyal hozzánk hasonlóan ő is gyakran megtapasztalja a hitünk törékenységét, hogy képtelenek vagyunk teljesen bizalommal lenni Isten szeretete iránt, hogy ő minden gyermeke számára boldogságot készített.
Isten viszont teljes bizalommal van az emberhez, és semmit nem tesz a hozzájárulásunk, a szabadon kimondott igenünk nélkül. Kéri a mi akár kicsinyke részünket is, hogy ismerjük fel a hangját a lelkiismeretünkben, bízzunk benne és mi is kezdjünk el szeretni.

„A fiú apja erre felkiáltott: »Hiszek! Segíts hitetlenségemen!«”
A bennünket körülvevő mentalitás gyakran azt sugallja, hogy az agresszivitás különböző formáival érhetjük el a sikert, hogy ez a célravezető fegyver.
Az evangélium viszont paradox módon azt javasolja, hogy a gyengeségünket, a korlátainkat, a törékenységünket elismerve lépjünk kapcsolatba Istennel, és részesüljünk vele a legnagyobb győzelemben, az egyetemes testvériség megvalósulásában.
Jézus egész életével a szolgálat logikájára tanított, arra, hogy az utolsó helyet válasszuk. Ez a legjobb hozzáállás, hogy a látszólagos vereséget ne önző és kérészéletű diadallá, hanem tartós és közösen átélt győzelemmé alakítsuk.

„A fiú apja erre felkiáltott: »Hiszek! Segíts hitetlenségemen!«”
A hit olyan ajándék, amelyet kitartóan kérhetünk, és kérnünk is kell, hogy Istennel együttműködve utat nyithassunk a reménynek sokak számára.
Chiara Lubich így ír: „Hinni ugyanis azt jelenti: hisszük, hogy Isten törődik velünk, és szeret minket. Azt jelenti: tudjuk, hogy Istennek mindenre gondja van: minden imánkra, szavunkra, mozdulatunkra, minden szomorú, örömteli vagy közömbös eseményre, minden betegségre, valóban mindenre […]. Isten a Szeretet, és ennek logikus következménye, hogy teljes bizalmunkat Őbelé helyezzük. Így meghitt kapcsolatunk alakulhat ki vele: gyakran beszélünk hozzá, elé tárjuk ügyeinket, elhatározásainkat, terveinket. Mindannyian ráhagyatkozhatunk szeretetére, és biztosak lehetünk abban, hogy megért, megerősít és segít bennünket. […] »Uram – kérhetjük Tőle –, add, hogy megmaradjak szeretetedben! Kérlek, hogy egyetlen pillanatig se éljek anélkül, hogy ne érezném, ne venném észre, ne hinném vagy tapasztalnám azt, hogy szeretsz engem, hogy szeretsz minket!« Aztán pedig szeretnünk kell. A szeretet által hitünk erős lesz, gyémántkeménységű. Nemcsak hinni fogunk Isten szeretetében, hanem valóságosan érzékelni is fogjuk lelkünkben, és »csodákat« fogunk látni magunk körül.” [2]

Letizia Magri

[1]                   Ebben a hónapban Istennek ezt az igéjét ajánljuk, amelyet egy német ökumenikus csoport választott ki, hogy az egész év folyamán éljük.
[2]                  C. Lubich, Az élet igéje 2004. október, Új Város 2004/10.

szerda

Az élet igéje – 2020. január


„Igen emberségesen bántak velünk” (ApCsel 28,2)
Kétszázhetvenhat hajótörött érkezett egy szigetre a Földközi-tengeren, miután két hétig hánykódott a hajó a viharban. Ezek az elázott, kimerült és rémült emberek megtapasztalták tehetetlenségüket a természeti erőkkel szemben, és szembetalálták magukat még a halállal is. Volt köztük egy fogoly, aki Róma felé tartott, hogy ott a császár ítéletet mondjon felette.
Igaz, manapság is hasonló híreket hallunk, de ez Pál apostol története, aki Rómába tartott, hogy ott a vértanúsággal koronázza meg evangelizációs tevékenységét.
A Gondviselésbe vetett rendíthetetlen hite tartotta fenn őt, és annak ellenére, hogy fogoly volt, bajtársainak is segítségére tudott lenni, míg el nem vetődtek Málta partjaira.
Itt a sziget lakói eléjük mentek, és odahívták őket fölmelegedni egy nagy tűzhöz, és gondoskodtak róluk. Három hónap múlva pedig, a tél vége felé, ellátták őket mindennel, amire szükségük volt ahhoz, hogy biztonsággal tovább induljanak.
„Igen emberségesen bántak velünk”
Pál és hajótörött társai nagyon meleg és konkrét emberséget tapasztaltak a helyiek részéről, akikhez addig még nem jutott el az evangélium fénye. Nem sietősen vagy személytelenül fogadták őket, hanem a vendégek szolgálatára álltak, kulturális, vallási vagy társadalmi előítéletek nélkül. Ez csak akkor lehetséges, ha az egész közösség és az egyes személyek is magukra veszik a problémát.
Minden ember természetéből adódóan képes arra, hogy befogadja a másikat. Mint teremtmény magában hordozza az irgalmas Atya képét, akkor is, ha még nem lobbant benne lángra a keresztény hit, vagy meggyengült volna. Az ember szívébe van írva ez a törvény, melyet Isten igéje Ábrahámtól fogva[1] Jézus egészen meglepő kijelentéséig fénybe helyez és nagyra tart: „Idegen voltam, és befogadtatok.” [2]
Az Úr fölkínálja kegyelmének erejét, hogy a mi törékeny akaratunk eljuthasson a keresztény szeretet teljességére.
Pál ezzel a történettel arra is tanít, hogy bízzunk Isten gondviselésszerű közbelépésében, és ismerjük fel, értékeljük a sok jót, amit mások konkrét szeretetéből kapunk, akikkel az élet összehoz.
„Igen emberségesen bántak velünk”
Az Apostolok Cselekedeteinek ezt a versét javasolták a Málta szigetén élő különböző felekezetű keresztények az egység imahetére mottóul 2020-ban[3].
Ezek a közösségek nagyon sok kezdeményezést indítottak el közösen a szegények és a menekültek javára. Ételt osztanak, ruhát és játékot a gyerekeknek, valamint angol nyelvet oktatnak, hogy segítsék a társadalmi beilleszkedést. Szeretnék növelni a befogadóképességüket, és ezzel egyidőben elmélyíteni a közösséget a különböző egyházakhoz tartozó keresztények között, hogy a közös hitükről tudjanak tanúságot tenni.
Mi vajon hogyan teszünk tanúságot testvéreinknek Isten szeretetéről? Hogyan járulunk hozzá, hogy egységes családok, szolidáris települések és igazán emberséges társas kapcsolatok épüljenek? Chiara Lubich ezt ajánlja:
„Jézus megmutatta nekünk, hogy szeretni azt jelenti: elfogadjuk a másikat, ahogy van, úgy, ahogy Ő elfogadott mindannyiunkat. Elfogadjuk a másikat, ízlésével, gondolataival; hibáival, azzal együtt, hogy más, mint mi vagyunk. […] Ez azt jelenti, hogy magunkban helyet készítünk neki, elűzve szívünkből minden elhamarkodott véleményt, ítéletet és ösztönös elutasítást. […] Akkor szerezzük a legnagyobb dicsőséget Istennek, ha erőfeszítéseket teszünk, hogy elfogadjuk a felebarátunkat, mert így vetjük meg a testvéri közösség alapjait. Semmi nem okoz akkora örömet Istennek, mint az emberek közötti igazi egység. Az egység Jézust hívja közénk, és az Ő jelenléte mindent átformál. Így közeledjünk hát minden felebaráthoz, fogadjuk el őt teljes szívünkből, hogy előbb vagy utóbb megszülessen vele a kölcsönös szeretet.” [4]

Letizia Magri


[1]                  vö. Ter 18,1-16
[2]                  Mt 25,35
[3]                  A keresztények egységéért minden évben imahetet tartanak. Az északi féltekén január 18-25-ig, a déli féltekén vagy a mennybemenetel vagy pünkösd ünnepén.
[4]                  C. Lubich, Az élet igéje 1986. december

vasárnap

Az élet igéje – 2019. december

„Legyetek hát éberek, mert nem tudjátok, melyik órában jön el Uratok.” (Mt 24,42)

Máté evangéliumának ebben a fejezetében Jézus felkészíti tanítványait végső visszatérésére, amely váratlanul jön el.
Az ő korában is sok probléma volt, háború és mindenféle szenvedés. Izrael népe az Úr közbelépésében remélt, aki majd véget vet a sírásnak. A várakozás tehát nem volt félelmetes, hanem inkább megkönnyebbülést jelentett, a megmentés napjának eljövetelét.
Jézus itt egy nagy titkot tár fel: éljük jól a jelen pillanatot, mert olyankor fog visszatérni, amikor munkában leszünk, és lekötnek a szokásos mindennapi dolgok, amelyek miatt gyakran megfeledkezünk Istenről, mert túlzottan aggódunk a jövő miatt.

„Legyetek hát éberek, mert nem tudjátok, melyik órában jön el Uratok.”

Legyetek éberek: ez meghívás, hogy járjunk nyitott szemmel, ismerjük fel Isten jelenlétét a történelemben, a mindennapokban, és segítsük a sötétségben élőket, hogy rátaláljanak az élet útjára.
Nem ismerjük pontosan a napot, hogy mikor érkezik Jézus, ezért a keresztények állandó várakozásban élnek. Ez arra bátorít bennünket, hogy teljességgel éljük meg a jelen pillanatot, a mai napon szeressünk, ne a jövőben, bocsássunk meg most, és nem később; a valóságot éljük meg a jelen pillanatban, nem a jövőben, amikor majd időt találunk rá az amúgy is zsúfolt naptárunkban.
Chiara Lubich így elmélkedik erről az igéről: „Megfigyelted már, hogy általában nem éled az életet, hanem vonszolod, valamilyen jövőre várva, amikor majd elérkezik valamiféle szépség? Az igazság az, hogy a szép jövőnek el kell érkeznie, de nem annak, amire gondolsz. Valami isteni ösztön arra késztet, hogy várj valakit vagy valamit, ami elégedettséggel tölt el. Esetleg valami ünnepnapra gondolsz, vagy szabadidőre, vagy valami különleges találkozásra, de amikor ez elmúlik, mégsem leszel teljesen boldog. Újra csak visszatérsz az egyhangú és bizonytalanul megélt hétköznapokba, és állandóan vársz valamire. Igazság szerint az életben, és a te életedben is eljön az a pillanat, amit senki sem kerülhet el: amikor eljön az Úr, és szemtől szembe találjuk magunkat vele. Ez az a »szépség«, amelyre öntudatlanul is várunk, mert boldogságra vagyunk teremtve. És teljes boldogságot csak Ő tud adni nekünk.” [1]

„Legyetek hát éberek, mert nem tudjátok, melyik órában jön el Uratok.”

Az Úr eljön természetesen mindannyiunk életének a végén, de már most felismerhetjük őt, megünnepelhetjük és osztozhatunk benne, mert valóságosan jelen van az Eucharisztiában, meghallgathatjuk és élhetjük, mert jelen van az Igéjében, befogadhatjuk őt minden testvérben és hallhatjuk a hangját a lelkiismeretünkben.
Az élet mindig nagy kihívások elé állít, és ott a kérdés bennünk: „Mikor lesz már vége ennek a szenvedésnek?”
Nem várhatjuk tétlenül az Úr eljövetelét. Minden pillanatot ki kell használnunk, hogy minél hamarabb eljöjjön az Isten Országa, megvalósuljon a terve, a testvériség. Minden kis tett, amely szeretetből fakad, minden apró figyelmesség vagy mosoly folyamatos és termékeny várakozássá alakítja az életünket.
Paco kórházi lelkész Spanyolországban. Sok idős beteggel találkozik, akik súlyos betegségben szenvednek. Ezt mondja: „Bekopogtam az egyik idős beteghez, aki csúnyán és fennhangon szokott beszélni a hit ellen. Egy pillanatra elbizonytalanodtam, de aztán Isten szeretetéről akartam tanúságot tenni. Beléptem hozzá, amennyire csak tudtam kedves mosollyal, és a szentségek szépségéről kezdtem beszélni. Megkérdeztem, hogy szeretne-e ezekhez járulni. »Hát pesze!« – hangzott a válasz. Meggyónt, megáldozott és fölvette a betegek szentségét. Ottmaradtam nála még egy kicsit. Derűs és nyugodt volt, amikor eljöttem, a lánya pedig, aki ott volt vele, nagyon elcsodálkozott.”

Letizia Magri

[1]                  C. Lubich, Az élet igéje 1978. december

péntek

Az élet igéje – 2019. november

„Azokkal, akik örülnek, örüljetek, s a sírókkal sírjatok.” (Róm 12,15)
Pál apostol bemutatja a római keresztényeknek, hogy micsoda nagy ajándékot adott Isten az emberiségnek Jézusban és a Szentlélek kiáradása által. Azt is megmutatja, hogyan felelhetnek meg a kapott kegyelemnek a kapcsolataikban, főként egymással, de mindenkivel.
Pál arra hív, hogy ne csak a velünk azonos hitet vallókat szeressük, hanem az evangélium szerint minden embert, mert a hívők szeretete nem ismer határokat, és nem korlátozódhat csupán néhányakra.
Érdekes, hogy első helyen említi az örömöt, hogy ebben osztozzunk testvéreinkkel. Aranyszájú Szent János egyházatya szerint ugyanis az irigység épp az örömben való osztozást nehezíti meg, nem a fájdalomban való együttérzést.
Talán túl nehezen járható ez az út, megmászhatatlan ez a csúcs? Azért lehetséges mégis, mert a hívőket Krisztus szeretete készteti erre, tőle senki és semmi el nem szakíthatja őket (vö. Róm 8,35).
„Azokkal, akik örülnek, örüljetek, s a sírókkal sírjatok.”
Pálnak erről a mondatáról Chiara Lubich így írt: „Ahhoz, hogy keresztény módon szeressünk, eggyé kell válnunk minden testvérrel […]: a lehető legmélyebbre kell merülnünk a másik lelkében; valóban meg kell értenünk a problémáit, az igényeit, osztoznunk kell szenvedéseiben, örömeiben; meg kell hajolnunk a testvér előtt, bizonyos módon a testvérré, a másikká válni. Ez a kereszténység. Jézus emberré vált, eggyé vált velünk, hogy bennünket Istenné tegyen. Ily módon a felebarát valóban érezheti, hogy megértjük és fölemeljük.” [1]
Arra hív, hogy „bújjunk bele a másik bőrébe”, mert ez a hiteles szeretet konkrét kifejeződése. Talán az anyai szeretet a legjobb példa arra, hogyan lehet megélni ezt az igét: az édesanya ítéletek és előítéletek nélkül tud osztozni gyermekének örömében, vagy együtt sírni vele, ha szenved.
„Azokkal, akik örülnek, örüljetek, s a sírókkal sírjatok.”
Van egy titka annak, hogy ilyen mértékben tudjuk megélni a szeretetet, és ne zárkózzunk be saját aggodalmaink, érdekeink, saját világunk korlátai közé: erősítsük meg az egységünket Istennel, Vele, aki a Szeretet forrása. Azt mondják ugyanis, hogy a fa lombkoronája általában annyira terjed ki, amennyire a gyökerei. Velünk is így lesz nap mint nap, minél mélyebbre jutunk az Istennel való egységben, annál inkább vágyunk majd arra, hogy megosszuk a mellettünk lévők örömét, és osztozzunk fájdalmaikban. Megnyílik a szívünk, és egyre inkább képesek leszünk befogadni, amit a mellettünk lévő testvérünk megtapasztal az élet jelen pillanatában. A testvér iránti szeretet pedig segíteni fog, hogy egyre bensőségesebb kapcsolatba kerüljünk Istennel.
Ha így élünk, változást fogunk átélni magunk körül, kezdve a családi kapcsolatokon, az iskolában, a munkahelyen, a közösségben, és hálával tapasztaljuk majd, hogy az őszinte és ingyenes szeretet előbb vagy utóbb visszatér és kölcsönössé válik.
Ez volt a tapasztalata egy keresztény és egy muszlim családnak is, akik megosztották életük nehéz és reményteljes pillanatait is. A muszlim apuka, Ben súlyos beteg lett. A felesége, Basma és két gyermekük mellett Tatiana és Paolo is a végsőkig együtt voltak vele a kórházban. Basma a férje halála miatt végtelen fájdalommal, de mégis képes volt arra, hogy keresztény barátaihoz hasonlóan egy másik súlyos betegért imádkozzon Mekka felé fordított szőnyegén. „A legnagyobb öröm számomra – mondta –, hogy egyetlen test tagjai vagyunk, és mindannyiunk számára a másik java a fontos.”

Letizia Magri

[1]                  C. Lubich, A kölcsönös szeretet: az egység lelkiségének központi magva, ortodoxok találkozóján elhangzott beszéde, Castel Gandolfóban, 1989. március 30., 4. o.

kedd

Az élet igéje – 2019. október

„Őrizd meg a rád bízott kincset a Szentlélek erejével, aki bennünk lakik.” (2Tim 1,14)
Pál apostol írja ezt Timóteusnak, a „hitben igaz fiának”[1], akivel együtt evangelizált, és akire rábízta az efezusi közösséget.
Pál érzi, hogy közeleg a halála, ezért bátorítja őt komoly vezetői feladatában. Timóteus ugyanis egy „kincset” kapott, a keresztény hit összegzését, úgy, ahogy az apostolok továbbadták, és az ő felelőssége, hogy maga is hűségesen adja tovább a következő generációknak.
Pál számára ez azt jelenti, hogy óvja és ragyogtassa föl a kapott ajándékot, még az életét is legyen kész odaadni, hogy terjessze az evangélium örömhírét.
„Őrizd meg a rád bízott kincset a Szentlélek erejével, aki bennünk lakik.
Pál és Timóteus megkapták a Szentlélek fényét, ez a biztosítéka fontos feladatuknak, pásztorként és az evangélium hirdetőiként. Az ő és utódaik tanúságtétele által érkezett el hozzánk is az evangélium örömhíre.
Ehhez hasonlóan minden kereszténynek küldetése van saját környezetében a társadalomban és a vallási közösségben egyaránt, hogy építse a család egységét, nevelje a fiatalokat, elköteleződjön a politikában vagy a munkában, törődjön az elesettekkel, a megélt evangélium fényével világítsa meg a kultúrát és a művészetet, és Istennek szentelje az életét a testvérek szolgálatában.
Ferenc pápa még azt is mondja a fiataloknak: „[…] minden embernek küldetése van […]”[2]. 2019 októberére a Katolikus Egyház „rendkívüli missziós hónapot” hirdetett. Ez számunkra is lehetőséget kínál, hogy újra tudatosan törekedjünk tanúságot tenni a hitünkről. Szívünket az evangéliumi szeretet nyissa tágasra, ami befogadásra, találkozásra és párbeszédre vezet.[3]
„Őrizd meg a rád bízott kincset a Szentlélek erejével, aki bennünk lakik.
Minden keresztény a Szentlélek „temploma”, ez lehetővé teszi, hogy fölfedezze és megőrizze a rábízott „kincseket”, sőt gyarapítsa és mások szolgálatába állítsa. A legfőbb „kincs” az Úr Jézusba vetett hitünk. Nekünk, keresztényeknek föl kell indítanunk és táplálnunk ezt a hitet az imádságban, hogy aztán tanúságot téve a szeretetről tovább tudjuk adni.
Egy nemrég felszentelt pap meséli: „Rám bízták a híveket egy hatalmas plébánián az egyik brazil nagyvárosban. Szociális szempontból nagyon nehéz környezet ez, ahol az emberek nincsenek igazán tisztában a vallási hovatartozásukkal. Ugyanúgy részt vesznek a szentmisén, mint az ősi szertartásokon. Tudom, felelős vagyok azért, hogy evangéliumi hűséggel adjam tovább a keresztény hitet, de azt is szeretném, hogy mindenki érezze, befogadják a plébánián. Azért, hogy érezzék, becsüljük a hagyományaikat, úgy gondoltam, hogy az ősi hangszerek zenéjével tehetnék ünnepélyesebbé a szentmisét. Nagy odafigyelést kíván az a munka, de mindenki örömére szolgál, mert nem osztja meg a közösséget, hanem a nekünk örömet adó Isten hitében egyesít.”
„Őrizd meg a rád bízott kincset a Szentlélek erejével, aki bennünk lakik.
Egy másik mérhetetlen kincs, amit Jézustól kapunk, az igéje: Isten Igéje.
„Ilyen hatalmas ajándék nagy felelősséget ró ránk. […] Isten azért adta nekünk Igéjét, hogy gyümölcsöztessük. Életünkben, a világban végzett munkánkban látni akarja megvalósulni azt a mélyreható átalakulást, melyet az Ige képes véghezvinni. […] Hogyan fogjuk tehát élni az e havi Igét? Úgy, hogy szeretjük Isten Igéjét, igyekszünk minél jobban megismerni, de főleg úgy, hogy egyre nagylelkűbben éljük meg, azért, hogy valóban lelki életünk alapvető táplálékává, mesterévé, lelkiismeretünk irányítójává, minden döntésünk, minden tevékenységünk szilárd alapjává váljon. […] Az emberek lelkiismeretében nagy a zűrzavar, az összevisszaság; minden viszonylagossá és homályossá válik. Ha éljük Isten Igéjét, nemcsak védettek leszünk ezzel a súlyos veszéllyel szemben, hanem Jézus sokatmondó szavai szerint (vö. Mt 5,15-16) égő lámpásokká válunk, melyek fénye másokat is segíteni fog a tájékozódásban és abban, hogy visszataláljanak a helyes útra.” [4]

Letizia Magri


[1]           1Tim 1,2
[2]              vö. Ferenc pápa üzenete a 2018. évi missziós világnapra
[3]             Bővebb információkért lásd: www.october2019.va
[4]             C. Lubich, Az élet igéje 1991. október, in Új Város, 1991/10.

vasárnap

Az élet igéje – 2019. szeptember

„Vigasztaljátok és bátorítsátok egymást.” (1Tessz 5,11)
Pál apostol az általa alapított tesszalonikai keresztény közösségnek ír. Nem térhet már vissza hozzájuk, mert el kellett menekülnie onnan az üldöztetések miatt. Levelei által azonban továbbra is szeretettel kíséri őket, dicséri kitartásukat és állhatatosságukat a hitben, hogy példás tanúságtevők lettek.
Pál ismeri legmélyebb és életbe vágó kérdéseiket: mi vár minket a halál után? Ha az Úr hamarosan visszatér, hogyan készüljünk végső eljövetelére?
Pál nem ír elő szabályokat, hanem újra megvallja hitét: Jézus életét adta az egész emberiségért, és feltámadása által mindenki számára megnyitotta az utat az Életre.
Azt tanácsolja, hogy az evangélium megélésével készüljünk a mindennapokban Jézus visszatérésére, végezzük becsülettel a munkánkat és építsük a testvéri közösséget:
„Vigasztaljátok és bátorítsátok egymást.”
Pál maga is megtapasztalta, hogy az evangélium által kivirágzik a jóság, amit Isten az emberek szívébe ültetett.
A reménység magja ez, mely nap mint nap fejlődik az Isten szeretetével való személyes találkozásban, és kivirágzik a kölcsönös szeretet által. Arra késztet, hogy legyőzzük az önzés és a közömbösség rossz magját, amely elszigetel és összetűzéshez vezet, inkább hordozzuk egymás terheit, és bátorítsuk egymást.
Ez nagyon egyszerű ige, amelyet mindannyian értünk és gyakorlatra tudunk váltani, de gyökeresen megváltoztathatja a személyes és társas kapcsolatainkat is.
Értékes tanács, amely segít fölfedezni a testvériség alapvető igazságát, mely sok kultúra gyökerében megtalálható. A bantu filozófia, az ubuntu ezt így fejezi ki: „Amik együtt vagyunk, annak köszönhetően vagyok olyan, amilyen vagyok.”
Dél-Afrikában ez jellemezte a kiemelkedő metodista vezető, Nelson Mandela politikai tevékenységét. Azt mondta: „Az ubuntu nem azt jelenti, hogy ne gondoljunk magunkra, hanem inkább azt, hogy tegyük föl a kérdést: „Akarom-e segíteni a körülöttem élő közösséget?”[1] Mandela kitartó és bátor hozzáállása történelmi fordulatot hozott a hazájában, és nagy előrelépést a társadalomban.
„Vigasztaljátok és bátorítsátok egymást.”
Hogyan éljük ezt az igét?
Ez az ige túlcsorduló szeretetet kér tőlünk. Olyan szeretetet, mely túllép a középszerűségen, és át tudja törni rejtett önzésünk falait. Ha végiggondoljuk a szeretet különböző vonásait (tolerancia, megértés, kölcsönös elfogadás, türelem, szolgálatkészség, irgalom a felebarátaink valós vagy vélt hiányosságai iránt, a javak megosztása, stb.), fel fogjuk fedezni, milyen sok alkalom nyílik ezek megélésére.
Ha közösségünkben a kölcsönös szeretet légköre uralkodik majd, akkor biztos, hogy sugározni fogja melegét mindenki felé. Így azok is, akik még nem ismerik a keresztény életet, tapasztalni fogják vonzását. Szinte észrevétlenül ragadja őket magával ez a légkör, s érzik, hogy ugyanannak a családnak a tagjai.”[2]
„Vigasztaljátok és bátorítsátok egymást.”
Ilyen szellemben alakult Palermóban egy csoport különböző egészségügyi szakemberekből, akik a város szegényeinek rendelkezésére állnak. Így mesélnek: „Különböző keresztény felekezetekhez tartozunk, és az evangélium arra késztet bennünket, hogy mindenkiben a testvért lássuk, különösen azokban a betegekben, akik nem tudnak kellően gondoskodni magukról. Az ellátottaink között nagyon súlyos betegek is vannak, és játék vagy internet függőségben szenvedő emberek is. A már működő létesítményekben ajánljuk fel a szolgálatunkat, és erősítjük a helyi rendelőket. Egymás tájékoztatására egy WhatsApp és egy Facebook csoportot, valamint egy levelezőlistát használunk.
Bár csoportunk nemrég született, nagyon tevékeny, főleg a bevándorlók, a városunkba érkezett ghánai adventista csoport körében. Népes, életvidám emberek, és nagy öröm számunkra, hogy mint egyetlen Atya gyermekei, testvérként segíthetjük egymást.”

Letizia Magri


[1]                     Experience Ubuntu”, Tim Modise interjúja, 2006. május 24. Forrás: https://le-citazioni.it/autori/nelson-mandela/
[2]                     C. Lubich, Az élet igéje, 1994. november, Új Város, 1994/11

csütörtök

Az élet igéje – 2019. augusztus

„Ahol a kincsetek, ott a szívetek is.” (Lk 12,34)
A „szívünk” lényünk legmélyebb, legrejtettebb, legélőbb része. Vajon mi a „kincsünk”, amiért minden mást képesek lennénk háttérbe szorítani? A nyugati fogyasztói társadalmakban minden arra késztet, hogy anyagi javakat halmozzunk fel, saját szükségleteinkre figyeljünk, és a jólét, valamint az egyéni érvényesülés címén ne vegyük észre mások szükségleteit. Pedig már Lukács evangélista is a mindenkori embernek egyetemes és meghatározó tanításként idézte Jézusnak e szavait, jóllehet egész más kulturális környezetben.
Lukács evangéliuma erőteljesen hangsúlyozza, hogy Jézus tanítványaira jellemző mély és végleges döntésre van szükség: Isten, az Atya az igazi Kincs. Jézus példájára teljesen neki kell elfoglalnia a keresztény ember szívét. Ezzel a kizárólagos választással együtt bizalommal ráhagyatkozunk szeretetére, és így valóban „gazdagok” vagyunk, mert Isten gyermekei, az ő Országának örökösei lettünk.
Megengedjük-e, hogy az anyagiak vegyenek birtokba bennünket vagy valóban mi birtokoljuk őket? Az anyagi gazdagság ugyanis eluralhatja a „szívünket”, és egyre növekvő sóvárgást, valóságos függőséget idéz elő, hogy még többet birtokoljunk. Az evangéliumi szakasz viszont alamizsna adására buzdít, amelyre a szívünket felszabadító irgalmasság késztet, mely megnyit a testvéri egyenlőségre. A keresztények személyesen és a hívők közösségével együtt is megtapasztalhatják az igazi szabadságot azáltal, hogy megosztják a rászorulókkal anyagi és lelki javaikat. Ez a keresztény életstílus tanúsítja az Atyába vetett bizalmat, és megalapozza a szeretet civilizációját.
„Ahol a kincsetek, ott a szívetek is.”
Chiara Lubich világosan elmagyarázza, hogyan szabadulhatunk meg a birtoklás rabszolgaságából. „Miért olyan fontos Jézus számára a függetlenség az anyagiaktól, hogy követésének elengedhetetlen feltételévé teszi? Azért, mert létünk legfőbb java, az igazi kincs Ő maga! […] Jézus azt akarja, hogy szabadok legyünk, hogy lelkünk mentes legyen minden ragaszkodástól és aggódástól, hogy így valóban Őt szerethessük teljes szívünkből, elménkből és erőnkből. […] Jézus a felebarátaink javára is kéri tőlünk a lemondást a dolgainkról. Azt akarja ugyanis, hogy nyíljunk ki mások felé […]. A »lemondás« legegyszerűbb módja az »adás«.
Adjuk Istennek azt, hogy szeretjük Őt! […] Mutassuk meg neki szeretetünket úgy, hogy szeretjük testvéreinket, ezért készek vagyunk mindent kockáztatni értük! Még ha nem is észleljük, sok megosztható kincsünk van. Adhatjuk szívünk szeretetét, lehetünk leplezetlenül kedvesek, nyújthatjuk örömünket, felajánlhatjuk az időnket és imáinkat, közösbe tehetjük belső gazdagságunkat, vagy esetleg a holminkat: könyvet, ruhát, járművet, pénzt. […] Amikor adunk, ne gondolkozzunk sokat azon, hogy »erre még szükségem lehet«! […] Valóban, bármire lehet szükségünk. Ezekkel a gondolatokkal együtt viszont sokféle ragaszkodás is a szívünkbe fészkeli magát, és mindig új igények ébrednek bennünk. Ne hagyjuk ezt, próbáljunk meg csak annyit birtokolni, amennyi valóban szükséges! Vigyázzunk, hogy ne veszítsük el Jézust egy félretett összeg, vagy bármi más nélkülözhető miatt!”[1]
Marisa és Agostino harmincnégy éve házasok, ők mesélik: „Nyolc évig dagadó vitorlákkal haladtunk, a házunk, a munkánk pont úgy alakult, ahogy szerettük volna. Épp ekkor jött egy lehetőség, hogy Olaszországból Dél-Amerikába költözzünk, és ott egy fiatal keresztény közösség segítségére legyünk. Az ismeretlen jövőtől való félelem és a minket őrültnek tartó emberek véleménye ellenére az ezer hang közül egy mégis felerősödött bennünk, és békét adott. Jézus hangja volt: „Jöjj, kövess!” És megtettük. A megszokottól teljesen eltérő környezetbe kerültünk. Sok minden hiányzott, de éreztük, hogy helyette megkapjuk az emberekkel való kapcsolat gazdagságát. Erősen megtapasztaltuk a Gondviselést is. Egyik estére egy ünnepséget szerveztünk, és minden családnak vinnie kellett valami jellegzetes ételt. Mi épp akkor jöttünk vissza Olaszországból egy jókora parmezánsajttal. Hezitáltunk, mert szerettük volna megosztani a többi családdal, de akkor hamar elfogy. Végül Jézus mondatára gondoltunk: „Adjatok, és akkor ti is kaptok.” (Lk 6,38) Egymásra néztünk és azt mondtuk: elhagytuk a hazánkat, a munkát, a rokonokat, és most egy darab sajthoz ragaszkodunk? Levágtunk egy jó adagot és elvittük magunkkal. Két nap múlva becsöngetett hozzánk egy ismeretlen turista, egy barátunk barátja, és egy csomagot hozott tőlük. Kibontottuk, és egy nagy parmezán volt benne. Teljesült Jézus ígérete: »Jó, tömött, megrázott, túlcsorduló mértékkel mérnek öletekbe.«”
Letizia Magri
[1] Ch. Lubich, Az élet igéje 2004. szeptember