csütörtök

Az élet igéje – 2018. november

„Nézd, az ajtóban állok és kopogok. Aki meghallja szavam, és ajtót nyit, bemegyek hozzá, vele eszem, ő meg velem.” (Jel 3,20)
Gyakran halljuk, hogy kopognak az ajtón. Lehet, hogy a postás az, vagy a szomszéd, esetleg a gyermekünk barátja, de az is lehet, hogy valaki ismeretlen. Vajon mit akarhat? Vajon elég óvatosak vagyunk-e, ha ajtót nyitunk és beengedjük otthonunkba, akit nem ismerünk jól?
Isten igéje a Jelenések könyvében mégis a váratlan vendég befogadására hív.
A keresztények sokat okulhatnak ebből a könyvből, szerzője a laodíceai ősegyháznak ír az Úr Jézus nevében, aki szeretetből meghalt és föltámadt minden emberi teremtményért.
Tekintéllyel szól, mely ebből a szeretetből fakad. Dicséri, kiigazítja és meghívja a hívők közösségét, hogy fogadják el az Úr hathatós segítségét, amelyet azoknak kínál, akik készek felismerni az ő hangját, és „ajtót nyitnak” neki.
„Nézd, az ajtóban állok és kopogok. Aki meghallja szavam, és ajtót nyit, bemegyek hozzá, vele eszem, ő meg velem.”
Ma is úgy, mint egykor, az egész keresztény közösséget arra hívja, hogy győzzük le a félelmeinket, a megosztottságot, téves meggyőződéseinket, hogy nyitva álljon ajtónk Jézus érkezésére. Ő ugyanis minden nap más „ruhában” mutatkozik: a mindennapos szenvedésekben, a meggyőződésünkhöz való hűség nehézségeiben, életünk fontos döntéseinek kihívásaiban, de mindenekelőtt az emberekben, akikkel a nap folyamán találkozunk.
Ez egyben személyes meghívás is, hogy megálljunk egy meghitt pillanatban Jézussal, mint egy baráttal, az est csendjében, és asztalhoz üljünk: ez a legalkalmasabb idő arra, hogy figyelmesen és nagyon nyitottan beszélgetni kezdjünk vele.
Hallgattassuk el a zajokat, hogy felismerjük és meghalljuk a hangját, a Lelkét. Egyedül Ő képes felszabadítani bennünket félelmeink alól, és segít megnyitni a szívünk ajtaját.
Chiara Lubich így beszél a tapasztalatáról: „Mindent el kell hallgattatni magunkban ahhoz, hogy felfedezzük bensőnkben a Lélek Hangját. Úgy kell felszínre hozni ezt a Hangot, mintha egy gyémántot emelnénk ki a sárból: meg kell tisztogatni, meg kell mutatni, és kellő időben oda kell ajándékozni, mert Szeretet, és a Szeretetet ajándékozásra való: olyan, mint a Tűz, mely ha szalmával vagy valami mással érintkezik, lángra lobban, különben pedig kialszik. Növekednie kell bennünk a Szeretetnek, és ki kell áradnia.” [1]
Ferenc pápa azt mondja: „A Szentlélek ajándék, ő belénk költözik, és gyümölcsözővé teszi életünket úgy, hogy ezt az ajándékot továbbadhassuk másoknak. […] A Szentlélek működésének az a következménye, hogy már nem saját énünket tartjuk életünk középpontjának, hanem megnyílunk a közösség „mi”-jére: befogadunk, hogy adjunk. Nem mi vagyunk a középpontban: mi eszközei vagyunk az ajándéknak mások számára.” [2]
„Nézd, az ajtóban állok és kopogok. Aki meghallja szavam, és ajtót nyit, bemegyek hozzá, vele eszem, ő meg velem.”
Az evangéliumra jellemző kölcsönös szeretettel a keresztények is olyanok lehetnek, mint Ő, Isten jelenlétéről tehetnek tanúságot napjainkban is.
Egy fiatalasszony meséli: „Váratlanul felhív a férjem, hogy egy unokahúga, akivel csak évente egyszer, futólag találkozunk, a segítségünket kéri. Már egy ideje konfliktusok vannak közte és a barátja között, akivel együtt él, de most végleg összevesztek, és szeretne elköltözni tőle. Persze, segítünk az albérletkeresésben, válaszolom, de némi beszélgetés után kiderül, hogy az unokahúga már másnap jönne, és arra gondolt, hogy hozzánk. Csak amíg nem talál albérletet. Első pillanatban sokkol ez a kérés, és csak az ellenérvek jutnak eszembe: van egy kialakult életritmusunk, három gyerekünkből egy még totyogó, egy szobát akkor teljesen át kellene adnunk neki, ahová pont most költöztettük be a legnagyobb gyereket. Ágyunk sincs elég. Hogy fog ez működni? De a férjem emlékeztet: nincs más rokona ebben a városban. Ki segítsen, ha nem mi? Röviden imádkozunk és amikor leteszem a telefont, már jönnek is a megoldási ötletek: vagy egy szivacsunk, azon tud aludni; ha kipakolunk egy polcról, tudja hová tenni a ruháit. Másnap megérkezett, és végül két hónapig maradt. Sok mindennapi lemondással és alkalmazkodással járt ez az időszak, de ajándék is volt, mert sokat játszott a gyerekekkel, és mi is jobban megismerhettük őt.”
Mindannyian meg vagyunk hívva, hogy ajtót nyissunk az Úrnak, aki kopog, hogy aztán vele együtt elmenjünk azokhoz, akik mellettünk élnek.

Letizia Magri


[1]      C. Lubich, Lo Spirito Santo è l’Amore, 1949. szeptember 12., in „Collegamento CH”, 2006. június

hétfő

Az élet igéje – 2018. október

„Vezessen benneteket a Lélek, akkor nem vagytok alávetve a törvénynek.” (Gal 5,18)
Pál apostol levelet írt a galáciai keresztényeknek (ez a terület a mai Törökország középső részén helyezkedik el), ahol ő maga evangelizált, és így különösen a szívén viselte a sorsukat.
Ebben a közösségben néhányan úgy gondolták, hogy a keresztényeknek meg kell tartaniuk a mózesi törvény minden előírását ahhoz, hogy Istennek tetsző módon éljenek és eljussanak az üdvösségre.
Pál azonban leszögezi, hogy többé nem vagyunk „alávetve a törvénynek”, mert Jézus, az Isten fia és az emberiség megváltója saját halálával és föltámadásával mindenki számára úttá lett az Atyához. Ha hiszünk benne, ez megnyitja a szívünket Isten lelkének működésére, aki vezet és elkísér az élet útjain.
Pál szerint tehát nem arról van szó, hogy nem szükséges betartanunk a törvényt. Sőt, azzal éljük meg legmélyebben és legnagyobb odaadással, ha a Lélek vezetésére hagyatkozunk.
Néhány mondattal korábban ugyanis így ír: „az egész törvény ebben a mondatban teljesedik be: Szeresd felebarátodat, mint saját magadat.” (Gal 5,14)
A keresztény szeretetben, mely Isten és a felebarátok felé irányul, ott van a gyermeki szabadság és felelősségérzet: Jézus példája szerint meg vagyunk hívva, hogy mindenkit szeressünk, elsőként szeressünk, úgy szeressük a másikat, mint önmagunkat, még azokat is, akiket ellenségnek érzünk.
„Vezessen benneteket a Lélek, akkor nem vagytok alávetve a törvénynek.”
Az Istenből fakadó szeretet arra ösztönöz, hogy felelősségteljes emberek legyünk a családban, a munkahelyen, és mindenütt, ahol megfordulunk. Arra kaptunk meghívást, hogy kapcsolatainkat a béke, az igazságosság és a törvényesség jegyében építsük.
A szeretet a legbiztosabb alapja közéletiségünknek is, ahogy Marie meséli: „Párizs külvárosában tanítok, egy hátrányos helyzetű városnegyedben, a diákokat tekintve pedig multikulturális népesség körében. Több tantárgyat érintő projekteket indítottam el, hogy közösen dolgozhassunk, a kollégákkal is megélhessük a testvériséget, és ezt a hiteles példát állíthassuk a diákok elé. Már megtanultam, hogy ne várjak azonnali eredményeket, amikor látom, hogy egy tanítványom nem változik. Fontos, hogy továbbra is bízzam benne, mellette álljak, értékeljem és jutalmazzam. Néha úgy érzem, semmi nem változik, máskor azonban kézzel fogható jelét látom, hogy a felépített kapcsolatok gyümölcsöt hoznak, mint például az egyik lány esetében, aki egyáltalán nem viselkedett építően az órákon. Higgadtan és határozottan elmagyaráztam neki, hogy a békesség érdekében mindenkinek meg kell tennie, ami rajta múlik. Ő pedig ezt írta utána: »Sajnálom, hogy így viselkedtem. Többé nem fog előfordulni. Tudom, hogy a tanárnő konkrét tetteket vár tőlünk, nem ígéreteket, és ilyen értelemben szeretnék lépéseket tenni. Ön olyan ember, aki nekünk, a tanítványainak igazi értékeket mutat, és kedvet ad, hogy meg is akarjuk valósítani ezeket.«[1]
„Vezessen benneteket a Lélek, akkor nem vagytok alávetve a törvénynek.”
Szeretetben élni nem egyszerűen a saját erőfeszítésünk eredménye, hanem a nekünk ajándékozott Szentlélek műve. Tőle folyamatosan kérhetünk erőt ahhoz, hogy egyre szabadabbak legyünk az önzés rabságától, és szeretetben éljünk.
Chiara Lubich így ír: „A szeretet mozgat bennünket, és sugallja, hogyan válaszoljunk bizonyos helyzetekre, és mit lépjünk, amikor döntenünk kell. A szeretet tanít meg különbséget tenni: ez jó, ezt megteszem, ez rossz, ezt nem teszem. A szeretet késztet arra, hogy a másik javát keresve cselekedjünk. Nem kívülről vezetnek bennünket, hanem az az új életelv vezérel, amelyet a Szentlélek ültet el bennünk. Erőnk, szívünk, elménk és minden képességünk működhet a Lélek szerint. A szeretet által egész lényünk teljes mértékben Isten tervének szolgálatába áll, mely így megvalósulhat rólunk és az egész társadalomról is. Szabadon szerethetünk.” [2]
Letizia Magri

[1]     „Un’insegnate nei sobborghi di Parigi” – Maria A. (Párizs) tanúságtétele – „La grande attrattiva del tempo presente”, Castel Gandolfo 2018. március 3. (ld. www.focolare.org)
[2]     C. Lubich, Quella voce ‘dentro’, in „Città Nuova” 50 (2006/10), p. 9.

szombat

Az élet igéje – 2018. szeptember

„Fogadjátok szelídséggel a belétek oltott tanítást, ez képes megmenteni lelketeket.” (Jak 1,21)
 E hónap életigéje a jeruzsálemi egyház egyik jelentős alakjának, Jakabnak tulajdonított szövegből való. Arra buzdítja a keresztényeket, hogy a tetteik legyenek összhangban a hitükkel.
A levél elején aláhúzza ennek egyik lényeges feltételét: szabaduljunk meg minden rossztól, hogy be tudjuk fogadni Isten igéjét; és engedjük, hogy az ige vezessen bennünket keresztény hivatásunk teljes megvalósítására.
Isten igéjének sajátos ereje van: teremt, jó gyümölcsöt terem az egyes emberben és a közösségben, szeretet kapcsolatot épít Isten és közöttünk, valamint az emberek között.
Jakab azt mondja, hogy ez a tanítás már „belénk van oltva”.
„Fogadjátok szelídséggel a belétek oltott tanítást, ez képes megmenteni lelketeket.”
Miként? Egészen biztosan azért, mert Isten már a teremtéskor véglegesen kimondott egy igét: az ember az Ő „képmása”. Minden emberi teremtmény tehát Isten partnere, akit azért hívott létre, hogy megossza vele az életét, mely közösség és szeretet.
A keresztényeket a keresztség szentsége oltja be Krisztusba, Isten Igéjébe, aki belépett az emberiség történelmébe.
Ő minden emberbe elvetette igéjének a magvát, mely a jóra, az igazságosságra, önmagunk ajándékozására és a közösségre hív. Ha szeretettel fogadjuk és gondozzuk ezt a magot saját „földünkben”, akkor életre tud kelni és gyümölcsöt terem.
„Fogadjátok szelídséggel a belétek oltott tanítást, ez képes megmenteni lelketeket.”
Tudjuk, hogy a Biblia az egyik hely, ahol Isten szól hozzánk, és a keresztények számára ez az evangéliumokban csúcsosodik ki. Ha szeretettel olvassuk a Szentírást, az ő igéjét fogadjuk be, és ha megéljük, akkor a gyümölcseit is meglátjuk.
Istent hallgathatjuk a szívünk mélyén is, ahol gyakran oly sok „beszéd” és „hang” kavarog: szlogenek, javaslatok, hogy mit válasszunk, életmodellek, mint ahogy aggodalmak és félelmek is… De hogyan ismerjük fel Isten igéjét, hogy teret adhassunk neki, hogy az ige éljen bennünk?
Fegyverezzük le a szívünket, és „adjuk meg magunkat” Isten hívásának, szabadon és bátran hallgassunk a hangjára, mely sokszor a leghalkabb és legszerényebb hang.
Azt kéri, hogy lépjünk ki önmagunkból és vágjunk bele az Istennel és a többi emberrel való párbeszéd és találkozás útjának kalandjába. Együttműködésre hív, hogy szebbé tegyük az emberiséget, és ebben a munkában mindannyian egyre inkább testvérnek tekintsük egymást.
„Fogadjátok szelídséggel a belétek oltott tanítást, ez képes megmenteni lelketeket.”
Isten igéje ugyanis át tudja alakítani a hétköznapjainkat olyan történetté, melyben egyre inkább megszabadulunk a személyes és a társadalmi rossz sötétségétől. De ehhez személyes és tudatos odaadásunkat várja, akkor is, ha az tökéletlen, törékeny és mindig lehet teljesebb.
Érzéseink és gondolataink egyre jobban hasonlítanak majd Jézuséra, megerősödik bennünk a hit és a remény Isten szeretetében, és közben kinyílik a szemünk és kitárulnak karjaink testvéreink szükségleteire.
Chiara ezt javasolta 1992-ben: „Jézusban mély egység figyelhető meg a mennyei Atya iránti szeretete és az emberek, a testvérei iránt megnyilvánuló szeretete között. A legnagyobb összhangban volt a tanítása az életével. Ez mindenkit lenyűgözött és vonzott. Nekünk is ilyennek kell lennünk. Gyermeki egyszerűséggel kell Jézus szavait befogadnunk és a maguk ragyogó tisztaságában, erejében, radikalitásában életre is kell váltanunk; hogy olyan tanítványai lehessünk, amilyennek ő akar, vagyis ugyanolyanok, mint a mesterünk: megannyi Jézus szerte a világban. Lehet ennél szebb és nagyobb kaland az életünk?”[1]
Letizia Magri

[1]     C. Lubich, Come il Maestro, in „Città Nuova” 36 (1992/4), p. 33.

szerda

Az élet igéje – 2018. augusztus

„Örök szeretettel szerettelek, azért megőriztem irántad irgalmasságomat.” (Jer 31,3)
Jeremiás prófétát Isten küldte Izrael népéhez egy fájdalommal teli időszak, a babiloni fogság idején, amikor minden elveszett, ami a nép kiválasztottságát jelezte: a föld, a templom, a törvény.
A próféta szava azonban átszakítja a fájdalom és a csüggedés fátylát. Igaz, hogy Izrael hűtlen volt az Istennel kötött szeretetszövetséghez, hagyta, hogy szétszórják. De íme, itt az új szabadság, a menekvés; az ígéret, melyet Isten örök és soha vissza nem vonható szeretetében a népének tett: az új szövetség ígérete.
„Örök szeretettel szerettelek, azért megőriztem irántad irgalmasságomat.”
Az örök és visszavonhatatlan hűség Isten szeretetének egyik legfőbb tulajdonsága: Ő minden emberi teremtmény Atyja, aki elsőként és örökre odaadóan szeret. Hűsége mindnyájunkra vonatkozik, és lehetővé teszi, hogy őrá vessük minden aggodalmunkat, ami lefékezhetne. Az ő végtelen és türelmes szeretete teszi lehetővé számunkra, hogy növekedhessünk és tökéletesedjünk a vele és a többi emberrel való kapcsolatban.
Tudjuk jól, hogy törekvésünk, hogy szeressük Istent és a testvéreinket, őszinte – ám sokszor ingadozó. Az ő hűsége azonban ingyenes, mindig elénk siet, és nem nézi a mi „teljesítményünket”.
Ezzel az örömteli bizonyossággal emelhetjük fel tekintetünket, és indulhatunk útnak minden nap, hogy mi is tanúságot tegyünk erről az „anyai” gyengédségről.
„Örök szeretettel szerettelek, azért megőriztem irántad irgalmasságomat.”
Ahogyan Isten az emberiségre tekint, abból megérthetjük rólunk alkotott nagyszerű tervét, mely Jézusban teljesedik ki, akiben mind testvérek vagyunk. Ő ugyanis szavaival és mindenekelőtt egész életének példájával tanúságot tett Isten szeretetébe vetett bizalmáról.
Megnyitotta előttünk az utat, hogy az Atyát utánozhassuk a mindenkire irányuló szeretetben (Mt 5,43-48), és feltárta előttünk, hogy minden férfi és minden nő hivatása, hogy befogadásra és párbeszédre kész kapcsolatokat építsen saját környezetében.
Hogyan éljük meg az élet igéjét ebben a hónapban?
Chiara Lubich arra hív bennünket, hogy anyai szívvel forduljunk mindenkihez: „Egy anya mindig befogad, mindig segít, mindig remél, mindent betakar. […] Egy anya szeretete nagyon hasonló – ahogy Pál mondja – Krisztus szeretetéhez. Ha egy anya szíve lenne bennünk – vagy pontosabban, ha elhatároznánk, hogy a legrendkívülibb anya – Mária – szíve legyen bennünk –, akkor mindig, minden körülmények között készek lennénk szeretni a többieket, és így a Feltámadott mindig élne bennünk. […] Ha ennek az anyának a szíve lesz bennünk, akkor mindenkit szeretni fogunk, nem csak a saját egyházunk tagjait, hanem a többi egyház tagjait is. Nem csak a keresztényeket, hanem a muzulmánokat, a buddhistákat, a hindukat stb. is. A jóakaratú embereket is. Minden embert, aki a földön él […].”[1]
„Örök szeretettel szerettelek, azért megőriztem irántad irgalmasságomat.”
Egy fiatalasszony meséli, aki elkezdte élni az Evangéliumot: „Korábban soha nem ismert örömöt tapasztaltam, és végtelen vágyat, hogy ezt a szeretetet továbbadjam az otthonunk falain kívül is. Emlékszem, hogy rohantam a kórházba egyik kollégám feleségéhez, aki öngyilkosságot kísérelt meg. Már egy ideje tudtam, hogy nehéz a helyzetük, de lekötöttek a saját problémáim, és nem foglalkoztam azzal, hogy segítsek neki. Most viszont magaménak éreztem a fájdalmát és nem nyugodtam, amíg meg nem oldódott az a helyzet, ami miatt erre a lépésre szánta el magát. Ehhez az eseményhez kötődik, hogy változtatni kezdtem a hozzáállásomon. Megértettem, hogy ha szeretek, akkor mindenki számára, akivel találkozom, kicsinyke visszatükröződése lehetek Isten szeretetének.”
Isten hűséges szeretetének segítségével mi is szabadon ezzel a belső magatartással viseltetnénk mindenki iránt, akivel a nap folyamán találkozunk.

Letizia Magri

[1]     Chiara Lubich, Ami odafönt van, Új Város, Budapest, 1994, 37.

vasárnap

Az élet igéje – 2018. július

„Elég neked az én kegyelmem. Mert az erő a gyöngeségben nyilvánul meg a maga teljességében.” (2Kor 12,9)

A korintusi közösséghez írt második levelében Pál apostol azokhoz szól, akik elvitatják tőle az apostoli tevékenység jogát, de ő nem védekezik, nem sorolja fel az érdemeit és az elért sikereket. Ellenkezőleg, azt hangsúlyozza, amit Isten vitt végbe benne és általa.
Pál misztikus tapasztalatáról, mély Istenkapcsolatáról beszél[1], de rögtön megosztja szenvedését is, és elmondja, hogy egy „tövis” kínozza. Nem magyarázza el pontosan, hogy miről van szó, de érthető, egy olyan mérvű nehézséget említ, amely korlátozhatná evangelizációs tevékenységében. Megvallja, ezért kérte Istent, hogy szabadítsa meg ettől a korláttól, de a válasz, melyet tőle kapott, zavarba ejtő:

„Elég neked az én kegyelmem. Mert az erő a gyöngeségben nyilvánul meg a maga teljességében.”

Mindannyian megtapasztaljuk a testi, a pszichikai és a lelki gyöngeséget magunkban és másokban is, gyakran találkozunk az emberiség szenvedő és irányvesztett arcával. Gyengének és képtelennek érezzük magunkat arra, hogy megoldjuk a nehézségeket, sőt még arra is, hogy szembe nézzünk velük, és legfeljebb arra törekszünk, hogy meg ne bántsunk valakit.
Pál tapasztalata azonban új távlatokat nyit: ha elismerjük és elfogadjuk a gyöngeségeinket, akkor az Atya karjába vethetjük magunkat, mert Ő úgy szeret minket, amilyenek vagyunk, és támogatni szeretne életutunkon. A levél további részében ugyanis leszögezi: „Amikor gyönge vagyok, akkor vagyok erős.” [2]
Ezzel kapcsolatban Chiara Lubich így ír: „Az elménk tiltakozik ez ellen a megállapítás ellen, mert szembetűnő ellentmondást lát benne, ez egyszerűen egy merész paradoxon. Viszont keresztény hitünk egyik legnagyobb igazságát fejezi ki. Jézus magyarázza ezt el az életével, és mindenekelőtt a halálával. Mikor teljesítette be a művet, amelyet az Atya rábízott? Mikor váltotta meg az emberiséget? Mikor győzte le a bűnt? Amikor meghalt a kereszten megsemmisülve, miután így kiáltott: »Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?« Jézus tényleg akkor volt a legerősebb, amikor a leggyöngébb volt. Jézus Isten új népének életet adhatott volna kizárólag a beszédei által, vagy valami további csoda folytán, vagy egy rendkívüli tettel. De nem így tett. Nem, mert az egyház Isten műve, és Isten művei csakis a fájdalomból virágoznak ki. Tehát a gyöngeségünkben, törékenységünk megtapasztalásában egyedülálló lehetőség rejlik: megtapasztalhatjuk a meghalt és föltámadt Krisztus erejét.” [3]

„Elég neked az én kegyelmem. Mert az erő a gyöngeségben nyilvánul meg a maga teljességében.”

Az Evangélium paradoxona ez: a szelídek öröklik a földet[4], Mária a Magnifikátban[5] magasztalja az Úr hatalmát, mely teljesen és végleg megnyilvánul személyes történetünkben és az emberiség történelmében is ott, ahol jelen van a kicsinység és az Isten művébe vetett teljes bizalom.
Pál tapasztalatának kapcsán Chiara így folytatja: „[…] keresztényként épp ellenkezőleg kell döntenünk, mint ahogy az szokásos. Tényleg az árral szembe kell mennünk. A világ szemében általában a siker, a hatalom és a kitüntetés számít. Ezzel szemben Pál azt mondja, hogy a gyöngeségeinkkel kell dicsekednünk […]. Bízzuk magunkat Istenre. Ő fog működni gyöngeségeink, semmiségünk által. És ha Ő működik, akkor biztosak lehetünk benne, hogy tettei értékesek lesznek, és tartósan szolgálják majd az egyének és a közösségek javát.” [6]

Letizia Magri

[1]     vö. 2Kor 11,1-7a
[2]     vö. 2Kor 12,10
[3]     vö. C. Lubich, A fájdalom ereje, Città Nuova, 44, [2000], 12, p.7.
[4]     vö. Mt 5,5
[5]     vö. Lk 1,46-55
[6]     vö. C. Lubich, Isten működik gyöngeségünk által, Città Nuova, 26, [1982], 11/12, p.59.

péntek

Az élet igéje – 2018. június

„Boldogok a békességszerzők, mert Isten fiainak hívják majd őket.” (Mt 5,9)
Máté evangéliuma Jézus nyilvános működésének elbeszélését egész meglepő módon a boldogságok hirdetésével kezdi.
Jézus itt „boldognak”, tehát teljesen elégedettnek és megvalósult embernek nevezi azokat, akik a világ szemében elesettnek vagy szerencsétlennek tűnnek: az alázatosakat, a szomorkodókat, a szelídeket, azokat, aki éhezik és szomjazzák az igazságot, a tisztaszívűeket és a békességszerzőket.
Isten nagy dolgokat ígér ezeknek az embereknek: Ő maga fogja jóllakatni, megvigasztalni őket, valamint megöröklik a földet és Isten országát.
Igazi kulturális forradalmat hirdet, kiszakít a sokszor szűk látókörű elképzeléseinkből, miszerint ezek az emberek jelentéktelen és mellékes szereplői a hatalomért és a sikerért vívott küzdelemnek.
„Boldogok a békességszerzők, mert Isten fiainak hívják majd őket.
Bibliai értelemben a béke az üdvösség gyümölcse, és ez Isten műve, tehát mindenekelőtt Isten ajándéka. Jellemző ez Istenre, aki az emberiséget és az egész teremtett világot atyai szívvel szereti, és mindenkiről az a terve, hogy egyetértésben és harmóniában éljen. Ezért aki a békéért fáradozik, az őrá „hasonlít”, mint az apára a fiai.
Chiara Lubich így ír: „Az lehet békességszerző, aki magában hordozza a békét. Békességszerzőnek kell lennünk minden egyes pillanatban a magatartásunkkal, azzal, hogy Isten akarata szerint élünk. […] »Isten fiainak hívják majd őket.« Ha nevet kap valaki, azt jelenti, hogy azzá válik, amit a név kifejez. Pál Istent a »béke Istenének« nevezte, és a keresztényeket így köszöntötte: »A béke Istene legyen mindnyájatokkal.« A békességben élőkön látszik, hogy rokonságban állnak Istennel, Isten fiaiként cselekszenek, tanúságot tesznek Istenről, aki […] rendezettnek teremtette az emberi társadalmat, mely a béke gyümölcsét termi.”[1]
A békességszerző szó nem egyszerűen csak az jelenti, hogy nem kerülünk összeütközésbe, és nem is csak azt, hogy nyugodtan élünk és megelégszünk egy bizonyos értékrenddel, hogy mindig mindenképpen elfogadjanak. Nem ezt jelenti, hanem egy kifinomultan evangéliumi életstílust, amely döntéseiben bátran szembe halad az árral.
„Békességszerzőnek” lenni főleg azt jelenti, hogy alkalmat találunk a kiengesztelődésre saját életünkben és mások között is minden szinten: mindenekelőtt Istennel, aztán azzal, aki mellettünk él a családban, a munkahelyen, az iskolában, a plébánián és a különböző szervezetekben, valamint a társadalmi és a nemzetközi kapcsolatokban is. Meghatározó módja ez a felebaráti szeretetnek, az irgalmasság nagy műve, mely újra egészségessé tesz minden kapcsolatot.
Arról van szó, amit Jorge, egy venezuelai fiú tett az iskolában: „Egy nap a tanítás végén láttam, hogy az osztálytársaim tüntetést szerveznek, ahol erőszakot is akarnak alkalmazni, autógyújtogatást és kődobálást terveztek. Rögtön arra gondoltam, hogy ez a viselkedés nincs összhangban az én életstílusommal. Azzal álltam elő, hogy írjunk az iskola igazgatóságának. Így más formában juttathatjuk tudomásukra a kéréseinket, amelyeket ők erőszakkal akartak elérni. Néhányan megfogalmaztuk és át is adtuk az igazgatónak a levelet.”
„Boldogok a békességszerzők, mert Isten fiainak hívják majd őket.
Manapság sürgős szükség van a párbeszéd és a találkozás előmozdítására azok között az emberek között, akik érthető módon nagyon különböznek egymástól történelmük, kultúrájuk, hagyományaik vagy nézőpontjuk miatt. Fontos, hogy értékeljük és befogadjuk ezt a sokszínűséget és gazdagságot.
Ahogy Ferenc pápa mondta legutóbb: „A békét a különbözőségek kórusa építi fel… A különbözőségeinkből kiindulva tanulunk a másiktól, mint a testvérek… Egy az Atyánk, mi pedig testvérek vagyunk. Szeressük egymást testvérként! Ha pedig vitatkozunk, az is legyen úgy, ahogy testvérek között szokás, akik aztán rögtön kibékülnek, és mindig testvérek maradnak.” [2]
Próbáljuk meg felfedezni városainkban a testvériség csíráit, melyek nyitottabbá és emberibbé teszik őket. Törődjünk fejlődésükkel, mert így hozzájárulhatunk, hogy az őket behálózó törések és ellentétek begyógyuljanak.
Letizia Magri

[1]     vö. C. Lubich, Diffondere pace, Città Nuova, 25, [1981], 2, pp. 42-43.
[2]     vö. A Szentagya üdvözlete, Találkozás Mianmar vallási vezetőivel, 2017. november 28.

kedd

Az élet igéje – 2018. május

A Lélek gyümölcse viszont: szeretet, öröm, békesség, türelem, kedvesség, jóság, hűség, szelídség, önmegtartóztatás. (Gal 5,22)

Pál apostol a Galata környékén élő keresztényeknek ír, akik befogadták az általa hirdetett evangélium üzenetét, most mégis a szemükre veti, hogy nem értették meg a keresztény szabadság mibenlétét.
Izrael népe számára a szabadság Isten ajándéka volt: kiszabadította őket az egyiptomi fogságból, új föld felé vezette őket, és szövetséget kötött velük, a kölcsönös hűség szövetségét.
Pál ugyanígy határozottan állítja, hogy a keresztény szabadság Jézus ajándéka.
Ő ugyanis lehetőséget biztosít, hogy benne hozzá hasonlóan Isten gyermekei legyünk, aki Szeretet. Az életével megtanította[1] és bemutatta[2], hogy ha hozzá hasonlóan mi is az Atyát utánozzuk, akkor a többiek szolgálatában mi is megtanulunk az Atya irgalmával viseltetni mindenki iránt.
Bár értelmetlennek tűnhet, hogy „szabadon szolgáljunk”, Pál számára ez mégis lehetséges, mert az emberiség Jézus kereszthalála által megkapta tőle a Szentlélek ajándékát.
A Szentlélek pedig erőt ad, hogy kilépjünk önzésünk börtönéből – ahol megosztottság, igazságtalanság, árulás és erőszak uralkodik –, és elvezet az igazi szabadságra.

A Lélek gyümölcse viszont: szeretet, öröm, békesség, türelem, kedvesség, jóság, hűség, szelídség, önmegtartóztatás.

A keresztény szabadság azon felül, hogy ajándék, odaadást is kér. Mindenekelőtt odaadást, hogy a Szentlelket a szívünkbe fogadjuk, helyet készítsünk neki és fölismerjük a bennünk szóló hangját.
Chiara Lubich így ír: […] „Egyre inkább tudatában kell lennünk, hogy a Szentlélek bennünk él: végtelen kincset hordozunk magunkban, de nem vagyunk eléggé tudatában ennek. […] Ahhoz, hogy meghalljuk és kövessük a hangját, nemet kell mondanunk […] a kísértésekre, és szakítanunk kell a csalóka vonzalmakkal: igent mondani a feladatokra, melyeket Isten bíz ránk, igent a szeretetre minden felebarátunk iránt, igent a próbatételekre és a nehézségekre, amelyekkel találkozunk… Ha így teszünk, akkor a Szentlélek fog vezetni, és keresztény életünknek ízt, tartást, erőt és ragyogást ad, mely a hitelesség záloga. Így akivel találkozunk, is észre fogja venni, hogy nem csak a földi értelemben vett családunk gyermeke vagyunk, hanem Isten fiai.” [3]

A Lélek ugyanis arra hív, hogy ne önmagunkat helyezzük a figyelmünk középpontjába, hanem fogadjuk be, hallgassuk meg a másikat, osszuk meg lelki és anyagi javainkat, bocsássunk meg, és gondoskodjunk a legkülönbözőbb emberekről, a mindennapokban adódó helyzetekben.
Ennek a magatartásnak köszönhetően megtapasztalhatjuk a Szentlélek jellegzetes gyümölcseit: saját emberségünk is fejlődni fog az igazi szabadságban. Ugyanis olyan képességek és tartalékok kerülnek felszínre bennünk, amelyek örökre be lennének temetve és ismeretlenek maradnának, ha csak önmagunkra tekintve élnénk.
Minden tettünk lehetőséget kínál, ne szalasszuk el az alkalmat, hogy nemet mondjunk az önzés rabszolgaságára, és igent a szeretet szabadságára.

A Lélek gyümölcse viszont: szeretet, öröm, békesség, türelem, kedvesség, jóság, hűség, szelídség, önmegtartóztatás.

Aki megengedi, hogy a szívében a Szentlélek működjön, az a mindennapi tetteivel hozzájárul a pozitív emberi kapcsolatok építéséhez a családban és a társadalomban.
Carlo Colombino olasz vállalkozónak és családapának a cége Észak-Olaszországban van.
Hatvan alkalmazottjának a negyede nem olasz, és többeknek tragikus a múltja. Így nyilatkozott egy interjúban: „A munkahely is segítheti, sőt, segítenie kell a beilleszkedést. Építőipari anyagok újrafelhasználhatóvá tételével foglalkozom, és felelős vagyok a környezetemért is, ahol élek. Néhány évvel ezelőtt nagyon keményen érintett a gazdasági válság: a vállalkozást tartsam meg, vagy az embereket? Megmozgattunk néhány embert, beszéltünk velük, hogy megtaláljuk a legkevésbé fájdalmas megoldást, de nagyon nehéz volt a helyzet, sok álmatlan éjszakával. Ezt a munkát lehet jól és kevésbé jól végezni, én megpróbáltam a lehető legjobban. Én hiszek a pozitív elvek erejében. Nem remélhet nagy jövőt az a vállalkozás, ahol csak a bevétel és a eredmények számítanak, mert minden tevékenység középpontjában az ember áll. Hívő vagyok, és meggyőződésem, hogy a vállalkozás és a szolidaritás összhangja nem utópia.”[4]
Bátran hallgassunk tehát a hangra, mely személyesen meghív a szabadságra ott, ahol élünk és dolgozunk.
Így lehetővé tesszük a Lélek számára, hogy eljusson sok más emberhez is körülöttünk, és megújíthassa az életüket, a történelmet pedig az „öröm, a béke, a nagylelkűség és a jóakarat” távlatai felé vezérelje.

Letizia Magri

[1]     Mt 5,43-48; Lk 6,36
[2]     Mk 10,45
[3]      vö. C. Lubich, Possediamo un Tesoro, Città Nuova, 44, [2000], 10, p. 7.
[4]      vö. C. Colombino, Nella mia azienda economia ed etica vanno a braccetto, in Credere, periodici san Paolo, 26 novembre 2017, n° 48, pp.24-28.

vasárnap

Az élet igéje – 2018. április

Bizony, bizony, mondom nektek: Aki hisz bennem, annak örök élete van.” (Jn 6, 47)
 Ez a mondat egy hosszú párbeszéd része Jézus és a tömeg között, amely látta a kenyérszaporítást és követte őt, talán csak azért, mert további anyagi segítséget remélt. Jézus a közvetlen szükségletekből indult ki, lassan vezette a beszéd fonalát és jutott el egészen a küldetéséig: az Atya küldte őt, hogy igazi életet adjon az embereknek, örök életet, azaz Isten életét, aki Szeretet.
Palesztina útjain járva Jézus odaáll azok mellé, akikkel találkozik, nem utasítja el az embereket, ha ételt, vizet, gyógyulást vagy bocsánatot kérnek tőle. Sőt, osztozik minden szükségletükben, és új reményt ad mindenkinek. Ezért kérhet aztán tőlük egy további lépést, ezért hívhatja meg azokat, akik hallgatják őt, hogy fogadják be azt az életet, amit kínál, lépjenek mélyebb kapcsolatba vele, higgyenek és bízzanak benne.
Az evangéliumnak ezt az igéjét magyarázva Chiara Lubich így ír: „Jézus itt az ember legmélyebb vágyára válaszol. Az ember az életre lett teremtve, és minden erejével azt keresi. De a legnagyobb tévedése, hogy a teremtményekben keresi, a teremtett világban, ezek pedig végesek, mulandóak, nem tudnak igazi választ adni az ember keresésére… Egyedül csak Jézus tudja csillapítani az ember éhségét. Egyedül ő tud életet adni, mely nem hal meg, mert Ő maga az Élet.” [1]
„Bizony, bizony, mondom nektek: Aki hisz bennem, annak örök élete van.”
A keresztény hit mindenekelőtt a személyes találkozás gyümölcse Istennel, Jézussal, aki nem vágyik másra, mint hogy a saját életéből részesítsen bennünket.
Jézusban hinni azt jelenti, hogy követjük példáját, és nem magunkkal törődünk, a félelmeinkkel, saját behatárolt programjainkkal, hanem mások igényeivel foglalkozunk: a konkrét szükségleteikkel, mint a szegénység, a betegség, a kitaszítottság; de főleg arra szenteljük figyelmünket, hogy az emberek meghallgatásra vágynak, arra, hogy osztozzunk az érzéseikben, és hogy befogadjuk őket.
Ily módon az életünkkel tudjuk átadni másoknak azt a szeretetet, amelyet ajándékba kaptunk Istentől. Ő pedig azért, hogy megerősítsen utunkon, itt hagyta hatalmas ajándékul az Eucharisztiát, a szeretet jeleként, mely önmagát adja, hogy a másikat éltesse.
„Bizony, bizony, mondom nektek: Aki hisz bennem, annak örök élete van.”
A nap folyamán sokszor bízunk a körülöttünk lévőkben: a tanárban, aki a gyerekeinket oktatja, a taxisofőrben, aki a megadott címre visz, az orvosban, aki kezel… Nem lehet bizalom nélkül élni, amely idővel aztán megerősödik az ismeretség, a barátság, a kapcsolat elmélyülése során.
Hogyan éljük tehát az élet igéjét ebben a hónapban?
Chiara a továbbiakban arra hív, hogy újra egészen Jézust válasszuk és csatlakozzunk hozzá: „… Most már tudjuk, hogy mi az utunk: … váltsuk valóra különös odaadással azokat az igéit, amelyek az élet különböző körülményei közt eszünkbe jutnak. Például találkozunk egy felebaráttal? »Szeresd felebarátodat, mint önmagadat« (vö. Mt 22,39). Fájdalom ér? »Aki követni akar,… vegye fel keresztjét« (vö. Mt 16,24), stb. Így Jézus igéi megvilágosítanak, igazsága, ereje és szeretete bennünk fog élni. Egyre inkább vele fogjuk élni az életünket, mindent vele együtt teszünk. És a ránk váró testi haláltól sem ijedünk meg, mert Jézussal már megkezdődött bennünk az igazi élet, mely nem hal meg soha.” [2]
Letizia Magri
[1]     Lubich, La vera vita, Città Nuova, 35, [1991], 14, p. 32
[2]   Ibid., p. 33

csütörtök

Az élet igéje – 2018. március

„Uram, mutasd meg nekem útjaidat, taníts meg ösvényeidre!” (Zsolt 25,4)
Dávid, király és próféta, ennek a zsoltárnak a szerzője, a szorongattatás és a szegénység terhétől szenved, és érzi, hogy az ellenség fenyegeti. Kiutat keres ebből a fájdalmas helyzetből, de érzi, hogy tehetetlen.
Izrael Istenéhez emeli tekintetét, aki mindig oltalmazta népét, és reménykedve hozzá fohászkodik, hogy siessen segítségére.
Az e havi életige főként azt a vágyát emeli ki, hogy meg szeretné ismerni az Úr útjait és ösvényeit, hogy ez fény legyen döntéseihez, különösen a nehéz pillanatokban.
„Uram, mutasd meg nekem útjaidat, taníts meg ösvényeidre!”
Velünk is megesik, hogy fontos döntéseket kell hoznunk az életben, ami megkívánja, hogy a lelkiismeretünkre hallgassunk, és teljes valónkkal koncentráljunk. Néha bizonytalanok vagyunk, hogy több lehetőség közül melyiket is válasszuk, máskor viszont egyetlen utat sem látunk…
Mélyen emberi dolog előrevivő utat keresni, és néha segítséget is kell kérnünk hozzá olyasvalakitől, akit barátunknak tekintünk.
A keresztény hit által Istennel kerülünk baráti kapcsolatba: Ő Atya, aki lelkünk mélyéig ismer bennünket, és örömmel van velünk életünk útján.
Minden nap mindannyiunkat arra hív, hogy szabadon vágjunk neki az eseményeknek, és csak az érdek nélküli szeretet legyen az iránytűnk, iránta és minden gyermeke iránt.
Az utakon és ösvényeken másokkal is találkozhatunk, más célokat is megismerhetünk. A keresztények soha nem egymástól elszigetelt emberek, hanem egy zarándok nép tagjai. Céljuk, hogy megvalósítsák Isten tervét az emberiségről, melyet Jézus tárt föl előttünk szavaival és az életével: az egyetemes testvériséget, a szeretet civilizációját.
„Uram, mutasd meg nekem útjaidat, taníts meg ösvényeidre!”
Az Úr útjai meredekek, néha túl kockázatosnak is tűnnek, mintha két sziklafal között egy kifeszített kötélen kellene áthaladnunk.
Ennek a zarándok népnek a tagjai száműzik az önző szokásokat, előítéletet, hamis alázatot, és megnyitják a párbeszéd, a találkozás, a közjóért való igyekezet horizontját. Az Úr útjai mindig új szeretetet kívánnak, amely Isten irántunk való szeretetének és hűségének sziklaalapján áll, és még a megbocsátásig is képes eljutni. Ez az elengedhetetlen feltétele annak, hogy igazságon és békén alapuló kapcsolatok épüljenek az emberek és a népek között. A hiteles szeretet legegyszerűbb gesztusa is megvilágíthatja az utat mások szívében. Nigériában egy találkozón fiatalok és felnőttek együtt voltak, hogy megosszák személyes tapasztalataikat az evangéliumi szeretettel kapcsolatban. Maya, az egyik kislány ezt mesélte: „Tegnap játék közben egy fiú meglökött és elestem. Bocsánatot kért, és én megbocsátottam.”
E szavak mélyen megérintették az egyik férfit, akinek az édesapját megölte a Boko Haram. „Mayára néztem – mondta. Ha egy ilyen kicsi lány meg tud bocsátani, azt jelenti, hogy ezt én is megtehetem.”
„Uram, mutasd meg nekem útjaidat, taníts meg ösvényeidre!”
Ha biztos vezetőt szeretnénk találni utunkon, akkor gondoljunk arra, mit mondott magáról Jézus: „Én vagyok az út…” (Jn 14,6). Santiago de Compostelában 1989-ben az Ifjúsági Világtalálkozón Chiara Lubich így beszélt erről:
„Önmagát útnak nevezte, és ezzel azt akarta mondani, hogy nekünk is az ő útján kell járnunk. Mondhatjuk, hogy Jézus útjának a neve: szeretet. A szeretet, amelyet Jézus élt és hozott, egyedülálló és rendkívüli. Ugyanaz a szeretet, amelynek a tüze Istenben ég. De kit szeressünk? Természetesen a legfőbb kötelességünk, hogy Istent szeressük. Azután szeressünk minden felebarátot.
Reggeltől estig ilyen szeretettel éljünk meg minden találkozást. Otthon, az egyetemen, a munkahelyen, a sportpályán, pihenéskor, a templomban és az utcán is használjunk ki minden alkalmat, hogy úgy szeressük a többieket, mint önmagunkat, hogy Jézust lássuk bennük, és ne hagyjunk ki senkit, sőt, szeressünk mindenkit elsőként. A lehető legmélyebben lépjünk be a másik lelkébe, értsük meg igazán a problémáit, az igényeit, a bajait és az örömeit is, hogy megoszthassunk vele mindent, amit él. Valamiképpen legyünk a másik, mint Jézus, aki Isten, és szeretetből olyan ember lett, mint mi. A felebarát így érezni fogja, hogy megértik, fölemelik, mert lesz, aki vele hordozza a terheket, az aggodalmat és osztozik a kis örömeiben is.
»Éljük a másikat«, »éljük a másikat«: ez a nagy ideálunk, ez a létező legnagyobb dolog.”

Letizia Magri

Az élet igéje – 2018. február

„A szomjazónak ingyen adok az élet vizének forrásából” (Jel 21,6) [1]
János apostol a Jelenések könyvét azért írta, hogy vigasztalja és bátorítsa a korabeli keresztényeket, mert akkor már terjedt a keresztényüldözés. Ez a szimbolikus képekkel teli könyv ugyanis felfedi, hogyan látja Isten a történelmet és a végső beteljesedést: úgy, mint végső győzelmét a rossz minden hatalma felett. Ez a könyv a célt tárja elénk, azt a teljes és dicsőséges sorsot, amelyet Isten az emberiségnek szánt.
Megígéri, hogy megszabadulunk minden szenvedéstől: Isten „letöröl szemükről minden könnyet. Nem lesz többé halál, sem gyász, sem jajgatás, sem fáradság.” (Jel 21,4)
„A szomjazónak ingyen adok az élet vizének forrásából”
Ez a jövő csírájában már megmutatkozik a jelenben is mindannyiunk számára, akik őszintén keressük Istent és igéjét, amely feltárja előttünk tervét; előttünk, akik szomjúhozzuk az igazságot, az igazságosságot és a testvériséget. Szomjazni, vágyakozva keresni, Isten szemében jó tulajdonság, jó kezdet, sőt ezáltal – ahogy megígérte – az élet vizének forrásából ad innunk.
Isten ingyen kínálja nekünk ezt a vizet. Mindenkinek felajánlja, nemcsak annak, aki Isten tetszésére akar lenni erőfeszítéseivel, hanem bárkinek, aki érzi a maga törékenységének terhét, és ráhagyatkozik az ő szeretetére, bízva abban, hogy ott gyógyulást, teljes életet és boldogságot talál.
Tegyük hát fel a kérdést: mire szomjazunk? És milyen forráshoz megyünk a szomjunkat oltani?
„A szomjazónak ingyen adok az élet vizének forrásából”
Talán arra szomjazunk, hogy elfogadjanak, hogy meglegyen a helyünk a társadalomban, hogy megvalósíthassuk a terveinket… Jogos törekvések ezek, amelyek azonban önzéssel fertőzött forráshoz, önös érdekeinkbe zárkózáshoz, sőt a gyengékkel szembeni visszaélésekhez vezethetnek. Azon vidékek népei, ahol nincsenek tiszta vizű kutak, jól tudják, milyen tragikus következményekkel jár, ha híján vannak ennek a létfontosságú természeti kincsnek.
Mégis, ha még mélyebbre ásunk a szívünkben, egy más fajta szomjúsággal is találkozunk, melyet Isten ültetett el benne: tekintsük az életünket ajándéknak, amelyet kaptunk, hogy továbbajándékozzuk. Merítsünk tehát a tiszta forrásból, az evangéliumból, és szabaduljunk meg a szeméttől, amely elzárja ezt a forrást. Hagyjuk, hogy magunk is a nagylelkű, befogadó és ingyenes szeretet forrásaivá alakulhassunk a többiek számára, és ne álljunk meg az elkerülhetetlen nehézségeknél az utunkon.
„A szomjazónak ingyen adok az élet vizének forrásából”
Amikor keresztények egymás közt megvalósítjuk a kölcsönös szeretet parancsát, akkor lehetővé tesszük Isten számára, hogy egészen különleges módon közbeavatkozzon, ahogy Chiara Lubich írja:
„Minden pillanat, amikor megpróbáljuk élni az evangéliumot, olyan, mintha egy csepp élő vizet innánk. Minden egyes szeretet-tett felebarátaink iránt olyan, mint egy korty víz. Igen, mert ez az értékes és élő víz minden alkalommal feltör a szívünkből, amikor valódi szeretetre törekszünk mindenki iránt. Ez a forrás, Isten, annyi vizet küld, amennyire szükségünk van ahhoz, hogy kisebb-nagyobb szeretet-tettekkel mások szomjúságát oltsuk. S ha folytonosan adunk, a béke és az élet forrása egyre bőségesebben árad, és soha nem apad ki. És van egy másik titok is, amelyet Jézus feltárt, egy feneketlen kút, amelyből meríthetünk. Ha ketten vagy hárman összejönnek az ő nevében, és így szeretik egymást, akkor Ő közöttük van. S akkor valóban szabadok leszünk, eltölt a fény, és élő víz forrásai fakadnak a szívünkből. Jézus beteljesíti ígéretét, mert Ő maga lesz közöttünk, és tőle fakad a víz, mely örökké éltet.”[2]
Letizia Magri

[1]     Februárban Istennek ezt az igéjét ajánljuk, amelyet egy német ökumenikus csoport választott ki, hogy az év folyamán éljük.
[2]     vö. C. Lubich, La fonte della vita, Città Nuova, 46, [2002], 4, p. 7.

hétfő

Az élet igéje – 2018. január

„Jobbodat, Uram, megdicsőíti ereje” (Kiv 15,6)
 Ebben a hónapban az élet igéje Mózes énekének egyik sorát idézi az Ószövetségből, amikor Izrael magasztalja Istent, mert megsegítette népét története során. Ez a himnusz elbeszéli Isten hatalmas tetteit népének üdvösségére az egyiptomi fogságból való szabadulástól kezdve egészen megérkezéséig az ígéret földjére.
Útja során sok nehézséggel és szenvedéssel kellett szembenézniük, de végig Isten biztos keze vezette őket, néhány olyan ember közreműködésével, mint Mózes és Józsue, akik Isten üdvösségtervének szolgálatába álltak.
„Jobbodat, Uram, megdicsőíti ereje”
Amikor a hatalom erejéről van szó, hajlamosak vagyunk olyan erőre gondolni, amely gyakran elnyomással, emberek és népek közötti harccal párosul. Isten igéje azonban feltárja előttünk, hogy az igazi erő a szeretet, ahogy azt Jézusban láthatjuk. Ő egészen a halálig élte végig az emberlét tapasztalatát, hogy szabadulást hozzon, és elvezessen az Atyával való találkozásra. Neki köszönhetően megmutatkozott Isten szeretetének ereje az emberek iránt.
„Jobbodat, Uram, megdicsőíti ereje”
Ha önmagunkra tekintünk, őszintén be kell ismernünk a korlátainkat. Emberi törékenységünk tagadhatatlan, akár testi, akár lelki, pszichikai vagy kapcsolati téren. De épp ebben tapasztalhatjuk meg Isten szeretetét, mert gyermekeinek, minden embernek a boldogulását akarja, és kész erejével segítségére lenni azoknak, akik sorsukat szelíden leteszik a kezébe, hogy előmozdítsák a béke, a közjó és a testvériség ügyét.
Nagy bölcsességgel választották ki ezt az igét a keresztények egységéért való imahét mottójául. Mennyi szenvedést okoztunk egymásnak kölcsönösen évszázadokon át, növeltük ezzel a szakadást, a gyanakvást és megosztottuk a családokat és a közösségeket.
„Jobbodat, Uram, megdicsőíti ereje”
Szükségünk van az imára, hogy kérjük az egység kegyelmét, mint Isten ajándékát; ugyanakkor föl is ajánlhatjuk magunkat, hogy szeretetének eszközei legyünk a hidak építésében. 2002-ben Genfben az Egyházak Világtanácsának ülésén felkérték Chiara Lubichot, hogy mondja el ezzel kapcsolatban a gondolatait és a tapasztalatát. Most ebből idézünk:
„A dialógust a következőképpen folytatjuk: mindenekelőtt azonos szintre helyezkedünk a beszélgetőtársunkkal, bárki legyen is az. Aztán meghallgatjuk őt, teljes űrt teremtve magunkban. (…) Ily módon magunkba fogadjuk a másikat, és megértjük őt. (…) Mivel szeretettel hallgattuk meg, ő is kedvet kap ahhoz, hogy meghallgassa, amit mi mondunk.”[1]
Ebben a hónapban használjuk ki a mindennapos lehetőségeinket, és szőjük szorosabbra, vagy vegyük fel újra a kapcsolatot azokkal, akikkel nem azonos egyházhoz tartozunk, közeledjünk tisztelettel és barátsággal ezekhez az emberekhez és családokhoz.
És miért ne közeledhetnénk imával és ugyanilyen gyakorlattal a belső ellentétek felé is saját egyházi közösségünkben, vagy akár a politikában, a társadalom különböző területein vagy a családban is? Akkor mi is örömmel mondhatjuk majd: „Jobbodat, Uram, megdicsőíti ereje”.
Letizia Magri

[1]             vö. C. Lubich, Az egység és az Elhagyott Jézus a közösségi lelkiség alapjai”, Genf, 2002. október 28.

péntek

Az élet igéje – 2017. december

„Íme, az Úr szolgálója vagyok, legyen nekem a te igéd szerint.” (Lk 1,38)
 Váratlan látogató érkezik egy fiatal lányhoz palesztinai otthonába, a hatalmas Római Birodalom egyik eldugott kis falujába, és ez teljesen felkavarja őt: Isten hírnöke egy meghívást közvetít, amelyre választ vár.
„Örülj!”[1] – köszönti őt az angyal, aztán föltárja előtte Isten ingyenes szeretetét iránta, és az együttműködését kéri az emberiségről szóló tervének megvalósításához.
Mária meglepődve és örömmel fogadja az Úrral való személyes találkozás ajándékát, és egészen átadja magát a még ismeretlen terv megvalósításához, mert teljes mértékben bízik Isten szeretetében.
Íme, itt vagyok! – válaszolja nagylelkűen, és ezzel Mária határozottan az Úr szolgálatába áll, de az emberek szolgálatába is, mert mindnyájunknak ragyogó példát mutat, hogyan engedelmeskedjünk Isten akaratának.
„Íme, az Úr szolgálója vagyok, legyen nekem a te igéd szerint.”
 Az evangéliumnak erről a mondatáról elmélkedve Chiara Lubich így írt: „Terveinek megvalósításához Istennek olyan emberekre van szüksége, akik teljes alázattal és a szolga készségével bízzák rá magukat. Mária – mint igazi képviselője az emberiségnek, amelynek sorsát magára vette – ezzel a cselekedetével teljes mértékben teret enged Isten teremtő működésének. »Az Úr szolgálója« kifejezés viszont azon kívül, hogy alázatról tanúskodik, nagyon nemes rangot is jelent. Az üdvtörténetben Isten nagy és neves szolgái, Ábrahám, Mózes, Dávid és a Próféták kapták ezt a nevet, Máriának ezekben a szavaiban teljes nagysága is kifejezésre jut.” [2]
„Íme, az Úr szolgálója vagyok, legyen nekem a te igéd szerint.”
Mi is felfedezhetjük az életünkben Isten jelenlétét, és meghallhatjuk azt a „szót”, azt az „igét”, amelyet hozzánk intéz, hogy meghívjon szeretetterve egyik elemének megvalósítására a történelem jelen helyzetében és pillanatában. Törékenységünk és képtelenségünk érzése akár meg is akadályozhatna ebben. Halljuk meg mi is az angyal szavát: „Istennél semmi sem lehetetlen” [3], és inkább az Ő erejében bízzunk, mintsem a magunkéban.
Ez a tapasztalat fölszabadít a korlátaink alól, és már nem fogjuk azt gondolni, hogy elegek vagyunk önmagunknak, hanem felszínre hoz bennünk olyan erőt, olyan tartalékot, amelyre magunk sem gondoltunk volna, és végre képessé tesz arra, hogy valóban szeressünk.
Egy házaspár meséli: „Házasságunk kezdetétől fogva nyitva állt otthonunk a kórházban lévő gyerekek családtagjai előtt. Több mint száz család fordult meg nálunk, de mindig arra törekedtünk, hogy otthon érezzék magukat. Gyakran a Gondviselés is segített, hogy anyagilag győzzük ezt a befogadást, de előbb a mi készségünkre volt szükség. Legutóbb kaptunk egy nagyobb pénzösszeget, és úgy gondoltuk, hogy félretesszük, mert valakinek biztos szüksége lesz rá. Így is lett, hamarosan egy újabb kérés érkezett hozzánk. A szeretet játéka ez köztünk Istennel, s a mi részünk csak annyi, hogy benne legyünk a játékban.”
„Íme, az Úr szolgálója vagyok, legyen nekem a te igéd szerint.”
Chiara gondolata segíthet bennünket, hogy megéljük ezt az evangéliumi mondatot. Arról szól, hogy Máriához hasonlóan mi is fogadjuk be az Igét: „… teljes készséggel és tudva, hogy nem emberi szavakról van szó. Mivel Isten igéje, ezért Krisztus jelenlétét hordozza. Tehát az ő igéjében Krisztust fogadjuk magunkba. Valósítsuk meg tehát pillanatról pillanatra, tettre készen. Ha így élünk, akkor a világ újra Krisztussal találkozhat korunkban is a városok utcáin, Krisztussal bennünk, akik ugyanúgy öltözködünk, mint a többiek, ott dogozunk az irodákban, iskolákban, találkozhatnak vele a legkülönbözőbb helyeken az emberek között.” [4]
A karácsonyi készület időszakában próbáljunk mi is Máriához hasonlóan egy kis időt szentelni arra, hogy „kettesben” legyünk az Úrral, esetleg egy evangéliumi szakasz elolvasásával.
Próbáljuk meg felismerni a hangját a lelkiismeretünkben, melyet megvilágosít az Ige, és érzékennyé teszi a testvéreink szükségleteire.
Tegyük föl magunknak a kérdést: Miként tudnék ma Jézus jelenléte lenni, hogy ott, ahol élek, az emberek az én hozzájárulásom által is valóban egy családként élhessenek?
„Íme, itt vagyok” – ha ez lesz válaszunk, akkor lehetővé tesszük, hogy Isten a béke magjait hintse szét körülöttünk, és a szívünkben egyre nagyobb örömet érezhessünk.

Letizia Magri

[1]     Üdvözlégy, kegyelmmel teljes! (Lk 1,28) Károli féle fordításban: „Örülj, kegyelembe fogadott!” (ford. megj.)
[2]     vö. Chiara Lubich, Non perdere l’occasione, Citta Nuova, 25, [1981], 22, p. 40.
[3]     vö. Lk 1,37
[4]     vö. Chiara Lubich, Non perdere l’occasione, Citta Nuova, 25, [1981], 22, p. 40-41.

szerda

Az élet igéje – 2017. november

„Aki nagyobb közületek, az a szolgátok lesz.” (Mt 23,11)
Jézus az őt követő néphez fordult, és egy új életstílust hirdetett azoknak, akik tanítványai szeretnének lenni, azt kérte, hogy haladjanak az „árral – a megszokott mentalitással – szemben”.[1]
Az ő idejében is könnyű volt csupán beszélni az erkölcsi normákról anélkül, hogy azoknak megfelelően éltek volna: vizet prédikálni és bort inni, aztán meg a kiváltságos helyeket keresni a társadalomban, hogy kitűnhessenek, mások szolgáljanak nekik, és személyes előnyöket élvezhessenek.
Jézus az övéitől egészen más logikát kér a többiekkel való kapcsolatban, azt, amely az ő életét is irányította:
„Aki nagyobb közületek, az a szolgátok lesz.”
 Chiara Lubich egy találkozón így osztotta meg lelki tapasztalatát azokkal, akik az evangélium szerint akartak élni:
„Az embernek mindenekelőtt arra az egyetlen Atyára kell szegeznie tekintetét, akinek sok gyermeke van. Utána pedig fel kell ismernie a teremtményekben az egyetlen Atya gyermekeit. […] Példaképünk, Jézus életével két dolgot mond nekünk, mely mégis egy: mi az egyetlen Atya gyermekei vagyunk és egymás testvérei. […] Isten tehát az egyetemes testvériségre hívott meg minket.” [2]
Az újdonság ez: szeressünk mindenkit, mint Jézus, mert mindannyian – én is, te is és minden ember a földön – Isten gyermekei vagyunk, akiket ő öröktől fogva vár és szeret.
Így fölfedezzük, hogy a testvér, akit konkrétan, a tetteinkkel is szeretnünk kell: minden egyes ember, akivel hétköznapjaink során találkozunk. Az édesapánk, az anyósunk, a kicsi fiunk és az engedetlen is; a rab, a koldus és a fogyatékos; a főnökünk és a takarítónő; az azonos pártállású társunk és az is, akinek más a politikai meggyőződése; aki azonos hitű és közös a kultúránk, ugyanúgy, mint az idegen. A keresztényekre jellemző szeretet a testvér szolgálata:
„Aki nagyobb közületek, az a szolgátok lesz.”
Chiara így folytatja: „Törekedjünk az evangéliumi elsőbbségre úgy, hogy mindenkit szolgálunk. […] Hogyan szolgálhatunk legjobban? Ha eggyé válunk minden emberrel, akivel találkozunk, a másikat éljük, az érzéseit, és megpróbáljuk megoldani a gondjait, mintha a sajátunk lenne, mert a szeretet által a miénk lett. […] Többé nem önmagunknak élünk, magunkba fordulva, hanem a másikat éljük, megpróbáljuk együtt hordozni terheit és gondjait; osztozunk örömeiben.”[3]
Minden képességünk és tehetségünk, minden, amiben „nagynak” érezhetjük magunkat, az alkalom arra, hogy szolgáljunk. Ne szalasszuk el ezt a lehetőséget! A szakmai tapasztalat, a művészi érzék, a műveltség, de a mosoly is, hogy másokat is fel tudunk vidítani; az időnk, amelyet föláldozhatunk, hogy meghallgassuk, akit kétség vagy fájdalom gyötör; a fiatalság ereje is, de ereje az imáinknak is van, ha testi erőnk meg is fogyatkozna.
„Aki nagyobb közületek, az a szolgátok lesz.”
 Az evangéliumi, érdek nélküli szeretet előbb vagy utóbb a testvérünk szívében is fölébreszti a vágyat, hogy megossza kincseit, így megújulnak a kapcsolataink a családban, a plébánián, a munkahelyen és a szórakozóhelyeken, és ezzel egy új társadalom alapjait építjük.
Hermez, egy közel-keleti kamasz fiú meséli: „Vasárnap reggel volt, és amikor felébredtem, azt kértem Jézustól, mutassa meg, hogyan szerethetnék az egész nap folyamán. Láttam, hogy a szüleim elmentek misére, és eszembe jutott, hogy kitakarítok és rendet csinálok a házban. Minden kis részletre odafigyeltem, még virágot is tettem az asztalra. Aztán reggelit készítettem, mindent szépen elrendezve. Amikor hazaértek, nagy örömmel fogadták, amivel megleptem őket. Soha nem reggeliztünk még ilyen nagy örömben, és közben egy jót beszélgettünk. Azt is el tudtam mesélni, hogy milyen tapasztalatokra tettem szert a hét folyamán. Ez a kis szeretet tett egy gyönyörű nap alapját adta meg.”
Letizia Magri

[1]     vö. Mt 23,1-12
[2]     Chiara Lubich, Hivatásunk a szeretet, Új Város, Budapest, 2012, 13.
[3]     Chiara Lubich, Az egység technikája, beszéd, Payern, 1982. 09. 26.

vasárnap

Az élet igéje – 2017. október

Ugyanazt a lelkületet ápoljátok magatokban, amely Krisztus Jézusban volt.” (Fil 2,5)
Pál apostol az igehirdetés miatt börtönben van, innen írja meg levelét a Filippi városában élő keresztény közösségnek. Ő hirdette ott elsőként az evangéliumot, sokan hittek, nagylelkűen elköteleződtek az új életben, és tanúságot tettek a keresztény szeretetről akkor is, amikor Pálnak már el kellett jönnie onnan. Nagyon örül ezeknek a híreknek, és ezért ír a levelében olyan szívbéli szeretettel a filippiekről.
Bátorítja őket, hogy egyénileg és közösségként is haladjanak előre, gyarapodjanak a szeretetben, és emlékezteti őket a példaképünkre, akitől az evangéliumi életstílust megtanulhatjuk:
Ugyanazt a lelkületet ápoljátok magatokban, amely Krisztus Jézusban volt.”
Vajon milyen ez a „lelkület”? Hogyan ismerhetjük meg Jézus legmélyebb vágyait, hogy utánozzuk őt?
Pál tudta a választ: Jézus Krisztus, az Isten fia kiüresítette önmagát és közénk jött, emberré lett és teljes mértékben az Atyát szolgálta, hogy így általa Isten gyermekei lehessünk.[1]
Azáltal teljesítette küldetését, hogy egész életében eszerint cselekedett: folyamatosan lehajolt a kicsikhez, gyengékhez és bizonytalankodókhoz, felemelte őket, hogy megtapasztalják a szeretetet és a megváltást: a leprás, az özvegyasszony, az idegen, a bűnös.
Ugyanazt a lelkületet ápoljátok magatokban, amely Krisztus Jézusban volt.”
Akkor tudjuk felismerni és ápolni magunkban Jézus lelkületét, ha előbb felismerjük a szeretetét és megbocsátásának erejét. Aztán tekintsünk rá, és kövessük abban, ahogyan élt: tárjuk ki a szívünket, elménket és a karunkat, hogy példájára minden embert befogadjunk. Kerüljünk el minden ítélkezést az emberekkel kapcsolatban, és engedjük, hogy gazdagítson az a jó, ami bennük megvan, akkor is, ha ez a jó egy halom hibával és nyomorúsággal párosul, és „időveszteségnek” tűnik ennek okait keresni.
A legmélyebb érzés, amit Jézus lelkületéből elsajátíthatunk, az ingyenes szeretet, az akarat, hogy mások szolgálatába álljunk kisebb-nagyobb talentumainkkal, hogy bátor és konkrét tettekkel pozitív kapcsolatokat építsünk magunk körül, hogy a nehéz helyzetekben, a meg nem értés és a széthúzás közepette is szelíden, de határozottan megtaláljuk a párbeszéd és az egyetértés útját.
Ugyanazt a lelkületet ápoljátok magatokban, amely Krisztus Jézusban volt.”
Chiara Lubich-ot egész életében az evangélium vezérelte, és meg is tapasztalta ennek erejét. Így ír:
„Úgy követjük Jézust, ha felfogjuk, hogy kereszténységünknek akkor van értelme, ha másokért élünk, ha a létünkre úgy tekintünk, mint szolgálatra a testvérek iránt, ha egész életünket erre építjük. Így valósítjuk meg, ami leginkább Jézus szívén fekszik. Így éljük meg az evangélium lényegét, és így leszünk valóban boldogok.”[2]
Letizia Magri

[1]     vö. Gal 4,6: „Mivel az Isten fiai vagytok, a Fia Lelkét árasztotta szívünkbe az Isten, aki kiáltja: Abba, Atya!” vagy Jn 1,12: „Ám akik befogadták, azoknak hatalmat adott, hogy Isten gyermekei legyenek”
[2]     vö. C. Lubich, Beati quelli che si amano a vicenda, Città Nuova, 26, (1982), 6, p.43.

péntek

Az élet igéje – 2017. szeptember

Aki követni akar, tagadja meg magát, vegye fel keresztjét és kövessen.” (Mt 16,24)
Jézus nyilvános életének delén járva nagy erővel hirdeti, hogy Isten országa közel van. Épp Jeruzsálembe készül. Tanítványai sejtik, hogy milyen nagy küldetésben jár, és felismerik benne Isten küldöttét, akire egész Izrael népe vár. Most végre szabadulást remélnek a római hatalomtól, valamint bíznak egy békét és virágzást hozó jobb világban.
Jézus azonban nem akarja, hogy ábrándokat kergessenek: világosan megmondja, hogy jeruzsálemi útja nem vezet győzelemre, hanem visszautasítják, szenvednie kell és megölik. Azt is feltárja előttük, hogy harmadnap feltámad. Nehéz megérteni és befogadni a szavait. Péter szemrehányást is tesz, nem akarja, hogy ez megtörténjen, és meg is próbálja lebeszélni róla Jézust.
Jézus határozottan meginti Pétert, aztán tanítványaihoz intézi ezt a felkavaró meghívást:
„Aki követni akar, tagadja meg magát, vegye fel keresztjét és kövessen.”
Vajon mit kér Jézus ezekkel a szavakkal a tanítványaitól, a mai tanítványaitól is? Hogy megvessük saját magunkat? Hogy mindannyian teljes önmegtagadást vállaljunk? Azt kéri, hogy a szenvedést keressük, és így legyünk Isten nagyobb tetszésére?
Ez az ige inkább arra hív, hogy Jézus lépteit kövessük, fogadjuk be az evangéliumi értékeket és követelményeket, hogy egyre inkább rá hasonlítsunk. Ez azt jelenti, hogy éljük meg teljességgel az életet, ahogy Ő tette, akkor is, amikor a kereszt árnyékolja be utunkat.
„Aki követni akar, tagadja meg magát, vegye fel keresztjét és kövessen.”
Tagadhatatlan, hogy mindenkinek megvan a maga keresztje: a fájdalom különböző formái részét képezik az emberi életnek, mégis úgy tűnik, érthetetlen számunkra, és ellenkezik a boldogság iránti vágyunkkal. Jézus pedig megtanít, hogy éppen ebben fedezzünk fel egy váratlan fényt. Olyan ez, mint amikor néha belépünk egy templomba, és felfedezzük, milyen csodálatos és ragyogó üvegablakai vannak, melyeken kívülről nem látszik semmi szépség.
Ha Jézust akarjuk követni, Ő azt kéri, hogy teljes mértékben fordítsuk meg az értékrendünket, mozdítsuk ki önmagunkat világunk középpontjából, és utasítsuk vissza a személyes érdekérvényesítés logikáját. Azt ajánlja, hogy jobban figyeljünk oda mások szükségleteire, mint a sajátunkra, hogy próbáljunk minden erőnkkel örömet szerezni másoknak, úgy, mint Ő, aki egyetlen alkalmat sem szalasztott el, hogy bátorítsa és reménnyel töltse el azokat, akikkel találkozott. Az önzésünktől való megszabadulás útján elindulhatunk emberségünk kiteljesedése felé, és ebben a szabadságban megtalálhatjuk személyiségünk teljes megvalósulását.
„Aki követni akar, tagadja meg magát, vegye fel keresztjét és kövessen.”
Jézus arra hív, hogy tegyünk tanúságot az evangéliumról, akkor is, ha ezt a hűséget próbára teszik a környezetünkben tapasztalható kisebb-nagyobb értetlenségek. Jézus velünk van, és azt akarja, hogy vele együtt tegyük fel az életünket arra, hogy megvalósuljon a legnagyobb ideál: az egyetemes testvériség, a szeretet civilizációja.
A szeretet radikalizmusa az emberi szív legmélyebb vágya. Ezt tanúsítják a nem keresztény vallási hagyományok egyes követői is, akik komolyan a lelkiismeretükre hallgattak. Gandhi így ír: „Ha valaki megölne, és én a gyilkosomért mondott imával az ajkamon halnék meg, és Istenre emlékeznék az Ő élő jelenlétének tudatában szívem szentélyében, akkor és csak akkor lehetne elmondani rólam, hogy él bennem az erősek erőszakmentessége.” [1]
Chiara Lubich a megfeszített és elhagyott Jézus titkában találta meg az orvosságot a sebek gyógyítására személyes életünkben és az emberek, csoportok és népek között is. Sokakkal megosztotta ezt a tapasztalatát, amikor például 2007-ben a különböző keresztény egyházak és egyházi közösségek Stuttgartban megtartott rendezvényére így írt:
Életünk folyamán mi is mindnyájan átélünk az övéhez legalább kicsit hasonló fájdalmakat. (…) Amikor szenvedünk, és átéljük ezeket a fájdalmakat, Őrá emlékezzünk, aki mindezt magára vette: szinte Ő van jelen, az Ő fájdalmában részesedünk. Tegyünk úgy, mint Jézus, aki nem maradt ott megkövülten, hanem ahhoz a kiáltáshoz még hozzáfűzte: „Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet” (Lk 23,46), és újra ráhagyatkozott az Atyára.
Hozzá hasonlóan mi is túlléphetünk a fájdalmon, és legyőzhetjük a megpróbáltatást azzal, hogy kimondjuk: „Szeretlek, elhagyott Jézus, téged szeretlek ebben, ez a fájdalom rád emlékeztet, a te megnyilvánulásod, a te arcod”. És ha a következő pillanatban tovább szeretjük a testvéreinket, és azt tesszük, amit Isten akar, legtöbbször megtapasztaljuk, hogy a fájdalom (…) örömre változik. (…) Azokban a kis közösségekben is, ahol élünk, (…) találkozhatunk kisebb vagy nagyobb széthúzással. Ezekben a fájdalmakban is az Ő arcát fedezhetjük fel, legyőzhetjük magunkban a fájdalmat, és azon lehetünk, hogy helyreállítsuk a testvériséget a többiekkel. (…) A közösségi kultúra útját és modelljét a keresztre feszített és elhagyott Jézusban találjuk meg.” [2]
 Letizia Magri

[1]  M.K. Gandhi, Antiche come le montagne, Ed. di Comunità, Milano 1965, pp. 95-96.
[2]  C. Lubich, A közösségi kultúráért – „Együtt Európáért” Nemzetközi találkozó – Stuttgart, 2007. május 12. – web oldal: http://www.fokolare.hu/wp-content/uploads/2007/05/St_Chiara_Lubich.doc

kedd

Az élet igéje – 2017. augusztus

“Az Úr jóságos mindenkihez, telve irgalommal minden iránt, amit alkotott.” (Zsolt 145,9)
Ez a zsoltár dicsőítő ének, az Úr királyságát magasztalja, mert uralmának nem lesz vége: örök és hatalmas, de irgalmas és jóságos. Inkább olyan, mint egy hozzánk, gyermekeihez közel álló apa, mintsem egy hatalmas uralkodó.
Istenről szól ez a himnusz, túláradó, anyai gyöngédségéről: irgalmas, megfontolt a haragban, telve szeretettel, jóságos mindenki iránt…
Jóságát megmutatja Izrael népének, és kiterjeszti minden művére, amelyet keze alkotott, minden emberre és minden teremtményre.
A zsoltáros a vers végén arra hív minden élőt, hogy kapcsolódjon be dicsőítő énekébe, hogy egyre több hang harmóniája hirdesse:
“Az Úr jóságos mindenkihez, telve irgalommal minden iránt, amit alkotott.”
Isten a teremtett világot rábízta a férfi és a nő dolgos kezére: számunkra olyan ez, mint egy nyitott könyv, amelyben jóságáról olvashatunk. Meghívott, hogy együttműködjünk vele, a Teremtővel, és szeretet-tervét követve további oldalakat írjunk az igazságról és a békéről.
Ám sajnos a közöny és az önzés miatt megsebzett embereket látunk magunk körül, akik sokszor ki vannak szolgáltatva. A teremtett környezetünk esetében sincs ez másképp, mert féktelenül fölemésztik a környezeti erőforrásokat saját érdekükben és a közjó kárára.
Az utóbbi években keresztény körökben tudatára ébredtünk és jobban odafigyelünk, hogy tiszteljük a teremtett világot. Gondoljunk csak a különböző felhívásokra egyházi vezetők részéről, amelyek arra buzdítanak, hogy fedezzük fel a természetben az isteni jóság tükörképét, és tekintsük azt az egész emberiség örökségének.
I. Bartolomaiosz ökumenikus pátriárka így írt erről tavaly a teremtéssel való törődés világnapjára küldött üzenetében: “Állandó éberségre van szükség, képzésre és tanításra, hogy világos legyen számunkra az összefüggés a jelenlegi ökológiai válság és az emberi szenvedés között […], amely […] az általunk is megélt környezeti krízis eredménye és gyümölcse. Vissza kell tehát térnünk a régóta ismert szépségekhez […]: mértékletesség és önmegtartóztatás, ez az egyetlen út, amely a természeti környezetünkkel való bölcs bánásmódhoz vezet. A féktelen mohóság ugyanis, hogy anyagi szükségleteinket kielégítsük, az ember lelki elszegényedéséhez vezet, és ezzel együtt jár a természeti környezetünk elpusztítása is.” [1]
Ferenc pápa pedig Laudato si’ kezdetű enciklikájában írja: “A természet gondozása olyan életstílus része, amely magában foglalja az együttélés és a közösségalkotás képességét. Jézus emlékeztetett minket arra, hogy Isten a mi közös Atyánk, és ez testvérekké tesz minket. A testvéri szeretet csak ingyenes lehet. […] Ugyanez az ingyenesség késztet minket arra, hogy szeressük és elfogadjuk a szelet, a napot vagy a felhőket, még ha nem is vetik ellenőrzésünk alá magukat. […] Ismét át kell éreznünk, hogy szükségünk van egymásra, felelősséggel tartozunk másokért és a világért, továbbá megéri jónak és tisztességesnek lenni.” [2]
Használjuk ki tehát a szabadidőnket, amikor nem dolgozunk, és minden más lehetőséget a nap folyamán, hogy feltekintsünk az égre, a fenséges csúcsokra, a tenger végtelenségére, vagy akár csak egy kis fűszálra, amely az út szélén kibújt. Ez segít, hogy felismerjük a Teremtő nagyságát, aki az életet szereti, és újra megtaláljuk reménységünk okát az ő végtelen jóságában, mely mindent átölel és figyelemmel kísér.
Családunkkal együtt éljünk mértékletesen, tiszteletben tartva környezetünket, mások szükségleteit, hogy gazdagodjunk a szeretetben. Osszuk meg szegényebb testvéreinkkel a föld termését és munkánk gyümölcsét, mert ezzel teszünk tanúságot az élet teljességéről és öröméről, legyünk gyengédek, jóindulatúak, akik megbékéltek környezetükkel.
Letizia Magri

[1]     vö. I. Bartolomaiosz ökumenikus pátriárka, Üzenet a teremtéssel való törődés világnapjára, 2016. szeptember 1.

[2]     vö. Ferenc pápa, Laudato si’ enciklika, 2015. május 24. (228-229.)

szombat

Az élet igéje – 2017. július

Gyertek hozzám mindnyájan, akik elfáradtatok, s akik terhet hordoztok – én megkönnyítlek titeket.” (Mt 11, 28)
Elfáradtatok és terhet hordoztok. E szavak olyan emberek alakját idézik, akik valamilyen koloncot viselnek életük folyamán: férfiak és nők, fiatalok, gyerekek és idősek, akik azt remélik, hogy eljön a nap, amikor megszabadulhatnak ezektől a nyomasztó terhektől.
Máté evangéliumának ebben a részletében Jézus magához hív bennünket: „Gyertek hozzám…”
Összegyűlt körülötte a tömeg, hogy lássák és hallgassák őt: sokan egyszerű és szegény, kevéssé tanult emberek voltak, nem is tudták megismerni és betartani koruk bonyolult vallási előírásait. Ezen felül rájuk rótták a Római Birodalom adóterheit is, amit gyakran lehetetlenség volt teljesíteni. Bajban voltak, és azt keresték, hogy ki kínál nekik ennél jobb életet.
Jézus a tanítása során különleges figyelmet fordított rájuk és azokra, akiket a társadalom bűnösnek tartott és kiközösített. Azt szerette volna, hogy mindenki megértse és befogadja a legfontosabb törvényt, amely utat nyit az Atya házába: a szeretet parancsát. Isten ugyanis föltárja csodáit az egyszerű és nyitott szívű emberek előtt.
Jézus bennünket is hív, hogy odamenjünk hozzá. Kinyilvánította, hogy Ő Isten látható arca, a Szeretet-Istené, aki végtelenül szeret minket úgy, ahogy vagyunk, képességeinkkel és korlátainkkal, törekvéseinkkel és kudarcainkkal együtt. Arra hív, hogy bízzunk a „törvényében”, amely nem fog teherként ránk nehezedni, hanem édes és könnyű iga lesz, és örömmel tölti el a szívünket, ha megéljük. Odaadást kér, hogy ne forduljunk önmagunkba, hanem nap mint nap ajándékozzuk oda magunkat egyre teljesebben a többieknek.
 Gyertek hozzám mindnyájan, akik elfáradtatok, s akik terhet hordoztok – én megkönnyítlek titeket.”
 Jézus ígéretet is tesz: „… én megkönnyítlek titeket.”
Hogyan? Mindenekelőtt jelenlétével, mert egyre határozottabban és mélyebben jelen van bennünk, ha őt választjuk, mint biztos kapaszkodót az életünkben. Rendkívüli fénnyel világítja meg hétköznapi lépteinket, és nehéz körülmények között is segít fölfedeznünk az élet értelmét. És ha elkezdünk úgy szeretni, ahogy Jézus, akkor a szeretetben teljes szabadságot találunk, és erőt a továbbiakhoz, mert Isten élete tör utat bennünk.
Chiara Lubich így ír: „[A keresztény] nem érdemli meg a keresztény nevet, ha nincs benne állandó készség arra, hogy szeressen. Jézus összes parancsolatát ugyanis ez az egy foglalja össze: az Isten és a felebarát iránti szeretet. A felebarátban pedig Jézust kell látnunk és szeretnünk.
A szeretet nem puszta szentimentalizmus, hanem élet, mely testvéreink, főként a mellettünk élők szolgálatában konkretizálódik: az apró, legjelentéktelenebbnek tűnő szolgálatokban.
Charles de Foucauld ezt mondja: »Ha az ember szeret valakit, valóságosan a másikban él; a szeretet által benne lakik, benne él. Többé nem önmagában él, hanem elszakad énjétől, és önmagán kívül létezik.«[1] És e szeretet által hatol belénk az Ő fénye; Jézusé, aki megígérte: »Aki szeret engem…, annak kinyilatkoztatom magam.«[2] A szeretet a fény forrása: ha szeretünk, jobban megértjük Istent, aki a szeretet.”[3]
Fogadjuk el Jézus meghívását, menjünk oda hozzá és ismerjük fel, hogy Ő a béke és a remény forrása számunkra!
Fogadjuk meg a „parancsát”, és hozzá hasonlóan mi is törekedjünk a szeretetre a nap folyamán adódó különböző körülmények között a családban, a plébánián, a munkahelyen: ha megbántanak, bocsássunk meg, építsünk inkább hidakat a falak helyett, és álljunk szolgálatára azoknak, akikre terhek nehezednek.
Így fölfedezhetjük, hogy ez a „törvény” nem lehúz, hanem szárnyakat ad, hogy a magasban repüljünk.
Letizia Magri
[1]     C. de Foucauld, Scritti Spirituali, VII, Città Nuova, Roma 1975, p.110.
[2]     vö. Jn 14,21
[3]     vö. C. Lubich, Az élet igéje, májusA fény forrása a szeretet, Új Város, 1999/5