Annak érdekében, hogy a Jézustól jött szerelmesleveled valóban eljusson azokhoz az emberekhez, akiknek küldte, hadd álljon itt néhány általános torzulás, amit el kell kerülnöd: a) becstelenség: mint például feltupírozni a költségszámládat, lopni a vállalat idejét vagy hazavinni dolgokat, amikről úgy gondolod, úgysem fognak hiányozni senkinek. b) vonakodó, sértődött hozzáállás, ha egy barát, egy munkatárs vagy a főnök arra kér, hogy tedd meg a második mérföldet is, és segíts egy alkalmatlan időpontban. c) hanyag munkavégzés, ami minőségen aluli termékben vagy szolgáltatásban mutatkozik meg. d) megbízhatatlanság és állhatatlanság – például nem lehet rád számítani, hogy ott legyél, ahol lenned kellene, vagy hogy eleget tegyél a kötelességeidnek. e) ünneprontás. Azok a keresztények, akikből hiányzik a humorérzék és a rugalmasság, akik úgy viselkednek, mintha öröm-károsultak lennének, ártanak Krisztus ügyének. f) sértődékenység: ha folyton az érzéseidről beszélsz, könnyen felzaklatnak a dolgok, és túlreagálod az akaratlan sértéseket is. g) hisztizés – ha morgós és zsémbes vagy, mert a dolgok nem úgy alakulnak, ahogy te szeretnéd. h) „szentjózsef-kór” ami arra késztet, hogy önigazult és fölényes stílusban beszélj. Mivel „ismer és olvas mindenki”, őrizkedj ezektől a viselkedésformáktól, amelyek eltorzítják azt az életadó üzenetet, amelyet Isten rajtad keresztül akar elküldeni másoknak!

„A vidám szív a legjobb orvosság.” (Példabeszédek 17:22)

Az első, hogy hiába a meghívó, ha nem reagálnak rá. Hiába a szép szó, ha süket fülekre talál. Hiába a meghallott isteni hívogatás, ha nem érti/érzi meg valaki a mögöttes lényeget – Isten szeret, s szeretetből cselekszik -, akkor azt sem tudja, miről marad le végérvényesen.

A második tanulság, hogy az utolsó pillanatokban is be lehet kerülni az Isten országába, ott lehet üldögélni a nagy lakomán, de még onnan is kipenderíthetik az embert, ha nem fogja fel, hogy milyen az a Hely, ahol ő most ott vendégként ott lehet… Ünneplő(!) gyülekezet ez, s az ünneplésnek koreográfiája, sőt egyéb kellékei is vannak! Mert el lehet fogyasztani a sült halat újságpapírból kibontva is, de a karácsonyi ünneplő asztalra tenni ilyen “csomagolásban” azért az… mégiscsak érzéketlenség lenne! Ahol mi magunk is nagyon-nagyon fontosak vagyunk a meghívó “házigazda” számára, ott nem lehetünk nyersek, magunknak valók, cinikusak, pökhendiek… Illik elfogadni a “játékszabályokat”, hogy az ünnep mindenkinek ünnep legyen.

A harmadik tanulság, hogy még a mennyország kapujától nem messze, a túloldalon is lesznek ünneprontók. Az Isten világát az ember világától elválasztó kapun innen meg szinte magától értődő, hogy vannak, élnek közöttünk olyanok, akik egyenesen élvezetet találnak abban, ha mások örömét elronthatják… Hasonlatosak ők a kicsiny gyermekekhez, amikor is az egyik kisgyermek felépít magának valamit, s a másik – aki még nem képes építeni -, látható élvezettel lerombolja azt. Aki lelkileg kiskorú – s lehet ennek ellenére több diplomája is -, az nemcsak irigykedik mások sikereit látva, de igyekszik gonosz megjegyzéseivel, intrikáival elrontani/elvenni a másik örömét.

A negyedik tanulság, hogy mindennek következménye van – még “odaát” is, még a fehér asztalnál is. Nem lehet hála nélkül, tisztátalan lélekkel részesévé válni a Nagy Ünneplésnek! Aki nem látja, az értéket, akinek nem fáj a szeretet hiánya, az önmaga fölött mondja ki ítéletét makacs önszeretete miatt, s azon se csodálkozhat, ha majd az utolsó pillanatban a Fényből kiesik, s kint találja magát a külső sötétségben, ahol “lesz majd sírás és fogcsikorgatás”, mert nincs ott az Isten, csak az Isten hiányának borzalmasan gyötrő kínja…

A megbocsátás és mi magunk!

A meg nem bocsátott sérelmek olyanok, mint a békés tengerbe vetett kövek, amelyek fodrozódást, örvényt keltve háborgatják a nyugodt vízfelszint. Ha egyszerre sok sérelem ér bennünket, életünk előzőleg nyugodt vize a bánat háborgó tengerévé válhat.

Idézzünk föl egy olyan alkalmat, amikor megbántottak minket. Ha keserűen ragaszkodtunk fájdalmunkhoz, nyoma sem volt békességünknek. Ha engedtük lelkünkbe lopakodni a harag és megbántottság érzését, azzal megzavarhattuk családunk, barátaink vagy munkatársaink békéjét is. Ha bosszúságunkat azután továbbadtuk másoknak, láthattuk, hogyan söpör keresztül fájdalmunk negatív hatása a családunkon, közösségünkön vagy munkahelyünkön.

A megbocsátás viszont csillapítja a zűrzavart, tompítja azt a vágyat, hogy haragunkat máson töltsük ki, összetart családokat, és harmóniát hoz emberi kapcsolatainkban. Olyan mint a nyugalom szigete a dühös tengeren: gyakran keressük, ám ritkán találjuk meg.

Mit jelent megbocsátani?

Néhány fontos tény a megbocsátásról:

- erkölcsi integritásunk veszélyeztetése nélkül is lehet megbocsátani.

- fájdalmas emlékeinket - amikor megbántottak bennünket, - könnyebben megváltoztathatjuk, mint gondolnánk.

- Empatikus készségünk fejlesztésével javíthatunk megbocsátó képességünkön.

Növelhetjük annak az esélyét, hogy megbocsássanak nekünk azok, akiket mi bántottunk meg, ha megfelelő módon, őszintén bocsánatot kérünk tőle.

- ha túl sokat foglalkozunk azzal, hogy mit gondolnak rólunk mások, képtelenek leszünk bocsánatot kérni, amikor megbántottunk valakit.

- akár egy röpke óra alatt is fejleszthetjük megbocsátó képességünket.

Mielőtt belefognánk a megbocsátás vizsgálatába, le kell szögeznünk, mit jelent a megbocsátás, és hogy hogyan használhatjuk ezt a kifejezést.

Amikor mások tettei megbántanak minket és sérelmet okoznak kapcsolatainkban, többféleképpen reagálhatunk. Cselekedeteinket a legtöbb esetben elsősorban saját becsületünk és biztonságunk megóvása motiválja. Reakcióink irányulhatnak kifelé, pl. visszavághatunk, elkerülhetjük a másikat, tudomást sem vehetünk vagy pletykálhatunk róla, esetleg véget vethetünk a kapcsolatnak. Igazságszolgáltatásként kihívhatjuk a rendőrséget, vagy beszélhetünk egy tanácsadóval. Becsületünk és biztonságunk megóvása érdekében befelé is irányulhatnak reakcióink: pl. azáltal, hogy fájó emlékeket idézünk fel, vagy azt mondogatjuk magunknak, hogy milyen rossz ember, aki megbántott, és terveket szövünk arról, hogyan állhatnánk bosszút rajta.

Nem engedhetjük, hogy mások bántó viselkedése folyamatosan kárt okozzon akár nekünk, akár másoknak. Azonban énünk védelmére irányuló motivációnk annyira erős, hogy könnyen kiölhet belőlünk bármilyen egyéb vágyat, ami a sérült kapcsolat meggyógyítását vagy helyreállítását célozná, ez pedig meggátolja, hogy megtegyük saját részünket a dolgok jobbra fordítása érdekében.

Megbocsátani annyit tesz, mint elfogadni a másik emberben lakozó értéket még akkor is, ha helytelen cselekedetét elítéljük.

Mitől ember az ember?

Mitől ember az ember?

A súlyától talán, a végtagjaitól vagy attól, hogy van feje?
Minden élőlénynek van súlya, tömege és többnyire feje is.
Ettől egészen biztosan nem.

Akkor attól, hogy emberi kinézése van?
Mi számít emberi kinézésnek, mert hiszen a lélektelen és élet nélküli viaszbábu is emberszerű, oly annyira, hogy a panoptikumban már majdnem köszönünk is neki.
Tehát a súly és a tömeg , a fej és az emberszerű kinézet még nem tesz valakit emberré...

Nyilván akkor a mozgás, a cselekvés és talán a hang is szerepet játszik ebben.
Vannak emberszerű és kinézetű robotok és működő szerkezetek, amelyek mennek, beszélnek és néha tesznek is valamit. Olykor nagyon hasonlítanak az emberre is.
Tehát a súly és a tömeg, a fej és az emberszerű kinézet, valamint a beszéd és az olykori cselekvés még nem tesz emberré...

Nem marad más, mint a gondolkozás és az intelligencia.
Sok élőlény gondolkodik és intelligens is, mégsem nevezzük őket embernek. Ilyenek a delfinek, amelyek nagyon racionálisak és intelligensek, de ilyen a polip, a tintahal is, amely nevével ellentétben nem hal, hanem a földkerekség egyik legintelligensebb, legokosabb és legcéltudatosabb „gondolkodó” élőlénye.
Embernek mégsem nevezzhetnénk őket.

Marad tehát a majom, a főemlős, amelynek van tömege, feje, keze és lába, cselekszik és beszél, tud gondolkodni, a maga módján beszélni és intelligensnek is nevezhető.
Emberszabású.
Azonban mégsem ember, bár az orangutan ( nevében: „erdei ember”) már ehhez meglehetősen közel áll.

Homo sapiens, a gondolkozó ember – tanítják az iskolákban, szerte a világban.
Azonban attól, hogy gondolkodik és emberszerű, még mindig nem tudjuk azt, hogy mitől is ember?
Mi az a különleges dolog, amitől ember az ember?

Biológiailag nincs nagy különbség az állatvilág főemlősei és az ember között. Például kaphatunk sertés szívbillentyűt, mert az elfogadható az emberi szervezet számára és nem löki azt ki.
A disznó elfogyasztása már majdnem kannibalizmus, annyira közel áll hozzánk.
A disznó nem piszkos állat és eredetileg nem is kövér. Erkölcsös (!) és rendkívül inetelligens: ha a koca jelenlétében csak gondolunk (!) is arra, hogy a kicsinyét megesszük, rögtön megvadul, mert érzékeli a gondolatainkat!
( Kínában nyomozó, figyelmeztető és jelző „kutyaként” hasznosítják csodálatos képességei miatt...)

A disznót lezüllesztették és mocskossá tették, össze-vissza keresztezték, hogy csak egyetlen dologra legyen jó: hogy megehessék!
Ezáltal minden nagyszerű és csodálatos képességeinek jó részét elveszítette, de faji korlátainak így az alján még mindig jobb sorsra érdemes.

Sok élőlény nagyszerűbb képességekkel rendelkezik, mint az ember. Tud repülni, vízalatt tartózkodni, sötétben is látni, ultrahangokat érzékelni, szélsebesen futni és a saját részére alkotni (!), menedéket, fészket építeni, barlangokat és járatokat létrehozni és eszközt is (!) készíteni, használni.
Az élővilág csodálatos és teljesen egységes, nincsen szüksége ahhoz, hogy mesterségesen létrehozzon dolgokat, mert enélkül is kiválóan meg tud élni.
A földi élővilágból egyetlen egy élőlény lóg ki: az ember!

Mégis mitől ember az ember?
Erre gyorsan az a válasz, „hogy annak születik!”
Tehát embernek születni kell, szögezhetjük ezt le kemény elszántsággal.
Jegyezzük meg, hogy attól vagyunk emberek, hogy annak születtünk!
Ez egy nagyon fontos szempont...
Ugyanis nem a kinézetünk, az emberszerű felépítésünk, a gondolkozásunk és cselekvésünk tesz emberré, hanem a születésünk...

A születéssel visznont az a baj, hogy sokan, nagyon sokan cáfolják azt a tudományosan megerősített tényt, hogy már fogantatásunk pillanatában meghatározásra kerülnek szüleinken keresztül olyan adottságaink és fizikai jellemzőink, amelyeket örökölünk és ezért is hasonlítunk valakire...ha szerencsénk van akkor a szüleinkre is...

Az öröklésbiológia szerint nem csak a szemünk színét, testmagasságunkat és szokásainkat (olyan vagy, mint anyád vagy apád stb. szoktuk hallani) örököljük, hanem hajlamainkat a betegségre és hozzáállásunkat az élet dolgaihoz is.

Attól tartunk valakti tehát embernek, ha ránézésre emberszerű (ami lehet megtévesztő is...), hogy beszél és gondolkodik (ami lehet megtévesztő is...), valamint intelligens, ami ugyan nem látszik, de feltételezzük róla, valamint azt is, hogy embernek született....lagalábbis látszólag.

Itt azért érezzük, hogy sántít valami...hol van itt az emberség, az érzékenység és érzelem, a „humanizmus” mint fő és rendíthetetlen ismérve az igazi embernek?
Ezek nem látszanak, viszont az előbbi fizikai és biológiai adottságokkal ezek mind megkerülhetők és utánozhatók, eljátszhatók!
Akkor rájuk is mondhatjuk, hogy valóban emberek?
Egyáltalán nem és pontosan itt van egy hatalmas szakadék, amelyet évezredek óta lassan és folyamatosan töltögetnek fel hazugságokkal a határvonal elmosása érdekében.

„A Gonosz legnagyobb hazugsága, létezésének tagadása!” – és ráadásul csak átmenetileg van a Földön!

Ennek a szakadéknek a neve: különbség!
Különbség az érzelmi és szeretettel teli emberiség és az ezzel nem rendelkező, csak emberszerű, de részvétet, szánalmat és szeretetet nem érző teremtésképtelen emberutánzatok között.
A különbség az ember és az emberutánzatok között semmilyen módon fel nem oldható!
Az emberszerű, de emberséget fel nem mutató törzsi faj között is örökletesen terjednek a tulajdonságok, melyeket biológia úton adnak át, de ezek közül egyik sem képes a lelket és az „emberséget” átadni.
A cselekvés és a jellem az ember második természete, mondhatnám az azonosítója.
Az egyik oldal az erkölcs, az élni és élni hagyni, alkalmazkodni és együttélni, jót akarni és boldogságra vágyni, alkotni, míg a másik oldal az akarni és még többet akarni, minden áron és minden módon, leigázni, rabolni, kifosztani, megölni azért, hogy nekem és csakis nekem több legyen – ez az ellenségeskedések és háborúk igazi oka!

A született jók, a jó emberek az emberséget adják át, a született rosszak, a rosssz „emberek” pedig az embertelenséget!
A született rossz tulajdonsága minden jónak és szépnek a kiforgatása, tönkretétele és saját magának eközben „született jónak” való beállítása, hogy ezen keresztül fúrja be parazita létét az emberiség testébe és nyerjen védelmet, jogot és ürügyet a puszta létére.
Ők az emberiség parazitái és pestisei.
Tevékenységüket álcázva „kiválasztottaknak” hivatják magukat, hogy született (!) gonoszságukat jó színben tüntessék fel, valamint tagadják képtelenségüket a teremtő és alkotó munkára, környezetük és embertársaik hasznára, emberiességük kimutatására.
Emberséggel, igazságtudattal, önkritikával nem rendelkeznek, de azt maguknak ugyanúgy megkövetelik, mert tapasztalták, hogy az előnyökkel jár és nekik csak ez a fontos, mindig hasznot húzni!
Csak ennyiben érdekli a dolog őket.
A született jó és a született rossz megváltoztathatatlan és céljuk feloldhatatlanul ellentmondásos!
Ez az életünk alapvetése és alaphelyzete, melyben mindnyájan személyesen (!) megmérettetünk és utat választunk.
A harmadik, a keverék embertípus pedig az (ők vannak a legtöbben), amelyik éppen úton van valamelyik oldal felé és személyesen választotta meg (!) követendő útirányát!
A jó kötelessége a harc a rossz ellen, a rosszé pedig az, hogy ezt az elhatározást cselekvésben is kierőszakolja, különben tett nélkül az elhatározás semmit sem ér, és a rossz győzedelmeskedik a jó felett.
Fény és árnyék, hideg és meleg, nagyszerű és silány, isteni és ördögi....ez mind választási lehetőség, személyiségünk és jellemünk, hitünk kialakítására.
A tét nagy.
A határtalan és fényes jövő vagy a korlátolt és bilincsbevert rabszolgasors....mindenkinek érdeme szerint.
Mitől ember tehát az ember?
Az igazi embert a született (!) emberutánzattól – nevezhetjük ezt akár székelyesen „emberállatnak” is – egyetlen nagyon fontos lelki, isteni adottság különbözteti meg egymástól, de láthatatlanul, hogy a dolog még érdekesebb legyen!

„Csak az erkölcs tesz emberré!”

Aki ezzel nem rendelkezik és nem is gyakorolja, életében felmutatni nem tudja és azt következetesen nem érvényesíti, valójában embernek nem nevezheti magát!
Az ember az erkölcsön keresztül válik igazán emberré és a részvéten, szereteten át pedig vasszívű harcosává eszméjének, hitének, hazájának és embertársainak (!) akár önfeláldozó tagjává!
Erkölcs nélkül csak tömegünk, súlyunk, méreteink és számaink vannak!

Erkölcs nélkül nincs igazi barátság, család, házasság és rendíthetetlen bajtársiasság sem!
Erkölcs...
Ízlelgessük ezt a szót és a benne megbúvó igazi és hatalmas erőt, melyet minden másodpercben és minden fogyatékos médiában folyamatosan pusztítanak és aláznak.
Erkölcs...
Hinni a munkádban és önmagadban, életcélodban.
Erkölcs...
Hinni a lányban, akit szeretsz, hinni a gyerekeidben és hinni a családodban.
Erkölcs...
Hinni az Isteni Örök Igazságban és hinni Magyarország Feltámadásában!
Erkölcs...
Amely megmutatja barátod és ellenséged és amely oldja fájdalmadat az igazságtalanságban.

Az erkölcs élesíti a látást és tisztává teszi a célt is.
Az erkölcstelenség magamutogatása pedig felfedi ellenségeink és emberállataink hitványságát és valódi embertelen biomassza arcát, mely valójában csak tömeg és méret, darabszám. Ők nem emberek!

„Csak az erkölcs tesz emberré!”

Az erkölcs mindig velünk lehet és velünk fog a sírba is szállni, de ott egyszerre átalakul valami hihetetlen csodává, hirtelen mi leszünk az erkölcsünk részei és a halhatatlanság napfényes világába repít minket.
Az erkölcs az örökkévalóság és az emberségünk kulcsa!
Hinni valakiben, valamiben, kitartani mellette jóban és rosszban – az erkölcsünk fogja diktálni ezt, mely nélkül még embernek sem nevezhetjük magunkat!

„Az erkölcs (a hűség) a becsületem!”: volt a legbátrabb katonák jelmondata a Világszabadságharcban!

Az erkölcs nélküli „emberben” soha nem bízhatunk! Mert embertelen, hazug és gyilkos, moráltalan!
Felismerés, tudás és bölcsesség kell ennek meglátásához, de ez mindig csak az erkölcsön keresztül lehetséges.

Ne felejtsd!

A homlokod a személyiséged, a jobb-bal kezed pedig az életed!

Család=Templom, a férjnek és a feleségnek is meg van a rendeltetése.

Hálás vagyok az Örökkévalónak, hogy világossá tette és teszi előttem mindazt az Eredeti Tervet és Rendet, melyet Ő számunkra megalkotott. Vágyom rá és kérem Őt, hogy építse meg eszerint és az Ő tökéletes akarata szerint azt a Templomot, mely a család… Mert Ő köztünk akar lakozni! … Miért? Mert Ő ilyen…

A gyermek egyszerű és őszinte, alázatos és engedékeny, mindent befogad és elhisz, nem aggódik önmagáért, mert feltétlen bizalommal van szülei iránt.