Pál
apostol írta ezt a korintusi keresztényeknek, akiket különösen kedvelt.
Csaknem két évet élt közöttük, 50 és 52 között. Isten igéjét ültette,
megvetette a keresztény közösség alapjait, melynek atyaként adott
életet.[1]
Néhány év múlva, amikor meglátogatta őket, egyesek nyilvánosan kétségbe vonták apostoli tekintélyét.[2]
Emiatt alá kellett húznia küldetésének nagyságát, azt a tényt, hogy nem
saját elhatározásából hirdeti az evangéliumot, hanem Isten
ösztönzésére. Isten igéjét előtte nem fedi lepel, mert a Szentlélek
felfedte neki az ige értelmét, annak fényében, ami Jézus Krisztusban
történt. Ezért tudja teljes szabadsággal megélni és hirdetni azt. Az
ige lehetővé teszi számára, hogy közösségre lépjen az Úrral, Jézussá
alakuljon, és így az Úr Lelke, a szabadság Lelke vezesse őt.
„Ahol az Úr Lelke, ott a szabadság.”
A feltámadt Jézus,
az Úr továbbra is – ugyanúgy, mint Pál korában – a Lélek révén működik
a történelemben, különösen a keresztény közösségben. Nekünk is megadja,
hogy megértsük az Evangélium teljes újdonságát, és a szívünkbe vési,
hogy életünk törvényévé váljon.
Nem
kívülről ránk erőltetett törvények vezetnek bennünket, nem vagyunk
rabszolgák, akiket meggyőződésük ellenére és beleegyezésük nélkül
kényszerítenek a parancsok. A keresztényt saját belső életének lényege
mozgatja, melyet a Szentlélek ültetett a szívébe a keresztség által. A
Lélek hangja vezeti, és Ő Jézus szavait ismétli, tárja fel teljes
szépségükben, az élet és az öröm kifejeződéseit. Rámutat, hogy ma is
időszerűek, megtanítja, hogy hogyan éljük, és egyidejűleg erőt is ad
hozzá, hogy gyakorlattá váltsuk.
Maga az Úr az, aki Szentlelke által eljön, hogy bennünk éljen és cselekedjen, élő evangéliummá alakítson minket.
Ez
tehát az igazi szabadság, ha az Úr vezet minket, az Ő Lelke, az Ő
igéje! Egyúttal ebben áll énünk legigazibb megvalósulása is.
„Ahol az Úr Lelke, ott a szabadság.”
Tudjuk viszont,
hogy ahhoz, hogy a Szentlélek működjön, teljes készséggel kell
hallgatnunk Őt. Készen arra, hogy – ha szükséges – megváltoztassuk
gondolkodásmódunkat, és teljesen azonosuljunk azzal, amit mond.
Az
ember könnyen enged a nyomásnak, és hagyja, hogy a társadalmi szokások
és elvárások rabszolgájává váljon, amiből hibás döntések fakadhatnak.
Ahhoz,
hogy megéljük az e havi életigét, meg kell tanulnunk határozott nemet
mondani a rosszra, ami a szívünkben születik, valahányszor engedünk a
kísértésnek, és olyan viselkedést veszünk fel, amely nem az Evangélium
szerint való; és meg kell tanulnunk biztos igent mondani Istennek
mindig, amikor arra hív bennünket, hogy igazságban és szeretetben
éljünk.
Így
felfedezzük majd a kereszt és a Lélek közötti kapcsolatot, ok-okozati
összefüggést. Minden vágás, minden metszés, minden önzésünkre kimondott
nem új fény, béke, öröm és szeretet forrása lesz, belső szabadság és önmegvalósítás: kitárt kapu a Lélek előtt.
Így
Ő ebben a pünkösdi időszakban még bőségesebben el tud árasztani
ajándékaival, és vezetni tud bennünket: Isten igaz gyermekei leszünk.
Egyre inkább megszabadulunk a rossztól, és egyre szabadabbak leszünk a szeretetre.
„Ahol az Úr Lelke, ott a szabadság.”
Ezt
a szabadságot találta meg az ENSZ egyik tisztségviselője is, miközben
utolsó megbízatását teljesítette az egyik balkáni országban. A rábízott
feladatok igen jó jövedelmet biztosítottak, ugyanakkor túlságosan sok
elfoglaltsággal jártak. A legfőbb nehézség a családtól való gyakori és
hosszú távollét volt. Amikor pedig hazamehetett, nehezen tudta maga
mögött hagyni a munka terhét, hogy szabadon a gyermekeinek és a
feleségének szentelje magát.
Váratlanul
áthelyezték a körzet egy másik városába, ahová lehetetlen lett volna
magával vinnie a családját; mert bár nem sokkal azelőtt tűzszüneti
megállapodást írtak alá, az ellenségeskedés tovább folytatódott. Mit
tegyen? Mi ér többet, a karrier, vagy a család? Hosszasan beszélgetett
erről feleségével, akivel egy ideje elkötelezett keresztény életet
éltek. Kérték a Szentlélek fényét, és próbálták együtt megérteni, vajon
mi lehet Isten akarata családjuk számára. Végül megszületett a döntés:
otthagyja ezt az annyira áhított munkát. Szokatlan választás volt ez
abban a szakmai közegben. „A döntéshez szükséges erő a feleségemmel
meglévő kölcsönös szeretet gyümölcse volt” – mesélte később a férj. „Ő
sohasem éreztette velem, hogy milyen kellemetlenségeket okoztam neki.
Én pedig az anyagi biztonságon és a karrieren túl megpróbáltam a család
javát keresni, és megtaláltam a belső szabadságot.”
Chiara Lubich