péntek

Az Élet Igéje 2009. december

„Ugyanígy a ti világosságotok is világítson az embereknek, hogy jótetteiteket látva dicsőítsék mennyei Atyátokat.” (Mt 5,16) [1]

[…]
A világosság a jócselekedetekben nyilvánul meg, a keresztények jócselekedetei által ragyog fel.
Azt mondod, nemcsak a keresztények tesznek jót. Sokan dolgoznak a haladásért, házakat építenek, előmozdítják az igazságosságot.
Igazad van. Természetesen a keresztények is megteszik, és meg is kell tenniük mindezt. De a keresztény sajátos feladata nem csupán ez. Neki új lelkülettel kell a jócselekedeteket véghezvinnie, olyan lelkülettel, amely által már nem ő él önmagában, hanem Krisztus él benne.
Az evangélista valójában nemcsak a szeretet egyes tetteire gondol – mint például a rabok meglátogatása, a ruhátlanok felöltöztetése, vagy az irgalmasság többi cselekedeteinek alkalmazása a kor igényei szerint –, hanem arra, hogy a keresztény egész életével oly mértékben igazodjon Isten akaratához, hogy így az élete egyetlen nagy jótetté váljon. Ha a keresztény így cselekszik, akkor „áttetsző”, és a dicséret, amit tetteiért kap, nem neki szól majd, hanem Krisztusnak benne, és Isten fog megjelenni általa a világban. A keresztény feladata tehát az, hogy hagyja átragyogni önmagán a benne lakó fényt, hogy Isten jelenlétének „jele” legyen az emberek között.

„Ugyanígy a ti világosságotok is világítson az embereknek, hogy jótetteiteket látva dicsőítsék mennyei Atyátokat.”

Ha az egyes hívők jócselekedeteinek ez a szerepe, akkor a világban élő keresztény közösségnek is ugyanilyen sajátos szerepe van: az életével kell megmutatnia Isten jelenlétét, amely ott tapasztalható, ahol ketten vagy hárman egyek az Ő nevében, ahogy Jézus az idők végezetéig megígérte egyházának.
Az ősegyház nagy jelentőséget tulajdonított Jézus e szavainak. Különösen a nehéz helyzetekben, amikor a keresztényeket megrágalmazták, az egyház arra biztatta tagjait, hogy ne erőszakkal válaszoljanak, hanem a magatartásukkal cáfolják meg az ellenük felhozott vádakat.
A Tituszhoz írt levélben ezt olvassuk: „Buzdítsd az ifjakat, hogy mindenben fegyelmezetten éljenek. Magad járj elöl jó példával, a tanításban légy kifogástalan és komoly. Beszéded legyen találó, megcáfolhatatlan. Hadd valljon szégyent az ellenfél, mivel semmi rosszat nem tud ránk fogni.”[2]

„Ugyanígy a ti világosságotok is világítson az embereknek, hogy jótetteiteket látva dicsőítsék mennyei Atyátokat.”

A világban ma is a keresztények élete az a fény, amely képes elvezetni az embereket Istenhez.
Elmondok egy történetet.
Antonietta Szardínia szigetéről való, de Franciaországba, Grenoble-ba kellett költöznie a munkája miatt. Ott egy olyan hivatalban dolgozott, ahol sokan közönyösen, felületesen végezték munkájukat. Antonietta, keresztény lévén, mindegyikükben Jézust szerette volna szolgálni. Mindenkinek segített, mindig nyugodt volt és mosolygós. Gyakran előfordult, hogy valaki felháborodottan rákiabált, és rajta töltötte ki a haragját: „Ha ilyen lelkesen dolgozol, gépeld le az én részemet is!”
Ő hallgatott és tovább dolgozott. Tudta, hogy ezek az emberek nem rosszak, és biztosan megvan mindegyiküknek a maga baja.
Egyik nap – a többiek távollétében – odament hozzá a főnöke.
– Árulja már el nekem, hogyan képes arra, hogy nem veszíti el soha a türelmét, és még mosolyogni is tud mindig? – kérdezte.
– Megpróbálok mindig nyugodt lenni, igyekszem a dolgok jó oldalát nézni – csak ennyit válaszolt.
A főnöke az asztalra csapott.
– Nem. Itt valamiképpen Isten van a dologban, különben ez lehetetlen lenne. És gondoljon bele, én eddig nem hittem Istenben! – mondta megindultan.
Néhány nappal később hívatták Antoniettát az igazgatóságra, és közölték vele, hogy áthelyezik egy másik irodába, hogy – amint az igazgató mondta – „azt is alakítsa át ugyanúgy.”

„Ugyanígy a ti világosságotok is világítson az embereknek, hogy jótetteiteket látva dicsőítsék mennyei Atyátokat.”

Chiara Lubich


[1] Az Élet Igéje, 1979. augusztus
Megjelent: Chiara Lubich és más keresztények: Éljük az Igét II., Budapest, 2008, 37-39. o. [2] Tit 2,6-8

szerda

Annak érdekében, hogy a Jézustól jött szerelmesleveled valóban eljusson azokhoz az emberekhez, akiknek küldte, hadd álljon itt néhány általános torzulás, amit el kell kerülnöd: a) becstelenség: mint például feltupírozni a költségszámládat, lopni a vállalat idejét vagy hazavinni dolgokat, amikről úgy gondolod, úgysem fognak hiányozni senkinek. b) vonakodó, sértődött hozzáállás, ha egy barát, egy munkatárs vagy a főnök arra kér, hogy tedd meg a második mérföldet is, és segíts egy alkalmatlan időpontban. c) hanyag munkavégzés, ami minőségen aluli termékben vagy szolgáltatásban mutatkozik meg. d) megbízhatatlanság és állhatatlanság – például nem lehet rád számítani, hogy ott legyél, ahol lenned kellene, vagy hogy eleget tegyél a kötelességeidnek. e) ünneprontás. Azok a keresztények, akikből hiányzik a humorérzék és a rugalmasság, akik úgy viselkednek, mintha öröm-károsultak lennének, ártanak Krisztus ügyének. f) sértődékenység: ha folyton az érzéseidről beszélsz, könnyen felzaklatnak a dolgok, és túlreagálod az akaratlan sértéseket is. g) hisztizés – ha morgós és zsémbes vagy, mert a dolgok nem úgy alakulnak, ahogy te szeretnéd. h) „szentjózsef-kór” ami arra késztet, hogy önigazult és fölényes stílusban beszélj. Mivel „ismer és olvas mindenki”, őrizkedj ezektől a viselkedésformáktól, amelyek eltorzítják azt az életadó üzenetet, amelyet Isten rajtad keresztül akar elküldeni másoknak!

„A vidám szív a legjobb orvosság.” (Példabeszédek 17:22)

Az első, hogy hiába a meghívó, ha nem reagálnak rá. Hiába a szép szó, ha süket fülekre talál. Hiába a meghallott isteni hívogatás, ha nem érti/érzi meg valaki a mögöttes lényeget – Isten szeret, s szeretetből cselekszik -, akkor azt sem tudja, miről marad le végérvényesen.

A második tanulság, hogy az utolsó pillanatokban is be lehet kerülni az Isten országába, ott lehet üldögélni a nagy lakomán, de még onnan is kipenderíthetik az embert, ha nem fogja fel, hogy milyen az a Hely, ahol ő most ott vendégként ott lehet… Ünneplő(!) gyülekezet ez, s az ünneplésnek koreográfiája, sőt egyéb kellékei is vannak! Mert el lehet fogyasztani a sült halat újságpapírból kibontva is, de a karácsonyi ünneplő asztalra tenni ilyen “csomagolásban” azért az… mégiscsak érzéketlenség lenne! Ahol mi magunk is nagyon-nagyon fontosak vagyunk a meghívó “házigazda” számára, ott nem lehetünk nyersek, magunknak valók, cinikusak, pökhendiek… Illik elfogadni a “játékszabályokat”, hogy az ünnep mindenkinek ünnep legyen.

A harmadik tanulság, hogy még a mennyország kapujától nem messze, a túloldalon is lesznek ünneprontók. Az Isten világát az ember világától elválasztó kapun innen meg szinte magától értődő, hogy vannak, élnek közöttünk olyanok, akik egyenesen élvezetet találnak abban, ha mások örömét elronthatják… Hasonlatosak ők a kicsiny gyermekekhez, amikor is az egyik kisgyermek felépít magának valamit, s a másik – aki még nem képes építeni -, látható élvezettel lerombolja azt. Aki lelkileg kiskorú – s lehet ennek ellenére több diplomája is -, az nemcsak irigykedik mások sikereit látva, de igyekszik gonosz megjegyzéseivel, intrikáival elrontani/elvenni a másik örömét.

A negyedik tanulság, hogy mindennek következménye van – még “odaát” is, még a fehér asztalnál is. Nem lehet hála nélkül, tisztátalan lélekkel részesévé válni a Nagy Ünneplésnek! Aki nem látja, az értéket, akinek nem fáj a szeretet hiánya, az önmaga fölött mondja ki ítéletét makacs önszeretete miatt, s azon se csodálkozhat, ha majd az utolsó pillanatban a Fényből kiesik, s kint találja magát a külső sötétségben, ahol “lesz majd sírás és fogcsikorgatás”, mert nincs ott az Isten, csak az Isten hiányának borzalmasan gyötrő kínja…

vasárnap

A megbocsátás és mi magunk!

A meg nem bocsátott sérelmek olyanok, mint a békés tengerbe vetett kövek, amelyek fodrozódást, örvényt keltve háborgatják a nyugodt vízfelszint. Ha egyszerre sok sérelem ér bennünket, életünk előzőleg nyugodt vize a bánat háborgó tengerévé válhat.

Idézzünk föl egy olyan alkalmat, amikor megbántottak minket. Ha keserűen ragaszkodtunk fájdalmunkhoz, nyoma sem volt békességünknek. Ha engedtük lelkünkbe lopakodni a harag és megbántottság érzését, azzal megzavarhattuk családunk, barátaink vagy munkatársaink békéjét is. Ha bosszúságunkat azután továbbadtuk másoknak, láthattuk, hogyan söpör keresztül fájdalmunk negatív hatása a családunkon, közösségünkön vagy munkahelyünkön.

A megbocsátás viszont csillapítja a zűrzavart, tompítja azt a vágyat, hogy haragunkat máson töltsük ki, összetart családokat, és harmóniát hoz emberi kapcsolatainkban. Olyan mint a nyugalom szigete a dühös tengeren: gyakran keressük, ám ritkán találjuk meg.

Mit jelent megbocsátani?

Néhány fontos tény a megbocsátásról:

- erkölcsi integritásunk veszélyeztetése nélkül is lehet megbocsátani.

- fájdalmas emlékeinket - amikor megbántottak bennünket, - könnyebben megváltoztathatjuk, mint gondolnánk.

- Empatikus készségünk fejlesztésével javíthatunk megbocsátó képességünkön.

Növelhetjük annak az esélyét, hogy megbocsássanak nekünk azok, akiket mi bántottunk meg, ha megfelelő módon, őszintén bocsánatot kérünk tőle.

- ha túl sokat foglalkozunk azzal, hogy mit gondolnak rólunk mások, képtelenek leszünk bocsánatot kérni, amikor megbántottunk valakit.

- akár egy röpke óra alatt is fejleszthetjük megbocsátó képességünket.

Mielőtt belefognánk a megbocsátás vizsgálatába, le kell szögeznünk, mit jelent a megbocsátás, és hogy hogyan használhatjuk ezt a kifejezést.

Amikor mások tettei megbántanak minket és sérelmet okoznak kapcsolatainkban, többféleképpen reagálhatunk. Cselekedeteinket a legtöbb esetben elsősorban saját becsületünk és biztonságunk megóvása motiválja. Reakcióink irányulhatnak kifelé, pl. visszavághatunk, elkerülhetjük a másikat, tudomást sem vehetünk vagy pletykálhatunk róla, esetleg véget vethetünk a kapcsolatnak. Igazságszolgáltatásként kihívhatjuk a rendőrséget, vagy beszélhetünk egy tanácsadóval. Becsületünk és biztonságunk megóvása érdekében befelé is irányulhatnak reakcióink: pl. azáltal, hogy fájó emlékeket idézünk fel, vagy azt mondogatjuk magunknak, hogy milyen rossz ember, aki megbántott, és terveket szövünk arról, hogyan állhatnánk bosszút rajta.

Nem engedhetjük, hogy mások bántó viselkedése folyamatosan kárt okozzon akár nekünk, akár másoknak. Azonban énünk védelmére irányuló motivációnk annyira erős, hogy könnyen kiölhet belőlünk bármilyen egyéb vágyat, ami a sérült kapcsolat meggyógyítását vagy helyreállítását célozná, ez pedig meggátolja, hogy megtegyük saját részünket a dolgok jobbra fordítása érdekében.

Megbocsátani annyit tesz, mint elfogadni a másik emberben lakozó értéket még akkor is, ha helytelen cselekedetét elítéljük.

szerda

Az Élet Igéje 2009. november

„Könnyebb a tevének átmenni a tű fokán, mint a gazdagnak bejutni az Isten országába.” (Mt 19,24) [1]

[…]
Megdöbbent ez a mondat?
Azt hiszem, igazad van, ha meglepődsz rajta, és elgondolkodsz azon, hogy mit is tehetnél. Jézus semmit sem mondott véletlenül. Komolyan kell tehát vennünk ezeket a szavakat, ne próbáljuk tompítani a jelentésüket!
Próbáljuk inkább megérteni Jézus viselkedése alapján, hogy mit is akart mondani, hogyan is viselkedett Ő a gazdagokkal! Jómódú emberekkel is barátkozott. Zakeusnak, aki csak a vagyona felét ajándékozta oda, ezt mondja: ma üdvösség köszöntött e házra.
Az Apostolok Cselekedetei arról tanúskodnak, hogy az ősegyházban szabadon gyakorolták a vagyonközösséget, nem volt kötelező teljesen lemondani a javakról.
Jézusnak tehát nem az volt a szándéka, hogy kizárólag olyan emberekből alapítson közösséget, akik az Ő hívására otthagyják minden vagyonukat és úgy követik Őt […].
Mégis azt mondja:

Könnyebb a tevének átmenni a tű fokán, mint a gazdagnak bejutni az Isten országába.”

Mit ítél el hát Jézus? Nem a földi javakat, hanem a hozzájuk ragaszkodó gazdag embert.
Miért?
Mert egyértelmű, hogy minden Istené, a gazdag viszont úgy viselkedik, mintha vagyona az övé volna.
Tény, hogy a vagyon könnyen elfoglalhatja Isten helyét az ember szívében, elvakulttá teheti, és szabad utat engedhet a rossz hajlamoknak. Pál apostol írja: „Akik meg akarnak gazdagodni, kísértésbe esnek, sok esztelen és káros kívánság kelepcéjébe, amelyek romlásba és kárhozatba döntik az embert.”[2]
Már Platón megállapította: „Lehetetlen, hogy egy rendkívül jó ember egyben rendkívül gazdag is legyen.”
Mit tegyen tehát az, aki jómódú? Mindenekelőtt legyen szabad a szíve, teljesen nyitott Isten előtt. Vagyona kezelőjének tekintse magát, és ne feledkezzen meg arról, hogy vagyonát „társadalmi adósság” terheli – ahogy azt II. János Pál mondta.
A gazdagság önmagában nem rossz, nem megvetendő, de helyesen kell élni vele.
Ne a kezünk, hanem a szívünk legyen távol a pénztől! Tanuljuk meg mások javára felhasználni!
Aki gazdag, az legyen a többiekért gazdag!

Könnyebb a tevének átmenni a tű fokán, mint a gazdagnak bejutni az Isten országába.”

Talán úgy gondolod, hogy egyáltalán nem vagy gazdag, tehát ezek a szavak nem vonatkoznak rád.
Vigyázz! E kijelentés után a tanítványok is megdöbbenten kérdezték Krisztustól: „Hát akkor ki üdvözülhet?”[3] Ez világosan mutatja, hogy szavai mindenkihez szólnak.
Még annak a szíve is ragaszkodhat ezer földi dologhoz, aki mindent elhagyott Krisztus követéséért. Még egy koldus is lehet gazdag Isten előtt, ha szitkozódik, amikor valaki hozzányúl a tarisznyájához.
[…]
Chiara Lubich


[1] Az Élet Igéje, 1979. július
Megjelent: Chiara Lubich és más keresztények: Éljük az Igét II., Budapest, 2008, 29-30. o. [2] 1Tim 6,9
[3] Mt 19,25

Mitől ember az ember?

Mitől ember az ember?

A súlyától talán, a végtagjaitól vagy attól, hogy van feje?
Minden élőlénynek van súlya, tömege és többnyire feje is.
Ettől egészen biztosan nem.

Akkor attól, hogy emberi kinézése van?
Mi számít emberi kinézésnek, mert hiszen a lélektelen és élet nélküli viaszbábu is emberszerű, oly annyira, hogy a panoptikumban már majdnem köszönünk is neki.
Tehát a súly és a tömeg , a fej és az emberszerű kinézet még nem tesz valakit emberré...

Nyilván akkor a mozgás, a cselekvés és talán a hang is szerepet játszik ebben.
Vannak emberszerű és kinézetű robotok és működő szerkezetek, amelyek mennek, beszélnek és néha tesznek is valamit. Olykor nagyon hasonlítanak az emberre is.
Tehát a súly és a tömeg, a fej és az emberszerű kinézet, valamint a beszéd és az olykori cselekvés még nem tesz emberré...

Nem marad más, mint a gondolkozás és az intelligencia.
Sok élőlény gondolkodik és intelligens is, mégsem nevezzük őket embernek. Ilyenek a delfinek, amelyek nagyon racionálisak és intelligensek, de ilyen a polip, a tintahal is, amely nevével ellentétben nem hal, hanem a földkerekség egyik legintelligensebb, legokosabb és legcéltudatosabb „gondolkodó” élőlénye.
Embernek mégsem nevezzhetnénk őket.

Marad tehát a majom, a főemlős, amelynek van tömege, feje, keze és lába, cselekszik és beszél, tud gondolkodni, a maga módján beszélni és intelligensnek is nevezhető.
Emberszabású.
Azonban mégsem ember, bár az orangutan ( nevében: „erdei ember”) már ehhez meglehetősen közel áll.

Homo sapiens, a gondolkozó ember – tanítják az iskolákban, szerte a világban.
Azonban attól, hogy gondolkodik és emberszerű, még mindig nem tudjuk azt, hogy mitől is ember?
Mi az a különleges dolog, amitől ember az ember?

Biológiailag nincs nagy különbség az állatvilág főemlősei és az ember között. Például kaphatunk sertés szívbillentyűt, mert az elfogadható az emberi szervezet számára és nem löki azt ki.
A disznó elfogyasztása már majdnem kannibalizmus, annyira közel áll hozzánk.
A disznó nem piszkos állat és eredetileg nem is kövér. Erkölcsös (!) és rendkívül inetelligens: ha a koca jelenlétében csak gondolunk (!) is arra, hogy a kicsinyét megesszük, rögtön megvadul, mert érzékeli a gondolatainkat!
( Kínában nyomozó, figyelmeztető és jelző „kutyaként” hasznosítják csodálatos képességei miatt...)

A disznót lezüllesztették és mocskossá tették, össze-vissza keresztezték, hogy csak egyetlen dologra legyen jó: hogy megehessék!
Ezáltal minden nagyszerű és csodálatos képességeinek jó részét elveszítette, de faji korlátainak így az alján még mindig jobb sorsra érdemes.

Sok élőlény nagyszerűbb képességekkel rendelkezik, mint az ember. Tud repülni, vízalatt tartózkodni, sötétben is látni, ultrahangokat érzékelni, szélsebesen futni és a saját részére alkotni (!), menedéket, fészket építeni, barlangokat és járatokat létrehozni és eszközt is (!) készíteni, használni.
Az élővilág csodálatos és teljesen egységes, nincsen szüksége ahhoz, hogy mesterségesen létrehozzon dolgokat, mert enélkül is kiválóan meg tud élni.
A földi élővilágból egyetlen egy élőlény lóg ki: az ember!

Mégis mitől ember az ember?
Erre gyorsan az a válasz, „hogy annak születik!”
Tehát embernek születni kell, szögezhetjük ezt le kemény elszántsággal.
Jegyezzük meg, hogy attól vagyunk emberek, hogy annak születtünk!
Ez egy nagyon fontos szempont...
Ugyanis nem a kinézetünk, az emberszerű felépítésünk, a gondolkozásunk és cselekvésünk tesz emberré, hanem a születésünk...

A születéssel visznont az a baj, hogy sokan, nagyon sokan cáfolják azt a tudományosan megerősített tényt, hogy már fogantatásunk pillanatában meghatározásra kerülnek szüleinken keresztül olyan adottságaink és fizikai jellemzőink, amelyeket örökölünk és ezért is hasonlítunk valakire...ha szerencsénk van akkor a szüleinkre is...

Az öröklésbiológia szerint nem csak a szemünk színét, testmagasságunkat és szokásainkat (olyan vagy, mint anyád vagy apád stb. szoktuk hallani) örököljük, hanem hajlamainkat a betegségre és hozzáállásunkat az élet dolgaihoz is.

Attól tartunk valakti tehát embernek, ha ránézésre emberszerű (ami lehet megtévesztő is...), hogy beszél és gondolkodik (ami lehet megtévesztő is...), valamint intelligens, ami ugyan nem látszik, de feltételezzük róla, valamint azt is, hogy embernek született....lagalábbis látszólag.

Itt azért érezzük, hogy sántít valami...hol van itt az emberség, az érzékenység és érzelem, a „humanizmus” mint fő és rendíthetetlen ismérve az igazi embernek?
Ezek nem látszanak, viszont az előbbi fizikai és biológiai adottságokkal ezek mind megkerülhetők és utánozhatók, eljátszhatók!
Akkor rájuk is mondhatjuk, hogy valóban emberek?
Egyáltalán nem és pontosan itt van egy hatalmas szakadék, amelyet évezredek óta lassan és folyamatosan töltögetnek fel hazugságokkal a határvonal elmosása érdekében.

„A Gonosz legnagyobb hazugsága, létezésének tagadása!” – és ráadásul csak átmenetileg van a Földön!

Ennek a szakadéknek a neve: különbség!
Különbség az érzelmi és szeretettel teli emberiség és az ezzel nem rendelkező, csak emberszerű, de részvétet, szánalmat és szeretetet nem érző teremtésképtelen emberutánzatok között.
A különbség az ember és az emberutánzatok között semmilyen módon fel nem oldható!
Az emberszerű, de emberséget fel nem mutató törzsi faj között is örökletesen terjednek a tulajdonságok, melyeket biológia úton adnak át, de ezek közül egyik sem képes a lelket és az „emberséget” átadni.
A cselekvés és a jellem az ember második természete, mondhatnám az azonosítója.
Az egyik oldal az erkölcs, az élni és élni hagyni, alkalmazkodni és együttélni, jót akarni és boldogságra vágyni, alkotni, míg a másik oldal az akarni és még többet akarni, minden áron és minden módon, leigázni, rabolni, kifosztani, megölni azért, hogy nekem és csakis nekem több legyen – ez az ellenségeskedések és háborúk igazi oka!

A született jók, a jó emberek az emberséget adják át, a született rosszak, a rosssz „emberek” pedig az embertelenséget!
A született rossz tulajdonsága minden jónak és szépnek a kiforgatása, tönkretétele és saját magának eközben „született jónak” való beállítása, hogy ezen keresztül fúrja be parazita létét az emberiség testébe és nyerjen védelmet, jogot és ürügyet a puszta létére.
Ők az emberiség parazitái és pestisei.
Tevékenységüket álcázva „kiválasztottaknak” hivatják magukat, hogy született (!) gonoszságukat jó színben tüntessék fel, valamint tagadják képtelenségüket a teremtő és alkotó munkára, környezetük és embertársaik hasznára, emberiességük kimutatására.
Emberséggel, igazságtudattal, önkritikával nem rendelkeznek, de azt maguknak ugyanúgy megkövetelik, mert tapasztalták, hogy az előnyökkel jár és nekik csak ez a fontos, mindig hasznot húzni!
Csak ennyiben érdekli a dolog őket.
A született jó és a született rossz megváltoztathatatlan és céljuk feloldhatatlanul ellentmondásos!
Ez az életünk alapvetése és alaphelyzete, melyben mindnyájan személyesen (!) megmérettetünk és utat választunk.
A harmadik, a keverék embertípus pedig az (ők vannak a legtöbben), amelyik éppen úton van valamelyik oldal felé és személyesen választotta meg (!) követendő útirányát!
A jó kötelessége a harc a rossz ellen, a rosszé pedig az, hogy ezt az elhatározást cselekvésben is kierőszakolja, különben tett nélkül az elhatározás semmit sem ér, és a rossz győzedelmeskedik a jó felett.
Fény és árnyék, hideg és meleg, nagyszerű és silány, isteni és ördögi....ez mind választási lehetőség, személyiségünk és jellemünk, hitünk kialakítására.
A tét nagy.
A határtalan és fényes jövő vagy a korlátolt és bilincsbevert rabszolgasors....mindenkinek érdeme szerint.
Mitől ember tehát az ember?
Az igazi embert a született (!) emberutánzattól – nevezhetjük ezt akár székelyesen „emberállatnak” is – egyetlen nagyon fontos lelki, isteni adottság különbözteti meg egymástól, de láthatatlanul, hogy a dolog még érdekesebb legyen!

„Csak az erkölcs tesz emberré!”

Aki ezzel nem rendelkezik és nem is gyakorolja, életében felmutatni nem tudja és azt következetesen nem érvényesíti, valójában embernek nem nevezheti magát!
Az ember az erkölcsön keresztül válik igazán emberré és a részvéten, szereteten át pedig vasszívű harcosává eszméjének, hitének, hazájának és embertársainak (!) akár önfeláldozó tagjává!
Erkölcs nélkül csak tömegünk, súlyunk, méreteink és számaink vannak!

Erkölcs nélkül nincs igazi barátság, család, házasság és rendíthetetlen bajtársiasság sem!
Erkölcs...
Ízlelgessük ezt a szót és a benne megbúvó igazi és hatalmas erőt, melyet minden másodpercben és minden fogyatékos médiában folyamatosan pusztítanak és aláznak.
Erkölcs...
Hinni a munkádban és önmagadban, életcélodban.
Erkölcs...
Hinni a lányban, akit szeretsz, hinni a gyerekeidben és hinni a családodban.
Erkölcs...
Hinni az Isteni Örök Igazságban és hinni Magyarország Feltámadásában!
Erkölcs...
Amely megmutatja barátod és ellenséged és amely oldja fájdalmadat az igazságtalanságban.

Az erkölcs élesíti a látást és tisztává teszi a célt is.
Az erkölcstelenség magamutogatása pedig felfedi ellenségeink és emberállataink hitványságát és valódi embertelen biomassza arcát, mely valójában csak tömeg és méret, darabszám. Ők nem emberek!

„Csak az erkölcs tesz emberré!”

Az erkölcs mindig velünk lehet és velünk fog a sírba is szállni, de ott egyszerre átalakul valami hihetetlen csodává, hirtelen mi leszünk az erkölcsünk részei és a halhatatlanság napfényes világába repít minket.
Az erkölcs az örökkévalóság és az emberségünk kulcsa!
Hinni valakiben, valamiben, kitartani mellette jóban és rosszban – az erkölcsünk fogja diktálni ezt, mely nélkül még embernek sem nevezhetjük magunkat!

„Az erkölcs (a hűség) a becsületem!”: volt a legbátrabb katonák jelmondata a Világszabadságharcban!

Az erkölcs nélküli „emberben” soha nem bízhatunk! Mert embertelen, hazug és gyilkos, moráltalan!
Felismerés, tudás és bölcsesség kell ennek meglátásához, de ez mindig csak az erkölcsön keresztül lehetséges.

hétfő

Az Élet Igéje 2009. október

„Állhatatossággal fogjátok megmenteni lelketeket.” (Lk 21,19)[1]
[…]
Állhatatosság. Így fordítható a jelentésekben gazdag görög szó, de a türelmet, a kitartást, a szembeszegülést és a bizalmat is értjük alatta.
Az állhatatosság szükséges és elengedhetetlen, amikor szenvedünk, amikor kísértésnek vagyunk kitéve, amikor elbizonytalanodunk, amikor hat ránk a világ csábítása, vagy amikor üldöztetés ér.
Gondolom, voltál te is ilyen helyzetben, és már tapasztaltad, hogy állhatatosság nélkül összeroppantál volna. Talán el is buktál. Lehet, hogy most is hasonlóan fájdalmas helyzetben élsz.
Vajon mit tehetsz?
Szedd össze magad és tarts ki, légy állhatatos!
Különben nem illet meg a „keresztény” név.
Tudod, hogy annak, aki Krisztust akarja követni, minden nap magára kell vennie keresztjét, és legalább az akaratával szeretnie kell a fájdalmat. A keresztény hivatása hivatás az állhatatosságra.
Pál apostol úgy mutatja be a közösségnek saját állhatatosságát, mint a hiteles keresztény élet ismérvét.
És nem fél attól sem, hogy a csodákkal egy szinten említse.
Ha szeretjük a keresztet és állhatatosak leszünk, akkor Krisztust követjük, aki az égben van, tehát üdvözülni fogunk.
„Állhatatossággal fogjátok megmenteni lelketeket.”
Kétféle embertípusról beszélhetünk. Azokról, akik érzik a hívást, hogy igazi keresztények legyenek, de ez a hívás úgy hullik lelkükbe, mint a mag a köves talajba. Lelkesedésük szalmaláng, nem marad belőle semmi.
Mások meg úgy fogadják be a hívást, mint jó föld a magot. És a keresztény élet kicsírázik, növekszik, legyőzi a nehézségeket, ellenáll a viharoknak.
Ők állhatatosak, és „állhatatossággal fogjátok megmenteni lelketeket”.
Természetesen, ha te is állhatatos akarsz lenni, nem elég a magad erejére támaszkodni.
Isten segítségére van szükséged.
Pál apostol az Istent az „állhatatosság Istenének”[2] hívja. Tőle kell tehát kérned az állhatatosságot, és Ő megadja.
Ha keresztény vagy, nem elégedhetsz meg azzal, hogy meg vagy keresztelve, és néha eleget teszel egy-két vallási előírásnak, vagy végzel néhány jócselekedetet. Növekedned kell a keresztény életben. A lelki fejlődés pedig csak próbatételek, fájdalmak, nehézségek és harcok útján lehetséges.
Aki szeret, az valóban állhatatos tud maradni. A szeretet nem ismer akadályt, nem ismer nehézséget, nem az áldozatot nézi. Az állhatatosság a megpróbált szeretet maga.
[…]
Mária az állhatatosság asszonya.
Kérd Istent, hogy lobbantsa lángra szívedben a szeretetet iránta; ebből fakad majd az állhatatosság az élet minden nehézségében, és így megmentheted lelkedet.
„Állhatatossággal fogjátok megmenteni lelketeket.”
Ennél is többről van szó. Az állhatatosság átragad másokra is. Aki állhatatos, az bátorítja a többieket is, hogy mindvégig kitartsanak.
[…]
Törjünk a magasba! Egyetlen életünk van, az is rövid. Szorítsuk össze a fogunkat nap mint nap, győzzük le a nehézségeket egymás után, hogy kövessük Krisztust… és meg fogjuk menteni lelkünket.
Chiara Lubich

[1] Az Élet Igéje, 1979. június
Megjelent: Chiara Lubich és más keresztények: Éljük az Igét II., Budapest, 2008, 17-19. o. [2] Róm 15,5

szombat

Az Élet Igéje 2009. szeptember

„Ezért ti elsősorban az Isten országát és annak igazságát keressétek, s ezeket mind megkapjátok hozzá.” (Mt 6,33)*
Az egész evangélium forradalom. Krisztusnak nincs olyan szava, amely felül ne múlná az emberi szavakat. Hallgasd csak meg: Ezért ti elsősorban az Isten országát és annak igazságát keressétek, s ezeket mind megkapjátok hozzá.”
Ezeket azt jelenti, hogy az élethez szükséges dolgokat.
Az ember legfőbb gondja általában az, hogy aggódva keresi mindazt, ami létének biztonságot ad. Bizonyára te is így vagy vele. Jézus azonban az Ő látásmódját állítja eléd, az Ő cselekvésmódját kínálja fel. Arra kér, hogy ne úgy viselkedj, ahogy általában szokás, és azt, hogy ne csak egyszer, hanem mindig ehhez tartsd magad, ami azt jelenti, hogy elsősorban Isten országát keresd.
Ha egész lényeddel Isten felé fordulsz, és mindent megteszel azért, hogy Ő uralkodjék benned, és a többiekben is – azaz törvényei szerint irányítod az életedet – akkor az Atya minden nap megadja, amire szükséged van.
Ha azonban elsősorban önmagaddal vagy elfoglalva, akkor egy idő után csak az e világi dolgokkal fogsz törődni, akkor ezek rabul ejtenek majd téged. Ez lesz a legfőbb kérdés számodra, ez lesz minden erőfeszítésed célja, és így beleesel abba a súlyos kísértésbe, hogy csak a saját erődre számítasz és egyre kevésbé Istenre.
Ezért ti elsősorban az Isten országát és annak igazságát keressétek, s ezeket mind megkapjátok hozzá.”
Jézus megfordítja a helyzetet. Ha Ő az első, ha az az első, hogy Érte élj, akkor a többi már nem a legfőbb gondod lesz az életben, hanem másodlagos kérdés, vagy ráadás.
Azt mondod, hogy ez utópia? Megvalósíthatatlan a modern ember számára a mai világban, ahol versengés és gyakran gazdasági válság uralkodik? Tudnod kell, hogy a megélhetés konkrét nehézségei nem voltak kisebbek a galileaiaknál sem, amikor Jézus ezeket a szavakat elmondta.
Ez nem annak a kérdése, hogy utópia-e vagy sem. Jézus alapvető választás elé állít, hogy mi szerint akarod élni az életedet: magadnak élsz vagy Istennek?
Próbáljuk jól megérteni ezeket a szavakat:
Ezért ti elsősorban az Isten országát és annak igazságát keressétek, s ezeket mind megkapjátok hozzá.”
Jézus nem tétlenségre, passzivitásra biztat a földi dolgokkal kapcsolatban. Nem arra, hogy felelőtlenül vagy felületesen végezd a munkádat.
Jézus a gondterheltség helyett törődést, odafigyelést kér, megszabadít az aggodalomtól, a félelemtől, a nyugtalanságtól.
Azt mondja: „Ezért ti elsősorban Isten országát és annak igazságát keressétek.” Elsősorban, azt jelenti, hogy mindenekelőtt Isten országát keressük, ez van az első helyen, de ez nem zárja ki, hogy a keresztény ember foglalkozzék életének egyéb szükségleteivel is. „Isten országát és annak igazságát keresni” azt is jelenti, hogy Istennek tetsző életet élünk, úgy, ahogy Jézus az evangéliumban megmutatta.
Csak Isten országát keresve tapasztalhatja meg a keresztény ember a maga ügyeiben is az Atya csodálatos erejét.
Elmesélek egy történetet.
Jó ideje történt, mégis hihetetlenül aktuálisnak tűnik. Sok fiatalt ismerek ugyanis, akik úgy élnek, ahogy ez a lány.
Elvirának hívták. Tanítóképzőbe járt, és nagyon szegény volt. Csak a kiváló tanulmányi eredménye biztosíthatta a továbbtanulását. Erős volt a hite. Filozófiatanára ateista volt, ezért Jézus és az egyház igazságait gyakran homályosan, ha éppen nem eltorzítva magyarázta. A lánynak felforrt a vére. Nem maga miatt, hanem Isten iránti szeretetből, az igazságért, társai miatt. Bár tudta, hogy ha ellentmond a tanárnak, rossz jegyet kaphat, mégis erősebb volt, amit belül érzett. Minden alkalommal feltette a kezét: „Ez így nem igaz, tanár úr!” Talán nem tudott mindig elég érvet felsorakoztatni ahhoz, hogy szembeszálljon a tanár fejtegetéseivel, csak annyit tudott mondani, hogy „nem igaz”, de ebben benne volt a hite, amely együtt jár az igazság ajándékával, és elgondolkodtatja az embert.
Társai, akik szerették, megpróbálták lebeszélni közbeszólásairól, hogy ne ártson magának, de nem sikerült nekik.
Elmúlt néhány hónap, és elérkeztek a bizonyítványosztáshoz. A lány remegve vette kezébe bizonyítványát, és ujjongás töltötte el: a legjobb osztályzatot kapta!
Elsősorban azt kereste, hogy Isten és az Ő igazsága győzedelmeskedjen, és bőséggel megkapta a többit.
Ezért ti elsősorban az Isten országát és annak igazságát keressétek, s ezeket mind megkapjátok hozzá.”
Ha te is az Atya országát keresed, megtapasztalod, hogy Isten mindenben gondot visel rád, amire szükséged van. Így felfedezed majd, hogy mennyire egyszerű, ugyanakkor rendkívüli az evangélium.
Chiara Lubich

* Az Élet Igéje, 1979. május
Megjelent: Chiara Lubich és más keresztények: Éljük az Igét II., Budapest, 2008, 7-9. o.

péntek

Ne felejtsd!

A homlokod a személyiséged, a jobb-bal kezed pedig az életed!

Család=Templom, a férjnek és a feleségnek is meg van a rendeltetése.

Hálás vagyok az Örökkévalónak, hogy világossá tette és teszi előttem mindazt az Eredeti Tervet és Rendet, melyet Ő számunkra megalkotott. Vágyom rá és kérem Őt, hogy építse meg eszerint és az Ő tökéletes akarata szerint azt a Templomot, mely a család… Mert Ő köztünk akar lakozni! … Miért? Mert Ő ilyen…
A gyermek egyszerű és őszinte, alázatos és engedékeny, mindent befogad és elhisz, nem aggódik önmagáért, mert feltétlen bizalommal van szülei iránt.
Akkor már készek lennétek életeteket megváltoztatni, az egyszerûség és szeretet útját járni.

Fordulóponthoz érkeztetek és lelki álmokban menekültök a földi valóság elõl. Így a lélek nem lel otthonra többé, behatol a kábulat sötétségébe és eltéved benne.

Sokan elvesznek, mert nem ismerik a lelki szeretetet, csak a földi életet élvezik és átadják magukat a testi élvezeteknek.

Sokan elvesznek mert csak a pénznek hódolnak és az élvezeteknek adóznak.

Sokan elvesznek, mert csak a gazdagságot hajszolják és nincs idejük a szeretetre.

Sokan elvesznek, mert kíváncsian futnak a világ csábításai után, és már nem õrzik magukban a csendet.

Sokan elvesznek. mert tisztátalanságot követnek el a szeretettel és csak a testi örömöknek élnek.

Sokan elvesznek, mert csak az anyag külsõ megjelenésének hódolnak és nem építik ki belsõ életüket.

Sokan elvesznek. mert nem ismerik a szívbõl fakadó szeretet és bántalmazzák felebarátjukat.

Sokan elvesznek, mert telve vannak rossz akarattal és gyûlölettel, ezért csak gonoszságot akarnak.

Sokan elvesznek mert nem tudnak imádkozni és nincs kapcsolatuk az Atyával.

Sokan elvesznek mert átadják magukat a gonosznak és nem tudnak szeretni.

Sokan elvesznek mert hagyják, hogy sodorja õket az idõ, és nem fejtenek ki ellenállást.

Sokan elvesznek. mert már nem hisznek Istenben és megtagadják Õt.

Sokan elvesznek mert a bûntõl való félelemben élnek és még nincs erejük szakítani vele.

Sokan elvesznek, mert nem élnek rendezett körülmények között, hanem beleegyeznek laza kapcsolatokba és nem akarnak felelõsséget vállalni.

Sokan elvesznek, mert már nem mennek szentmisére, hogy erõt kapjanak és fogadják az Atya kegyelmét.

Sokan elvesznek, mert már csak az anyagban élnek és nem hisznek a lélek létezésében.

Sokan elvesznek mert nem hisznek a szellemi világ létezésében és csak az anyagnak hódolnak.

Sokan elvesznek, mert nincs szeretet szívükben, lelkiismeret nélkül élnek és felhagynak azzal, hogy megéljék a szeretetet.

Sokan elvesznek, mert nem élnek Isten lelkében, és elfeledkeznek az Atyáról.

Sokan elvesznek, mert már nem élik a szeretet parancsát és nem szeretik felebarátjukat, mint önmagukat.

Sokan elvesznek, mert nem fogadják a szeretetet és nem képesek szeretetet adni.

Sokan elvesznek mert játszanak a szeretettel és lerántják a mocsokba.

Sokan elvesznek, mert gonosz gondolataikkal magukhoz vonzzák a gonoszt és az fogva tartja õket.

Sokan elvesznek mert nem gyakorolják a szeretetet, hanem a szeretetlenség kényelmes útját járják.

Sokan elvesznek mert nincs bennük szeretetteljes gondolat.

Sokan elvesznek, mert már nem élnek a szeretetben és hagyják, hogy sodorja õket az idõ.

Sokan elvesznek, mert játszanak az élettel és kedvük szerint eldobják.

Sokan elvesznek, mert már nem tisztelik az életet és megölik a megszületett életet.

Sokan elvesznek, mert lábbal tapossák a szeretetet és kínozzák az embereket.

Sokan elvesznek mert tönkreteszik a természet életét és nem gondolnak arra, hogy az az élet alapja.

Sokan elvesznek, mert nem akarják elsajátítani azt, hogy örüljenek a szeretetnek, azt összekössék az Atya iránti szeretetettel és a szeretetnek éljenek.

Sokan elvesznek, mert már nem akarnak szeretni, és elveszítették az Égi haza iránti szeretetüket.

Sokan elvesznek, mert nem bíznak az Atyában és kevés a hitük.

Sokan elvesznek, mert nem hisznek kedves Fiamnak és Õ ezért nem érintheti meg õket szeretetével.

Sokan elvesznek mert nem tisztelik az életet, és elveszítették az élet iránti szeretetüket.

Sokan elvesznek, mert elveszítették hitüket a jó létezésében.

Sokan elvesznek, mert romlásba kergetik az embereket az elnyomással, és azok nem gyakorolhatják szabadságukat. Sokan elvesznek. mert csak magukra gondolnak és megvetik a többieket.

Sokan elvesznek mert nem képesek elviselni a veszteségeket, elnyomják az embereket és megkeserítik életüket.

Sokan elvesznek. mert nem képesek már közösségben élni és magányossá válnak, akik már csak magukat ismerik.

Sokan elvesznek, mert becsületük elvesztését gonosz tettek indokának tekintik és elveszítik az emberek szeretetét.

Sokan elvesznek. mert nem képesek megküzdeni az élettel és eldobják azt.

Sokan elvesznek, mert nem fogadják el gyerekeik és házastársuk szeretetét és megtagadják a szeretetet.

Sokan elvesznek. mert nem fogadják el az emberek szeretetét figyelmeztetésüket elvetik.

Sokan elvesznek, mert megvetik mind az élõk, mind a holtak szeretetét és nem képesek szeretetet adni.

Sokan elvesznek. mert a szeretettel pénzt keresnek és eladják testüket.

Sokan elvesznek mert nincs béke bennük és nem is képesek békét adni.

Sokan elvesznek, mert nem képesek elviselni az életet és az élvezetekbe vetik magukat.

Sokan elvesznek mert telve vannak irigységgel, fösvénységgel és semmit sem akarnak másoknak adni.

Sokan elvesznek, mert összetévesztik az emberek iránti szeretetet az állat iránti szeretettel és az állatot helyezik az ember fölé. Sokan elvesznek. mert összetévesztik az emberek iránti szeretetet a

test szeretetével és testi élvezetnek adják át magukat.

Sokan elvesznek mert nem tisztelik a növények és az állatok életét és visszaélnek életükkel kísérletezés közben.

Sokan elvesznek. mert romlottsággal aláássák az emberek erkölcsét a film, a színház, az irodalom és a mûvészet területén és rosszat tesznek velük.

Sokan elvesznek mert rosszra csábítják az embereket és a rosszat állítják példaképül.

Sokan elvesznek, mert a rosszat támogatják és erõsítik, és ezzel kaput nyitnak a gonosznak.

Sokan elvesznek, mert a gonosz lakik szívükben és nem igyekeznek kiirtani.

Sokan elvesznek, mert terjesztik és ezáltal növelik a rosszat és nem vetnek gátat neki.

Sokan elvesznek, mert üzletet kötnek a gonosszal és fiatalokat rontanak meg.

Sokan elvesznek mert kacérkodnak a rosszal, magukhoz vonzzák és többé nem képesek tõle szabadulni.

Sokan elvesznek mert a gonosz válik életük középpontjává és csak a gonosznak élnek.

Sokan elvesznek, mert átadják magukat a gonosznak és rabszolgájává válnak.

Sokan elvesznek, mert a gonoszat tisztelik és istenítik

Sokan elvesznek mert együtt élnek a gonosszal és azt jónak tartják. Sokan elvesznek, mert már nem élhetnek a gonosz nélkül és a gonoszság vált életük tartalmává.

Sokan elvesznek, mert a gonosz elvette józan eszüket és õk ezt természetesnek tartják.

Az Extrától ajándék

Ezt az oldalt szabályzatunk megsértése miatt blokkoltuk

Amennyiben nem érted azt, hogy miért blokkoltuk oldaladat, írj egy levelet a support@extra.hu címre. Leveledbe feltétlenül írd bele a blokkolt felhasználó nevedet is.

Oldalad tartalmát a blokkolástól számított egy hónapig megőrizzük, tárhelyed nevét pedig a blokkolástól számtott legalább 6 hónapig megtartjuk.

A blokkolással kapcsolatos kérdésekre csak az oldal szerkesztőinek válaszolunk.

A szolgáltató főoldalának eléréséhez kattintson ide: extra.hu

vasárnap

Az Élet Igéje 2009. augusztus

„Mivel szerette övéit, akik a világban maradtak, mindvégig szerette.” (Jn 13,1) [1]
Tudod, hol szerepel az Evangéliumban ez a mondat? János evangélista írja, mielőtt beszámolna arról, hogy Jézus megmosta tanítványai lábát és felkészült a szenvedésre.
Az övéi körében töltött utolsó órákban Jézus a maga teljességében és félre nem érthető módon fejezi ki szeretetét, melyet kezdettől fogva táplált irántuk.
Mivel szerette övéit, akik a világban maradtak, mindvégig szerette.”
A „mindvégig” szó azt jelenti: élete végéig, utolsó leheletéig. De a tökéletesség gondolata is ott rejlik benne. Arról szólnak ezek a szavak, hogy teljességgel, tökéletesen, mélységesen szerette őket, egészen a legvégsőkig.
A tanítványok a világban maradnak akkor is, amikor Jézus már megdicsőül. Egyedül fogják érezni magukat, sok megpróbáltatást kell majd kiállniuk. Jézus éppen ezek miatt a pillanatok miatt akarja, hogy biztosak legyenek a szeretetében.
Mivel szerette övéit, akik a világban maradtak, mindvégig szerette.”
Talán nem világlik ki ebből Krisztus életstílusa, az, ahogyan ő szeret? Megmossa tanítványai lábát. Szeretete olyan szolgálatra készteti, amit abban az időben kizárólag a rabszolgák végeztek. Jézus a kálvária tragédiájára készül, hogy a rendkívüli igéken, a csodákon és minden cselekedetén túl az életét is odaadja „övéinek” és mindenkinek. Szükségük volt rá, hiszen minden embernek leginkább arra van szüksége, hogy megszabaduljon a bűntől, azaz a haláltól, hogy beléphessen a mennyek országába. Békét és örömet kellett találniuk abban az Életben, amely soha nem ér véget.
Jézus halálra adta magát, elhagyottságában az Atya után kiáltott, míg végül azt mondhatta: „minden beteljesedett”.
„Mivel szerette övéit, akik a világban maradtak, mindvégig szerette.”
Az isteni szeretet hűségét és a testvéri szeretet gyöngédségét tükrözik e szavak.
Mi keresztények is szerethetünk így, mert Krisztus bennünk él.
Mégsem azt akarom most mondani, hogy abban utánozd Jézust, ahogy meghalt másokért (amikor eljött az órája). Nem akarok olyan egyértelmű példákra hivatkozni, mint Kolbe atya, aki meghalt egy fogolytársa helyett, vagy Damián atya, aki leprás lett a leprásokkal, és meghalt velük és értük.
Lehet, hogy életed folyamán soha nem fogják azt kérni, hogy fizikailag is áldozd fel magad a testvéreidért. Azt viszont biztosan kéri Isten, hogy szeresd őket mindvégig, a végsőkig, egészen addig, hogy te is elmondhasd: „minden beteljesedett”.
Így tett a tizenegy éves Cetti egy olasz városban. Észrevette, hogy vele egyidős barátnője és osztálytársa, Giorgina mennyire szomorú. Próbálta vigasztalni, de sehogy sem sikerült. Mindent meg akart tenni érte, és megtudakolta bánatának okát. Giorginának meghalt az édesapja, anyja pedig a nagymamánál hagyta, mert egy másik férfivel élt. Cetti érezte, hogy nagy baj van, és segíteni akart.
Bár gyerek volt, megkérte barátnőjét, hogy beszélhessen a mamájával. Giorgina pedig arra kérte, hogy előbb menjenek el az édesapja sírjához. Cetti nagy szeretettel elkísérte őt a temetőbe, és hallotta, amint Giorgina sírva könyörög apjának, hogy jöjjön el érte és vigye magával.
Cetti szíve majd meghasadt. Nem messze tőlük egy romos kis templom állt. Beléptek. Csak egy tabernákulumot és egy feszületet találtak benne. Cetti megszólalt: „Látod, a világon minden elpusztul, de a feszület és a tabernákulum megmarad.”
„Igen, igazad van!” – válaszolta Giorgina, és letörölte könnyeit. Aztán Cetti kedvesen kézen fogta őt, és elkísérte édesanyjához. Alighogy odaértek, Cetti határozott hangon így szólt: „Tudom, nem rám tartozik, és ne tessék haragudni, mégis meg kell mondanom, hogy megfosztotta Giorginát az anyai szeretettől, pedig nagy szüksége lenne rá. Azt is meg kell mondanom, hogy nem fogja megtalálni a lelki békét, amíg magához nem veszi őt, és meg nem bánja, amit tett.”
Másnap az iskolában Cetti megint szeretettel vette körül Giorginát. De váratlan esemény történt: tanítás után egy autó jött a barátnőjéért. Az édesanyja vezette. Ettől kezdve mindig ez az autó jött érte, mert Giorgina újra az édesanyjával élt, aki végérvényesen szakított azzal a férfival.
Cetti kicsi, de hősies tettéről el lehet mondani, hogy abban „minden beteljesedett”. Mindent megtett, teljes mértékben, és sikerrel járt.
Gondolkozz csak el! Hányszor kezdtél törődni valakivel, aztán magára hagytad, és ezer kifogással elhallgattattad a lelkiismeretedet? Hányszor fogtál valamibe nagy lelkesen, aztán a nehézségek miatt félbe hagytad, mert úgy tűnt, hogy az erődet meghaladja?
Jézus ma erre tanít:
„Mivel szerette övéit, akik a világban maradtak, mindvégig szerette.”
Tégy így!
S ha majd egy nap Isten valóban az életedet fogja kérni, te sem fogsz bizonytalankodni. A vértanúk énekelve mentek a halálba. A legnagyobb dicsőség lesz a jutalmad, mert – ahogy Jézus mondta – „senkinek a világon nincs nagyobb szeretete annál, mint aki vérét ontja barátaiért.”
Chiara Lubich

[1] Az Élet Igéje, 1979. április
Megjelent: Chiara Lubich és más keresztények: Éljük az Igét, Budapest, 2008, 171-173. o.

szombat

Az Élet Igéje 2009. július

„Adjátok el, amitek van, adjátok oda a rászorulóknak. Készítsetek magatoknak kimeríthetetlen erszényt, elfogyhatatlan kincset a mennyben, ahol nem fér hozzá tolvaj, és nem rágja szét a moly.” (Lk 12,33) [1]
Talán fiatal vagy, és teljes, radikális, eszményi életre vágysz? Figyelj Jézusra! A világon senki sem kíván tőled olyan sokat, mint ő. Lehetőséget ad, hogy bebizonyítsd hitedet, nagylelkűségedet, hősiességedet.
Talán érett felnőtt vagy, és komoly, elkötelezett életre, ugyanakkor biztos megélhetésre is törekszel? Vagy idősebb korban vagy már, és olyasvalakire akarsz ráhagyatkozni, aki nem csap be? Arra vágysz, hogy emésztő gondok nélkül élhess hátralévő éveidben? Jézus szavai neked is szólnak!
A hegyi beszéd végén mondta Jézus ezeket a bíztató szavakat. Arra hív, hogy ne aggodalmaskodj, vajon lesz-e ennivalód és lesz-e ruhád, mint ahogy az ég madarai és a mezők liliomai sem aggódnak, pedig nem vetnek és nem is fonnak.
Száműznöd kell hát szívedből az összes aggodalmat a földi javak miatt, hiszen az Atya jobban szeret, mint a madarakat és a virágokat, ő maga gondoskodik rólad.
Ezért mondja:
Adjátok el, amitek van, adjátok oda a rászorulóknak. Készítsetek magatoknak kimeríthetetlen erszényt, elfogyhatatlan kincset a mennyben, ahol nem fér hozzá tolvaj, és nem rágja szét a moly.”
Az evangélium teljes egészében és minden egyes igéjében is mindent kér: mindazt, amik vagyunk, és amink van.
Isten nem kért ennyit Krisztus eljövetele előtt. Az Ószövetség Isten áldásának tekintette a földi gazdagságot. Csak azért kívánta, hogy a tehetősek adjanak a szükséget szenvedőknek, hogy az alamizsnával elnyerjék a Mindenható jóindulatát.
Később a zsidó vallásban általánosabbá vált a túlvilági jutalom gondolata. Az egyik király így válaszolt azoknak, akik őt vagyona eltékozlásával vádolták: „Őseim kincseket gyűjtöttek az evilági, földi életre, én viszont odaátra gyűjtöm a kincseket.” […]
Nos, Jézus szavainak újdonsága éppen abban áll, hogy ő teljes odaadást kíván, mindent kér. Azt akarja, hogy gondtalan gyermek légy, aki nem aggódik földi dolgok miatt, olyan gyermek, akinek ő az egyedüli támasza.
Jézus tudja, hogy a gazdagság hatalmas akadály számodra, mert betölti a szívedet, holott ő minden helyet magának akar.
Így hangzik tehát a buzdítás:
Adjátok el, amitek van, adjátok oda a rászorulóknak. Készítsetek magatoknak kimeríthetetlen erszényt, elfogyhatatlan kincset a mennyben, ahol nem fér hozzá tolvaj, és nem rágja szét a moly.”
Ha ténylegesen nem ajánlhatod fel anyagi javaidat, mert kötve vagy másokhoz, vagy társadalmi helyzeted arra kötelez, hogy teremts hozzá méltó körülményeket, akkor természetesen lelkileg kell elszakadnod, és úgy kell tekintened a vagyonra, mintha egyszerű kezelője lennél csak. Így amikor a javaiddal kapcsolatos ügyeket intézed, szereted a többieket, mivel értük teszed. Tehát olyan kincset gyűjtesz, amelyet a moly nem rág szét, és a tolvaj nem visz el.
De biztos vagy abban, hogy mindent meg kell tartanod? Figyelj Isten bensődben szóló hangjára, hallgass rá, ha nem tudsz dönteni! Meglátod, mennyi fölösleges dolgot találsz. Ne tartsd meg! Add oda, add oda annak, akinek nincs! Váltsd tettekre Jézus szavait: „Adjátok el, amitek van, adjátok oda…” Így töltöd meg a kimeríthetetlen erszényt.
Természetesen, ha a világban élünk, törődnünk kell a pénzzel és a földi javakkal. Isten azt akarja, hogy foglalkozz velük, nem pedig azt, hogy lefoglaljanak. Csak annyira legyen gondod, amennyi a körülményeid szabta élethez elengedhetetlen. Azon felül:
Adjátok el, amitek van, adjátok oda a rászorulóknak. Készítsetek magatoknak kimeríthetetlen erszényt, elfogyhatatlan kincset a mennyben, ahol nem fér hozzá tolvaj, és nem rágja szét a moly.”
VI. Pál pápa valóban szegény volt. Tanúsítja az is, ahogy a temetéséről rendelkezett: azt akarta, hogy szegényes koporsóba és a puszta földbe helyezzék.
Nem sokkal halála előtt így szólt a testvéréhez: „Már jó ideje kész a bőröndöm erre a nehéz útra.”
Igen, neked is ezt kell tenned, be kell csomagolnod.
Jézus korában talán erszénynek, vagy tarisznyának hívták volna ezt a poggyászt. Készítsd napról-napra! Töltsd meg, amennyire csak tudod, mindazzal, ami hasznos lehet a többieknek! Igazán csak az a tiéd, amit odaadsz. Gondolj bele, mennyi éhező van a világon, mennyi szenvedés, mennyi ínség…
Csomagold mellé minden cselekedetedet, amit szeretetből tettél, és minden munkádat, amit felebarátaid javára végeztél!
Tégy mindent Jézusnak! Mondd szívből: „Neked, Jézus!” Cselekedj jól, tökéletesen! Hiszen a mennynek készül, és megmarad az örökkévalóságban.
Chiara Lubich

[1] Az Élet Igéje, 1979. március
Megjelent: Chiara Lubich és más keresztények: Éljük az Igét, Budapest, 2008, 159-161. o.

vasárnap

Az Élet Igéje 2009. június

„Én vagyok a szőlőtő, ti a szőlővesszők. Aki bennem marad, s én benne, az bő termést hoz. Hisz nélkülem semmit sem tehettek.” (Jn 15, 5) [1]
El tudsz képzelni egy szőlővesszőt, amelyet levágtak a tőkéről? Nincs jövője, nincs semmi reménye, nem fog már gyümölcsöt teremni. Csak az a sorsa, hogy elszáradjon és tűzre vessék.
Gondold el, keresztény létedre milyen siralmas lelki halál vár rád, ha elszakadsz Krisztustól. Abszolút terméketlenség, még akkor is, ha reggeltől estig robotolsz, ha azt hiszed, hogy javára vagy az emberiségnek, akkor is, ha barátaid sikeresnek tartanak, ha gyarapszik a vagyonod és jelentős áldozatokat is hozol. Lehet, hogy az efféle dolgoknak számodra van értelme itt a földön, de semmi jelentőségük sincs Krisztus és az örökkévalóság szempontjából. Pedig csak az örök élet számít igazán!
„Én vagyok a szőlőtő, ti a szőlővesszők. Aki bennem marad, s én benne, az bő termést hoz. Hisz nélkülem semmit sem tehettek.”
Hogy maradhatsz Krisztusban, és Krisztus hogy maradhat benned? Hogyan lehetsz zöldellő, dús szőlővessző, amely egy testet alkot a szőlőtővel?
Mindenekelőtt hinned kell Krisztusban. Ez azonban nem elég. Hitednek hatással kell lennie konkrét életedre. E hitnek megfelelően kell élned, tehát tettekre kell váltanod Krisztus szavait.
Nem mellőzheted az isteni eszközöket sem, amelyeket Krisztus ránk hagyott, hogy egységben élhessünk vele, vagy helyreállítsuk az egységet, ha netán megszakítottuk volna.
Továbbá Krisztus nem tekint igazán hozzá tartozónak, ha nem igyekszel beilleszkedni egyházi közösségedbe, a helyi egyházba.
„Én vagyok a szőlőtő, ti a szőlővesszők. Aki bennem marad, s én benne, az bő termést hoz. Hisz nélkülem semmit sem tehettek.”
„Aki bennem marad, s én benne…”
Észrevetted, Krisztus arról beszél, hogy mi egyek lehetünk vele, ugyanakkor szól az Ő egységéről is velünk? Ha egyek vagyunk vele, akkor bennünk van, jelen van szívünk mélyén. Így bontakozik ki a kapcsolat, a kölcsönös szeretet párbeszéde, az együttműködés Jézus és miköztünk, tanítványai között.
S az eredmény a bő termés, mint amikor a szőlőtőhöz szorosan kapcsolódó vessző zamatos fürtöket terem.
A „bő termés” azt jelenti, hogy képes leszel az eredményes apostolkodásra, arra, hogy kinyisd az emberek szemét, s ők megértsék Krisztus egyedülállóan forradalmi szavait. És hogy követni is tudják, erőt tudsz majd önteni beléjük.
A „bő termés” azt is jelenti, hogy képes leszel kisebb vagy nagyobb műveket életre hívni és fölépíteni, hogy Istentől kapott adottságaidnak megfelelően enyhíts a világ bajain.
A „bő termés” sok termést jelent, nem keveset! Ez azt is jelentheti, hogy a körülötted lévő emberek közé a nagylelkűség, a megosztás és a kölcsönös szeretet szellemét tudod vinni.
„Én vagyok a szőlőtő, ti a szőlővesszők. Aki bennem marad, s én benne, az bő termést hoz. Hisz nélkülem semmit sem tehettek.”
De a „bő termés” nemcsak a mások lelki és anyagi javát jelenti, hanem a tiédet is.
Lelki fejlődésed, személyes megszentelődésed Krisztussal való egységedtől függ.
Személyes megszentelődés: manapság talán idejétmúlt, fölösleges vagy utópisztikus fogalomnak tűnik.
De mégsem az. A mi korunk is leáldozik, és vele együtt a téves, szűklátókörű nézetek is elmúlnak. Az igazság viszont megmarad. Kétezer évvel ezelőtt Pál apostol világosan elmondta, hogy a keresztények számára Isten akarata a megszentelődés. Avilai Szent Teréz egyháztanító biztos abban, hogy mindenki, a legegyszerűbb ember is eljuthat a legmagasabb misztikus szemlélődésre. A II. Vatikáni Zsinat kijelenti, hogy Isten egész népe meg van hívva az életszentségre.
Ezek mind hiteles kijelentések.
Te is igyekezzél tehát, hogy begyűjtsd a szentté válás „bő termését” életedben, ami csak akkor válik lehetővé, ha egy vagy Krisztussal.
„Én vagyok a szőlőtő, ti a szőlővesszők. Aki bennem marad, s én benne, az bő termést hoz. Hisz nélkülem semmit sem tehettek.”
Megfigyelted, hogy Jézus nem mindjárt a termést követeli, azt csak következménynek tekinti, ha egységben maradunk vele?
Lehet, hogy te is beleesel abba a hibába, amelyben oly sok keresztény él: aktivizmus, nyüzsgés, szervezkedés, mások javát szolgáló vállalkozások, anélkül hogy idejük maradna elgondolkodni azon, vajon mindenben és minden tekintetben egyek-e Krisztussal.
Ez helytelen, mert azt hiszed, hogy „gyümölcsöt teremsz”, a termés azonban mégsem az, amit Krisztus benned, Krisztus veled teremhetne.
Ahhoz, hogy Isten művének jegyeit magán viselő, maradandó gyümölcsöt teremj, egynek kell maradnod Krisztussal. Minél erősebb az egységed Krisztussal, annál bőségesebb lesz a termés.
„Bennem marad” – Jézusnak e szavai nem annyira egy-egy gyümölcsöző pillanatot idéznek, hanem inkább a termékenység állapotát.
Valóban, ha ismersz embereket, akik így élnek, megfigyelheted, hogy néha egy kis mosollyal csak, egy szóval, a megszokott mindennapi viselkedésükkel, azzal, ahogy az élet különböző helyzeteihez viszonyulnak, közel tudnak férkőzni a szívekhez, hogy azok ismét megtalálják Istent.
A szentek ilyenek voltak. De mi se veszítsük el a bátorságunkat! Az egyszerű keresztények is hozhatnak termést.
Köztudott, hogy a legtöbb országban a diákság aktívan politizál, és nem sok teret enged azoknak, akik más indítékból akarnak az emberiségen segíteni.
De itt van például Portugáliából Maria do Socorro esete. A középiskola után beiratkozott az egyetemre, ahol igen feszült légkör uralkodott. Sok társa harcolt a saját meggyőződéséért, és igyekezett a maga oldalára állítani a többieket.
Maria jól tudta, melyik utat válassza, még akkor is, ha nem olyan könnyű ezt megmagyarázni. Jézust akarta követni, és vele akart együtt maradni. Társai, akik nem ismerték a felfogását, azt tartották róla, hogy nem hisz semmilyen ideológiában.
Néha érezte, hogy kiváltja ellenszenvüket, különösen, amikor templomba ment. Ennek ellenére továbbra is eljárt a templomba, mert érezte, hogy egynek kell maradnia Jézussal.
Közeledett a karácsony. Maria észrevette, hogy néhány társa nem tud hazautazni, mert túl messze lakik. Javasolta a többieknek, hogy ajándékozzák meg őket. Legnagyobb meglepetésére ezt mindnyájan el is fogadták.
Újabb nagy meglepetés érte Mariát, amikor eljött az egyetemi választások ideje. Társai őt választották meg diákképviselőnek. De még ennél is jobban csodálkozott, amikor meghallotta, miért: „Nyilvánvaló, hogy téged választottunk, hiszen te vagy az egyetlen, akinek világos elképzelései vannak, aki tudja, mit akar, és hogyan valósíthatja meg.” Most már vannak, akik érdeklődnek Maria nézetei iránt, és úgy akarnak élni, mint ő.
Maria do Socorro kitartott, egységben maradt Jézussal, és ez meghozta gyümölcsét.
Chiara Lubich

[1] Az Élet Igéje, 1979. február
Megjelent: Chiara Lubich és más keresztények: Éljük az Igét, Budapest, 2008, 147-150. o.

szombat

Az Élet Igéje 2009. május

„Legyetek egymásnak szolgálatára aszerint, hogy ki-ki milyen lelki ajándékot kapott” (1Pét 4,10) [1]
Egy születése óta vak leány, Edit, társaival együtt a vakok intézetében él, ahol a káplán nem tud misét mondani, mióta a lába megbénult. Emiatt az Oltáriszentséget is el akarták vinni az intézet kápolnájából. Edit kérvényt intézett a püspökhöz, hogy nagy sötétségükben hagyják meg nekik ezt az egyetlen fényt. Kérését teljesítették, sőt engedélyt kapott arra is, hogy ő áldoztathassa a társait és a papot.
Edit szeretett volna mások hasznára lenni. Az egyik rádióadó többórás műsort bocsátott rendelkezésére. Edit ezt arra használta fel, hogy másoknak is juttasson abból, ami benne a legértékesebb: tanácsokat, mély gondolatokat, erkölcsi útmutatást ad, hogy saját élete tapasztalataival, sorsának példájával bátorítsa a szenvedőket. Sok mindent elmondhatnék még róla, a vak lányról, akit azonban a szenvedés megvilágosított.
Sok más példát is sorolhatnék! A jó jelen van, de nem hangoskodik. Edit keresztény életet él, tudja, hogy mindannyian részesültünk Isten ajándékaiban, és ő ezeket mások javára használja fel.
Igen, mert az „ajándék”, vagy görög szóval „karizma”, nemcsak azokat a kegyelmi ajándékokat jelenti, amelyekkel Isten az egyház vezetésére kijelölt embereket elhalmozza. Karizmának nevezzük azokat a rendkívüli ajándékokat is, amelyekben Isten néhány kiválasztott hívőt részesít a közösség javára, amikor egy-egy rendkívüli helyzetben, vagy nagy veszély esetén úgy ítéli, hogy az egyházi intézmények nem elegendőek az egyház fennmaradásához. Ilyen különleges adottság lehet a bölcsesség, a tudomány, a csodatévő erő, a nyelveken szólás, egy új lelkiség elindítása az egyházban, és sok más hasonló adomány.
Ajándékon vagy karizmán azonban nemcsak ezt értjük. Vannak jóval egyszerűbb kegyelmek is. Sok ember rendelkezik ilyen egyszerűbb kegyelemmel, amelynek gyümölcseit jótetteikből láthatjuk. Így működik a Szentlélek.
Ajándéknak vagy karizmának nevezhetjük a természetes tehetséget is. Mindannyian kaptunk talentumokat. Te is!
Vajon hogyan használhatod fel? Úgy, hogy gyümölcsözteted őket! Hiszen nemcsak magadnak kaptad, hanem mindenki javára.
Legyetek egymásnak szolgálatára aszerint, hogy ki-ki milyen lelki ajándékot kapott”
Az ajándékok végtelenül különbözőek lehetnek.
Mindenkinek megvan a sajátja, ezért a közösségben is sajátos szerepet tölthet be.
De mondd csak, te hogy állsz ezzel? Diplomát szereztél? Eszedbe jutott-e már, hogy heti néhány órát szentelhetnél esetleg arra, hogy tanítsd azt, aki tudatlan, vagy akinek nem áll módjában tanulni?
Különösen nagylelkű vagy? Nem gondoltál arra, hogy mozgósítsd a jó szándékú embereket a szegények és kitaszítottak megsegítésére, hogy sokak szívében újraéledhessen az emberi méltóság érzése?
[…]
Különleges képességed van arra, hogy gondozz és vigasztalj másokat? Vagy háztartást vezess, főzz, vagy akár pár méter anyagból ruhát varrj? Vagy jó a kézügyességed? Nézz körül, és keresd meg, kinek van szüksége rád!
Fájdalommal látom egyesek igyekezetét, hogy megkeressék és tanítsák azokat, akik nem tudják, hogyan töltsék el a szabad idejüket.
Nekünk, keresztényeknek addig nem lehet szabad időnk, amíg egyetlen beteg, egyetlen éhező, egyetlen rab, egyetlen tudatlan, egyetlen kétkedő, szomorú, kábítószeres, […] egyetlen árva vagy özvegy is lesz a földön…
Talán nem nagyszerű ajándék az imádság, amit bármikor használhatsz, hogy Istenhez fordulj, aki mindenütt jelen van?
[…]
Legyetek egymásnak szolgálatára aszerint, hogy ki-ki milyen lelki ajándékot kapott”
Képzeld el, milyen lenne az egyház, ha a gyermekektől a felnőttekig minden keresztény megtenne mindent, hogy mások rendelkezésére bocsássa a kapott ajándékokat!
A kölcsönös szeretet olyan átható erőre, olyan teljességre, olyan jelentőségre tenne szert, hogy […] ebből ismerhetnék meg Krisztus tanítványait. […]
Miért nem teszel meg hát mindent, ami rajtad áll, hogy ezt a nagyszerű eredményt elérjük?
Chiara Lubich

[1] Az Élet Igéje, 1979. január
Megjelent: Chiara Lubich és más keresztények: Éljük az Igét, Budapest, 2008, 131-133 o.

péntek

2009.­május ­1.­Első­pénteken­ délután ­3­órakor,­a­ kegyelem ­órájában itthon­ a­ keresztutat­ imádkoztam.­Ekkor­ az­ Úr­ Jézus­ ezeket­ az elmélkedéseket­ mondta­ a­ lelkemben:

I.­állomás:­Jézust­ halálra­ ítélik
„Halálra­ ítéltek­ Engem­ a­ ti­ bűneitekért.­ Nemsokára­ titeket­ is halálra­ ítélnek,­ mert­ az­ Én­ követőim­ vagytok.”

II.­állomás:­Jézus­ magára­ veszi­ a­ keresztet
„Magamra­ vettem­ értetek­ a­ keresztet.­Ti­ is­ magatokra­ veszitek mások ­terhét­–­Énértem.”

III.­állomás:­Jézus­ először­ esik­ el­ a­ kereszttel
„Első­ esésem­ azért­ volt,­hogy­ titeket­ felsegítselek.­Ti­ is­ segítsétek­ fel­ mindazokat­ a­ bűnből,­akiket­ elétek­ hozok.”

IV.­állomás:­Jézus­ találkozik­ Édesanyjával
„Édesanyám­ megvigasztalt­ Engem.­ Nektek­ adtam­ Őt,­ hogy titeket­ is­ megvigasztaljon.”

V.­ állomás:­ Cirenei­ Simont­ kényszerítik,­ hogy­ segítsen­ a keresztet­ vinni
„Amikor­ már­ teljesen­ kimerültem,­ Cirenei­ Simon­ segített­ vinni a­ keresztet.­Mellétek­ is­ adok­ segítőket,­ hogy­ beteljesítsétek örök­ tervemet.”

VI.­állomás:­Veronika­ kendőjét­ nyújtja­ Jézusnak
„Veronika­ mély­ részvéttel­ volt­ Irántam.­Ti­ is­ legyetek­ részvéttel­ bajba­ jutott,­ szükséget­ szenvedő­ felebarátaitok­ iránt.­ Engem lássatok­ mindegyikben!”

VII.­állomás:­Jézus­ másodszor­ esik­ el­ a­ kereszttel
„Amikor­ másodszor­ estem­ el­ a­ kereszttel,­ ezt­ a­ megátalkodott bűnösökért­ tettem.­ Engeszteljetek­ értük,­ hogy­ felkelvén­ gyengeségükből,­ megerősödjenek­ a­ hitben,­ és­ életszentségre­ jussanak!”

VIII.­állomás:­ Jézus­ találkozik­ a­ síró­ asszonyokkal
„Az­ asszonyok­ Engem­ sirattak,­ miközben­ Én­ az­ ő­ bűneik­ miatt szenvedtem.­ Ne­ kövessetek­ el­ bűnt,­ mert­ Én­ misztikusan­ a világ­ végéig­ szenvedek­ minden­ bűn­ miatt.”

IX.­állomás:­Jézus­ harmadszor­ esik­ el­ a­ kereszt­ súlya­ alatt
„Harmadik­ elesésem­ a­ vesztükbe,­ a­ kárhozatba­ induló­ lelkekért volt.­ Ha­ ilyeneket­ láttok­–­sajnos­ sok­ van­–,­ teljes­ szívetekből imádkozzatok­ értük,­ és­ ajánljátok­ fel­ magatokat­ engesztelő áldozatul.­ Ezzel­ sok­ lelket­ mentetek­ meg­ az­ örök­ kárhozattól.”­

X.­állomás:­Jézust­ megfosztják­ ruháitól
„Levetkőztettek,­ hogy­ ezzel­ is­ megalázzanak.­Ti­ öltöztessetek fel­ azáltal,­ hogy­ szemérmesen­ öltözködtök,­ és­ megtartjátok­ a szent­ tisztaságot!”

XI.­állomás:­Jézust­ keresztre­ szögezik
„A­ keresztre­ szögeztek­ Engem­ a­ ti­ üdvösségetekért.­ Csak­ úgy tudjátok­ elnyerni­ az­ örök­ életet,­ ha­ teljes­ önmegtagadásban éltek,­ és­ hordozzátok­ Értem­ a­ keresztet.”

XII.­állomás:­Jézus­ meghal­ a­ kereszten
„Meghaltam­ értetek­ a­ kereszten.­Ti­ is­ haljatok­ meg­ a­ bűnnek, és­ akkor­ feltámadtok­ az­ örök­ életre.”

XIII.­állomás:­Jézust­ leveszik­ a­ keresztről
„Amikor­ levettek­ a­ keresztről,­ Szent­ Anyám­ fogadott­ az­ ölébe. Ti­ is­ fogadjatok­ Engem­ a­ szívetekbe­ minden­ szentáldozáskor olyan­ nagy­ szeretettel,­ ahogyan­ ezt­ Ő­ tette.­Kérjétek­ meg­ Őt, tanítson­ meg­ titeket­ Engem­ szeretni.­ Kérjétek­ el­ az­ Ő Szeplőtelen­ szeretettől­ lángoló­ Szívét!”

XIV.­állomás:­Jézust­ sírba­ helyezik
„Amikor­ sírba­ helyeztek,­ Szent­ Édesanyámat­ csak­ az­ tartotta életben,­ hogy­ hitte:­ harmadnapra­ feltámadok.­ Ti­ is,­ amikor nagy­ fájdalom­ nehezedik­ a­ szívetekre,­ higgyétek,­ hogy­ egyszer minden­ elmúlik,­ és­ a­ mennyben,­ örök­ boldogságban­ fogtok élni.”
(Mária Julianna lelki naplója VIII.kötet 155-157. old.-ig)

vasárnap

Naszádos József: Keresztkúttól a keresztfáig

Előkép

Álmok, és álmodozások hűvös árnya
vitatkozik a szél fuvallatával.
Zsongása szédítőn csapkodja arcom,
fülembe zúgón morajlik.

Csendesíts, ki felkentél harag ellenében.
Szorítsd gyeplőmet magadhoz,
hogy szilaj ágaskodásom megtörjön
békítő ölelésedben.

Felnőni láttál Te engem, kétkedésemben,
kétségekkel és ellenérvekkel,
áldozva áldozatra törni, mind hiába,
végül beleolvadni keresztfába.

Magam ácsoltam, sebzetten, harsonákkal,
ritmusát táncoltam a délibábbal
mit festettem műhelyem ablakára,
kócosan, ziláltan.
Ha későn is, de vergődve megtaláltam,
kűrjeimbe elbukva, mezítelen lábbal,
esengőn kérve kitartó imában:
engem is vigyél fel a golgotára.
Elitélve
(I. állomás)


A tömeg jön, az Isten fegyvere,
hogy a hatalom is szolgálója legyen.
Már kihirdettetett: meg kell történnie!
Mert bűneiből szabadulni magától, nem mer,
hitvány csaló mind, gőggel felesel.

Vagy – érdemtelen, mert hangos szóra felel,
tudatlan fújja, mit hallani akar a tömeg.
Birka módjára béget, és legel,
magának áldozatot követel;
de Isten rendelése ez.

Míg végül, lába elé nem hever,
ott a trónon ülő hataloméhes követ
ki folyását engedi a történelemnek,
hogy a gyűlöletnek nem mond ellen:
'Tiétek ez, leljétek benne kedveteket'.

Ott áll, Istenségében is engedelmesen,
az olajfák hegyén már mindent elrendezett.
A tömegen túl, látva a mindeneket,
bűnöknek árját, mi tör ellene:
'Atyámhoz a szenvedések útján elmegyek'.

Ő az, ki tanúságot tenni érkezett,
s hogy teljesítse, elnyom minden igyekezetet,
mi emberi voltában szívében felesel.
Azt is, hogy arcába vetik, hogy király leszen,
s hogy Isten országát most teremti meg.

Bűnök terhe alatt
(II. állomás)


Pribékek hangos gyülekezete,
vállára veti a súlyos terhet,
mit gúnyukkal megtűzdelnek;
ott vagyok bennük, rejtekemben,
mit kárörvendő mosollyal megtettem.

Kétrét görnyedt, a teher majd fellökte,
tekintete az útba bele süpped,
csak hallomása jár körbe, körbe:
csúfos káromlások köröznek,
vegyülve benne jajgatások, és könnyek.

Elárult lelked, a súlyba belenyekken,
sírásod csalódásodból kérlelhetetlen
tör elő, és tart a végtelenbe:
’ó Atyám, mind ezt meg kell tennem,
hát miért vagy ily terhes bennem?’

Körülötte futkározó gyereksereg,
semmit nem ért, csak kíváncsin értetlen,
szemez vele, kutatva hol a szeretet,
mit kapott még tegnap, apja helyett,
ki akkor is szőtte már a vádat az igaz ellen.

Összerogyva
(III. állomás)


Az Istenember földre esve,
de nehéz az Ő keresztje.
Trón helyett, sárban fekve,
lesújtotta világ terhe.

Hát legalább letehette,
út porában megpihenne,
de a zsoldos kéz lendül egyet,
hát már fel sem lélegezhet?

A tömeg áll, ki követte,
a sikátorban megrekedve.
Menne, menne, egyre feljebb,
vér szagától türelmetlen.

Az én szívem is engedetlen,
bűneimmel hogy is bír el,
mégis, mégis, Te emelj fel,
egészen a keresztedre!

Az asszony gyermekének
(IV. állomás)


Közelebb már a végső úthoz,
fájdalommal a rögös úton
elébe jön az asszony,
ki újra szenvedi őt, mint akkor.

Fájdalmukban összeérnek,
már csak lelkükben egészek,
bíznak, hisznek és remélnek,
hogy Atyánál nyernek örökséget.

Nem kérdeznek, nem felelnek,
csak szemükkel ölelkeznek.
Mindkettő fárad gyötrelemben,
ajkukat a könny cserzette.

Látod Te asszony? énhelyettem!
Fájdalmamba temetkeztem,
fájdalmáról ügyet sem vettem,
most siralom van az én lelkemben.

Segítőn közelít
(V. állomás)


Fájdalmas, gyötrelmes az arca,
lábai már rogyadoznak.
Remegőn, félre biggyed ajka,
fohászát senki meg nem hallja.

Ott a hangos, csörtető tömeg,
itt a magába zárt őrület,
mit korbáccsal űz a vad gyűlölet,
hiába reszket, roskad, szédül el.

Simont eltölti a könyörület,
rádöbben, itt neki segíteni kell,
a tömegből kiválva, indul el,
egy azok közül, ki eddig kétkedett.

Nem érzi a felizzott gyűlöletet,
homályon át, szemében lebeg,
hogy menjen, ha mennie kell,
most erejében van az Isteni kegyelem.

A jel, amire vágyok szüntelen,
felismerni, mikor Isten közeleg.
Elfogadni, alázattal, és érdemtelen,
rábízva magam, egész életemet.
Bátoríts engem
(VI. állomás)

Még tart – kitart; mellettem – értem.
Még meddig tart vissza büszkeségem?
Kanyarog az út végestelen véges,
egy örökkévalóság - lenne már vége!
Nem, még tart ez az élet, vergődésben.

Meddig bírom még nyújtani szenvedésed?
Mert bűneim sora végestelen véges.
Fogadd el csekély jótéteményem,
észrevétlen, jókedvben szerzett kedvességem,
imáimat, melyek olykor Hozzád felérnek!

Enged megtörölnöm véres verejtéked,
hogy enyhítsem gyötrő szenvedésed,
s merítsen erőt bágyadt reménységem.
Irgalmam fogadd el gyötrelmek tengerében,
Tölts el egészen, Irgalmad erejével.

Újra, és újra
(VII. állomás)


Felkiáltva, földre huppan,
döng belé a föld, jajgat.
Hűs porában megnyugtat,
bátorítja, hogy lankad.

Mögötte a sokadalom,
közöttük a szerető apostolok,
kik látva, hogy kicsordul a fájdalom,
földre esnek, foguk vacog.

De visszatartja őket a hatalom,
a durva katonás borzalom,
kinek erejében a hatalma,
amivel ura felruházta.

Nem mozdulna, csak vicsorog,
megszorul benne a rágalom.
Kezeit tördeli, fecseg,
az Istenéhez esdekel.

A tömegben én is így teszek,
bár apostolod már nem leszek.
A hangos káromlásokba beleveszek,
csak félek, csak nem szeretek.

Akikért zokognak
(VIII. állomás)


Erőt gyűjtve újra útban,
fakeresztjét húzza, vonja,
szájából a verejtékek kifogytak,
nyomja vállát a súly egyre jobban.

De gyötrelmét most elnyomja,
hogy sápítozó asszonyok zokognak
fülébe, harsogva sajnálatot mutatva.
Szótlanul a fájdalmat eddig bírta.

Gyötri magát szívében indulattal,
léptei az úton egyre súlyosabbak.
Benne vegyülnek az aggodalmak,
megáll, kitekint oldalra, csalódottan:

’Miattam? Inkább sajnáljátok azokat,
kiknek bűneik felül múlnak,
szenvedéseken meg nem indulnak,
gondtalanul igazat káromolnak.

Kikhez a csendben el nem juthat,
bűnbánatnak mélységes kútja,
kegyelemnek, malasztnak bő alázatja,
megtérésnek üdvös hűs patakja.’

Harmadszor is kérdem
(IX. állomás)


Újra földön és vérben,
harmadszor is megvetéssel
sújtja őt erőtlensége,
rá roskadó keresztjével.

De a hatalom kéjjel
üti, rúgja, mert az érdek,
hogy elvigye terhét
a végső megszégyenítésre.

Megrendülten állok félre.
Még bírja hitét Istenében?
Én vacogok kétkedésben,
méltatlanul kegyelmére.

Látszik, számára sem érdem,
de a végén mit mutat a mérleg?
Két serpenyőjében mi fér meg?
Ki az, ki leszámol az eredménnyel?

Hagyom, hogy kikezdjen szenvedésed,
az én félelmem a hitetlenségem,
bűneim felsírnak a sötét éjben;
így leszek a kereszthalálban vétkes?

Lemeztelenítve
(X. állomás)


Ott, hol már a nap megvénhedt,
felérve a golgota hegyére,
mire keverednek már dühök,
és a kétségbeesések
- a kereszt súlyától,
megszabadították végre -,
szenvedése nem ért még véget.

A gőg, a hatalom erejével
összegyűlt, hogy a nép megértse:
hol a hatalom, ott erőnek erejével
győzelemre ittas, és éhes,
alázatot várva cserébe.
S hogy elérje, mindenre képes,
gyalázatra végtelenül kéjes.

Hasznát kutatja, mert látja, remélhet,
már csak darabnak tekinti az elítéltet.
Védekezésétől már nem félhet,
és van még ruhája, mi fényes.
Hát rá veti kezét,
és úgy van, ahogy remélte:
nem ágál, nem szól, nem is küzd érte.

Ott áll az ártatlan pőrén, megvetéssel,
lecsupaszítottan, csupa vérben,
fején a tövis csontig belevésve,
patakzik a vér, vegyülve a sós verejtékkel.
Benne vájkál értetlen tekintetével
mind, ki jobbsorsát tőle remélte.
Csak az igaz az, kinek szava ott cseng fülében.

Szegekbe verten
(XI. állomás)


„Ítélet van most a világon!”
Szegek harsogják az igazságot,
a fájdalmon túli valóságot:
Isten sír azon ki bűnt pártol!

Szakítják tagjait fájón,
ne keress ott igazságot,
hol a szenvedés e drága áron
váltja meg a világot!

Ki felfogja a kopácsolásból,
mivé lehet e világból,
az bűneiből visszatáncol,
és elindul a keresztfához.

Vére folyik, földre cseppen,
megszentelve e helyet,
mi testében szélsebesen
szétárad északnak, keletnek.

Minden kornak így hirdetve:
ne sírj Te nép, ne is reszkess,
csak véssed jól eszedbe,
megy Ő, ahogy meghirdette.

Hogy Isten népét így terelje
hegyeken túl, széllel szembe,
Prófétákon át tengernek vetve,
orkánok zajába belecsendesedve.

Míg a világ él, bűnében fetreng,
ki nem fordul négy sarkából egyszer,
farkasokból báránnyá nem lesznek
egy akolban mind örömére lelve.

Egyként az Atyával kell birokra a halállal.
(XII. állomás)


Benne gyűlik bűn keserve,
és Atyjának szerelme,
kinek halálig engedelmes.
Még végig fut tekintete,
utolsón anyjával szemezve:
’Asszony, ó a Te keserved,
János legyen melletted.
Jobbról, ki sírón esdekszel
fogadjanak be a fellegek.
Kik most, s örökkön sirattok,
megyek, helyet készítve előttetek.’

Kíméletlen mit szenvedett!
Belé sajog a szív és eped,
hogy könnyítsen terheden,
de én gyarló, kesergő életem,
ecettel csitítja keserved,
tört szúr át szent testeden,
melyből vér és víz lövell,
’ó miért hagytál el engemet?’
Kesergek, tehetetlen ténfergek,
rólam halálod lepergett,
hagyom, hogy e világ elfedjen?

Sikolyba fúló áldozat,
az éj függönye felszalad,
az ég mérgében felfakad,
idelenn sziklát morzsolgat.
Egyszerre megszakad a kárhozat.
Az Atya és a Fiú kitárt karokkal
kiáltott: ’én vagyok szabadulásod!’
A kereszt lett megnyugvásod,
örök időkre intőn ott álljon,
arra emlékeztessen halálod,
hogy elkezdődött megváltásom.

És anyja ölébe teszik
(XIII. állomás)


Az élőnek, ami a borzalom:
kezében tartani a kihűlt magzatot.
Már nem sír és nem jajong,
kérés sem eseng már ajkadon,
csak hinni tudom - mégis van irgalom.

Remény feszíti keblét, mi fáj nagyon,
hisz szavaiban eddig sem csalódhatott.
Testével melengeti, még utolsón,
mi szent akkor is, ha lélektől elszabott,
ereje a világtól elhagyott.

De újra nap kél az égen, és ragyog,
egyedül kezében a hatalom,
ki érdemeket vizsgál, jutalmazón,
időtlen tengerében enyhít a bajon,
sorolva azokat, az utolsó napon.

Magasztallak áldón, zengjen imádatom,
Neked, ki magad lettél égő áldozatom,
hogy utat nyissál nekem, rögös utamon.
Asszony! Engedd, had csüngjek nyakadon,
hogy élvezzem rád szabott kiváltságod!
Az élők nem felelnek
(XIV. állomás)

Félve, sűrű homályból árnyak osonnak,
a végtisztességbe belebotolnak.
Világ szégyenétől a földig hajolnak,
zavarodottan, elcsigázottan.

Élők szavai nem imádkoznak,
egyetlen igaztalant sem káromolnak,
csupán kezeik iparkodnak,
a holt körül a szokás szerint forgolódnak.

Mire a nap letér nyugovóra,
Krisztus teste hűvös barlang lyukban
nyugszik a világtól eltávolodva,
de e halált az örökélet nem neki fonta.

Aki ezt nem tudta, őröket állított oda,
hol a sír üregét egy szikla eltorlaszolta.
Csak az apostolok voltak, kiknek mondta:
„harmadnap feltámad”, a reményt most ez hozza.

Tudva tudom, nem csak remélem,
a mindenség fejedelmének egy hitével,
őrized életem, és halálom,
a sír után jön el feltámadásom.

Ó, kérlek, ne enged csüggedésem,
kegyelmeddel fonjál át egészen,
hogy bírjam megállni ezt az éltet,
igazságban, hűségben, kereszted jelével!