péntek

Az élet igéje – 2017. december

„Íme, az Úr szolgálója vagyok, legyen nekem a te igéd szerint.” (Lk 1,38)
 Váratlan látogató érkezik egy fiatal lányhoz palesztinai otthonába, a hatalmas Római Birodalom egyik eldugott kis falujába, és ez teljesen felkavarja őt: Isten hírnöke egy meghívást közvetít, amelyre választ vár.
„Örülj!”[1] – köszönti őt az angyal, aztán föltárja előtte Isten ingyenes szeretetét iránta, és az együttműködését kéri az emberiségről szóló tervének megvalósításához.
Mária meglepődve és örömmel fogadja az Úrral való személyes találkozás ajándékát, és egészen átadja magát a még ismeretlen terv megvalósításához, mert teljes mértékben bízik Isten szeretetében.
Íme, itt vagyok! – válaszolja nagylelkűen, és ezzel Mária határozottan az Úr szolgálatába áll, de az emberek szolgálatába is, mert mindnyájunknak ragyogó példát mutat, hogyan engedelmeskedjünk Isten akaratának.
„Íme, az Úr szolgálója vagyok, legyen nekem a te igéd szerint.”
 Az evangéliumnak erről a mondatáról elmélkedve Chiara Lubich így írt: „Terveinek megvalósításához Istennek olyan emberekre van szüksége, akik teljes alázattal és a szolga készségével bízzák rá magukat. Mária – mint igazi képviselője az emberiségnek, amelynek sorsát magára vette – ezzel a cselekedetével teljes mértékben teret enged Isten teremtő működésének. »Az Úr szolgálója« kifejezés viszont azon kívül, hogy alázatról tanúskodik, nagyon nemes rangot is jelent. Az üdvtörténetben Isten nagy és neves szolgái, Ábrahám, Mózes, Dávid és a Próféták kapták ezt a nevet, Máriának ezekben a szavaiban teljes nagysága is kifejezésre jut.” [2]
„Íme, az Úr szolgálója vagyok, legyen nekem a te igéd szerint.”
Mi is felfedezhetjük az életünkben Isten jelenlétét, és meghallhatjuk azt a „szót”, azt az „igét”, amelyet hozzánk intéz, hogy meghívjon szeretetterve egyik elemének megvalósítására a történelem jelen helyzetében és pillanatában. Törékenységünk és képtelenségünk érzése akár meg is akadályozhatna ebben. Halljuk meg mi is az angyal szavát: „Istennél semmi sem lehetetlen” [3], és inkább az Ő erejében bízzunk, mintsem a magunkéban.
Ez a tapasztalat fölszabadít a korlátaink alól, és már nem fogjuk azt gondolni, hogy elegek vagyunk önmagunknak, hanem felszínre hoz bennünk olyan erőt, olyan tartalékot, amelyre magunk sem gondoltunk volna, és végre képessé tesz arra, hogy valóban szeressünk.
Egy házaspár meséli: „Házasságunk kezdetétől fogva nyitva állt otthonunk a kórházban lévő gyerekek családtagjai előtt. Több mint száz család fordult meg nálunk, de mindig arra törekedtünk, hogy otthon érezzék magukat. Gyakran a Gondviselés is segített, hogy anyagilag győzzük ezt a befogadást, de előbb a mi készségünkre volt szükség. Legutóbb kaptunk egy nagyobb pénzösszeget, és úgy gondoltuk, hogy félretesszük, mert valakinek biztos szüksége lesz rá. Így is lett, hamarosan egy újabb kérés érkezett hozzánk. A szeretet játéka ez köztünk Istennel, s a mi részünk csak annyi, hogy benne legyünk a játékban.”
„Íme, az Úr szolgálója vagyok, legyen nekem a te igéd szerint.”
Chiara gondolata segíthet bennünket, hogy megéljük ezt az evangéliumi mondatot. Arról szól, hogy Máriához hasonlóan mi is fogadjuk be az Igét: „… teljes készséggel és tudva, hogy nem emberi szavakról van szó. Mivel Isten igéje, ezért Krisztus jelenlétét hordozza. Tehát az ő igéjében Krisztust fogadjuk magunkba. Valósítsuk meg tehát pillanatról pillanatra, tettre készen. Ha így élünk, akkor a világ újra Krisztussal találkozhat korunkban is a városok utcáin, Krisztussal bennünk, akik ugyanúgy öltözködünk, mint a többiek, ott dogozunk az irodákban, iskolákban, találkozhatnak vele a legkülönbözőbb helyeken az emberek között.” [4]
A karácsonyi készület időszakában próbáljunk mi is Máriához hasonlóan egy kis időt szentelni arra, hogy „kettesben” legyünk az Úrral, esetleg egy evangéliumi szakasz elolvasásával.
Próbáljuk meg felismerni a hangját a lelkiismeretünkben, melyet megvilágosít az Ige, és érzékennyé teszi a testvéreink szükségleteire.
Tegyük föl magunknak a kérdést: Miként tudnék ma Jézus jelenléte lenni, hogy ott, ahol élek, az emberek az én hozzájárulásom által is valóban egy családként élhessenek?
„Íme, itt vagyok” – ha ez lesz válaszunk, akkor lehetővé tesszük, hogy Isten a béke magjait hintse szét körülöttünk, és a szívünkben egyre nagyobb örömet érezhessünk.

Letizia Magri

[1]     Üdvözlégy, kegyelmmel teljes! (Lk 1,28) Károli féle fordításban: „Örülj, kegyelembe fogadott!” (ford. megj.)
[2]     vö. Chiara Lubich, Non perdere l’occasione, Citta Nuova, 25, [1981], 22, p. 40.
[3]     vö. Lk 1,37
[4]     vö. Chiara Lubich, Non perdere l’occasione, Citta Nuova, 25, [1981], 22, p. 40-41.

szerda

Az élet igéje – 2017. november

„Aki nagyobb közületek, az a szolgátok lesz.” (Mt 23,11)
Jézus az őt követő néphez fordult, és egy új életstílust hirdetett azoknak, akik tanítványai szeretnének lenni, azt kérte, hogy haladjanak az „árral – a megszokott mentalitással – szemben”.[1]
Az ő idejében is könnyű volt csupán beszélni az erkölcsi normákról anélkül, hogy azoknak megfelelően éltek volna: vizet prédikálni és bort inni, aztán meg a kiváltságos helyeket keresni a társadalomban, hogy kitűnhessenek, mások szolgáljanak nekik, és személyes előnyöket élvezhessenek.
Jézus az övéitől egészen más logikát kér a többiekkel való kapcsolatban, azt, amely az ő életét is irányította:
„Aki nagyobb közületek, az a szolgátok lesz.”
 Chiara Lubich egy találkozón így osztotta meg lelki tapasztalatát azokkal, akik az evangélium szerint akartak élni:
„Az embernek mindenekelőtt arra az egyetlen Atyára kell szegeznie tekintetét, akinek sok gyermeke van. Utána pedig fel kell ismernie a teremtményekben az egyetlen Atya gyermekeit. […] Példaképünk, Jézus életével két dolgot mond nekünk, mely mégis egy: mi az egyetlen Atya gyermekei vagyunk és egymás testvérei. […] Isten tehát az egyetemes testvériségre hívott meg minket.” [2]
Az újdonság ez: szeressünk mindenkit, mint Jézus, mert mindannyian – én is, te is és minden ember a földön – Isten gyermekei vagyunk, akiket ő öröktől fogva vár és szeret.
Így fölfedezzük, hogy a testvér, akit konkrétan, a tetteinkkel is szeretnünk kell: minden egyes ember, akivel hétköznapjaink során találkozunk. Az édesapánk, az anyósunk, a kicsi fiunk és az engedetlen is; a rab, a koldus és a fogyatékos; a főnökünk és a takarítónő; az azonos pártállású társunk és az is, akinek más a politikai meggyőződése; aki azonos hitű és közös a kultúránk, ugyanúgy, mint az idegen. A keresztényekre jellemző szeretet a testvér szolgálata:
„Aki nagyobb közületek, az a szolgátok lesz.”
Chiara így folytatja: „Törekedjünk az evangéliumi elsőbbségre úgy, hogy mindenkit szolgálunk. […] Hogyan szolgálhatunk legjobban? Ha eggyé válunk minden emberrel, akivel találkozunk, a másikat éljük, az érzéseit, és megpróbáljuk megoldani a gondjait, mintha a sajátunk lenne, mert a szeretet által a miénk lett. […] Többé nem önmagunknak élünk, magunkba fordulva, hanem a másikat éljük, megpróbáljuk együtt hordozni terheit és gondjait; osztozunk örömeiben.”[3]
Minden képességünk és tehetségünk, minden, amiben „nagynak” érezhetjük magunkat, az alkalom arra, hogy szolgáljunk. Ne szalasszuk el ezt a lehetőséget! A szakmai tapasztalat, a művészi érzék, a műveltség, de a mosoly is, hogy másokat is fel tudunk vidítani; az időnk, amelyet föláldozhatunk, hogy meghallgassuk, akit kétség vagy fájdalom gyötör; a fiatalság ereje is, de ereje az imáinknak is van, ha testi erőnk meg is fogyatkozna.
„Aki nagyobb közületek, az a szolgátok lesz.”
 Az evangéliumi, érdek nélküli szeretet előbb vagy utóbb a testvérünk szívében is fölébreszti a vágyat, hogy megossza kincseit, így megújulnak a kapcsolataink a családban, a plébánián, a munkahelyen és a szórakozóhelyeken, és ezzel egy új társadalom alapjait építjük.
Hermez, egy közel-keleti kamasz fiú meséli: „Vasárnap reggel volt, és amikor felébredtem, azt kértem Jézustól, mutassa meg, hogyan szerethetnék az egész nap folyamán. Láttam, hogy a szüleim elmentek misére, és eszembe jutott, hogy kitakarítok és rendet csinálok a házban. Minden kis részletre odafigyeltem, még virágot is tettem az asztalra. Aztán reggelit készítettem, mindent szépen elrendezve. Amikor hazaértek, nagy örömmel fogadták, amivel megleptem őket. Soha nem reggeliztünk még ilyen nagy örömben, és közben egy jót beszélgettünk. Azt is el tudtam mesélni, hogy milyen tapasztalatokra tettem szert a hét folyamán. Ez a kis szeretet tett egy gyönyörű nap alapját adta meg.”
Letizia Magri

[1]     vö. Mt 23,1-12
[2]     Chiara Lubich, Hivatásunk a szeretet, Új Város, Budapest, 2012, 13.
[3]     Chiara Lubich, Az egység technikája, beszéd, Payern, 1982. 09. 26.

vasárnap

Az élet igéje – 2017. október

Ugyanazt a lelkületet ápoljátok magatokban, amely Krisztus Jézusban volt.” (Fil 2,5)
Pál apostol az igehirdetés miatt börtönben van, innen írja meg levelét a Filippi városában élő keresztény közösségnek. Ő hirdette ott elsőként az evangéliumot, sokan hittek, nagylelkűen elköteleződtek az új életben, és tanúságot tettek a keresztény szeretetről akkor is, amikor Pálnak már el kellett jönnie onnan. Nagyon örül ezeknek a híreknek, és ezért ír a levelében olyan szívbéli szeretettel a filippiekről.
Bátorítja őket, hogy egyénileg és közösségként is haladjanak előre, gyarapodjanak a szeretetben, és emlékezteti őket a példaképünkre, akitől az evangéliumi életstílust megtanulhatjuk:
Ugyanazt a lelkületet ápoljátok magatokban, amely Krisztus Jézusban volt.”
Vajon milyen ez a „lelkület”? Hogyan ismerhetjük meg Jézus legmélyebb vágyait, hogy utánozzuk őt?
Pál tudta a választ: Jézus Krisztus, az Isten fia kiüresítette önmagát és közénk jött, emberré lett és teljes mértékben az Atyát szolgálta, hogy így általa Isten gyermekei lehessünk.[1]
Azáltal teljesítette küldetését, hogy egész életében eszerint cselekedett: folyamatosan lehajolt a kicsikhez, gyengékhez és bizonytalankodókhoz, felemelte őket, hogy megtapasztalják a szeretetet és a megváltást: a leprás, az özvegyasszony, az idegen, a bűnös.
Ugyanazt a lelkületet ápoljátok magatokban, amely Krisztus Jézusban volt.”
Akkor tudjuk felismerni és ápolni magunkban Jézus lelkületét, ha előbb felismerjük a szeretetét és megbocsátásának erejét. Aztán tekintsünk rá, és kövessük abban, ahogyan élt: tárjuk ki a szívünket, elménket és a karunkat, hogy példájára minden embert befogadjunk. Kerüljünk el minden ítélkezést az emberekkel kapcsolatban, és engedjük, hogy gazdagítson az a jó, ami bennük megvan, akkor is, ha ez a jó egy halom hibával és nyomorúsággal párosul, és „időveszteségnek” tűnik ennek okait keresni.
A legmélyebb érzés, amit Jézus lelkületéből elsajátíthatunk, az ingyenes szeretet, az akarat, hogy mások szolgálatába álljunk kisebb-nagyobb talentumainkkal, hogy bátor és konkrét tettekkel pozitív kapcsolatokat építsünk magunk körül, hogy a nehéz helyzetekben, a meg nem értés és a széthúzás közepette is szelíden, de határozottan megtaláljuk a párbeszéd és az egyetértés útját.
Ugyanazt a lelkületet ápoljátok magatokban, amely Krisztus Jézusban volt.”
Chiara Lubich-ot egész életében az evangélium vezérelte, és meg is tapasztalta ennek erejét. Így ír:
„Úgy követjük Jézust, ha felfogjuk, hogy kereszténységünknek akkor van értelme, ha másokért élünk, ha a létünkre úgy tekintünk, mint szolgálatra a testvérek iránt, ha egész életünket erre építjük. Így valósítjuk meg, ami leginkább Jézus szívén fekszik. Így éljük meg az evangélium lényegét, és így leszünk valóban boldogok.”[2]
Letizia Magri

[1]     vö. Gal 4,6: „Mivel az Isten fiai vagytok, a Fia Lelkét árasztotta szívünkbe az Isten, aki kiáltja: Abba, Atya!” vagy Jn 1,12: „Ám akik befogadták, azoknak hatalmat adott, hogy Isten gyermekei legyenek”
[2]     vö. C. Lubich, Beati quelli che si amano a vicenda, Città Nuova, 26, (1982), 6, p.43.

péntek

Az élet igéje – 2017. szeptember

Aki követni akar, tagadja meg magát, vegye fel keresztjét és kövessen.” (Mt 16,24)
Jézus nyilvános életének delén járva nagy erővel hirdeti, hogy Isten országa közel van. Épp Jeruzsálembe készül. Tanítványai sejtik, hogy milyen nagy küldetésben jár, és felismerik benne Isten küldöttét, akire egész Izrael népe vár. Most végre szabadulást remélnek a római hatalomtól, valamint bíznak egy békét és virágzást hozó jobb világban.
Jézus azonban nem akarja, hogy ábrándokat kergessenek: világosan megmondja, hogy jeruzsálemi útja nem vezet győzelemre, hanem visszautasítják, szenvednie kell és megölik. Azt is feltárja előttük, hogy harmadnap feltámad. Nehéz megérteni és befogadni a szavait. Péter szemrehányást is tesz, nem akarja, hogy ez megtörténjen, és meg is próbálja lebeszélni róla Jézust.
Jézus határozottan meginti Pétert, aztán tanítványaihoz intézi ezt a felkavaró meghívást:
„Aki követni akar, tagadja meg magát, vegye fel keresztjét és kövessen.”
Vajon mit kér Jézus ezekkel a szavakkal a tanítványaitól, a mai tanítványaitól is? Hogy megvessük saját magunkat? Hogy mindannyian teljes önmegtagadást vállaljunk? Azt kéri, hogy a szenvedést keressük, és így legyünk Isten nagyobb tetszésére?
Ez az ige inkább arra hív, hogy Jézus lépteit kövessük, fogadjuk be az evangéliumi értékeket és követelményeket, hogy egyre inkább rá hasonlítsunk. Ez azt jelenti, hogy éljük meg teljességgel az életet, ahogy Ő tette, akkor is, amikor a kereszt árnyékolja be utunkat.
„Aki követni akar, tagadja meg magát, vegye fel keresztjét és kövessen.”
Tagadhatatlan, hogy mindenkinek megvan a maga keresztje: a fájdalom különböző formái részét képezik az emberi életnek, mégis úgy tűnik, érthetetlen számunkra, és ellenkezik a boldogság iránti vágyunkkal. Jézus pedig megtanít, hogy éppen ebben fedezzünk fel egy váratlan fényt. Olyan ez, mint amikor néha belépünk egy templomba, és felfedezzük, milyen csodálatos és ragyogó üvegablakai vannak, melyeken kívülről nem látszik semmi szépség.
Ha Jézust akarjuk követni, Ő azt kéri, hogy teljes mértékben fordítsuk meg az értékrendünket, mozdítsuk ki önmagunkat világunk középpontjából, és utasítsuk vissza a személyes érdekérvényesítés logikáját. Azt ajánlja, hogy jobban figyeljünk oda mások szükségleteire, mint a sajátunkra, hogy próbáljunk minden erőnkkel örömet szerezni másoknak, úgy, mint Ő, aki egyetlen alkalmat sem szalasztott el, hogy bátorítsa és reménnyel töltse el azokat, akikkel találkozott. Az önzésünktől való megszabadulás útján elindulhatunk emberségünk kiteljesedése felé, és ebben a szabadságban megtalálhatjuk személyiségünk teljes megvalósulását.
„Aki követni akar, tagadja meg magát, vegye fel keresztjét és kövessen.”
Jézus arra hív, hogy tegyünk tanúságot az evangéliumról, akkor is, ha ezt a hűséget próbára teszik a környezetünkben tapasztalható kisebb-nagyobb értetlenségek. Jézus velünk van, és azt akarja, hogy vele együtt tegyük fel az életünket arra, hogy megvalósuljon a legnagyobb ideál: az egyetemes testvériség, a szeretet civilizációja.
A szeretet radikalizmusa az emberi szív legmélyebb vágya. Ezt tanúsítják a nem keresztény vallási hagyományok egyes követői is, akik komolyan a lelkiismeretükre hallgattak. Gandhi így ír: „Ha valaki megölne, és én a gyilkosomért mondott imával az ajkamon halnék meg, és Istenre emlékeznék az Ő élő jelenlétének tudatában szívem szentélyében, akkor és csak akkor lehetne elmondani rólam, hogy él bennem az erősek erőszakmentessége.” [1]
Chiara Lubich a megfeszített és elhagyott Jézus titkában találta meg az orvosságot a sebek gyógyítására személyes életünkben és az emberek, csoportok és népek között is. Sokakkal megosztotta ezt a tapasztalatát, amikor például 2007-ben a különböző keresztény egyházak és egyházi közösségek Stuttgartban megtartott rendezvényére így írt:
Életünk folyamán mi is mindnyájan átélünk az övéhez legalább kicsit hasonló fájdalmakat. (…) Amikor szenvedünk, és átéljük ezeket a fájdalmakat, Őrá emlékezzünk, aki mindezt magára vette: szinte Ő van jelen, az Ő fájdalmában részesedünk. Tegyünk úgy, mint Jézus, aki nem maradt ott megkövülten, hanem ahhoz a kiáltáshoz még hozzáfűzte: „Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet” (Lk 23,46), és újra ráhagyatkozott az Atyára.
Hozzá hasonlóan mi is túlléphetünk a fájdalmon, és legyőzhetjük a megpróbáltatást azzal, hogy kimondjuk: „Szeretlek, elhagyott Jézus, téged szeretlek ebben, ez a fájdalom rád emlékeztet, a te megnyilvánulásod, a te arcod”. És ha a következő pillanatban tovább szeretjük a testvéreinket, és azt tesszük, amit Isten akar, legtöbbször megtapasztaljuk, hogy a fájdalom (…) örömre változik. (…) Azokban a kis közösségekben is, ahol élünk, (…) találkozhatunk kisebb vagy nagyobb széthúzással. Ezekben a fájdalmakban is az Ő arcát fedezhetjük fel, legyőzhetjük magunkban a fájdalmat, és azon lehetünk, hogy helyreállítsuk a testvériséget a többiekkel. (…) A közösségi kultúra útját és modelljét a keresztre feszített és elhagyott Jézusban találjuk meg.” [2]
 Letizia Magri

[1]  M.K. Gandhi, Antiche come le montagne, Ed. di Comunità, Milano 1965, pp. 95-96.
[2]  C. Lubich, A közösségi kultúráért – „Együtt Európáért” Nemzetközi találkozó – Stuttgart, 2007. május 12. – web oldal: http://www.fokolare.hu/wp-content/uploads/2007/05/St_Chiara_Lubich.doc

kedd

Az élet igéje – 2017. augusztus

“Az Úr jóságos mindenkihez, telve irgalommal minden iránt, amit alkotott.” (Zsolt 145,9)
Ez a zsoltár dicsőítő ének, az Úr királyságát magasztalja, mert uralmának nem lesz vége: örök és hatalmas, de irgalmas és jóságos. Inkább olyan, mint egy hozzánk, gyermekeihez közel álló apa, mintsem egy hatalmas uralkodó.
Istenről szól ez a himnusz, túláradó, anyai gyöngédségéről: irgalmas, megfontolt a haragban, telve szeretettel, jóságos mindenki iránt…
Jóságát megmutatja Izrael népének, és kiterjeszti minden művére, amelyet keze alkotott, minden emberre és minden teremtményre.
A zsoltáros a vers végén arra hív minden élőt, hogy kapcsolódjon be dicsőítő énekébe, hogy egyre több hang harmóniája hirdesse:
“Az Úr jóságos mindenkihez, telve irgalommal minden iránt, amit alkotott.”
Isten a teremtett világot rábízta a férfi és a nő dolgos kezére: számunkra olyan ez, mint egy nyitott könyv, amelyben jóságáról olvashatunk. Meghívott, hogy együttműködjünk vele, a Teremtővel, és szeretet-tervét követve további oldalakat írjunk az igazságról és a békéről.
Ám sajnos a közöny és az önzés miatt megsebzett embereket látunk magunk körül, akik sokszor ki vannak szolgáltatva. A teremtett környezetünk esetében sincs ez másképp, mert féktelenül fölemésztik a környezeti erőforrásokat saját érdekükben és a közjó kárára.
Az utóbbi években keresztény körökben tudatára ébredtünk és jobban odafigyelünk, hogy tiszteljük a teremtett világot. Gondoljunk csak a különböző felhívásokra egyházi vezetők részéről, amelyek arra buzdítanak, hogy fedezzük fel a természetben az isteni jóság tükörképét, és tekintsük azt az egész emberiség örökségének.
I. Bartolomaiosz ökumenikus pátriárka így írt erről tavaly a teremtéssel való törődés világnapjára küldött üzenetében: “Állandó éberségre van szükség, képzésre és tanításra, hogy világos legyen számunkra az összefüggés a jelenlegi ökológiai válság és az emberi szenvedés között […], amely […] az általunk is megélt környezeti krízis eredménye és gyümölcse. Vissza kell tehát térnünk a régóta ismert szépségekhez […]: mértékletesség és önmegtartóztatás, ez az egyetlen út, amely a természeti környezetünkkel való bölcs bánásmódhoz vezet. A féktelen mohóság ugyanis, hogy anyagi szükségleteinket kielégítsük, az ember lelki elszegényedéséhez vezet, és ezzel együtt jár a természeti környezetünk elpusztítása is.” [1]
Ferenc pápa pedig Laudato si’ kezdetű enciklikájában írja: “A természet gondozása olyan életstílus része, amely magában foglalja az együttélés és a közösségalkotás képességét. Jézus emlékeztetett minket arra, hogy Isten a mi közös Atyánk, és ez testvérekké tesz minket. A testvéri szeretet csak ingyenes lehet. […] Ugyanez az ingyenesség késztet minket arra, hogy szeressük és elfogadjuk a szelet, a napot vagy a felhőket, még ha nem is vetik ellenőrzésünk alá magukat. […] Ismét át kell éreznünk, hogy szükségünk van egymásra, felelősséggel tartozunk másokért és a világért, továbbá megéri jónak és tisztességesnek lenni.” [2]
Használjuk ki tehát a szabadidőnket, amikor nem dolgozunk, és minden más lehetőséget a nap folyamán, hogy feltekintsünk az égre, a fenséges csúcsokra, a tenger végtelenségére, vagy akár csak egy kis fűszálra, amely az út szélén kibújt. Ez segít, hogy felismerjük a Teremtő nagyságát, aki az életet szereti, és újra megtaláljuk reménységünk okát az ő végtelen jóságában, mely mindent átölel és figyelemmel kísér.
Családunkkal együtt éljünk mértékletesen, tiszteletben tartva környezetünket, mások szükségleteit, hogy gazdagodjunk a szeretetben. Osszuk meg szegényebb testvéreinkkel a föld termését és munkánk gyümölcsét, mert ezzel teszünk tanúságot az élet teljességéről és öröméről, legyünk gyengédek, jóindulatúak, akik megbékéltek környezetükkel.
Letizia Magri

[1]     vö. I. Bartolomaiosz ökumenikus pátriárka, Üzenet a teremtéssel való törődés világnapjára, 2016. szeptember 1.

[2]     vö. Ferenc pápa, Laudato si’ enciklika, 2015. május 24. (228-229.)

szombat

Az élet igéje – 2017. július

Gyertek hozzám mindnyájan, akik elfáradtatok, s akik terhet hordoztok – én megkönnyítlek titeket.” (Mt 11, 28)
Elfáradtatok és terhet hordoztok. E szavak olyan emberek alakját idézik, akik valamilyen koloncot viselnek életük folyamán: férfiak és nők, fiatalok, gyerekek és idősek, akik azt remélik, hogy eljön a nap, amikor megszabadulhatnak ezektől a nyomasztó terhektől.
Máté evangéliumának ebben a részletében Jézus magához hív bennünket: „Gyertek hozzám…”
Összegyűlt körülötte a tömeg, hogy lássák és hallgassák őt: sokan egyszerű és szegény, kevéssé tanult emberek voltak, nem is tudták megismerni és betartani koruk bonyolult vallási előírásait. Ezen felül rájuk rótták a Római Birodalom adóterheit is, amit gyakran lehetetlenség volt teljesíteni. Bajban voltak, és azt keresték, hogy ki kínál nekik ennél jobb életet.
Jézus a tanítása során különleges figyelmet fordított rájuk és azokra, akiket a társadalom bűnösnek tartott és kiközösített. Azt szerette volna, hogy mindenki megértse és befogadja a legfontosabb törvényt, amely utat nyit az Atya házába: a szeretet parancsát. Isten ugyanis föltárja csodáit az egyszerű és nyitott szívű emberek előtt.
Jézus bennünket is hív, hogy odamenjünk hozzá. Kinyilvánította, hogy Ő Isten látható arca, a Szeretet-Istené, aki végtelenül szeret minket úgy, ahogy vagyunk, képességeinkkel és korlátainkkal, törekvéseinkkel és kudarcainkkal együtt. Arra hív, hogy bízzunk a „törvényében”, amely nem fog teherként ránk nehezedni, hanem édes és könnyű iga lesz, és örömmel tölti el a szívünket, ha megéljük. Odaadást kér, hogy ne forduljunk önmagunkba, hanem nap mint nap ajándékozzuk oda magunkat egyre teljesebben a többieknek.
 Gyertek hozzám mindnyájan, akik elfáradtatok, s akik terhet hordoztok – én megkönnyítlek titeket.”
 Jézus ígéretet is tesz: „… én megkönnyítlek titeket.”
Hogyan? Mindenekelőtt jelenlétével, mert egyre határozottabban és mélyebben jelen van bennünk, ha őt választjuk, mint biztos kapaszkodót az életünkben. Rendkívüli fénnyel világítja meg hétköznapi lépteinket, és nehéz körülmények között is segít fölfedeznünk az élet értelmét. És ha elkezdünk úgy szeretni, ahogy Jézus, akkor a szeretetben teljes szabadságot találunk, és erőt a továbbiakhoz, mert Isten élete tör utat bennünk.
Chiara Lubich így ír: „[A keresztény] nem érdemli meg a keresztény nevet, ha nincs benne állandó készség arra, hogy szeressen. Jézus összes parancsolatát ugyanis ez az egy foglalja össze: az Isten és a felebarát iránti szeretet. A felebarátban pedig Jézust kell látnunk és szeretnünk.
A szeretet nem puszta szentimentalizmus, hanem élet, mely testvéreink, főként a mellettünk élők szolgálatában konkretizálódik: az apró, legjelentéktelenebbnek tűnő szolgálatokban.
Charles de Foucauld ezt mondja: »Ha az ember szeret valakit, valóságosan a másikban él; a szeretet által benne lakik, benne él. Többé nem önmagában él, hanem elszakad énjétől, és önmagán kívül létezik.«[1] És e szeretet által hatol belénk az Ő fénye; Jézusé, aki megígérte: »Aki szeret engem…, annak kinyilatkoztatom magam.«[2] A szeretet a fény forrása: ha szeretünk, jobban megértjük Istent, aki a szeretet.”[3]
Fogadjuk el Jézus meghívását, menjünk oda hozzá és ismerjük fel, hogy Ő a béke és a remény forrása számunkra!
Fogadjuk meg a „parancsát”, és hozzá hasonlóan mi is törekedjünk a szeretetre a nap folyamán adódó különböző körülmények között a családban, a plébánián, a munkahelyen: ha megbántanak, bocsássunk meg, építsünk inkább hidakat a falak helyett, és álljunk szolgálatára azoknak, akikre terhek nehezednek.
Így fölfedezhetjük, hogy ez a „törvény” nem lehúz, hanem szárnyakat ad, hogy a magasban repüljünk.
Letizia Magri
[1]     C. de Foucauld, Scritti Spirituali, VII, Città Nuova, Roma 1975, p.110.
[2]     vö. Jn 14,21
[3]     vö. C. Lubich, Az élet igéje, májusA fény forrása a szeretet, Új Város, 1999/5

csütörtök

Az élet igéje – 2017. június

 Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket.” (Jn 20,21)
Jézus keresztre feszítése után a tanítványok bezárkóztak, mert meg voltak ijedve és össze voltak zavarodva, annak ellenére, hogy előtte Vele jártak-keltek Palesztina útjain, amikor mindenkinek hirdette, hogy Isten Atya, és mindenkit gyengéden szeret.
Az Atya elküldte Jézust, hogy az életével tanúságot tegyen erről a nagy újdonságról, sőt mi több, megnyissa az utat, hogy az emberek Istennel találkozhassanak: Istennel, aki háromság, önmagában is szeretetközösség, és ebbe a végtelen ölelésbe vonja be teremtményeit.
Nyilvános működése során sokan látták, hallották és tapasztalták jóságát, befogadó, megbocsátó és reményt adó szavainak és tetteinek gyümölcsét. Aztán elítélték és keresztre feszítették. Ezek után írja le János evangéliuma, hogy Jézus harmadnapra föltámadt, megjelent tanítványainak és meghívta őket, hogy folytassák küldetését:
Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket.”
Mintha azt mondaná nekik: „Emlékeztek, mennyire mellettetek álltam, mennyire szomjaztátok az igazságot és a békét, és én hogyan oltottam szomjúságotokat? Hogyan gyógyítottam meg testben és lélekben, akiket az emberek kitaszítottak és megvetettek? Hogyan védtem meg a szegények, az özvegyek és az idegenek méltóságát? Folytassátok most már ti! Hirdessétek az evangéliumot, amelyet kaptatok, hirdessétek, hogy Isten azt szeretné, hogy mindenki találkozzon vele! Hirdessétek, hogy ti mindannyian testvérek vagytok!”
Minden ember a Szeretet Isten képére van megteremtve, ezért a szívében vágyik arra, hogy találkozzon Vele, valamint minden kultúra és társadalom megpróbálja felépíteni az együttéléshez szükséges kapcsolatokat. De mennyi fáradsággal jár ez, mennyi ellentmondás és nehézség akadályoz a célhoz vezető úton! Ezek a legmélyebb vágyaink nap mint nap ellentétbe kerülnek emberi törékenységünkkel, bezárkózunk, félelem tölt el, bizalmatlanok vagyunk, és előítéletek élnek bennünk egymás iránt.
Az Úr viszont ma is nagy bizalommal ismétli:
Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket.”
Mit kezdjünk ebben a hónapban ezzel a meghökkentő meghívással? Vajon nem eleve halva született gondolat testvériséget építeni a többnyire megosztott emberiség körében? Érdemes egyáltalán belekezdeni?
Egyedül valóban soha nem lennénk képesek erre, de Jézustól rendkívüli ajándékot kaptunk, a Szentlelket, aki segít kitartanunk, hogy minden embert szeressünk, még az ellenségeinket is.
A Szentlélek, akit a keresztségben megkapunk […], lévén a szeretet és az egység lelke – legyőzve a faji, kulturális és társadalmi hovatartozás különbségeiből fakadó nehézségeket – minden hívőt egyesített a Feltámadottal és egymással. […] Önzésünk építi fel azokat a falakat, melyek elszigetelnek a többiektől és kizárják világunkból azokat, akik mások, mint mi. […] Hallgatva a Szentlélek hangjára azon fáradozunk majd, hogy minden téren növekedjünk ebben az egységben és közösségben […] azáltal , hogy elfojtjuk a megosztottság csíráit, melyeket magunkban hordozunk.”[1]
A Szentlélek segítségével mi is idézzük fel és éljük meg ebben a hónapban a szeretetre indító igéket, használjunk ki minden kis és nagy lehetőséget a többiekkel való kapcsolatban: hallgassuk meg őket, érezzünk együtt velük, folytassunk párbeszédet, bátorítsuk és vonjuk be őket, törődjünk velük, bocsássunk meg nekik és értékeljük őket! Így eleget teszünk a jézusi küldetésnek, hogy folytassuk a küldetését, és legyünk a tőle kapott élet közvetítői.
A buddhista szerzetesek egy csoportja is ezt tapasztalta meg a Fokoláre Mozgalom olaszországi nemzetközi városkájában, Loppianóban, ahol mind a nyolcszáz lakos megpróbál az evangéliumhoz hűen élni. Mélyen megérintette őket az evangéliumi szeretet, amelyet korábban nem ismertek. Egyikük ezt mesélte: „A piszkos cipőmet az ajtón kívül hagytam, és másnap reggelre valaki kitisztította. Az ajtón kívül hagytam a piszkos ruhámat, és reggelre valaki kimosta, kivasalta. Tudták, hogy fázom, mert délkelet-ázsiai vagyok, ezért jobban befűtöttek, és plusz takarót is kaptam. Egyik nap megkérdeztem, hogy miért tettétek ezt. »Egyszerűen azért, mert szeretünk« – hangzott a válasz.”[2] És ez az esemény a buddhisták és a keresztények között igazi párbeszédet indított el.
Letizia Magri


[1]     vö. C. Lubich, Az élet igéje/1994. január – Növekedni az egységben, in Új Város, 1994/1, 12-13. o.
[2]     vö. C. Lubich, La mia esperienza nel campo interreligioso: punti della spiritualità aperti alle religioni, Aachen (Németország), 1998. november 13.

hétfő

Az élet igéje – 2017. május

„Én veletek vagyok minden nap, a világ végéig.” (Mt 28,20)
Evangéliumának végén Máté elbeszéli Jézus földi életének utolsó eseményeit, hogy feltámadt, és beteljesítette küldetését. Meghirdette Isten újjáteremtő szeretetét minden teremtmény iránt, és megnyitotta a testvériségre vezető utat az emberiség történelmében. Máté számára Jézus a „velünk az Isten”, az Emmánuel, akit a próféták megjövendöltek, és akire Izrael népe várt.
Jézus, mielőtt visszatér az Atyához, összegyűjti tanítványait, akiknek közelebbről is feltárta küldetését, és rájuk bízta, hogy vigyék tovább művét.
Merész vállalkozás ez, de Jézus biztatja az apostolokat: nem fordul el tőlük, sőt megígéri, hogy velük marad minden nap, támogatja, elkíséri és bátorítja őket „a világ végezetéig”.
Segítségével tanúságot tesznek majd a vele való találkozásról, igéjéről, befogadó és irgalmas szeretetéről mindenki iránt, hogy sokan találkozhassanak vele, és együtt alkossák Isten új népét a szeretet parancsa alapján.
Mondhatjuk, Isten örömére van, hogy velem, veled, velünk lehet minden nap a világ végezetéig, saját személyes életünk és az egész emberiség történelmének végéig. Vajon ez valóban így van? Valóban találkozhatunk vele?
Igen, „Ő ott van minden sarkon, mellettünk jár. Elrejtőzik a szegényekben, a lenézettekben, a kicsikben, a betegekben, a tanácstalanokban és azokban, akik nem élhetnek szabadon. Ott van abban, aki csúnya, és aki kitaszított… Azt mondta: »… éhes voltam, és ennem adtatok…«[1] Tanuljuk meg fölfedezni őt ott, ahol van!”[2]
Jelen van igéjében, amelyet ha gyakorlatra váltunk, megújítja a létünket, jelen van a föld minden pontján az Eukarisztiában, és működik a lelkipásztorokon keresztül is, akik a népet szolgálják. Jelen van, amikor egyetértésre tudunk jutni egymás között[3], így hatékonyabb az imádságunk, amellyel az Atyához fordulunk, és fényt kapunk mindennapi döntéseinkhez.
„Én veletek vagyok minden nap a világ végezetéig”: mekkora reményt kelt ez az ígéret! Arra bátorít, hogy keressük meg őt utunkon. Tárjuk ki a szívünket és a karunkat, legyünk készen a befogadásra és az osztozásra egyénileg, és együtt is, mint családi vagy egyházi közösség, munkahelyi vagy baráti társaság, civil- vagy vallási szervezet. Így Jézussal találkozhatunk, öröm és fény tölt el, amely az Ő jelenlétét jelzi.
Ha minden reggel arra gondolunk: „Szeretném ma fölfedezni, hol akar találkozni velem Isten!”, akkor mi is olyan örömet tapasztalunk majd, mint amiről a következő történet szól.
„Férjem édesanyja egészen a féltékenységig ragaszkodott a fiához. Egy évvel ezelőtt daganatot állapítottak meg nála. Kezeléseket kapott és ápolásra volt szüksége, amelyet lánya nem tudott vállalni. Ebben az időszakban vettem részt a máriapolin[4], ahol megismertem a Szeretet-Istent, és ez megváltoztatta az életemet. Megtérésem első következménye az volt, hogy összes félelmemet legyőzve magunkhoz vettük anyósomat. Új fény árasztotta el a szívemet, és ezért őt is új szemmel láttam. Most már tudtam, hogy Jézust ápolom és gondozom benne. Ő pedig legnagyobb meglepetésemre viszonozta ezt, minden kis gesztusra nagy szeretettel válaszolt.
Sok áldozatot kért tőlünk ez az időszak, és amikor anyósom megnyugodva elköltözött az égbe, mindannyiunk szívében béke volt.
Azokban a napokban vettem észre, hogy gyermeket várok, akire kilenc éve vágytunk! Ez a gyermek számunkra Isten szeretetének kézzelfogható jele volt.”[5]
Letizia Magri


[1]     vö. Mt 25,35
[2]     vö. Chiara Lubich: Az élet igéje, Fedezzük fel, hogy közel van Isten, 1982. június, Città Nuova 1982/10, 44. o.
[3]     vö. Mt 18,20
[4]     A Fokoláre Mozgalom lelkigyakorlat jellegű találkozója, szó szerint: Mária városa
[5]     In „I fioretti di Chiara e dei Focolari”, szerk. Doriana Zamboni, San Paolo 2002, 43-44. o.

szombat

Az élet igéje – 2017. április

Maradj velünk, mert esteledik” (Lk 24,29)
Ezt a kérést intézi a hozzájuk szegődött ismeretlenhez a két útitárs a Jeruzsálemből Emmauszba vezető úton, miután arról „beszélgettek és tanakodtak”, ami az előző napokban a városban történt.
Úgy tűnt ő az egyetlen, aki nem tud semmit az eseményekről, ezért maguk közé fogadják és mesélnek neki arról az emberről, „aki próféta volt, hatalmas tettben és szóban az Isten és az egész nép előtt”, és ők bíztak benne. Azonban a főpapjaik és a zsidó hatóságok a rómaiak kezére adták, aztán halálra ítélték, és keresztre feszítették.[1] Hatalmas tragédia ez, amelynek maguk sem értik az értelmét.
Út közben az ismeretlen az írásokból kiindulva segít nekik megérteni ezeknek az eseményeknek a lényegét, és újra lángra gyújtja a szívükben a reményt. Amikor Emmauszba érnek, meghívják vacsorára: „Maradj velünk, mert esteledik”. Miközben együtt étkeznek, az ismeretlen megáldja a kenyeret és odanyújtja nekik. Erről a mozdulatról fölismerik őt: a Megfeszített halott volt, de most föltámadt! A két ember rögtön megváltoztatja a tervét: visszatérnek Jeruzsálembe, hogy fölkeressék a többi tanítványt, és elmondják nekik a nagy hírt.
Lehet, hogy mi is csalódottak vagyunk, felháborodunk és elveszítjük a bátorságot, mert tragikus, hogy tehetetlenek vagyunk bizonyos igazságtalanságok láttán, amelyek ártatlan és védtelen embereket érnek. Saját életünkben is jelen van a fájdalom, a bizonytalanság és a homály… Mennyire szeretnénk ezt átalakítani, hogy béke, remény és fény töltsön el bennünket és a többieket is!
Valóban szeretnénk találkozni Valakivel, aki mélyen megért és fényt ad életutunkon?
Jézus, az Isten-ember azért, hogy feltétlenül azonosuljon mindannyiunkkal saját helyzetünkben, szabadon elfogadta, hogy hozzánk hasonlóan megtapasztalja a fájdalom sötétségét. A testi fájdalmat, de a belső fájdalmat is: barátai megtagadták, és még Istentől is elhagyatva érezte magát[2], akit mindig Atyjának nevezett. Mivel rendíthetetlenül bízott Isten szeretetében, legyőzte ezt a hatalmas fájdalmat, újra rábízta magát[3], tőle pedig új életet kapott.
Ezen az úton vezet és kísér bennünket embereket is:
Ő jelen van mindabban, aminek fájdalom íze van. (…) Törekedjünk tehát felismerni Jézust minden aggodalomban, az élet megpróbáltatásaiban, minden sötétségben, saját tragédiánkban és másokéban, a körülöttünk élő emberiség gyötrelmeiben. Ő ott van ezekben, mivel magára vette mindegyiket. (…) Elég, ha teszünk valami konkrétat azért, hogy enyhítsük szenvedéseit a szegényekben, (…) s felfedezzük az élet új teljességét.[4]
Egy hétéves kislány mesélte: „Nagyon sokat szenvedtem, amikor apukám börtönbe került. Jézust szerettem benne. Így nem sírtam, amikor elmentünk meglátogatni.”
Egy fiatalasszony pedig így vall: „Férjem, Roberto mellett voltam élete utolsó hónapjaiban, miután megállapították, hogy nincs remény. El sem mozdultam mellőle. Őt láttam és Jézust láttam… Roberto a kereszten volt, tényleg a kereszten.” Kölcsönös szeretetük útmutatás volt a barátaik számára. Segíteni kezdtek, és ebből egy szolidaritási akció született, amely még ma is tart, kiterjedt sokakra, sőt egy szociális egyesület is született belőle „Átöleljük a Világot” néven. „Amit Robertóval megéltünk – meséli az egyik barátja –, arra indított, hogy kövessük őt az Istenhez vezető úton. Sokszor megkérdeztük, mi értelme van a szenvedésnek, a betegségnek, a halálnak. Azt hiszem, hogy aki részesült abban az ajándékban, hogy Roberto mellett járhatta be életútjának egy szakaszát, elég világosan tudja erre a választ.
Ebben a hónapban minden keresztény Jézus halálának és föltámadásának titkát ünnepli. Legyen ez alkalom arra, hogy újra lángra lobbantsuk hitünket Isten szeretetében, aki lehetővé teszi, hogy a fájdalmat szeretetté alakítsuk. Minden elszakadás, elválás, kudarc, sőt még a halál is, fény és béke forrása lehet számunkra is. Minden élethelyzetben legyünk biztosak Isten közelségében, és ismételjük mi is bizalommal az emmauszi tanítványok kérését: „Maradj velünk, mert esteledik”!
Letizia Magri

[1]     vö. Lk 24,19
[2]     vö. Mt 27,46; Mk 15,34
[3]     vö. Lk 23,46
[4]     Az Élet Igéje, 1999. április, Új Város, 1999/4.

szerda

Az élet igéje – 2017. március

„… engesztelődjetek ki az Istennel!” (2Kor 5,20)
A földön sokfelé dúlnak kegyetlen és véget nem érő háborúk, és pusztítanak családokat, törzseket és népeket. Egy húszéves lány, Glória meséli: „Megtudtuk, hogy az egyik falut felégették, és sokan vannak, akiknek semmijük sem maradt. Barátaimmal összegyűjtöttük, amiről úgy gondoltuk, hogy hasznos lehet: matracot, ruhát, élelmiszert. Nyolc órát utaztunk, míg odaértünk, és teljesen kétségbeesve találtuk ezeket az embereket. Meghallgattuk, vigasztaltuk, átöleltük, biztattuk őket. Az egyik család azt mondta: »A kislányunk bent volt a házban, amikor fölgyújtották, és úgy éreztük, mi is meghaltunk vele együtt. A ti szeretetetekből erőt merítettünk, hogy meg tudjunk bocsátani azoknak, akik ezt tették.«”
Pál apostol tapasztalata is hasonló, mert üldözte a keresztényeket[1], aztán teljesen váratlanul egyik útja során találkozott Isten ingyenes szeretetével. Isten pedig éppen őt küldte, hogy nevében hirdesse a kiengesztelődést.[2]
Így szenvedélyes és hiteles tanúságtevője lett Jézus misztériumának: halálának és föltámadásának, amellyel kiengesztelte a világot Istennel, hogy mindenki megismerhesse és megélhesse a közösséget vele és a testvérekkel.[3] Pál igehirdetése által az evangéliumi üzenet: „engesztelődjetek ki Istennel”, még a pogányokhoz is eljutott és meghódította őket, pedig akkoriban úgy tekintettek rájuk, hogy ők állnak legmesszebb az üdvösségtől.
Hagyjuk, hogy Isten irgalma – túláradó szeretete – a mi szívünket is meggyógyítsa, annak ellenére, hogy sokszor elbizonytalanodunk a hibáink és tévedéseink miatt, amelyek el akarják hitetni velünk, hogy nincs is szükségünk erre. Ő végre szabaddá tesz minket, hogy másokkal is megosszuk ezt a mérhetetlen kincset, és hozzájáruljunk a béke építéséhez, mely Isten terve az emberiségről és az egész teremtett világról. Ez fölötte áll a történelem minden ellentmondásának, ahogy Chiara Lubich is írja:
„(…) A kereszten, Fiának halála által Isten tanúságot tett irántunk való végtelen szeretetéről. Krisztus keresztje által kiengesztelt minket önmagával. Hitünknek ez az alapigazsága ma különösen is aktuális.
Ez az a kinyilatkoztatás, amelyet az emberiség vár: igen, Isten szeretete mindenkihez közel van, és mindenkit túláradóan szeret. A mai világnak szüksége van erre a hírre, de mi csak akkor tudjuk ezt elmondani, ha előbb meggyőzzük önmagunkat. Újra és újra meg kell hallanunk ezt a hírt, és éreznünk, hogy Isten szeretete vesz körül bennünket akkor is, amikor ennek az ellenkezőjét gondolnánk. (…) A magatartásunkkal kellene hihetővé tennünk ezt az igazságot, amelyet hirdetünk. Jézus világosan megmondta, hogy mielőtt az oltárra visszük az áldozatunkat, ki kell békülnünk testvéreinkkel, ha valami panaszuk van ellenünk (vö. Mt 5,23-24)… Szeressük egymást úgy, ahogy ő szeretett minket, ne zárkózzunk be és ne legyenek előítéleteink, hanem nyitottan fogadjuk be és értékeljük felebarátaink pozitívumait, legyünk készek az életünket adni egymásért. Ez Jézus legfőbb parancsa, a keresztények megkülönböztető jegye, amely ma ugyanúgy érvényes, mint Krisztus első követőinek idejében. Ha megéljük ezt az igét, akkor valóban a kiengesztelődés magvetői leszünk.”[4]
Ha így élünk, napjaink tele lesznek baráti és kiengesztelődést hozó gesztusokkal a családunkban, a családok között, az egyházunkban és az egyházak között és minden vallási és világi közösségben, ahová tartozunk.

Letizia Magri

[1]
                 vö. ApCsel 22,4
[2]              vö. 2Kor 5,20
[3]              vö. Ef 2,13
[4]
                 Eredeti teljes szöveg: Città Nuova 1996/24, 37.

Az élet igéje – 2017. február

Új szívet adok nektek és új lelket oltok belétek” (Ez 36,26)
A szívről az érzések, az érzelmek, a szenvedélyek jutnak eszünkbe. A bibliai szerző számára azonban ez jóval mélyebb tartalommal bír: a lélekkel együtt a szív az ember életének a középpontja, itt születnek a döntései, itt zajlik benső, lelki élete. A hússzív hagyja, hogy Isten igéje alakítsa, vezesse, és „békés gondolatok” ébrednek benne testvérei iránt. A kőszív magába zárkózik, képtelen mást meghallgatni és irgalmasnak lenni.
Miért van szükségünk új szívre és új lélekre? Elég, ha körülnézünk. A kőszívekből mindenütt erőszak, korrupció és háború születik, mert nem nyitottak Isten teremtő terve előtt. Ha őszintén magunkba tekintünk, talán nem azt vesszük észre, hogy sokszor bennünket is önző vágyak irányítanak? Valóban szeretettel és embertársaink javára hozzuk meg döntéseinket?
Nyomorúságos emberségünk láttán Isten megkönyörül rajtunk. Jobban ismer bennünket, mint mi magunk, és tudja, hogy új szívre van szükségünk. Ezt meg is ígéri Ezekiel prófétának, és nem csak az egyes emberekre gondol, hanem egész népére. Isten álma, hogy egybegyűjtse a népek nagy családját, ahol a kölcsönös szeretet törvénye uralkodik, ahogy azt kezdetben elgondolta. Történetünk során többször is beigazolódott egyrészről, hogy mi magunk képtelenek vagyunk megvalósítani a tervét, másrészről Isten soha nem fárad bele, hogy újra kezdeményezzen, ráadásul azt is megígérte, hogy ő maga olt belénk új szívet és új lelket.
Ígéretét pedig akkor teljesítette be egészen, amikor elküldte a földre a Fiát, pünkösdkor pedig kiárasztotta a Lelkét. Ebből egy közösség született – az első jeruzsálemi közösség –, az „egy szív, egy lélek” [1] valóságában élő emberiség mintaképe.
Mindannyian meg vagyunk hívva, hogy ehhez az új emberiséghez tartozzunk, én is, aki ezt a magyarázatot írom, te is, aki olvasod és meghallgatod. De még inkább meg vagyunk hívva arra, hogy építsük, jelenvalóvá tegyük saját környezetünkben és munkahelyünkön. Micsoda küldetést kaptunk, mekkora bizalommal van Isten irántunk! Ne hagyjuk, hogy úrrá legyen rajtunk a csüggedés a társadalomban meglevő sok korrupció láttán, ne nyugodjunk bele közömbösen, hogy a rossz nagyobb nálunk. Tágítsuk ki „a szívünket Jézus Szívének méreteire. Mekkora munka! De ez az egyetlen, ami szükséges. Ha ezt tettük, mindent megtettünk.” – mondta Chiara Lubich, és így folytatta: „Mindenkit, aki közelünkbe kerül, úgy kell szeretnünk, ahogy Isten szereti. És mivel az időben élünk, egyszerre egy felebarátunkat szeressük, és ne maradjon a szívünkben nosztalgia a másik testvér iránt, akivel az imént találkoztunk.” [2]
Ne saját elégtelen erőnkben és képességeinkben bízzunk, hanem abban, amivel Isten megajándékoz: „Új szívet adok nektek és új lelket oltok belétek.” [3]
Ha hallgatunk kérésére, hogy mindenkit szeressünk, ha engedjük, hogy a bennünk szóló Lélek hangja vezessen, akkor az új emberiség élő sejtjei, az új világ építői leszünk a népek és kultúrák gazdag sokszínűségében.

Fabio Ciardi

Különböző egyházakhoz tartozó testvéreinkkel együtt éljük ezt az igét, amelyet egy német ökumenikus csoport választott, hogy Istennek ez az ígérete kísérjen bennünket a Reformáció 500 éves évfordulójának évében.

Fabio Ciardi

[1]     vö. ApCsel 4,32
[2]        Chiara Lubich, Ha tüzet gyújtanánk, Új Város, Budapest, 2007, 60. o.
[3]     Ez 36,26

vasárnap

Az élet igéje – 2017. január

Valóban, Krisztus szeretete indít minket” (vö. 2Kor 5,14-20)
„Tegnap este anyukámmal és barátnőjével étterembe mentünk vacsorázni. Csak egy kevés borsót rendeltem, hogy aztán sok édességet tudjak enni, mert nagyon szeretem. Anyukám viszont ezt nem engedte. Már majdnem elment a kedvem az egésztől, de arra gondoltam, hogy Jézus ott ül anyukám mellett, és rámosolyogtam.” „Egy fárasztó nap után végre hazaértem. Tévézés közben az öcsém kivette a kezemből a távirányítót. Nagyon dühös lettem, de aztán megnyugodtam, és hagytam, hogy ő nézze a tévét.” „Apukám beszélt hozzám, én pedig csúnyán válaszoltam neki. Ránéztem, és láttam, hogy megbántódott. Bocsánatot kértem, és megbocsátott.”
Egy római iskola ötödik osztályos tanulói mesélték ezeket a tapasztalatokat az élet igéjével kapcsolatban. Talán nem látunk közvetlen összefüggést a tapasztalatok és az élet igéje között, amit abban a hónapban éltek, de láthatjuk a gyümölcsét, a megélt evangélium ugyanis szeretetre indít. Bármelyik igét próbáljuk élni, a hatása mindig ugyanaz: megváltoztatja az életünket, lelkünkre köti, hogy figyeljünk arra, mire van szüksége a másik embernek, és arra késztet, legyünk testvéreink szolgálatára. Nem is lehet ez másképp, mert ha befogadjuk és megéljük az igét, akkor Jézus születik meg bennünk, és segít úgy cselekednünk, ahogy Ő. Erre gondolt Pál, amikor a korintusiakhoz fordult ezekkel a szavakkal.
Az apostol mélyen megtapasztalta Jézus jelenlétét, ennek késztetésére hirdette az evangéliumot és munkálkodott az általa látogatott közösségek egységén. Megtapasztalta Jézus szeretetét és üdvösségét, és oly mélyen behatolt az életébe, hogy soha senki és semmi el nem választhatta tőle. Már nem Pál élt, hanem Jézus élt benne. Az a tudat, hogy az Úr annyira szerette őt, hogy életét adta érte, lenyűgöző volt, nem hagyta nyugodni, hanem feltartóztathatatlan erővel arra késztette, ő is így cselekedjen, ugyanilyen szeretettel.
Vajon Krisztus szeretete bennünket is ilyen magával ragadó erővel késztet?
Ha megtapasztaltuk szeretetét, akkor nekünk is szeretnünk kell, bátran odalépni, ahol megosztottságot, perlekedést, gyűlöletet látunk, hogy egyetértést, békét és egységet vigyünk. A szeretet képessé tesz, hogy a szívünk túllásson az akadályokon, közvetlen kapcsolatba kerüljünk az emberekkel, és megértő, befogadó lélekkel keressünk megoldást. Ezt mindenképpen meg kell tennünk, az egységet minden áron építenünk kell, nem hagyhatjuk, hogy lefékezzen az óvatoskodás, valamiféle nehézség vagy összeütközés.
Ez különösen is fontos és sürgős az ökumené terén. Ebben a hónapban ezt az igét választották a keresztények egységéért tartott imahét mottójául, hogy a különböző egyházakhoz és közösségekhez tartozó keresztények együtt megéljék, és mindenki megérezhesse Krisztus szeretetének sürgetését, egymás felé forduljanak és így helyreállítsák az egységet.
„A kiengesztelődés szellemében csak az a hiteles keresztény – állította Chiara Lubich 1997. június 23-án Ausztriában, Graz-ban a II. Európai Ökumenikus Nagygyűlésen –, aki Isten szeretetével tudja szeretni a többieket, aki Krisztust látja mindenkiben. Krisztus mindenkié, Jézus az egész emberi nemért halt meg, aki mindig kezdeményez, elsőként szeret, olyan szeretettel, amely mindenkit úgy szeret, mint önmagát, aki eggyé válik a testvéreivel fájdalmakban és örömökben egyaránt. Az egyházaknak is ilyen szeretettel kell szeretniük.”
Éljük meg mi is a római iskolások gyermeki egyszerűségével és komolyságával a szeretet radikalitását.
Fabio Ciardi