szombat

2002. március 29. - Nagypéntek

Keresztút:

Jézus:
Szívem hő vágya, hogy együttérző szeretettel elkísérjetek keresztutamon. Lélekben egyesüljetek Szent Édesanyámmal és Velem, szenvedő Megváltótokkal.

I. A bűnösök halálra ítélnek Engem, az ártatlant. - Az igazságtalanság, a jogtalanság szótlan elviselése, felajánlása Isten előtt kedves áldozat és engesztelő értékű cselekedet.

II. Vállamon a kereszttel indulok a "Beteljesedés" felé, az Atya akaratának teljesítésére. - Keressétek és teljesítsétek az isteni akaratot, s így legyetek követőim!

III. A kereszt súlya lehúz a földre. - Irgalmas szeretetemmel fölemellek benneteket, s példát adtam nektek az újrakezdésre.

IV. Mint a Fájdalmak Embere találkoztam Szent Édesanyámmal, a Fájdalmas Anyával. Szerető, együttérző tekintetéből erő áradt. - Nektek adtam Őt, hogy benneteket is anyai szeretettel segítsen, és így gondoskodjon rólatok, gyermekeiről.

V. Simon hallgatag segítsége szívet melegítő cselekedet, s a lelkeket egyesítő tett. - A szeretet jócselekedete beszédesebb, mint akár egy szóáradat.

VI. Veronikát együttérző szeretete késztette vér-verítékes arcom megtörlésére. - A segítőkész testvéri szeretet mindig többet kap, mint amennyit adott.

VII. Az egész emberiség minden bűne nehezedett vállamra, s ez másodszor is földre sújtott. - Velem és Szent Édesanyámmal egyesüljetek lélekben, s így engeszteljetek bűneitekért, saját és embertársaitok vétkeiért.

VIII. Ne miattam sírjatok! - Szeretetből fakadjon engesztelésetek, és így tegyétek jóvá saját és embertársaitok vétkeit, mulasztásait. Így vigasztaljátok Szent Szívemet.

IX. Újra meg újra visszaestek ugyanazokba a bűnökbe. - Halálosan fáradtan, -amikor harmadszor is elestem - csak az Atya akaratát tartottam szemem előtt.

X. Ruháimtól is megfosztva nyújtottam engesztelést a testiség, az erkölcstelenség minden bűnéért. - Testben, lélekben legyetek tiszták, s így Velem egyesülve engeszteljetek.

XI. Keresztre feszítésemben minden bűnt magamra véve kiengeszteltem az Atya igazságosságát. - Önmegtagadás, lemondás által feszítsétek keresztre önző vágyaitokat s mindazt, ami eltávolítana benneteket Tőlem, a keresztre feszített Szeretettől.

XII. Csak a halál vezet át az új, a megújuló életbe. A halál egy kapu a földi élet és az örökkévalóság között.

XIII. Megváltó művem beteljesedett, Szent Édesanyám társmegváltói műve viszont folytatódik századokon, évezredeken keresztül. - Szeretetben egyesüljetek a Fájdalmas Anyával!

XIV. A halált, a temetést az elválás fájdalma teszi szomorúvá, szenvedéssel telivé. - A szeretet nem akar elválni attól, akit szeret.

XV. A feltámadás ad értelmet minden kínnak, szenvedésnek és fájdalomnak, s a halál sötétjét csakis a feltámadás fénye világítja be.

péntek

Életige 2002. március

“Mindaz, aki e vízből iszik, ismét megszomjazik. De aki abból a vízből iszik, melyet én adok, nem szomjazik meg soha többé, hanem a víz, amelyet én adok, örök életre szökellő vízforrás lesz benne.” (Jn 4,13-14)
Az Evangélium egyik gyöngyszeme ez a szamariai asszonynak mondott beszéd. Jákob kútjánál Jézus az egyik leghétköznapibb dologról, a vízről beszél, ami mégis a legkívánatosabb és a legéletbevágóbb elem mindazok számára, akik a sivataghoz szoktak. Nekik nem kellett sokat magyarázni, hogy mit jelent a víz.
A forrásvíz természetes életünket szolgálja, míg az élő víz, amelyről Jézus beszél, az örök életet.
Amint a sivatag is csak egy bőséges esőzés után virágzik ki, ugyanígy a keresztség által bennünk elvetett mag is csak akkor sarjadhat ki, ha Isten igéi táplálják. És akkor a növény növekedni kezd, új hajtásokat hoz: fává fejlődik vagy gyönyörű virággá, mert az Ige élő vizéből táplálkozik. Ez adja neki és tartja fenn benne örökre az életet.
“Mindaz, aki e vízből iszik, ismét megszomjazik. De aki abból a vízből iszik, melyet én adok, nem szomjazik meg soha többé, hanem a víz, amelyet én adok, örök életre szökellő vízforrás lesz benne.”
Jézusnak ezek a szavai mindannyiunkhoz szólnak, akik szomjazunk a világban: azokhoz, akik tudatában vannak lelki szárazságuknak, és érzik ezt a mardosó szomjúságot; és azokhoz is, akik még a szükségét sem érzik, hogy az igazi élet forrásából merítsenek, s így nem fogékonyak az emberiség nagy értékeire.
Végső soron Jézus a mai kor minden emberét magához hívja, amikor rámutat, hogy hol találhatjuk meg kérdéseinkre a választ, vágyaink teljes beteljesedését.
A mi részünk tehát az, hogy merítsünk az Ő szavaiból, és hagyjuk, hogy üzenete átitasson minket.
De hogyan tehetjük meg ezt?
Úgy, hogy újraevangelizáljuk életünket, megvizsgáljuk azt az Ő szavai tükrében, megpróbálunk Jézus logikája szerint gondolkodni, az Ő szívével szeretni.
Minden pillanat, melyben megpróbáljuk élni az Evangéliumot, egy csepp az élő vízből, melyből Jézus ad nekünk inni.
A szeretet minden megnyilvánulása felebarátaink felé egy-egy korty ebből a vízből.
Igen, mert ennek az annyira élő és értékes víznek az a sajátossága, hogy minden alkalommal feltör szívünkben, valahányszor megnyitjuk a felebarát iránti szeretetre. Ez a forrás — Isten forrása — akkor válik igazán bővizű, el nem apadó forrássá, ha mások szomját oltjuk vele, kicsi vagy nagy szeretet-tettekkel.
“Mindaz, aki e vízből iszik, ismét megszomjazik. De aki abból a vízből iszik, melyet én adok, nem szomjazik meg soha többé, hanem a víz, amelyet én adok, örök életre szökellő vízforrás lesz benne.”
Megértettük tehát, hogy szomjunk csillapításához ajándékoznunk kell azt az élő vizet, melyet Belőle merítünk.
Néha elég lesz egy szó vagy mosoly, az együttérzés egy egyszerű jele, hogy ismét eltöltsön minket a teljesség, a mély megelégedettség, a kitörő öröm érzése. És ha folytonosan adunk, akkor a békének és az életnek ez a forrása egyre bővebb vizet fog adni, és sohasem apad majd el.
Van azonban egy másik titok is, amelyet Jézus nyilatkoztatott ki nekünk. Azt mondta ugyanis, hogy amikor ketten vagy hárman egyesülnek az Ő nevében, az Ő szeretetével szeretve egymást, Ő közöttük van.[1] És ez az a pillanat, amikor szabadnak, egynek, fénnyel telinek érezzük magunkat, és élő víz forrásai fakadnak szívünkben.[2] Jézus ígérete ez, mely valóra válik majd, mert az a víz, mely mindörökké szomjunkat oltja, Tőle fakad, Aki itt van közöttünk.
Chiara Lubich

[1] V.ö.: Mt 18,20
[2] V.ö.: Jn 7,38