péntek

Életige, 2007. február

„Áldott az az ember, aki az Úrban bízik” (Jer 17,7)
A legjobb, amit csak tehetünk, ha életünket annak a kezébe helyezzük, akitől ajándékba kaptuk. Történjék bármi, benne vakon megbízhatunk: Ő a Szeretet, és a javunkat akarja.
Jeremiás próféta, amikor erről az „áldásról” beszél, a bővizű folyó mellé ültetett fa képét idézi, ezt a bibliai hagyományban kedvelt hasonlatot. Neki nem kell a hőségtől félnie, mert gyökerei táplálékhoz jutnak, lombja mindig zöldell, és bőven termi gyümölcseit.
Míg, aki Isten helyett másban remél – például a hatalomban, a gazdagságban, a befolyásos ismerősökben –, azt a szikes pusztában sorvadozó terméketlen cserjéhez hasonlítja.
„Áldott az az ember, aki az Úrban bízik”
Az Úrhoz fordulunk, amikor úgy tűnik, elveszett minden remény: egy gyógyíthatatlan betegségben, a hirtelen életveszélyben, vagy amikor egy adósságból nem tudunk kimászni. Nem is lehet másképp. Tudjuk: ami lehetetlen az embernek, lehetséges Istennek. Ha neki minden lehetséges[1], akkor miért ne hozzá fordulnánk életünk minden egyes pillanatában?
Az élet igéje állandó közösségre hív az Úrral. Jóval többre a kéréseinknél, amikkel így is kénytelenek vagyunk hozzá fordulni. Hiszen az Ő segítségére mindig rászorulunk. „Áldott”, vagyis az öröm és az élet teljességét találja meg, aki Istenbe kapcsolódik, bizalommal telve, mert hisz az Ő szeretetében.
Közeli Isten Ő, aki mélyebben él bennünk, mint mi önmagunk; velünk van, és szívünknek minden dobbanását ismeri. Megoszthatjuk vele örömeinket, fájdalmainkat, aggodalmainkat, terveinket. Nem vagyunk egyedül, még a legsötétebb és legnehezebb pillanatokban sem. Teljesen rábízhatjuk magunkat, Ő soha nem fog félrevezetni.
„Áldott az az ember, aki az Úrban bízik”
Chiara Lubich megállapítja, hogy ennek a bizalomnak különleges kifejeződése, amikor „kettesben” dolgozunk vele.
Időnként annyira kínozhatnak aggodalmaink bizonyos helyzetek vagy adott személyek miatt, amikkel-akikkel nincs lehetőségünk személyesen törődni, hogy képtelenek leszünk jól tenni azt, amit Isten kér tőlünk a jelen pillanatban. Szeretnénk közel lenni szeretteinkhez, ott lenni a mellett, aki szenved, próbatételen megy át vagy beteg. Azt kívánjuk, hogy megoldódjanak a kusza helyzetek, sietnénk a háborúban szenvedő népek, a menekültek, az éhezők megsegítésére…
Tehetetlennek érezzük magunkat! Épp ekkor kell Istenben bíznunk a leginkább – néha akár a hősiességig. Chiara példát is hoz: „Semmit nem tehetek most a helyzetemből adódóan?… Jó, akkor azt teszem, amit Te kérsz tőlem pillanatról pillanatra: jól tanulok, takarítok, imádkozom, jól látom el a gyermekeimet… És majd Isten kibogozza a csomót, megvigasztalja a szenvedőt, megoldást talál a váratlan nehézségre.”
Chiara ezzel fejezi be: „Két személynek a munkája ez, tökéletes közösségben, ami tőlünk nagy hitet kér Istenben, az Ő szeretetében gyermekei iránt, ugyanakkor olyan helyzetet teremt, amiben kiérdemeljük Isten bizalmát.
Ez a kölcsönös bizalom csodákra képes.
Látni fogjuk: amit nem tudtunk mi elérni, ténylegesen eléri azt Valaki más, és megoldja, ezerszerte jobban.
Ennek a hősies bizalomnak meglesz a jutalma. Behatárolt életünk új dimenziót ölt: kapcsolatot találunk majd a Végtelennel. (…) Egyre nyilvánvalóbbá válik – hiszen meg is tapasztaljuk –, hogy valóban gyermekei vagyunk egy Atyának, Istennek, aki mindenható.”[2]
„Áldott az az ember, aki az Úrban bízik”
„Csörgött a telefon – mesélte Rina, aki idős kora miatt már nem tudott otthonról kimozdulni. – A velem egykorú hölgynek jó ideje küldöm az élet igéjét. Haldoklott a testvére, és ő nem tudta, mitévő legyen. A nyaralások időszakában még nehezebb ápolót találni, ráadásul olyan valaki mellé, aki az utóbbi években koldusbotra jutott. Barátnőm fájdalma az enyém lett, és ugyanolyan tehetetlennek éreztem magamat, mint ő. Mit csináljak, ha messze lakom, négy fal közé kényszerülve? Szerettem volna vigasztalni legalább, de egyetlen bátorító szóra se voltam képes. Csak azt ígértem, hogy gondolok rá, sőt, imádkozom érte.
Este, amikor társaim hazaértek a munkából, együtt bíztuk Istenre, szívébe helyezve mindezt az aggodalmat és bizonytalanságot.
Éjszaka felébredtem, magam előtt láttam a magányos, haldokló koldust. Újra elaludtam, de föl-fölriadtam. Mindannyiszor az Atyához imádkoztam: »A te gyermeked, nem hagyhatod őt. Te törődj vele!«
Néhány nappal később barátnőm újra felhívott. Elmondta, hogy múltkori beszélgetésünk után nagy békét érzett magában: »Képzeld, a testvéremet el tudtuk vinni kórházba, ahol segítettek rajta és enyhítették a fájdalmait. A szenvedés megtisztította őt, készen állt a halálra. Békésen távozott, miután magához vette az Eucharisztiát.«
Nagy hálát éreztem legbelül, és az Úrba vetett bizalmam tovább erősödött.”
Fabio Ciardi atya és Gabriella Fallacara

[1] vö. Mt 19,26
[2] Chiara Lubich, Scritti Spirituali/2, Città Nuova, Róma 1977, 194-195. o.