Jézus
idején a rabbinikus iskolákban gyakran vitatkoztak arról, hogy vajon
melyik a legfontosabb az Írás számos parancsolata közül. „Melyik a
főparancs a törvényben?” – tették fel a kérdést Jézusnak is, akit
Mesternek tartottak. Ő nem tért ki a kérdés elől, és válaszában eredeti
módon egyesítette az Isten és a felebarát szeretetét. Tanítványai sem
választhatják külön ezt a két szeretetet soha, mint ahogy a fa gyökerét
sem lehet elválasztani a koronájától: minél inkább szeretik Istent,
annál erősebb lesz a testvér iránti szeretet, és minél inkább szeretik
testvéreiket, annál inkább elmélyül szeretetük Isten iránt.
Jézus
mindenkinél jobban tudja, hogy ki valójában Isten, akit szeretnünk
kell, és tudja a hogyant is, ahogyan őt szerethetjük: hiszen ő Jézus
Atyja és a mi Atyánk, az ő Istene és a mi Istenünk (vö. Jn 20, 17).
Olyan Isten, aki szeret mindenkit, személy szerint; szeret engem, és
szeret téged: az én Istenem ő, és a te Istened is („Szeresd Uradat, a te Istenedet…”).
És
mi is szerethetjük őt, mert ő előbb szeretett minket: a szeretet tehát,
amit megparancsolt nekünk, válasz a Szeretetre. Ugyanazzal a bizalommal
fordulhatunk hozzá, mint Jézus, amikor így szólította meg őt: „Abba”,
„Atya”. Ahogyan Jézus tette, mi is gyakran beszélgethetünk vele,
feltárhatunk előtte mindent, amire szükségünk van, elhatározásainkat,
terveinket, és újra meg újra kinyilváníthatjuk kizárólagos
szeretetünket. Türelmetlenül várjuk majd mi is, hogy elérkezzen a
pillanat, amikor mély kapcsolatba kerülünk vele az imádságban, amely
párbeszéd, közösség és mély baráti kapcsolat. Ezekben a pillanatokban
szabad utat engedhetünk szeretetünknek: imádva őt, aki a teremtett
világon túl él, dicsőítve őt, aki jelen van mindenütt a
világegyetemben, dicsérve őt, aki ott él szívünk mélyén vagy a
tabernákulumban; és ott gondolhatunk rá, ahol vagyunk: a szobában, a
munkahelyen, a hivatalban, amikor találkozunk valakivel…
„Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből!”
Jézus
egy másik módját is megtanítja nekünk, hogy hogyan szerethetjük még
Urunkat, Istenünket. Jézus számára szeretni annyit jelent, hogy
megteszi az Atya akaratát. Ennek szolgálatába állítja értelmét, szívét,
minden energiáját, egész életét: teljesen annak a tervnek szenteli
magát, amelyet az Atya alkotott róla. Az evangélium mindig úgy mutatja
be őt, mint aki mindig teljesen az Atya felé fordul (vö. Jn 1, 18).
Mindig az Atyában él, csak azt akarja mondani, amit az Atyától hallott,
azt akarja tenni, amit az Atya kér tőle. Ezt kívánja tőlünk is:
szeressünk, vagyis megalkuvások nélkül, egész valónkkal, „teljes
szívünkből, teljes lelkünkből és teljes elménkből” tegyük annak
akaratát, akit szeretünk. Mindezt azért, mert a szeretet nem csak
érzelem. „Miért mondjátok nekem: Uram, Uram, ha nem teszitek meg, amit
mondok?” (Lk 6, 46) – kérdezi Jézus azoktól, akik csupán szavakkal
szeretnek.
„Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből!”
Hogyan
éljük tehát Jézusnak ezt a parancsolatát? Kétségkívül úgy, hogy
gyermeki és baráti kapcsolatot alakítunk ki Istennel. Mégis akkor
váltjuk valóra leginkább szavait, ha az Ő akaratát tesszük. Azzal a
magatartással álljunk Isten elé, mint Jézus: mindig az Atya felé
fordulva, engedelmesen rá hallgatva, hogy az ő művét vigyük végbe, és
ne valami mást.
Ez a lehető legnagyobb elszántságot kéri tőlünk, mert Istennek nem adhatunk kevesebbet a mindennél: teljes szívünket, teljes lelkünket, teljes elménket. Ez pedig azt jelenti, hogy egészen jól kell megtennünk azt, amit ő kér.
Ahhoz,
hogy az ő akaratát éljük, sőt azzá alakuljunk, gyakran el kell égetnünk
a magunkét: fel kell áldoznunk mindazt, ami a szívünkben vagy az
elménkben van, és nem a jelen pillanatra vonatkozik. Lehet ez egy
ötlet, egy érzelem, gondolat, vágy, emlék, valamilyen dolog vagy
személy…
Így
csakis abban fogunk élni, amit a jelen pillanat megkíván. Beszélünk,
telefonálunk, hallgatunk, segítünk, tanulunk, imádkozunk, eszünk,
alszunk – anélkül, hogy eltérnénk az ő akaratától. Így hiánytalan,
tiszta, tökéletes tetteket viszünk végbe – teljes szívünkből,
lelkünkből és elménkből. A szeretet lesz minden cselekedetünk egyedüli
mozgatórugója, olyannyira, hogy a nap minden percében elmondhatjuk
majd: „Igen, Istenem, ebben a pillanatban, ebben a tevékenységben
teljes szívemből, egész valómmal szerettelek téged.” Csak így
mondhatjuk el, hogy szeretjük Istent, hogy viszonozzuk az ő szeretetét.
„Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből!”
Ahhoz,
hogy életre váltsuk ezt az igét, hasznos lehet, ha időről időre
megvizsgáljuk magunkat: valóban Istené az első hely a lelkünkben?
Befejezésül:
mit kell tennünk ebben a hónapban? Válasszuk újra Istent egyetlen
ideálunknak, életünk mindenének! Ismét tegyük őt az első helyre,
tökéletesen élve akaratát a jelen pillanatban, hogy aztán őszintén
kimondhassuk: „Istenem és mindenem!” „Szeretlek Téged!” „Teljesen a
Tiéd vagyok!” „Te Isten vagy, az én Istenem, a mi Istenünk, a végtelen
szeretet Istene!”
Chiara Lubich
[1] Az Élet Igéje, 2002. október. Megjelent: Új Város 2002/10