vasárnap

A lélek, mint az isteni tűz része

Jézus olyan korban lépett színre, amikor a dogmáiba merevedett zsidóság véres bálványimádata és fenevad kultusza oly mértékben extremizálódott, hogy isteni intervenciónak kellett bekövetkeznie. A zsidóság elveszítette a spirituális kapcsolatot az égiekkel, és odáig fokozódott a materialista tévelygése, hogy ha csak tehette, manifesztálta a bűnt, gonoszsága az ördöggel vált egyenértékűvé.
A keresztre feszítés sátáni orgiája volt ennek a tetőpontja. Csak érdekességképpen: a későbbiekben is megfigyelhetőek a zsidóság blaszfémiái, például a gnosztikusoknál, ahol már olyan tébolynak lehetünk tanúi, hogy egyszerűen megtagadják az egyistenhitet. A Megváltó csodálatosan mély erkölcsi tanításai az isteni jóságról szólnak. Ezzel szemben a zsidóság materialista és alapvetően (al)világi gondolatokat fogalmaz meg és fogad el az élet szabályainak. Ezek a gondolatok nagymértékben hatást gyakorolnak a nem-zsidó népekre is. A pénz imádata, testi örömök, bujaság, mértéktelenség már kikezdte a gyenge lelkű és erkölcsű népeket. Elfelejtették azt, hogy a léleknek tökéletes tisztaságra kell törekednie és, hogy ne tudjon eltávolodni Istentől, újra és újra egyesülnie kell vele. Extázisnak hívjuk ezt az egyesülést. Ebből következik a lelki kiegyensúlyozottság, másképpen lelki nyugalom (ataraxia). 
Kizárólag az erény az élet célja. Pozitív értelmezésű igénytelenség vezet el a célhoz, az ataraxia állapotba, magához Istenhez. A gyönyör, amit a test keres, az semmi. Ezek egy szempillantás alatt szerte tudnak foszlani, hiszen a jelenkort szemlélve, többségükben bűnös eredetűek, mondjuk ki: nem Istentől valóak! A lelki gyönyör az abszolút pozitívum, ellenben a testi gyönyör nem fontos tényező. Csak egyfajta igény kielégítése, ezért minél kevesebb az igény, annál könnyebben érhetjük el a gyönyört. A lélek hatalma nem csak a testi gyönyörök felett áll, hanem a testi gyötrelmek felett is. Túl van a fizikai értelemben vett megtapasztalásokon. A gyönyör semmiképpen nem tartozik az anyagi javak közé, csak annyira, mint az egészség, gazdagság és szabadság. Ezért a betegség, a szegénység és rabság, de még a halál sem tartozik a legszörnyűbb állapotok közé. Az élet célja nem más, mint a lélek tökéletessé tétele! Jézus Krisztus mély tanításai alapján. Száműzve a felforgatókat, a kísértőket, a sötétség zsoldosait. Égi magasságokba emelve a lelkünket, eljutni a centrumba, transzcendenciába. Mert a lélek nem hal a testtel! A lelkünk az isteni tűz része.
Balassa Viktor

péntek

Az Élet Igéje - 2013. november

„Legyetek egymás iránt jóindulatúak, könyörületesek, és bocsássatok meg egymásnak, amint Isten is megbocsátott nektek Krisztusban!” (Ef 4,32)

Konkrét és lényegre törő ez az életprogram. Önmagában is elég lenne ahhoz, hogy másfajta, testvéribb, szolidárisabb társadalmat építhessünk. A kis-ázsiai keresztényeknek javasolt átfogó terv része ez. Az ottani közösségekben megszületett a béke a világ népeit képviselő két csoport, a zsidók és a pogányok között, akik addig megosztottságban éltek.
A Krisztus által nekünk ajándékozott egységet mindig elevenen kell tartanunk, és le kell fordítanunk olyan konkrét társadalmi viselkedésformákra, amelyeket teljes mértékben a kölcsönös szeretet határoz meg. Innen kapjuk az ötleteket, hogyan is alakítsuk kapcsolatainkat:
„Legyetek egymás iránt jóindulatúak, könyörületesek, és bocsássatok meg egymásnak, amint Isten is megbocsátott nektek Krisztusban!”
A jóindulat azt jelenti, hogy a másik javát akarjuk. „Eggyé válunk” a másikkal, önmagunktól teljesen üresen közeledünk hozzá, félretesszük az érdekeinket, az ötleteinket, az eloítéleteket, amelyek elhomályosítják a látásunkat. Mindezt azért, hogy így magunkra vehessük felebarátunk minden terhét, gondját, fájdalmát, és osztozni tudjunk az örömeiben.
Azt jelenti, hogy behatolunk a szívébe annak, akivel találkozunk, hogy megértsük gondolkodásmódját, kultúráját, hagyományait, és valamiképpen magunkévá tegyük azokat. Próbáljuk igazán megérteni, hogy mire is van szüksége, és felfedezni azokat az értékeket, amelyeket Isten minden egyes emberi szívbe elültetett. Mindez röviden azt fejezi ki, hogy a körülöttünk lévokért élünk.
A könyörületességen azt értjük, hogy el akarjuk fogadni a másikat olyannak, amilyen. Nem amilyennek mi szeretnénk, más jellemvonásokkal, a miénkkel egyezo politikai nézetekkel és vallási meggyozodéssel, a nekünk annyira szemet szúró hibái vagy szokásai nélkül. Nem! Ki kell tágítani a szívünket, hogy képes legyen befogadni mindenkit, különbözoségével, korlátaival és ügyetlenségével együtt.
A megbocsátás abban áll, hogy a másikat mindig újnak látjuk. A legszebb, a leginkább meghitt kapcsolatokban – a családban, az iskolában, a munkahelyen – is van boven súrlódás, nézeteltérés, ütközés. Végül már nem is szólunk egymáshoz, kerüljük a találkozást. Idonként pedig valóságos gyulölet verhet gyökeret a szívünkben az iránt, aki másként gondolkodik. Komoly és áldozatos odafigyelést kíván tolünk, hogy mindenkire úgy tekintsünk nap mint nap, mintha nem ismernénk, mintha egészen új ember lenne. Hogy egyáltalán ne emlékezzünk a sértésekre, inkább borítsunk be mindent szeretettel, szívbol megbocsátva, mint Isten, aki megbocsát és elfelejt.
Az vezet igazi békére és egységre, ha jóindulatot, könyörületességet, megbocsátást nemcsak egyénileg gyakorolunk, de együtt is, a kölcsönösségben.
Ahogy a parazsat idonként meg kell mozgatni a kandallóban, hogy be ne borítsa a hamu, ugyanúgy idorol idore fel kell éleszteni a kölcsönös szeretetet, és megújítani a kapcsolatainkat mindenkivel, letisztítani róla a közömbösség, a fásultság, az önzés hamuját.
„Legyetek egymás iránt jóindulatúak, könyörületesek, és bocsássatok meg egymásnak, amint Isten is megbocsátott nektek Krisztusban!”
Ennek a magatartásnak tényekben, konkrét cselekedetekben kell megnyilvánulnia.
Jézus is úgy mutatta meg, mi a szeretet, hogy meggyógyította a betegeket, jóllakatta a tömegeket, halottakat támasztott fel, megmosta tanítványai lábát. Tettek és tettek: ez a szeretet.
Emlékszem egy afrikai családanyára. Átélte, hogy kislánya, Rosangela elveszítette az egyik szemét, mert egy agresszív fiú nádszállal megsebezte, és aztán még ki is csúfolta. A fiú szülei nem kértek bocsánatot, és ez a hallgatás, a kapcsolat hiánya keseruséggel töltötte el az anyát. „Ne bánkódj – mondta neki Rosangela, aki már megbocsátott –, szerencsére a másik szememmel látok!”
Késobb Rosangela édesanyja mesélte: „Egy reggel a kisfiú édesanyja értem küldött, hogy menjek át segíteni, mert rosszul érzi magát. Az elso reakcióm ez volt: Na, szép! Most hozzám jön segítségért, pedig van más szomszédjuk is! Pont hozzám, azok után, amit a fia velünk muvelt!
A következo pillanatban viszont az jutott eszembe, hogy a szeretetnek semmi nem állhat az útjába. Sietve átmentem hozzájuk. Az anyuka nyitotta ki az ajtót, és ájultan zuhant karjaimba. Kórházba vittem, s mellette maradtam, míg az orvosok gondjukba nem vették. Egy hét múlva, ahogy hazakerült, eljött hozzánk és mindent megköszönt. Nagy szeretettel fogadtam, sikerült teljesen meg is bocsátanom. Azóta már helyreállt a kapcsolat köztünk, sot, egészen megújult.”
A mi napjainkat is kitöltheti a szeretetünket kifejezo konkrét, találékony és alázatos szolgálat. Látni fogjuk, ahogy a testvériség és a béke növekszik majd körülöttünk.
Chiara Lubich

Az Élet Igéje, 2006. augusztus, Új Város, 2006/7-8