vasárnap

Életige 2005. március

„Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?” (Mt 27,46)
Életünk nagy titka a fájdalom. Szeretnénk elkerülni, de előbb vagy utóbb ránk talál. A hétköznapi tevékenységünket megmérgező egyszerű fejfájásban, a rossz útra tért gyermekünk miatti fájdalomban, a munkahelyi kudarcban, a barátunkat vagy családtagunkat ért autóbalesetben, a sikertelen vizsga megaláztatásában, a háborúktól, a terrorizmustól vagy a környezeti katasztrófáktól való félelemben…
Tehetetlenek vagyunk a fájdalommal szemben. Még az is, aki mellettünk van és szeret minket, sokszor képtelen segíteni nekünk, úrrá lenni szenvedésünkön, pedig néha elég, ha valaki – még ha csendben is – osztozik velünk benne.
Jézus is ezt tette: olyan közel jött minden emberhez, hogy mindenben osztozott velünk. Sőt, magára vette valamennyi fájdalmunkat, és fájdalommá lett olyan mértékben, hogy így kiáltott:
„Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?”
Jézus délután háromkor kiáltott így az ég felé, miután már három hosszú órája függött a kereszten, átszögezett kezekkel és lábakkal.
Rövid életét a mindenki iránti folytonos ajándékozásban élte meg: meggyógyította a betegeket, feltámasztotta a halottakat, megszaporította a kenyeret, megbocsátott a bűnösöknek, a bölcsesség és az élet igéit hirdette.
Még a kereszten is megbocsátott hóhérainak, megnyitotta a mennyországot a jobb latornak, majd – miután odaajándékozta nekünk önmagát az eukarisztiában – testét és vérét adta értünk. Végül pedig így kiáltott:
„Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?”
De Jézus nem hagyta, hogy legyőzze Őt a fájdalom: egyfajta isteni alkímia révén szeretetté, életté változtatta át. Ugyanis éppen miközben tapasztalni vélte az Atyától való végtelen távolságot, óriási és elképzelhetetlen erőfeszítéssel, az Atya szeretetébe vetett hittel újra ráhagyatkozott: „Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet.”[1]
Helyreállította az egységet az Ég és a föld között, megnyitotta nekünk a mennyek országának kapuját, Isten fiaivá és egymás testvéreivé tett minket.
A halál és az élet misztériumát ünnepeljük ebben az időben, a húsvét, a feltámadás napjaiban.
Ez az a titok, amelyet Jézus első tanítványa, Mária is teljesen átélt. A kereszt lábánál arra kapott meghívást, hogy „elveszítse” azt, ami számára a legértékesebb volt: isteni gyermekét. Abban a pillanatban viszont, pontosan azért, mert elfogadta Isten tervét, számtalan gyermek édesanyja, a mi édesanyánk is lett.
„Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?”
Végtelen szenvedése által – ez a mi megváltásunk ára – Jézus mindenben közösséget vállalt velünk. Magára vette fáradtságunkat, hiú ábrándjainkat, tanácstalanságunkat, bukásainkat; és megtanított minket élni.
Mivel magára vette az emberiség minden fájdalmát, megosztottságát és sebét, joggal gondolhatjuk, hogy ahol szenvedést látunk – akár a sajátunkat, akár testvéreinkét –, Őt látjuk. Minden fizikai, erkölcsi vagy lelki fájdalom az Ő jelenléte, az Ő arca, Őt juttatja eszünkbe.
Ezt mondhatjuk ilyenkor: „Téged szeretlek ebben a fájdalomban, elhagyott Jézus. Te vagy az, aki magadévá téve fájdalmamat, látogatóba jössz hozzám. És én téged akarlak, átölellek téged!”
Ha aztán figyelünk arra, hogy szeressünk, hogy válaszoljunk a kegyelmére, és azt akarjuk, amit Isten akar tőlünk a következő pillanatban, ha figyelünk arra, hogy életünket Érte éljük, akkor megtapasztaljuk, hogy a fájdalom legtöbbször eltűnik. Ez pedig azért van így, mert a szeretet magával vonzza a Szentlélek ajándékait: az örömöt, a fényt, a békét, és ott ragyog bennünk a Feltámadott.
Chiara Lubich

[1] Lk 23,46