szombat

Az élet igéje, 2007. május

„Arról tudják majd meg rólatok, hogy a tanítványaim vagytok, hogy szeretettel vagytok egymás iránt.” (Jn 13,35)
Jézus asztalhoz ült barátaival. Mielőtt elhagyta ezt a világot, velük akarta elkölteni utolsó vacsoráját. A lehető legünnepélyesebb alkalom volt ez arra, hogy rájuk hagyja végrendeletét, mintegy utolsó akaratát: „Amint én szerettelek benneteket, úgy szeressétek ti is egymást!”[1] Ez lett Jézus tanítványainak jellemző vonása évszázadokon át, ami alapján azonosítani lehetett őket, mindenki erről ismerte fel a keresztényeket!
Már a kezdet kezdetén így volt. Az első jeruzsálemi közösség élete nagy tiszteletet és rokonszenvet váltott ki a népből, éppen egységüknek[2] köszönhetően, olyannyira, hogy napról napra újak csatlakoztak hozzájuk.[3]
Néhány évvel később Tertullianus, az egyik első keresztény író már idézte, amit a keresztényekről mondtak akkoriban: „Nézd, hogyan szeretik egymást, mennyire készek meghalni egymásért!”[4] Jézus szavai valósultak meg ezzel:
„Arról tudják majd meg rólatok, hogy a tanítványaim vagytok, hogy szeretettel vagytok egymás iránt.”
A kölcsönös szeretet tehát „a keresztények mindennapos öltözéke, melyet – legyenek bár idősek vagy fiatalok, férfiak vagy nők, házasok vagy sem, felnőttek vagy gyerekek, betegek vagy egészségesek – minden helyzetben magukra ölthetnek, hogy mindenütt és mindig az életükkel hirdessék Őt, akiben hisznek, akit szeretni akarnak”[5].
A kölcsönös szeretetből születő egységben Jézus tanítványai között mintegy visszatükröződik, láthatóvá válik Isten, aki magát Szeretetnek nyilatkoztatta ki: vagyis az egyház a Szentháromság ikonja.[6]
Az evangélium hirdetésének útja ez, ma még inkább, mint valaha. A sok üres beszéd miatt összezavarodott társadalom inkább tanúságtevőket keres, mint tanítókat; példaképeket akar, nem csak szavakat. Könnyebben megszólítható ma a világ, ha szembesül az életre váltott evangéliummal, melyből új kapcsolatok születnek, a testvériség és a szeretet jegyében.
„Arról tudják majd meg rólatok, hogy a tanítványaim vagytok, hogy szeretettel vagytok egymás iránt.”
Hogyan éljük ezt az igét?
Úgy, hogy élőn tartjuk magunk között a kölcsönös szeretetet, és „élő sejteket” hozunk létre mindenütt.
Chiara Lubich írja: „Ha egy város legtávolabbi részein kigyulladna az a tűz, melyet Jézus hozott a földre, s ez a tűz, hála a lakosok jóakaratának, ellenállna a világ fagyának: hamarosan az egész várost elborítaná az isteni szeretet lángja.
Az a tűz, amelyet Jézus e földre hozott, Ő maga, a szeretet. Olyan szeretet, amely nemcsak Istennel egyesíti a lelkeket, hanem egymással is. (…)
Ha ketten vagy hárman egyesülnek Krisztus nevében, és meg merik vallani egymásnak – szégyenkezés nélkül, határozottan –, hogy Istent akarják szeretni, s eszményükké a Krisztusban megélt egységet teszik, akkor ez hatalmas isteni erő a világban.
Minden városban lesznek ilyen lelkek: a családokban férj és feleség, fiú és apa, anyós és meny. Megtalálhatjuk őket a plébániákon, az iskolákban, az irodákban s bármely más közösségben.
Nem szükséges, hogy már szentek legyenek, mert Jézus akkor azt mondta volna. Elég csak Krisztus nevében egyesülniük, és soha nem engedni ebből az egységből. Természetesen nem maradnak sokáig ketten vagy hárman, mert a szeretet magától terjed, mégpedig hihetetlen méretekben.
Minden kis sejt – a föld bármely pontján is éleszti fel Isten – szükségképpen elszaporodik, és a Gondviselés szétosztja ezeket a lángokat, ezeket a lánglelkeket oda, ahova akarja, hogy több helyen melengesse a világot az isteni szeretet, és feléledjen a remény.”[7]
Fabio Ciardi és Gabriella Fallacara

[1] Jn 13,34
[2] vö. ApCsel 2,46-47; 4,32; 5,13
[3] vö. ApCsel 2,47
[4] Apologeticum, 39,7
[5] C. Lubich, L’abito dei cristiani in La dottrina spirituale, „Cittá Nuova”, Róma 2006, 139. o.
[6] vö. Lumen Gentium, 2-4
[7] C. Lubich, Ha tüzet gyújtanánk, „Új Város”, Budapest 2001, 106-107. o.