szerda

ÉLETIGE, 2001. JÚLIUS

"Te vagy, Uram, az egyetlen kincsem" (vö.: Zsolt 15 (16),2).
Lisieux-i Szent Teréz mondta, hogy jobb magával Istennel beszélni, mint Istenrõl, mert a többiekkel való beszélgetésbe mindig belevihetjük az önmagunk iránti szeretetet. Igaza van, bár nekünk Istenrõl is beszélnünk kell, hogy másoknak tanúságot tegyünk.
Mégis elsõsorban Istent kell szeretnünk azzal a szeretettel, ami a keresztény élet alapja, és ami az imádságban és az Õ akaratának teljesítésében nyilvánul meg.
Igen, beszéljünk tehát a felebarátokkal; de mindenekelõtt Istennel!
Beszéljünk Vele, de hogyan?
Minden keresztény egyszerû imájával. Ugyanakkor a nap folyamán idõnként vizsgáljuk meg egy-egy rövid imán keresztül azt, hogy a szívünk valóban rá irányul-e, hogy valóban Õ-e életünk Ideálja! Tényleg az elsõ helyre tesszük Õt szívünkben, és õszintén, teljes létünkkel szeretjük?
Szeretném felhívni a figyelmet azokra a röpimákra, melyeket fõleg a világban élõknek ajánlanak, akiknek nincs idejük hosszasan imádkozni. Ezek az imák olyanok, mint egy-egy szeretet-nyílvesszõ, melyek a mi szívünkbõl, mint tüzes dárdák indulnak ki Isten felé: úgynevezett fohászok, melynek eredeti jelentése pontosan nyílvesszõ, dárda. Nagyszerûen megfelelnek ugyanis arra, hogy szívünket egyenesen Isten felé irányítsák.
A Katolikus Egyház eucharisztikus liturgiája ebben a hónapban egy gyönyörû zsoltár-részletet idéz, amit fohásznak is tekinthetünk, ami éppen nekünk való. Így hangzik:
"Te vagy, Uram, az egyetlen kincsem".
"Te vagy, Uram, az egyetlen kincsem." Ezt próbáljuk meg ismételgetni a nap folyamán, különösen akkor, amikor a különbözõ dolgokhoz, emberekhez, vagy önmagunkhoz való ragaszkodás le akarná kötni szívünket. "Te vagy, Uram, az egyetlen kincsem – mondjuk ilyenkor –, és nem az a dolog, nem az a személy, nem én magam; hanem Te vagy az egyetlen kincsem, és semmi más."
Próbáljuk meg ezt ismételni, amikor a kapkodás, a sietség elvonná figyelmünket attól, hogy jól tegyük Isten akaratát a jelen pillanatban: "Te vagy, Uram, az egyetlen kincsem, tehát az egyetlen kincsem a Te akaratod, nem az, amit én akarok."
Amikor a kíváncsiság, az önszeretet, vagy a világ ezerféle vonzása ki akarja kezdeni Istennel való kapcsolatunkat, mondjuk neki teljes szívünkbõl: "Te vagy, Uram, az egyetlen kincsem, és nem az, amivel kapzsiságom vagy gõgöm táplálkozni akar!"
Próbáljuk meg gyakran ismételgetni ezt. Ismételjük mindig, amikor valamilyen árnyék borítja be lelkünket, vagy amikor a fájdalom kopogtat szívünk ajtaján. Lehetõség ez arra, hogy felkészüljünk a Vele való találkozásra.
"Te vagy, Uram, az egyetlen kincsem".
Ezek az egyszerû szavak segíteni fognak, hogy bízzunk Istenben, és hogy megtanuljunk együtt élni a Szeretettel. Azáltal pedig, hogy egyre inkább egyek vagyunk Vele, és Õ betölt minket, megvetjük és újra lerakjuk igazi létünk alapjait, mely az Õ képmására teremtetett.
Így minden jó irányt vesz majd életünkben. És ha szólásra nyitjuk ajkunkat, szavaink nemcsak szavak lesznek – vagy ami még rosszabb: csak üres beszéd –, hanem dárdaként hatolnak majd a lelkekbe, és megnyitják azokat, hogy befogadják Jézust.
Próbáljunk meg tehát minden alkalmat kihasználni arra, hogy ezeket az egyszerû szavakat ismételjük! A nap végére megbizonyosodunk majd arról, hogy ez gyógyírt jelent a lélek számára, és hogy ezáltal – ahogyan Szienai Szent Katalin mondaná – szívünk olyan lesz, mint egy rezdülés nélkül egyenesen lobogó mécses.
Chiara Lubich