Inkább tanúk, mint tanítók
„Arról tudják majd meg rólatok, hogy a tanítványaim vagytok, hogy szeretettel vagytok egymás iránt.” (Jn 13,35)
Ez a keresztények sajátos jellemzője, ennek alapján lehet felismerni és megkülönböztetni őket.
Az első századokból, a kereszténység kezdeteiről származik egy
lenyűgözően szép írás, a Diognétoszhoz írt levél, mely így szól: „A
keresztényeket sem területi, sem nyelvi szempontból, s még öltözködésük
alapján sem lehet megkülönböztetni a többi embertől. Sehol nincsenek
olyan városok, melyekben mint sajátjukban laknának, nincs külön nyelvük
sem, melyet beszélnének, nincs sajátos, rájuk jellemző életmódjuk.”
Ugyanolyanok, mint a többi ember. Mégis van egy titkuk, amely lehetővé
teszi, hogy mélyen behatoljanak a társadalomba és olyanok legyenek a
világban, mint a testben a lélek (vö. 5-6. fej.).
„Arról tudják majd meg rólatok, hogy a tanítványaim vagytok, hogy szeretettel vagytok egymás iránt.”
Vajon Jézus tanítványai valóban a kölcsönös szeretetről ismerhetők
fel? „Az Egyház története az életszentség története” – írta II. János
Pál pápa. „Azt azonban be kell látnunk, hogy a történelem sok olyan
eseményt is följegyzett, melyek a kereszténység ellen-tanúságai” (Incarnationis Mysterium,
11). A keresztények évszázadokon keresztül végeláthatatlan háborúkat
folytattak Jézus nevében, és továbbra is megosztottságban élnek. Ma is
akadnak még olyanok, akik a keresztény név hallatán a keresztes
háborúkra gondolnak és az inkvizícióra, vagy egy elavult erkölcsi rend
átmentőit látják a keresztényekben, akik a tudományos fejlődés útjában
állnak.
Az első keresztények idejében, a születő jeruzsálemi közösségben ez
nem így volt. Csodálták őket az emberek a vagyonközösség miatt, a köztük
uralkodó egység, valamint „a szív öröme és egyszerűsége” miatt, ami
jellemezte őket (vö. Apcsel 2,46). „A nép magasztalta őket”, olvassuk
szintén az Apostolok Cselekedeteiben, és ezért „a hívők – férfiak és nők
– egyre nagyobb számban csatlakoztak az Úrhoz.” (Apcsel 5,13-14). A
közösség életének tanúságtétele nagy vonzerővel bírt. Vajon miért nem
arról ismernek föl ma is bennünket, hogy szeretünk? Komolyan vesszük
Jézus új parancsát?
„Arról tudják majd meg rólatok, hogy a tanítványaim vagytok, hogy szeretettel vagytok egymás iránt.”
A katolikus világban az október hónapot általában a missziónak
szentelik, hogy elgondolkodjunk a jézusi küldetésen, hogy menjünk el az
egész világra és hirdessük az evangéliumot, valamint imádkozzunk és
támogassuk azokat, akik ott vannak az első sorokban. Ez az életige
segítségünkre lehet, hogy ismét a keresztény üzenet igazi lényegére
figyeljünk. Nem hittérítésről van szó, nem prozelitizmusról, nem arról,
hogy a szegényeket azért segítjük, hogy megtérjenek. De még csak nem is
kiállás elsődlegesen a komoly erkölcsi értékek mellett, vagy szilárd
állásfoglalás az igazságtalanság és a háború ellen, bár ez mind
kötelességünk, amitől keresztényként nem tekinthetünk el. A keresztény
üzenet mindenekelőtt tanúságtétel az életünkkel, és ezt Jézus minden
egyes tanítványának személyesen is gyakorolnia kell: „A mai embert
inkább érdeklik a tanúk, mint a tanítók” (Evangelii nuntiandi,
41). Sokan a betegeknek vagy a szegényeknek szentelik az életüket, és
készek otthagyni még hazájukat is, hogy veszélyes helyeken ott álljanak a
legelesettebbek mellett. Az ő példájuk nemegyszer megérinti azokat is,
akik az egyház ellen vannak.
Jézus azonban mindenekelőtt kéri az egész közösség tanúságtételét,
amely bizonyítja az evangélium igazságát. Bizonyítania kell, hogy az
élet, amelyet Jézus hozott, valóban új társadalmat teremt, ahol hiteles
testvéri kapcsolatok működnek, él a kölcsönös segítség és szolgálat,
valamint együtt figyelnek a legtörékenyebbekre és legelesettebbekre.
Az egyház életében léteznek erre példák: A ferencesek és a jezsuiták
kisebb településeket építettek a bennszülöttek számára Dél-Amerikában,
mások a monostorok körül segítettek kialakítani a városokat. Ma is
vannak olyan egyházi mozgalmak és közösségek, amelyek tanúságtevő
városkákat létesítenek, ahol egy új társadalom jelei láthatók az
evangéliumi élet, a kölcsönös szeretet gyümölcseként.
„Arról tudják majd meg rólatok, hogy a tanítványaim vagytok, hogy szeretettel vagytok egymás iránt.”
Ha egy család minden nap megújítja elhatározását, hogy konkrétan a
kölcsönös szeretetben akar élni, az fénysugár lehet a közömbös világban a
szomszédsága számára. Egy „környezeti sejt”, néhány ember, ha
megegyezik abban, hogy radikálisan megvalósítja munkahelyén, amit az
evangélium kér, akkor az megtörheti a hatalomért való versengés
logikáját, együttműködésre vezethet, és nem remélt testvéri légkör
megszületéséhez.
Talán nem így tettek az első keresztények is a Római Birodalomban?
Nem így terjesztették el a kereszténység átalakító erejű újdonságát?
Legyünk mi a mai „első keresztények”, akik hozzájuk hasonlóan
megbocsátunk, mindig új szemmel látjuk és segítjük egymást. Egyszóval
szeressük egymást olyan mértékkel, ahogy Jézus szeretett, és legyünk
biztosak benne, jelenlétének ereje közöttünk másokat is magával ragad,
hogy a szeretet isteni logikája szerint éljenek.
Fabio Ciardi OMI