szombat

ÉLETIGE 2002. ÁPRILIS

"Boldogok, akik nem látnak, mégis hisznek." (Jn 20,29)
Jézust "látni" alapvetõ fontosságú János evangéliumában, mert egyértelmû bizonyítéka annak, hogy Isten valóban emberré lett. Az Újszövetség e könyvének már az elsõ oldalán olvashatjuk az apostol szenvedélyes hangvételû tanúságtételét: "S az Ige testté lett, és közöttünk élt. Láttuk dicsõségét…"1
Késõbb fõként Jézus feltámadása után visszhangzik ez azoknak az elbeszélésében, akik látták õt. Mária Magdolna így adja hírül: "Láttam az Urat"2 — az apostolok szintén: "Láttuk az Urat."3 Jézus szeretett tanítványa is "Látta, és hitt."4
Csak Tamás apostol nem látta a feltámadt Urat, mert nem volt jelen, amikor Jézus húsvét napján megjelent a többi tanítványnak. Mindannyian hittek, mert látták. Õ is hinne — mondta —, ha látta volna, mint a többiek. Jézus szaván fogta Tamást, és nyolc nappal a feltámadás után megjelent neki, hogy õ is higgyen. Amikor Tamás maga elõtt látta Jézust, elõtört belõle az egész Újszövetség legmélyebb és legteljesebb hitvallása: "Én Uram, én Istenem!"5 Jézus ekkor ezt mondta neki: "Most már hiszel, Tamás, mert láttál."
"Boldogok, akik nem látnak, mégis hisznek."
Tamáshoz hasonlóan mi is látni szeretnénk Jézust. Különösen akkor, amikor egyedül érezzük magunkat, próbatételekkel küzdünk, nehézségek nyomasztanak… Olyanok vagyunk, mint azok a görögök, akik ezt kérték Fülöptõl: "Uram, látni szeretnénk Jézust."6 Milyen jó is lett volna — mondhatjuk magunkban —, ha Jézus idejében éltünk volna: láthattuk, érinthettük, hallgathattuk volna Õt, beszélhettünk volna Vele… Milyen szép lenne, ha nekünk is megjelenne, mint Mária Magdolnának, a tizenkét apostolnak, a tanítványoknak…
Valóban boldogok voltak, akik vele lehettek. Jézus is megerõsítette ezt a boldogságok között, ahogy Máté és Lukács evangéliumában olvashatjuk: "Boldog a szemetek, mert lát."7 Tamásnak mégis egy másik boldogságról beszélt:
"Boldogok, akik nem látnak, mégis hisznek."
Jézus ránk gondolt, akik bár nem szemlélhetjük saját szemünkkel, mégis megláthatjuk Õt a hit által. A mi helyzetünk egyébként nem sokban különbözik azokétól, akik Jézus korában éltek. Akkor sem volt elég látni Õt. Sokan, bár találkoztak vele, mégsem hittek neki. Fizikai szemükkel egy embert láttak: más szemre lett volna szükségük ahhoz, hogy felismerjék benne Isten Fiát.
Már az elsõ keresztények közt is sokan voltak, akik személyesen nem találkoztak Jézussal. Õk is azt a boldogságot élték meg, amelyre mi is meghívást kaptunk. Péter elsõ levelében pl. ezt olvashatjuk: "Noha nem láttátok, mégis szeretitek; bár most sem látjátok, mégis hisztek benne. De mivel hisztek, ujjonghattok a megdicsõültek kimondhatatlan örömével, mert eléritek hitetek célját: lelketek üdvösségét."8
Az elsõ keresztények tudták, honnan fakad a hit, amelyrõl Jézus Tamásnak beszélt: a szeretetbõl. Hinni azt jelenti, hogy felfedezzük: Isten szeret minket; megnyitjuk szívünket kegyelme elõtt, és engedjük, hogy ez a szeretet elárasszon bennünket. Azt jelenti, hogy teljesen erre a szeretetre bízzuk magunkat, és szeretettel válaszolunk rá. Ha szeretsz, Isten beléd hatol, és tanúságot tesz benned önmagáról. Új módon láttat meg veled mindent, ami körülvesz téged: a hit révén az Õ szemével láthatjuk a különbözõ eseményeket, és felfedezzük azt a tervet, amelyet rólunk, másokról, az egész teremtett világról alkotott.
"Boldogok, akik nem látnak, mégis hisznek"
Ennek az új, hit által való látásmódnak egyik ragyogó példája a Gyermek Jézusról nevezett Kis Szent Teréz. Amikor halálos betegsége, a tbc miatt egyik éjszaka vért köhögött, nem azt mondta: "vért köhögtem", hanem ezt: "megérkezett a Jegyes". Látatlanban is hitt. Hitte, hogy ebben a fájdalomban Jézus jött el meglátogatni és szeretni õt: az a Jézus, aki Ura és Istene.
Ahogyan a Gyermek Jézusról nevezett Kis Szent Teréznek, úgy nekünk is a hit segít új szemmel látnunk a világot. Õ így értékelte a vele történteket: "Isten szeret engem." Mi is értelmezhetjük így életünk minden eseményét: "Isten szeret engem" — de mondhatjuk ezt is: "Te jöttél el hozzám" — vagy ezt: "Én Uram, én Istenem!"9
A mennyben majd színrõl színre láthatjuk Istent, de a hit már addig is kitárja szívünket az Ég dolgaira, és mindent mennyei fényben láttat velünk.
Chiara Lubich

1 Jn 1,14
2 Jn 20,18
3 Jn 20,25
4 Jn 20,8
5 Jn 20,28
6 Jn 12,21
7 Mt 13,16; Lk 10,23
8 1Pt 1,8-9
9 Jn 20,28

szerda

A KERESZTÚT EMMERICH ANNA KATALIN LÁTOMÁSAI ALAPJÁN

A látnok rövid életrajza
Emmerich Anna Katalin 1774. szeptember 8-án szü­letett a wesztfáliai Flamske elnevezésű faluban, szülei ötödik gyermekeként. Gyermekéveiről nem sokat tu­dunk. 12 éves korában szolgálatba állt egy közeli ro­konukhoz, s ezekben az években érlelődött meg benne az elhatározás, hogy apáca lesz. A rokon többször is le akarta erről beszélni, de Katalin döntése megmá­síthatatlan volt.
Vágyai azonban csak nagyon soká, 1802-ben tel­jesültek, amikoris felvételt nyert a dülmeni Agneten­berg elnevezésű kolostorba. 1803. november 13-án tet­te le a fogadalmat.
1812 decemberében villámcsapásként érte a hír, hogy a zárdát - több másikkal egyetemben - fel­
oszlatták. Ettől kezdve egy jólelkű dülmeni özvegy­asszony biztosított számára szállást. Katalin ezzel egyidőben, 1812. december 29-én kapta meg a stig­mákat. A sebeket az évek során beható orvosi vizsgá­latoknak vetették alá - csalástól tartva -, azonban mindannyiszor bebizonyosodott a jelenség természet­fölötti volta.
A stigmák megjelenése utáni öt hónapban Katalin semmiféle szilárd táplálékot nem vett magához! Rend­kívüli volt továbbá az a jelenség, hogy a vér a fejből és a kezekből, a testhelyzettől függetlenül, minden­kor abban az irányban csorgott, melyben a kereszten függő Krisztus testéből folyt.
A stigmákon kívül Katalin már kora ifjúságától fogva rendelkezett a látomások és a kinyilatkoztatá­sok adományával. Élete folyamán számtalan képben látta megváltásunk történetét: az előkészítést az ó­szövetségben, Jézus életét és működését az újszövet­ségben, s látomásai kiterjedtek a Boldogságos Szűz életének eseményeire is.
Katalinnak ezenkívül volt még egy érdekes tulaj­donsága. Ha kézbevette egy-egy szent valamely erek­lyéjét, látomásba merült és filmként pergett le előtte az illető szent élete. Megvolt benne a szívekben va­ló olvasás adománya is, melyről gyóntatója és barátai számtalanszor meggyőződtek.
Most hallgassuk meg Katalint, hogyan nyilatkozik ő maga a fentebb említett látomásairól.
"Mikor öt-hatéves koromban először tanultam a hitvallás első ágazatát, lelki szemeim előtt különféle képek jelentek meg az ég és a föld teremtéséről. Azt hittem, ezeket minden ember úgy látja, mint minden egyéb dolgot itt a földön körülöttünk. Elmondtam tehát az egészet a játszótársaimnak, akik kinevettek. Azt kérdezték, talán van valami könyvem, amiben ez mind benne van?"
"Egyszer az iskolában a feltámadásról egészen más dolgokat mondtam, mint amiket tanultunk, mégpedig teljes bizonyossággal és abban az elfogulatlan hitben, hogy ezt mindenkinek éppen úgy kell tudnia, mint ne­kem. Nos, a gyermekek ámultak-bámultak, kinevettek és feljelentettek a tanítónak. Ö komolyan megintett, hogy ne képzelődjem effélékről."
Emerich Anna Katalin 1824. február 9-én halt meg. Távozása után a körülötte zajló viták óriásivá duz­zadtak, melyek még napjainkban sem csitultak el egé­szen. A látomások hitelességét sokan csalhatatlannak tartják, míg mások dühödten támadják. Mi nem csat­lakozunk a vitázókhoz, hiszen a Vatikán állásfoglalása szerint mindenkinek megvan a joga ahhoz, hogy saját lelkiismerete és belátása szerint ítélje meg az ilyen ese­teket.
Tény azonban, hogy a Katalin látomásai alapján végzett ásatások során több bibliai helyet találtak meg és azonosítottak nagy valószínűséggel. Összeállí­tásunkban azokból a látomásokból válogattunk, me­lyek Jézus kereszthalálára vonatkoznak. Ezeket Ka­talin egyik közeli barátja, K. Brentano, a híres író és költő jegyezte le, a látnok személyes elbeszélése alap­ján. Brentano érzékletes, néhol költői stílusa élénken varázsolja elénk az Üdvözítővel történt eseményeket. Kötetünk célja nem az, hogy megdöbbentse és csodálkozásra késztesse az olvasót, hanem az, hogy e sorok olvasása lelki megújulást hozzon számára.
JÉZUS VÁLLÁRA VESZI A KERESZTET
Mikor Pilátus elhagyta az ítélőszéket, a katonák egy része követte őt és sorfalat álltak a palota előtt. Egy kis raj maradt az elítéltek mellett. Huszonnyolc felfegyverzett farizeus lovon érkezett a Forumra, hogy a menetet kísérjék. A poroszlók Jézust a Forum közepére vezették. Több rabszolga a nyugati kapun át már hozta a keresztfát, és nagy puffanással dobták a földre Jézus lábai elé.
Felharsant Pilátus lovasságának a kürtje, az egyik lovas farizeus Jézushoz ugratott és így kiáltott: - Most aztán vége a szép beszédeknek! Rajta, szabaduljunk meg végre tőle! Előre! Előre!
Ekkor felrángatták Jézust a földről és a vállára adták a keresztet. A kereszt törzsének alsó végére két kötelet kötöttek és két poroszló ezeknél fogva felemelte, hogy ne súrolja a földet, hanem lebegjen. Jézustól bizonyos távolságra négy poroszló haladt, ezek fogták a négy kötelet, melyek a Jézus derekára csatolt bilincsövre voltak kötözve. .
A menet élén egy kürtös ment, aki minden utcasar­kon megfújta kürtjét és kikiáltotta az irányt. Néhány lépéssel mögötte haladt egy sereg suhanc és a cső­cselék. Közülük vitték néhányan az italt, a köteleket, a. szegeket, az ékeket és mindenféle szerszámot. Az erősebb szolgák póznákat, létrákat vittek és a latrok keresztjének a. törzseit. A létrák csak póznák voltak, melyekbe fogakat dugtak. Utánuk következett néhány lovas farizeus, majd egy fiatalember. Ö vitte a ke­reszt feliratát maga előtt. Utána jött Jézus, a kereszt­fa terhe alatt meggörnyedve és támolyogva. A tegnapi Utolsó Vacsora óta étlen-szomjan, álmatlanul, a vér­veszteségtől, a sebektől, a láztól és a szomjúságtól kimerülve vánszorgott fölsebzett, mezítelen lábával. Jobbkeze átfogta a súlyos terhet, balkeze mindegyre fáradtan igyekezett felemelni a járását akadályozó bő ruhát. A két elöl haladó poroszló előre ráncigálta, a két mögötte jövő pedig hajszolta. Így aztán a járása nem lehetett biztos és a kötelek szüntelen akadályoz­ták abban, hogy a ruháját felemelje. Kezei a koráb­bi szoros megkötözéstől sebesek és dagadtak voltak. Arca vérrel borítva, haja és szakálla zilált, s nehéz gyapjúruhája beletapadt a felszakadt sebekbe.
A menetet két oldalt lándzsás katonaság kísérte. A latrokat pribékek vezették. Nyakukon viselték keresztjük görbe, a törzstől még különlévő ágait, karjaik kifeszítve azoknak a végéhez voltak kötözve. Kissé mámorosak voltak valami italtól, amit adtak nekik.
A szűk utca, melyen eleinte vezették Jézust, a hát­só épületek között, sok piszok és szemét között ka­nyargott. Az ablakokból és a falrésekből a csőcselék és a rabszolgák gúnyolták, sárral és konyhahulladékok­kal dobálták meg. Egyes gyermekek arra vetemedtek, hogy kötényükbe követ szedtek és azokkal dobálták őt! Így cselekedtek a gyermekek vele, aki annyira sze­rette, megáldotta és boldogoknak nevezte őket!!!
JÉZUS ELÖSZÖR ESIK EL A KERESZT ALATT
A szűk utca vége felé balra kanyarodott, szélesebb lett és kissé emelkedett. Nemsokára egy mélyebb helyhez értek, ahol eső idején összegyűlt a víz és a sár. Azért, hogy át lehessen menni rajta, egy nagy követ állítottak a mélyedésbe, mint sok jeruzsálemi utcán, melyek némely helyen nagyon gödrösek. Midőn Jézus a súlyos teherrel ideért, nem tudott tovább menni. A pribékek irgalmatlanul ráncigálták és hajszolták. Ekkor a Megváltó a kiálló kövön egész hosszában a földre esett, a keresztfa pedig melléje zuhant. Hóhérai átkozódva rángatták és rugdalták. A menet megakadt, és nagy torlódás keletkezett Jézus körül. Hiába nyújtotta a kezét, hogy valaki felsegítse. A farizeusok pedig kiabáltak:
- Fel! Rántsátok fel őt, különben meghal a kezünk között!
Rettentő bántalmazások között talpra rángatták, ismét a vállára tették a keresztet. Tövisektől megkín­zott fejét oldalra kellett hajtania, hogy a széles tö­viskorona mellett elférjen a kereszt. Így támolygott felfelé újabb kínok között az emelkedő utcán.
JÉZUS TALÁLKOZIK ANYJÁVAL ÉS
MÁSODSZOR ESIK EL A KERESZTTEL
Ekkor a házak között megjelent a Szűzanya János apostollal és néhány asszonnyal. Mária kitekintett a lázak közül és Jánoshoz fordult:
- Lássam-e, vagy siessek el innen? Hogyan bírom ki?
János így felelt:
- Ha most nem maradnál itt, később mindig nagyon fájlalnád.
Erre a tömeghez csatlakoztak. Egy gyermek azt kérdezte a mellette elvonuló néptől:
- Ki ez az asszony, aki ilyen keservesen jajgat?
- A Galileai anyja - felelte valaki.
Erre néhányan kiröhögték és kicsúfolták a sirán­kozó anyát. Egy suhanc fogta a kereszt szögeit és gúnyolódva rázta meg a Szűzanya előtt. Jézus vér­beborult, beesett szemével komolyan és részvéttel tekintett gyötrődő anyja felé. Közben a kereszt terhe alatt elbotolva másodszor roskadt a földre, a térdé­re és a kezére. Az Anya, fájdalmának és szeretetének rohamában nem látott se katonákat, se hóhérokat, ha­nem a Fiához szaladt és melléje roskadva átkarolta őt. Nagy zűrzavar keletkezett, János vissza akarta húzni Máriát, a poroszlók szitkozódtak és gúnyolódtak: ­Asszony, mit akarsz itt? Nevelted volna jobban, akkor nem került volna a kezünkbe!
A katonák ekkor visszakergették őt a tömegbe.
CYRENEI SIMON
JÉZUS HARMADSZOR ESIK EL
A menet tovább vonult egy régi városfal boltíves kapuján át. E kapu előtt volt egy nagy tér, három utca torkollott bele. Itt Jézusnak ismét egy nagy követ kellett átlépnie, de megbotlott és elesett. Nagy tolongás támadt. A poroszlók már nem. tudták őt talpra állítani. A menetet vezető farizeusok rászóltak a katonákra:
- Így nem tudjuk öt élve kivinni, keressetek valakit, aki segít neki vinni a keresztet!
A középső utcán épp akkor jött le Cyrenei Simon, egy pogány ember, három fiával. Kertész volt, a keleti városfal melletti kertekben dolgozott. Nagy volt a tolongás, nem tudott kitérni. Amint öltözetéről felismerték, hogy pogány és alsóbbrangú munkás, a katonák megfogták, és azt követelték, hogy segítsen a Galileai keresztjét vinni. Simont undorodás és ellenkezés fogta el, oly rettenetesen nézett ki Jézus. Ruhája csupa piszok és sár volt. Akkor a poroszlók az egyik keresztkart hátrább kötötték és egy hurokkal Simon vállára erősítették. Így állt Jézus mögött, akinek most már nem kellett akkora terhet tartani. A töviskoronát másképp igazították, és a menet ismét elindult.
VERONIKA KENDŐJE
A menet most egy hosszú utcába fordult be. Mindenfelől jólöltözött emberek siettek a templom felé. Az egyik házból egy magastermetű, előkelő asszony rohant a menet elé. Szeráfia volt, a templomtanács egyik tagjának a felesége, akit e mai cselekedete miatt Veronikának neveznek, a latin-görög vera ikon (valódi kép) szavak alapján. Szeráfia fűszeres bort készített azzal a szándékkal, hogy felüdítse az Urat keserves szenvedése útján. Lefátyolozva lépett az utcára, vál­lán kendövel. Mellette egy kilencéves kislány állt, ő tartotta a lepellel letakart korsót. Szeráfia áttört a tömegen, Jézus elé lépett és térdrehullva felnyújtot­ta neki a kendőt e szavakkal:
- Méltass engem arra, hogy Uram arcát felszárítsam!
Jézus balkezével megfogta a kendőt, tenyerével vé­res arcára nyomta, majd köszönő szóval visszaadta. Ekkor a kislány félénken felemelte a magasba a bo­rosedényt, de a katonák szitkozódása miatt lehetet­len volt Jézust felüdítenie. A lovas farizeusok és a poroszlók fel dühödtek a feltartóztatás miatt és ütni­-verni kezdték az Urat. Veronika a gyermekkel vissza­menekült a házba. Alighogy belépett a lakosztályá­ba, a kendőt letette az asztalra és ájultan esett össze. A lányka nyöszörögve térdelt mellé. Így találta őket egyik ismerősük, aki bejött a lakásba. Látta azonban az asztalon szét terített kendőt is, melyre Jézus véresarca borzalmasan, de csodálatos élességgel rányomó­dott.
.JÉZUS TALÁLKOZIK A SÍRÓ ASSZONYOKKAL
Még jókora út volt a kapuig, a talaj arra lejtett egy kicsit. Cyrenei Simont felbőszítette az az embertelen­ség, ahogy Jézussal bántak és így kiáltott:
- Ha nem hagytok fel ezzel a gazsággal, ledobom ezt a keresztet, még ha agyonvertek is!
Az országút közepén, a kapu előtt, ahol az út el­ágazik a Kálvária felé, állt egy dúc, melyre Jézus és a két lator halálos ítélete volt felírva. Nem messze in­nen, az elágazásnál állt egy csoport síró asszony, akik az ünnepekre jöttek fel Jeruzsálembe, s most csatla­koztak a menethez. A roskadozó Üdvözítő látványá­ra az asszonyok jajgatásban törtek ki és zsidó szokás szerint részvétük jeléül a kendőiket nyújtották Jézus­nak, hogy letörölje verítékét. Jézus feléjük fordult és így szólt:
- Jeruzsálem leányai, ne engem sirassa­tok! Inkább magatokat és fiaitokat, mert eljön az az idő, mikor azt mondjátok: boldogok a magtalanok és a méhek, melyek nem szültek, és az emlők, melyek nem szoptattak! Akkor majd azt mondják a hegyek­nek: szakadjatok ránk! És a halmoknak: takarjatok el minket! Mert ha a zöldellő fával ezt teszik, mi lesz a szárazzal.
Ekkor egy kis időre megállt a menet. A hóhérszer­számokat vivők előrementek a Kálvária hegyére. Utá­nuk vonult száz katona is Pilátus csapatából. Ö maga idáig kísérte a menetet és itt a kapunál visszafordult a város felé.
JÉZUST MEGFOSZTJÁK RUHÁITÓL
Nemsokára felértek a Golgota csúcsára. Mikor az asszonyok látták Jézust odavánszorogni, egy ember­nek pénzt adtak, hogy adja át a poroszlóknak egy boros edénnyel együtt, s azok adjanak abból inni Jé­zusnak. De a hóhérok nem adták oda a bort az Úrnak, hanem később maguk itták meg.
Most a poroszlók letépték Jézusról a köpenyt, mely a felsőteste köré volt feltűzve. Levették róla a bilincsövet, s a fején keresztül a fehér gyapjú felsőruhát is lehúzták. Ezután letekerték a nyakáról és a válláról a hosszú, keskeny pólyát. Mivel a barna, varratlan köntöst, melyet édesanyja szőtt neki, a széles töviskorona miatt nem tudták lehúzni, leszakították a koronát, s ezzel feltépték fejsebeit. Miután letépték róla a köntöst is, az Emberfia ott állt mezítelenül a csőcselék előtt. E gyalázatosság láttára a barátai közt hangos zúgolódás támadt. Ebben a pillanatban feltűrt ruhában egy férfi tört be a poroszlókon keresztül a körbe. Egy kendőt nyújtott át Jézusnak, aki hálás pillantással átvette és úgy kötötte a derekára, hogy a hosszabb végét a lábai közt hátrahajtva, hátul felköthette.
Az ismeretlen férfi mozdulataiban volt valami parancsoló, ökleivel megfenyegette a poroszlókat és csak ennyit mondott:
- Azt mondom, hagyjátok, hogy ez az ember betakarja magát! - A férfi ezután eltűnt, olyan hirtelen, ahogyan megjelent.
JÉZUST A KERESZTRE SZEGEZIK
Jézust ekkor a keresztre fektették. Jobb karját ki­húzták s kezét a kereszt jobb ágán fúrt lyukra illeszt­ve, karját szorosan lekötözték. Egyikük rátérdelt Jé­zus mellére, a másik kinyitotta az ökölbe szoruló kezet és erősen tartotta. A harmadik ráhelyezte a hosszú, hegyesre köszörült szeget az Úr jobbjára és irtózatos ütésekkel verte bele a vaskalapáccsal. Jézus ajkáról megtört jajszó hallatszott. Kezének inai szétszakad­tak, s a háromélű szeggel együtt beverődtek a szűk szeglyukba. Vére a poroszló karjára fröccsent. A sze­gek egyébként oly hosszúak voltak, hogyha az ember a markába fogta, fönt s lent egy hüvelyknyire kiálltak. A jobbkéz leszegezése után a poroszlók észrevették, hogy a balkéz nem ér el egészen az előre kifúrt lyu­kig. Ezért a kötelet rákötötték az Úr balkezére s addig húzták, míg a tenyér el nem ért addig. A karját szinte kiszakították a forgóiból, válla ki volt feszülve, könyö­kén kilátszottak a csontok. Rátérdeltek a karjára és beverték a másik szöget is.
A kereszten a láb magasságában egy tönk volt, azért, hogy ide szegezzék Jézus lábait. Ebbe a tönkbe is lyukat fúrtak, de szintén rossz helyen. Emiatt a lábakat is kötéllel húzták a lyukig, s ez szinte elviselhetetlen fájdalmat okozott az Úrnak. Ezután átszegezték a lábfejeket is. Ez volt a leghosszabb szög, melyet mind a két lábon átütöttek.
A nap állása szerint körülbelül tizenkét óra múlt egynegyeddel, mikor megfeszítették Jézust. Éppen amikor felállították a keresztet, a templom felől hangos trombitaszó hallatszott. Ez jelezte, hogy a húsvéti bárány leölése megtörtént.
JÉZUS MEGHAL A KERESZTEN
Mikor a keresztet felállították, a rázkódtatás miatt Jézus töviskoronás fejét elöntötte a vér. A poroszlók felmentek a keresztre és eloldozták az Urat tartó köteleket, melyekkel előbb a törzshöz kötözték, hogy a kereszt felállításakor le ne szakadjon a szegekről.
Erre a vízszintes helyzettől és a megkötözéstől megzavart vérkeringés a függőleges helyzetben új
irányú mozgásnak indult. Ettől minden fájdalom megújult és egészen elkábított a Jézust.
Elkövetkezett az Úr Jézus órája. Tusakodott a halállal és hideg veríték szivárgott a tagjaiból. Ekkor így szólt:
- Beteljesedett! Atyám, kezeidbe ajánlom lelkemet!
Jézus halálkiáltásakor a föld megrendült és a ke­resztdomb megrepedt. Nagy rémület fogta el az összes jelenlévőket, de ez a rémület áthatott az egész ter­mészeten is, mert ugyanakkor széthasadt a templom kárpitja, sok halott kikelt a sírjából, a templomban falak süllyedtek meg, hegyek omlottak le és épületek dőltek össze a világ minden pontján. Mintegy százan voltak azok a halottak, minden korszakból, akik be­omlott sírjukból testükkel kiszálltak. Többnyire páro­sával jártak-keltek a városban, az ide-oda szaladgáló emberek elé álltak és rövid vádbeszédekkel tanúságot tettek Jézusról.
JÉZUS TESTÉT LEVESZIK A KERESZTRŐL
Mialatt a kereszt elhagyatottan állt - csak né­hány őr volt körülötte - a hegyre érkezett Arimateai József, Nikodémus és néhány asszony Máriával. Ni­kodémus előtte száz font balzsamozó fűszert vásárolt. A létrákat a kereszt mögé támasztották, fölmentek egy nagy lepedővel, melyre három széles heveder volt varrva. Ezzel rákötötték szorosan Jézus testét a hóna és a térde alatt a kereszt törzséhez, más lepedőkkel pedig a karjait a kezei alatt a kereszt ágaihoz. Azu­tán hátulról kiverték a szegeket. Jézus kezei nem na­gyon rázkódtak meg ettől, a szegek pedig könnyedén kiestek a sebekből, minthogy ezek a test súlya folytán nagyon kitágultak, s a lepedőkkel felhúzott test most már nem nehezedett egész súlyával a szegekre.
Miután levették, a férfiak begöngyölték a térdétől a derekáig és letették egy lepedőre, anyja karjaiba. József és Nikodémus elvonultak a Kálváriától délnyugatra egy mélyebben fekvő völgykatlanba, ahol a tetem előkészítését akarták elvégezni.
JÉZUS HOLTTESTÉT SÍRBA HELYEZIK
A bebalzsamozás után a férfiak Jézus holttestét bőrből készült hordágyra helyezték. Betakarták egy barna takaróval és a hordágyon oldalt két rudat dug­tak át. Az egész élénken emlékeztetett a frigyszek­rényre. Néhányan rongyból csavart fáklyákkal előre­mentek, mert a sírboltban világításra volt szükség. A többiek halk sirámhangon zsoltárt énekelve vonul­tak a völgyön át a sírkertbe. A túlsó dombon az idő­sebb Jakab állt, figyelemmel kísérve a menetet. Kisidő múltán távozott, hogy az egyik közeli barlangban tartózkodó tanítványokat értesítse a történtekről.
A sírboltot, mely még egészen új volt, Nikodémus szolgái már kitakarították és kifüstölték. A helyiség egészen díszes volt, szép faragott párkányzattal. A sírpad fejtől valamivel szélesebb volt, mint lábtól. Egy beburkolt test alakjára mélyedést vágtak bele, a fej és a láb helyén egy kis kiemelkedéssel.
Az asszonyok a bejárat előtt leültek a padra. Négy férfi levitte az Úr tetemét a sírkamrába. A sírpad mé­lyedését megtöltötték fűszerekkel, egy lepedőt terítettek rá és a szent testet erre fektették. Miután kijöt­tek, a Szűzanya lépett be. Leült fejtől a sírpadra és a Fia tetemére borult. Mikor kijött, a férfiak bezárták a kamra ércből való ajtaját. A sírajtó elzárására szolgá­ló nagy kő, mely még a sírbolt előtt feküdt, körülbelül koporsó alakú volt. Egy ember kinyújtózva ráfekhetett volna. Nagyon nehéz volt, úgyhogy a férfiak csak lécek segítségével tudták a bezárt sírajtó elé hengeríteni. Mindez már fáklyafénynél történt a sötétség miatt. A sírbatétel alatt a kert közelében szomorú és félénk férfiak jártak-keltek. A tanítványok voltak azok, akik az idősebb Jakab híradása nyomán jöttek elő a barlangból.
JÉZUS FELTÁMADÁSA
(Az eseményt Emerich Anna Katalin egyes szám első személyben mondja el.)
Láttam Jézus lelkének jelenségét, mint egy nagy fényt, két angyal közt, sok fényalaktól körülvéve, a sírsziklán keresztül szent holttestére leszállni és föléje hajolva beleolvadni. Láttam a test tagjait a burkolat alatt megmozdulni.
Most egy másik képben azt láttam, mintha a sír­pad alól egy szörnyeteg jelensége tolná ki magát. Fel­egyenesedett kígyófarkára és sárkányfejét dühösen az Úr felé fordította. A feltámadt Krisztus kezében lát­tam egy vékony fehér pálcát, rajta egy lobogó zász­lócskát. Az Úr rálépett a sárkányfejre, a pálcával pe­dig háromszor beleszúrt a kígyó farkába. Ez mind­annyiszor összébb zsugorodott, végül eltűnt.
Most láttam az Urat nagy fényben átlebbenni a sziklán keresztül. A föld rengett és egy harcos angyal villámként jelent meg a sírnál. Jobbra hengerítette a hatalmas követ és ráült. Mikor az őrök ezt látták, el­kábulva megtántorodtak, leestek a földre, és mint a halottak, megmerevedve, elferdült helyzetben terül­tek el.
Jézus végtelenül szép, fényes és komoly volt. Öltözete járás közben lebegett és csillogott. Sebhelyei igen nagyok voltak és ragyogtak.

Forrás: A keresztút Emerich Katalin látomásai alapján. Aggiornamento kiadó. Pécs. Szikra Nyomda.