vasárnap

Brenner János emlékére

Urunk Jézus Krisztus, isteni Mesterünk és örök Főpapunk! Szolgád, Brenner János atya 50 esztendeje különleges módon tett tanúságot rólad. Az elmúlt fél évszázad az ő emlékét és tanúságtételét nem halványította el előttünk, hanem áldozathozatala az idő távlatában még ragyogóbbá vált.
Nagy szükségünk van a mai világban ilyen példaképekre, akik a hozzád vezető úton hiteles példájukkal segítenek minket. Megtanulhatjuk tőle azt, amire te tanítottad őt, és tanítasz minket is: a kötelességteljesítésre, az áldozathozatal lelkületére, a szeretet tettekben megmutatkozó üzenetére.
Most, a Brenner János-emlékév nagyböjtjében közelebb akarunk kerülni hozzád. Segíts, hogy a keresztúti ájtatosságban rád találjunk és szívünk megújuljon benned. Ezt a keresztúti imádságot papi és szerzetesi hivatásokért ajánljuk fel. Imádkozunk azokért a papokért is, akik már meghallották a hívó szót, és igent mondtak Isten és az emberek szolgálatára. Add meg nekik a hűség és a kitartás aján dékát!
És imádkozunk új hivatásokért is. Hallgasd meg néped kéréseit, adj szíved szerinti jó pásztorokat népednek, akik neved dicsőségéért mindent megtesznek, szolgálatukkal áldásodat esdik le zarándok népedre. Adj jó papokat nekünk Urunk, hogy életünk legyen benned, és ez az élet kegyelmed bőségben legyen!
I. Pilátus halálra ítéli Jézust
Pilátus a törvény rideg képviselőjeként hivatali kötelességnek tekinti Jézus ügyének intézését. A befolyásolhatóság, a következetlenség, a népszerűség olcsó keresése jellemzi őt. Hivalkodik hatalmával, mellyel elítélhet vagy felmentést adhat. A lényeg, az igazság nem tárul fel előtte, pedig előtte áll az Igazság.
(rövid csend) -----
Irgalmazz nekünk, Urunk, ha a hivatások ügyét rideg közönyösséggel kezeltük, ha nem éreztük sajátunknak az Egyház e nagy gondját! Add, hogy a hivatás ajándékát megbecsüljük, és tekintsük kitüntetésnek, ha közösségeinkből fiatalokat választasz szolgálatodra!

II. Jézus vállára veszi a keresztet
Jézus az üldözöttek, a kitaszítottak halálnemét kapja. A kereszt a botrányt, a megalázottságot, a teljes önkiüresítést is jelenti. Ez a kereszt a mi mulasztásainkra, hibáinkra, bűneinkre is rámutat. Jézus a kínhalál eszközét önként elfogadja, zúgolódás nélkül vállára veszi, és értünk vállalt áldozatként igent mond a szenvedésre, az Atya akaratára, a mi megváltásunkra.
(rövid csend) ------
Irgalmazz nekünk, Urunk, ha elmulasztottuk az imát és a személyes áldozathozatalt a papi hivatásokért. Tudjuk, hogy nem érdemeink tesznek minket alkalmassá ajándékaidra, de nagylelkűségedben elfogadod szándékainkat és tetteinket műved kibontakozásában.

III. Jézus először esik el a kereszttel
A porban, a földön látjuk a Mestert. Nem csak hordozza a keresztet és  szenved terhétől, hanem a kereszt teljesen a földre kényszeríti. Onnan lentről egész másként látható a lényeg, az igazán fontos valóságok. Jézus jelentőségteljesen részt vállal azokkal emberekkel, akiket az élet nehézségei megtanítanak erre a különleges látásmódra.
(rövid csend)------
Irgalmazz nekünk, Urunk, ha nem segítettük a hivatások kibontakoztatását személyes példamutatásunkkal! Fájlaljuk, ha a te meghívó szavad a mi mulasztásaink miatt nehezen jutott el a megszólítottakhoz. Segíts, hogy a mi személyes, és tettekben megmutatkozó tanúságtételünk az Egyház küldetésének része lehessen!

IV. Jézus Szent Anyjával találkozik
Mária, a fájdalmas Szűz hősies lelkülettel, az Istenbe vetett bizalommal áll a szenvedésben Fia mellett. Édesanyaként és az Úr szolgáló leányaként teljesítette hivatását. A megváltás művében az üdvösséget ajándékozó Isten különleges feladatokat bízott rá.
(rövid csend) ------
Irgalmazz nekünk, Urunk, ha képességeinkkel és tőled kapott talentumainkkal nem segítettük papjaink munkáját! Irgalmazz nekünk, ha csak mindig vártunk valamit Egyházadtól, és nem tudatosodott bennünk az, hogy minket, az istengyermeki méltóság és királyi papság részeseit, a megváltás ajándékozásában munkatársaidként akarsz látni!

V. Cirenei Simon segít Jézusnak a keresztet hordozni
Cirenei Simon a szolgálatot tudatos lelkülettel vállaló ember példaképe. Vállalja a kényelmetlenséget, a megalázottakkal való sorsközösséget, a szolidaritást, az együttérzés kinyilvánítását. Egyszerű, hatásos, és mély üzenetet közvetít ő számunkra.
(rövid csend) -------
Irgalmazz nekünk, Urunk, ha felszínesen tekintettünk a papi hivatás ajándékára, ha nem fedeztük fel benne a te mindennapjainkban megmutatkozó irgalmasságodat, és szeretetedet! A papi hivatás titkokat rejtő valóságában te most is kifejezed nekünk: életutunk társa akarsz lenni papjaid szolgálata által.

VI. Veronika kendőt nyújt Jézusnak
Veronika – bár személye csak az Egyház hagyományából ismerős – a találékony és a hatékony szolgálat személyisége számunkra. Ahol éppen kell, ott segít. Amikor eljött az ő pillatana, akkor mutatja meg személyisége kincseit. Jelentéktelennek tűnik a segítsége? Isten a kicsiket teszi naggyá – a jelentéktelenségekben és a lebecsült dolgokban nyilvánítja ki nagyrabecsülését és nagyságát.
(rövid csend) -----
Irgalmazz nekünk, Urunk, ha a szív csendjében meghallható üzenetedre nem figyeltünk oda! Irgalmazz nekünk, ha papjaid igehirdetésében nem figyeltünk oda mindig aktuális és az életet alakító intelmekre! Add, hogy a tőled kapott tanítás hallgatói, befogadói, és tettekre váltói legyünk!

VII. Jézus másodszor esik el a kereszttel
Másodszor is megtapasztalja a szenvedéssel és a kereszt terhével kínlódó Mester, hogy mit jelent a föld porába zuhanni. Ismét elviselni az önkiüresítés legmélyebb szféráit. Ismét szembesülni azzal a ténnyel, hogy onnan lentről felnézve mit jelent könyörületért kiáltani. Az erő a gyengeségben nyilvánul meg igazán. Onnan, a föld porából nem hangzik közhelyszerűen a szeretet hirdetése.
(rövid csend) -------
Irgalmazz nekünk, Urunk, ha papjaid kegyelemközvetítő szolgálatát semmibe vettük! Kegyelmed csodálatos ajándékai a szentségek, amelyben hozzánk lehajló láthatatlan jóságod látható jeleit fedezzük fel. Irgalmazz nekünk, ha nem szándékod szerint éltünk a papjaink vezetésével ünnepelt szentségekkel!

VIII. Jézus vigasztalja a siránkozó asszonyokat
A jeruzsálemi asszonyok részvéttel fordulnak a Mester felé. Ő nem utasítja el, nem feddi meg őket. Elfogadja az együttérzés megnyilvánulását, de a figyelmet az asszonyok számára lényegesebb valóságra irányítja: a bűnbánatra. Nem szabad Jézus áldozathozatalánál csak a szenvedést önmagában szemlélni, hanem meg kell látni annak üdvösséget ajándékozó jellegét is.    (rövid csend) --------
Irgalmazz nekünk, Urunk, ha papjaid pásztori szolgálatában nem láttuk meg a te jó pásztori gondoskodó szeretetedet! Tudjuk, hogy az a hivatásuk, hogy ne csak önmaguk, hanem a rájuk bízottak üdvösségén is fáradoznak. Adj nekünk, kérünk, olyan papokat, akik rád hagyatkozva vezetnek minket, nekünk pedig adj az ő szolgálatuk iránt engedelmes lelkületet!

IX. Jézus harmadszor esik el a kereszt súlya alatt
Az Úr már harmadszor fekszik a porban a kereszt terhét hordozva. Megint onnan lentről tekint ránk. Ez a háromszori elesés a végletekig elmenő, a legteljesebb, a minden áldozatra kész szeretetet adja át nekünk üzenetként. Sokszor mennyire hálátlanok vagyunk iránta!
(rövid csend) ------
Irgalmazz nekünk, Urunk, ha a megszólás bűnébe estünk. Sajnos papjaidban is meglátjuk az emberi gyengeséget, a bűnt, a hibát vagy a gyarlóságot. Engedd, hogy ilyenkor mindig annak a szándéka legyen előttünk, hogy a te őszinte és a jó útra térést előmozdító szereteted szerint viselkedjünk. Ments meg minket a felesleges, a botlást nagyobbá tévő szavaktól!

X. Jézust megfosztják ruháitól
Az Úr teljesen kiüresítette önmagát. Mindenéről lemondott, amije volt. Ezzel is emberileg beláthatatlan mélységeket tár fel a szeretetben. Engedi, hogy a gúny, a lekicsinylés és a megvetés tárgya legyen. Ezzel pedig azt is nekünk ajándékozza, hogy az ilyen nehéz, szenvedést okozó élethelyzetekben is számíthatunk kegyelmi segítségére.
(rövid csend) ------
Irgalmazz nekünk, Urunk, ha közönyösségünk, nemtörődömségünk miatt nehézzé tesszük lelkipásztoraink életét. Bocsásd meg, ha ezzel előmozdítjuk azt, hogy a jó példával nem járnak előttünk. Segíts inkább minket abban, hogy buzgóságunk, küldetéstudatunk értékelése őket is segítse a papi hivatás példamutató megélésében!

XI. Jézust a keresztre szegezik
Az áldozati oltáron ott az áldozat, aki egyben az áldozatot bemutató pap is. Minden áldozatbemutatás forrása, az újszövetség papságának eszményképe előttünk van. A maga nagyszerűségében és fenségében feltárul az áldozathozatal lényege: megdicsőíteni az Atyát, és az ő ajándékait közvetíteni az embereknek.
(rövid csend)    -------
Irgalmazz nekünk, Urunk, ha a papnevelés ügyét nem éreztük az Egyház közösségén belül saját ügyünknek is! Szívből fakadó kötelességünk, hogy imáinkkal és a lehetőség szerinti anyagi áldozatvállalásainkkal előmozdítsuk a papnevelés nehéz, de áldásos feladatát. Add, hogy a te kegyelmed és a mi áldozatunk kibontakoztassa a papnövendékek hivatását, akik a jövőben lelkipásztoraink lesznek!

XII. Jézus meghal a kereszten
Beteljesedett – sóhajt fel az Úr. Az új és örök szövetség legfőbb papja bemutatta véres, engesztelő és az egész világ üdvéért felajánlott áldozatát. A szentmisében ez az áldozat valóságosan és lényegileg megjelenik az oltáron Krisztus rendeléséből és a papság szolgálata által. Örök időkre szóló áldozatot vitt véghez és rendelt az Úr. Mindannyiunkért.
(rövid csend) -------
Irgalmazz nekünk, Urunk, ha a papjaid vezetésével ünnepelt szentmisét elmulasztottam vagy semmibe vettem azt, hogy tevékeny részvételre hívtál meg. Bocsásd meg mulasztásaimat, ha nem adtam meg neked a szentmisében az illő hódolatot, ha nem erősítettem meg tanúságtételem által testvéreimet, vagy ha nem fordítottam elég figyelmet a személyesen nekem szóló ajándékaid elfogadására és befogadására.

XIII. Jézus testét leveszik a keresztről
Látszólag kudarcra ítéltetett a küldetés. Látszólag az Ellenség és az ellenségek győztek felette. Ilyen helyzetben Isten rendelésében hinni és élni a remény ajándékával, ez az igazi próbatétel. A Szent Szűz lelke mélyébe rejtve őrzi ezeket az ajándékokat, hogy a feltámadás fényében ragyogjanak majd fel.
(rövid csend)   -----
Irgalmazz nekünk, Urunk, ha szavainkkal és cselekedeteinkkel a papi hivatás kibontakozásának akadályozói voltunk! Bocsáss meg, ha önző, az evilági harsány felszínességre építő gondolkodásmódunkkal elbizonytalanítottuk, vagy eltávolítottuk tőled azokat, akiket szolgálatodra hívtál!

XIV. Jézus holttestét sírba teszik
A várakozás csendje itt sem az üres semmittevés idejét jelenti. A jelentős események a történelemben mindig csendben történtek és történnek meg. A titok a rejtettségből majd hatalmas erővel tör elő. Mindent meg fog változtatni, mindent felül fog írni. A megígért feltámadás biztos, csalhatatlan valóság lesz életünkben.
(rövid csend)   -----
Irgalmazz nekünk, Urunk, ha idős, a szolgálat terhét már hordozni nem tudó lelkipásztorainkról nem gondoskodunk. Bocsásd meg, ha azokról az elhunyt szolgáidról elmulasztunk megemlékezni imáinkban, akik a papi hivatás ajándékát és áldozathozatali lehetőségeit értünk is vállalva hozzád vezettek minket! Jutalmazd meg örök barátságoddal a hosszú szolgálatban megfáradt, és hozzád hazatért szolgáidat!


Befejező ima
Urunk, Jézus Krisztus, aki Pap és Áldozat vagy! Ezt a keresztúti ájtatosságot papi hivatásokért ajánljuk fel neked. Kérünk, adj szent papokat, akik hozzád vezetnek minket és kegyelmed közvetítői számunkra. A te lelkületed éljen a pásztorokban és a szolgálatban rábízott hívekben, hogy ezáltal is épüljön Isten Országa közöttünk és bennünk. Fohászkodjunk ezért:
Hogy az egész papi rendet a szent vallásban megtartsd!
    Kérünk téged hallgass meg minket!
Hogy a lelkipásztorok szíved szerint vezessék a rájuk bízottakat!
    Kérünk téged hallgass meg minket!
Hogy aratásodban sok hűséges munkás ténykedjen!
    Kérünk téged hallgass meg minket!
Hogy megsokszorozódjanak misztériumod kiszolgáltatói
    Kérünk téged hallgass meg minket!
Hogy a papok szolgálatukban szelídek, működésükben jártasak, imádságukban kitartóak legyenek!
    Kérünk téged hallgass meg minket!


http://www.martinus.hu/keresztut/5/5-keresztut-a-brenner-janos-emlekevben-2007-bodorkos-imre

szombat

Életige 2004. december

„Amint az Úr megbocsátott nektek, ti is úgy tegyetek!” (Kol 3,13)
Közeledik a karácsony. Hamarosan eljön az Úr. A liturgia pedig arra indít bennünket, hogy készítsük elő az útját.
Jézus, aki kétezer évvel ezelőtt belépett a történelembe, most a mi életünkbe szeretne belépni, de az út bennünk tele van akadályokkal. El kell egyengetnünk a halmokat, el kell görgetnünk a sziklákat.
Milyen akadályok zárhatják el Jézus útját?
A lelkünkből eredő minden olyan vágy, amely nem egyezik Isten akaratával. A ragaszkodások, amelyek gúzsba kötnek bennünket. Beszélni vagy hallgatni akarunk, amikor épp az ellenkezőjét kellene tennünk. Utunkat állja az a vágy, hogy tiszteljenek, szeressenek, becsüljenek bennünket. Akadály lehet még a vágy bizonyos dolgok, az egészség vagy az élet után, amikor Isten mást akar, de a gonosz vágyak is, mint a lázadozás, az ítélkezés vagy a bosszú.
Ezek mind a lelkünkben születnek, és teljesen betöltik. Következetesen ki kell oltanunk az ilyen vágyakat, el kell hárítanunk ezeket az akadályokat, és újra Isten akaratába kell helyezkednünk, így készítve elő az Úr útját.
„Amint az Úr megbocsátott nektek, ti is úgy tegyetek!”
Pál ezt az igét a saját közösségében élő keresztényekhez intézi. Ők már megtapasztalták az isteni megbocsátást, és maguk is képesek arra, hogy megbocsássanak azoknak, akik velük szemben követtek el valamit. Tudja, hogy valóban készek arra, hogy túllépjenek a természetes szeretet határain, egészen addig, hogy életüket is odaadják ellenségükért. Újjászülettek Jézusban és az evangéliumi életben, így megtalálják az erőt ahhoz, hogy túl minden igazságtalanságon vagy sérelmen mindenkivel az egységre törekedjenek.
Mivel minden emberi szív mélyén a szeretet lüktet, így bárki életre válthatja ezt az igét.
Az afrikai bölcsesség ezt így fejezi ki: „Tégy úgy, mint a pálma: bár kövekkel húzatják, ő mégis datolyával fizet érte.”
Nem elég tehát nem válaszolni a jogtalanságra, a sértésre, többre vagyunk híva. Jót kell tennünk azzal, aki rosszat tesz nekünk. Erre emlékeztetnek az apostolok is: „Rosszért rosszal, szidalomért szidalommal ne fizessetek! Inkább áldást mondjatok!”[1] „Ne győzzön rajtad a rossz, te győzd le jóval a rosszat!”[2]
„Amint az Úr megbocsátott nektek, ti is úgy tegyetek!”
Hogyan éljük ezt az igét?
Mindennapi életünkben nekünk is lehetnek olyan rokonaink, iskola- vagy munkatársaink, barátaink, akik ártottak nekünk, megsértettek bennünket, vagy igazságtalanok voltak velünk. Talán nem jut eszünkbe bosszút állni, szívünkben mégis ott lehet a neheztelés, ellenségeskedés, keserűség, vagy akár egyszerűen csak a közöny, amely meghiúsítja, akadályozza a hiteles, őszinte kapcsolat létrejöttét.
Mit tehetünk?
Élesszük fel reggelente a teljes „amnesztiát” a szívünkben, azt a szeretetet, amely mindent betakar, amely be tudja fogadni a másikat olyannak amilyen, korlátaival, nehézségeivel együtt! Ahogy egy édesanya tenne gyermekével, ha hibázik: mindent elnéz neki, mindig megbocsát, mindig remél.
Úgy közelítsünk mindenkihez, hogy új szemmel tekintünk rá, mintha sohasem követte volna el az adott hibát!
Kezdjünk újra mindig, tudva azt, hogy Isten nemcsak megbocsát, hanem el is felejt, és tőlünk is ezt kívánja!
Így történt egyik barátunkkal is, akinek hazájában háború dúlt, szüleit, testvérét és több barátját a szeme láttára lemészárolták. Fájdalma lázadásba csapott át, és borzalmas, a gaztettel arányban álló büntetést kívánt a gyilkosoknak. Újra és újra eszébe jutottak Jézus megbocsátásra hívó szavai, de úgy érezte, hogy képtelen életre váltani őket. „Hogyan szerethetném ellenségeimet?” – kérdezte magától. Hónapokra és sok-sok imádságra volt szüksége ahhoz, hogy lassan ismét megtalálja a békéjét.
Így mesélt erről: „Azoknak a testvéreknek a példája segített, akikkel együtt próbálom élni az igét. Megértettem, hogy Isten azt kéri tőlem, ne engedjem, hogy úrrá legyen rajtam a bosszú, hanem arra törekedjem, hogy szeressem a mellettem élőket, a munkatársaimat, a barátaimat. Az irántuk való konkrét szeretetben találtam meg lassan-lassan az erőt, hogy teljesen megbocsássak családom gyilkosainak. Most már béke van a szívemben.”
Chiara Lubich

[1] 1Pt 3,9
[2] Róm 12,21

Életige, 2004. november

„Vessük le a sötétség tetteit, s öltsük magunkra a világosság fegyvereit!” (Róm 13,12)
A sötétség és világosság szemléletes ellentéte minden kultúrában és vallásban megvan. A világosság az élet, a jó, a tökéletesség, a boldogság és a halhatatlanság szimbóluma; a sötétség viszont a hideget, a negatívumokat, a rosszat, a félelmet és a halált idézi.
Pál apostol emlékezteti a római híveket, hogy a keresztényeknek nem lehet többé közük a múlt „sötét” tetteihez, melyek tele vannak tisztátalansággal, igazságtalansággal, elvetemültséggel, kapzsisággal, rosszindulattal, irigységgel, vetélkedéssel, csalással, gonoszsággal…[1]
„Vessük le a sötétség tetteit…”
Melyek a „sötétség tettei”? Pál szerint a részegeskedés, a tisztátalanság, a viszálykodás, az irigység[2]; de az Istenről való megfeledkezés, a hűtlenség, a lopás, a gyilkosság, a gőg, a harag és a másik lebecsülése is. Továbbá a materializmus, a konzumizmus, a hedonizmus és az önhittség.
A sötétség tette lehet a könnyelműség is, ahogyan olykor végignézünk egy tv-műsort, vagy az interneten szörfözünk, egyes újságokat vagy filmeket nézünk, vagy bizonyos ruháinkat mutogatjuk.
Amikor megkeresztelkedtünk, keresztszüleink szavai által kimondtuk, hogy Krisztussal meg akarunk halni a bűnnek. Ezért háromszor is kinyilvánítottuk, hogy ellene akarunk mondani a sátánnak és cselvetéseinek. Ma nem szokás a Sátánról beszélni, szívesen elfelejtik, és azt mondják, hogy nincs is. Pedig létezik, és folytonosan háborúkat, öldökléseket, mindenféle erőszakot szít.
„Vessük le”: ez a felszólítás határozott cselekedetre hív, ami nem megy könnyen. Következetességet, elszántságot, bátorságot kíván, ami nélkülözhetetlen, ha a világosság országában akarunk élni. Az életige ugyanis így folytatódik:
„… s öltsük magunkra a világosság fegyvereit!”
Nem elegendő ugyanis visszautasítani, „levetni” a rosszat, hanem „magunkra kell ölteni a világosság fegyvereit”. Más szóval, ahogy később Pál megmagyarázza, „az Úr Jézus Krisztust kell magunkra ölteni”, és hagyni, hogy Ő éljen bennünk.[3] Péter apostol is arra hív, hogy Jézus érzületével „fegyverezzük fel” magunkat.[4]
Erőteljes kifejezések ezek, mert tudjuk, hogy nem könnyű engedni, hogy Krisztus éljen bennünk. Akkor ugyanis az Ő érzéseit, gondolkodásmódját, cselekedeteit kell tükröznünk, úgy kell szeretnünk, ahogyan Jézus. A szeretet viszont igényes, állandó harcot kíván önzésünk ellen.
Nincs viszont más módja annak, hogy eljussunk a világosságra. Egyértelműen erre utal János első levele is: „Aki szereti testvérét, az világosságban él, és abban nincs megbotránkozni való. Aki viszont gyűlöli testvérét, az a sötétségben él és sötétben jár. Nem tudja, hova megy, mert a sötétség megvakította szemét.”[5]
„Vessük le a sötétség tetteit, s öltsük magunkra a világosság fegyvereit!”
Ez az életige megtérésre szólít bennünket, arra, hogy a sötétség birodalmából folyton átlépjünk a világosság országába. Újra és újra mondjunk tehát nemet a Sátánnak és minden ámításának, és ismételjük igenünket Istennek, ahogyan keresztelésünk napján tettük!
Nem kell nagy dolgokat művelnünk. Elegendő, ha az igazi szeretet ihleti és élteti mindazt, amit már eleve teszünk. Így hozzájárulunk ahhoz, hogy a világosság, a pozitívumok, a boldogságok kultúrája terjedjen környezetünkben. A mennyországot fogjuk építeni már itt a földön, hogy majd örökre részünk legyen benne az Égben.
Igen, mert a mennyország létezik, Jézus megígérte nekünk. Olyan, mint egy ház, amit idelent építünk föl, hogy majd odaát lakjunk benne. Ott majd teljes öröm, harmónia, szépség, tánc, vég nélküli boldogság lesz osztályrészünk, mert a mennyország szeretet.
Erről tanúskodik a perui Mary tapasztalata is. Három kisgyermek édesanyja ő, aki az életigét megismerve találkozott Istennel. Megtalálta a fényt, mely teljesen magával ragadta őt, és radikális fordulatot hozott életében.
Nem sokkal később súlyos betegséget állapítottak meg nála. A kórházban megtudta, hogy alig több mint egy hónapja van hátra. A Jézus iránti új bizalom, amely kevéssel azelőtt született meg benne, erőt adott neki, hogy imádkozzék. Öt életévet kért még Tőle, hogy megerősödhessen megtérésében, és hogy meg tudja változtatni környezetét.
Az orvosok számára megmagyarázhatatlan módon Mary egészségi állapota javulni kezdett, ezért kiengedték a kórházból. Hazatérve élettársával együtt felkészült a szentségi házasságra, és kérte gyermekei számára a keresztséget.
Öt év elteltével betegsége hirtelen kiújult, és röpke két hét alatt bevégezte földi életét.
Halála előtt gyermekeivel kapcsolatban a legapróbb részletekig sikerült mindent elrendeznie, és férjének is reményt tudott adni. „Most az Atyához megyek, aki vár rám. Minden csodálatos volt. Életem legszebb öt évével ajándékozott meg Ő, miután megismertem Igéje által, amely Életet ad!”
Chiara Lubich

[1] vö. Róm 1,24-31
[2] vö. Róm 13,13
[3] vö. Róm 13,14
[4] vö. 1Pét 4,1
[5] 1Jn 2,10-11

Életige, 2004. október

„Növeld bennünk a hitet!” (Lk 17,5)
Az elcsüggedt ember kérése ez a tanítványok részéről: időnként ők is meginogtak. Milyen sokszor megfeddte őket Jézus az evangéliumban amiatt, hogy kevéssé hisznek![1] Még Pétert is – a „sziklát”, amelyre később egyházát építette – meg kellett intenie „kicsinyhitűségéért”[2], és imádkoznia kellett érte, hogy meg ne fogyatkozzék a hite[3].
A hit növelése iránti kérés valójában minden keresztény fohásza, hiszen életünk során mindannyiunk hite mutathat ingadozásokat. Lisieux-i szent Teréz is, aki pedig egész életében igen mély, gyermeki kapcsolatban állt Istennel, élete utolsó 18 hónapjában erős hitbeli próbatételeken ment át. Úgy mesél erről a próbatételről, mint egy égig érő falról, amely eltakarja a csillagokat[4].
„Növeld bennünk a hitet!”
Bár tudjuk, hogy Isten a Szeretet[5], mégis tény, hogy gyakran úgy élünk, mintha egyedül lennénk a földön. Mintha nem lenne Atyánk, aki szeret bennünket és velünk van, aki mindent tud rólunk, még a hajunk szálát is számon tartja[6], aki mindent a javunkra fordít, jótetteinket és megpróbáltatásainkat egyaránt.
Magunkévá kellene tennünk János evangélista szavait: „… és mi hittünk a szeretetben”[7].
Hinni ugyanis azt jelenti: érezzük, hogy Isten törődik velünk, és szeret minket. Azt jelenti: tudjuk, hogy Istennek mindenre gondja van: minden imánkra, szavunkra, mozdulatunkra, minden szomorú, örömteli vagy közömbös eseményre, minden betegségre, valóban mindenre az általunk fontosnak tartott dolgoktól a legkisebb cselekedetig, gondolatig vagy érzésig.
Isten a Szeretet, és ennek logikus következménye, hogy teljes bizalmunkat Őbelé helyezzük. Így meghitt kapcsolatunk alakulhat ki vele: gyakran beszélünk hozzá, elé tárjuk ügyeinket, elhatározásainkat, terveinket. Mindannyian ráhagyatkozhatunk szeretetére, és biztosak lehetünk abban, hogy megért, megerősít és segít bennünket.
„Növeld bennünk a hitet!”
A tanítványok kérésére Jézus így válaszol: „Ha csak akkora hitetek lesz is, mint a mustármag, s azt mondjátok majd az eperfának: Szakadj ki tövestül és verj gyökeret a tengerben! – engedelmeskedni fog nektek.”[8] „… mint a mustármag”: Jézus nem a hit nagyságára helyezi a hangsúlyt. Inkább hiteles hitet kér, amely Őrá épül. Ezért bármit remélhetünk, ugyanis nemcsak a saját képességeinkben bízunk.
Ha hiszünk – mégpedig egy olyan Istenben, aki szeret minket –, szertefoszlik a képtelenség érzése. Hihetünk abban, hogy „tövestül kiszakad” a közöny és az önzés, mely gyakran körülvesz bennünket, és ott él a mi szívünkben is. Hihetjük, hogy megoldódik minden családi széthúzás, hogy földünk elindul az egység felé a nemzedékek, a társadalmi csoportok és az évszázadok óta megosztott keresztények között. Hihetjük, hogy kibontakozik az egyetemes testvériség a különböző vallások hívei, a népek és embercsoportok között… Abban is hihetünk, hogy az emberiség eljut majd oda, hogy békében éljen. Igen, minden lehetséges, ha hagyjuk, hogy Isten cselekedjen. Neki, aki Mindenható, semmi sem lehetetlen.
„Növeld bennünk a hitet!”
Hogyan éljük ezt az életigét? Hogyan növekedjünk hitünkben?
Mindenekelőtt úgy, hogy kérjük Istentől, különösen akkor, amikor elárasztanak bennünket a nehézségek és a kételyek, a hit ajándékát. „Uram – kérhetjük Tőle –, add, hogy megmaradjak szeretetedben! Kérlek, hogy egyetlen pillanatig se éljek anélkül, hogy érezném, észrevenném, hinném vagy megtapasztalnám azt, hogy szeretsz engem, hogy szeretsz minket!”
Aztán pedig szeretnünk kell. A szeretet által hitünk erős lesz, gyémántkeménységű. Nemcsak hinni fogunk Isten szeretetében, hanem valóságosan érzékelni is fogjuk lelkünkben, és „csodákat” fogunk látni magunk körül.
Ezt tapasztalta meg egy angol lány is: „Egy nap édesanyám közölte velem, hogy otthagyja édesapámat, és másik lakásba költözik. Nagyon megrázott a hír, szinte kétségbeestem, de nem mondtam neki semmit. Máskor biztos elmenekültem volna, vagy bezárkóztam volna a szobámba zenét hallgatni… Most viszont, mivel elhatároztam, hogy az evangéliumot akarom élni, éreztem, hogy ott kell maradnom ebben a fájdalmas helyzetben, és igent kell mondanom erre a keresztre. Láttam, hogy itt az alkalom, hogy higgyek az Ő szeretetében, minden látszat ellenére.
Azután – félretéve saját véleményemet – próbáltam szeretettel meghallgatni édesanyámat, amikor kitört belőle mindaz, amit édesapámról gondolt. Megtaláltam a módját annak is, hogy közel maradjak édesapámhoz.
Néhány hónap elteltével a szüleim már azon voltak, hogy rendezzék kapcsolatukat. Megdöbbentett, amit akkor édesanyám mondott: »Emlékszel, amikor azt mondtam neked, hogy elválok? A te reagálásod volt az, ami elgondolkodtatott, hogy talán rosszul döntöttem.«
Pedig nem is mondtam neki semmit, csak egy csöndes igent Jézusnak, és biztos voltam abban, hogy Ő törődik majd mindennel.”
Chiara Lubich

[1] vö. Mt 8,26; 16,8; 17;20
[2] Mt 14,31
[3] vö. Lk 22,32
[4] vö. Egy lélek története, kézirat
[5] vö. 1 Jn 4,8
[6] vö. Mt 10,30
[7] 1 Jn 4,16
[8] Lk 17,6

szerda

Életige, 2004. szeptember

„Mindaz közületek, aki nem mond le arról, amije csak van, nem lehet az én tanítványom.” (Lk 14,33)
Nagy hatással van az emberre egy ilyen igényes és radikális kijelentés. Azért is, mert nemcsak az emberek egy szűk csoportjára vonatkozik – pl. a misszionáriusokra vagy szerzetesekre –, akiknek szabadnak kell lenniük, hogy bárhová elmenjenek hirdetni az evangéliumot. Nem is csupán a szélsőséges helyzetekre, mint pl. az üldöztetésekre, amikor a tanítványnak anyagi javain túl még az életét is oda kell adnia, hogy hűséges maradjon Istenhez. Jézusnak ez az igéje mindenkihez szól, mindannyian válaszolhatunk rá.
Ez ugyanis Jézus követésének az egyik feltétele, melyről Lukács több helyen is ír evangéliumában: „Adjátok el, amitek van, és osszátok szét alamizsnaként… Ahol a kincsed, ott a szíved is.”[1] „Egy szolga sem szolgálhat két úrnak… Nem szolgálhattok Istennek és a mammonnak.”[2] „Milyen nehezen jut be a gazdag Isten országába!”[3]
„Mindaz közületek, aki nem mond le arról, amije csak van, nem lehet az én tanítványom.”
Miért olyan fontos Jézus számára az anyagiaktól való függetlenség, hogy követésének elengedhetetlen feltételévé teszi?
Azért, mert létünk legfőbb java, az igazi kincs: Ő maga! Ezért szólít fel minket arra, hogy távolítsuk el mindazokat a bálványokat – különféle „tulajdonainkat” –, amelyek elfoglalhatják szívünkben Isten helyét.
Jézus azt akarja, hogy legyünk szabadok. Azt akarja, hogy lelkünk mentes legyen minden ragaszkodástól és aggódástól, hogy így valóban Őt szerethessük teljes szívünkből, elménkből és erőnkből. Szükségünk van az anyagi javakra ahhoz, hogy élni tudjunk, de maximális függetlenséggel kell használnunk őket. Készen kell állnunk arra, hogy mindent félretegyünk, ami az első helyet akarná elfoglalni a szívünkben. A Jézust követők szívében nincs helye a kapzsiságnak, a hivalkodásnak, a kényelem és a biztonság túlzott keresésének.
Jézus a felebarátaink javára is kéri tőlünk a dolgainkról való lemondást. Azt akarja ugyanis, hogy nyíljunk ki mások felé, hogy úgy fogadjuk be és szeressük a másikat, mint saját magunkat. Jézus tanítványainak szívében nincs helye a fösvénységnek, nem zárkózhat el a szegények elől.
„Mindaz közületek, aki nem mond le arról, amije csak van, nem lehet az én tanítványom.”
Hogyan éljük tehát ezt az életigét?
Ennek legegyszerűbb módja a „lemondás” és az „adás”.
Adjuk Istennek azt, hogy szeretjük Őt! Ajánljuk neki életünket, hogy használja tetszése szerint, készen arra, hogy mindig az Ő akaratát tegyük!
Mutassuk meg neki szeretetünket úgy, hogy szeretjük testvéreinket, ezért készen vagyunk mindent kockára tenni értük! Még ha nem is vesszük észre, sok kincsünk van, amit megoszthatunk másokkal. Adhatjuk szívünk szeretetét, lehetünk leplezetlenül kedvesek, átadhatjuk örömünket, felajánlhatjuk az időnket és imáinkat, közösbe tehetjük belső gazdagságunkat, vagy esetleg a holmijainkat: könyvet, ruhát, járművet, pénzt… Amikor adunk, ne gondolkozzunk sokat azon, hogy „erre még szükségem lehet ekkor meg akkor…”! Valóban, bármire szükségünk lehet. Ezekkel a gondolatokkal együtt viszont sokféle ragaszkodás is a szívünkbe fészkeli magát, és mindig új igények ébrednek bennünk. Ne hagyjuk ezt, próbáljunk meg csak annyit birtokolni, amennyi valóban szükséges! Vigyázzunk, hogy ne veszítsük el Jézust egy félretett összeg, vagy bármi más miatt, amit nélkülözhetnénk!
„Mindaz közületek, aki nem mond le arról, amije csak van, nem lehet az én tanítványom.”
Azért a „mindenért”, amit elveszítünk, egy másik, végtelenül értékesebb „mindent” kapunk. Higgyük el, hogy mi fogunk nyerni az egészen, mert azért a sokért vagy kevésért cserébe, amit odaadtunk, miénk lesz az öröm és az Istennel való közösség teljessége. Igazi tanítványokká leszünk.
Ha egy pohár vízért, amit adtunk, jutalom jár majd, mi lesz a jutalma annak, aki tőle telhetően mindent odaadott a testvérben élő Istennek?
Ezt erősíti meg az alábbi eset is – egyike annak a számtalan történetnek, amelyekről folyamatosan hallok olyan emberektől, akik velünk élik az életigét:
Egy caracasi családapa elveszítette a munkahelyét. Két hét múlva súlyosan megbetegedett. Ismét néhány nap múlva ellopták az autóját. Nagyon nehéz időszak volt ez neki is, családjának is. Hamarosan kiderült, hogy ki kell költözniük a lakásból, mert nem tudják tovább fizetni a lakbért.
Közben egy szegényebb sorban élő barátjuk arra érzett ösztönzést, hogy még teljesebben válaszoljon Isten szeretetére, és élje az igét az első keresztények mintájára, akik mindenüket megosztották egymással.
Még aznap este elmondta feleségének ezt a gondolatát, és együtt elhatározták, hogy házuk egy részét a másik család rendelkezésére bocsátják. Szegénységüket nem érezték elegendő oknak arra, hogy engedjék barátaikat az utcára kerülni. A házuk viszont még nem készült el teljesen…
Másnap váratlanul anyagi segítséget kaptak, így el tudták végezni azt a munkát, ami még hiányzott a ház befejezéséhez.
Chiara Lubich

[1] 12,33-34
[2] 16,13
[3] 18,24

vasárnap

Életige, 2004. augusztus

„Igyekezzetek bejutni a szűk kapun, mert mondom nektek, sokan akarnak majd bemenni, de nem tudnak.” (Lk 13,24)
Jézus a Mennyországot többször is lakomához, a terített asztal köré gyűlt családhoz hasonlítja. Emberi életünknek ugyanis ezek a legszebb, legmeghittebb pillanatai. A kérdés az, hányan léphetnek be a Mennyországba, hányan foglalhatnak helyet a „lakoma termében”?
Egy nap ezt a kérdést teszi fel Jézusnak valaki: „Uram, kevesen vannak, akik üdvözülnek?”[1] Ő, mint máskor, most sem éri be a puszta válasszal, hanem mindenkit döntés elé állít, és meghív, hogy lépjen be Isten házába.
Ez viszont nem könnyű. A bejárati kapu szűk, és csak rövid ideig van nyitva. Ahhoz ugyanis, hogy Jézust kövessük, meg kell tagadnunk magunkat, és legalább lelkileg el kell szakadnunk önmagunktól, a dolgoktól és a személyektől. Sőt, hordoznunk kell a keresztet, úgy, ahogy Ő tette. Bár ez az út nem könnyű, az Ő kegyelméből mégis mindannyian képesek vagyunk végigjárni.
„Igyekezzetek bejutni a szűk kapun, mert mondom nektek, sokan akarnak majd bemenni, de nem tudnak.”
Könnyebb megtalálni a „tágas kaput és a széles utat”, amiről Jézus más alkalommal is beszél, de az a „pusztulásba” vezethet[2]. Szekularizált világunkban, melyet átitat a materializmus, a konzumizmus, a hedonizmus, a hiúság és az erőszak, úgy tűnik, minden megengedett. Az emberek arra törekszenek, hogy minden igényüket kielégítsék, és bármilyen kompromisszumot elfogadnak azért, hogy boldogok legyenek.
Mi viszont tudjuk, hogy úgy jutunk el az igazi boldogságra, ha szeretünk. Az igazi szeretet feltétele pedig, hogy tudjunk lemondani. Metszéseken kell keresztülmennünk ahhoz, hogy jó gyümölcsöt teremjünk. Ahhoz, hogy éljünk, meg kell halnunk önmagunk számára. Ez Jézus törvénye, az általa kért paradoxonok egyike. A mai kor gondolkodásmódja teljesen eláraszt bennünket, ezért az árral szemben kell haladnunk. Tudnunk kell pl. lemondani a birtoklásvágyról, a dacos ellenkezésről, ellenfelünk befeketítéséről. Tudnunk kell becsületesen végeznünk munkánkat, nagylelkűen, anélkül, hogy mások érdekeit sértenénk, tudnunk kell mérlegelni, hogy melyik műsort nézhetjük meg a tévében, vagy hogy mit olvashatunk el stb.
„Igyekezzetek bejutni a szűk kapun, mert mondom nektek, sokan akarnak majd bemenni, de nem tudnak.”
Aki hagyja magát sodortatni a könnyű élet útján, és nincs bátorsága ahhoz, hogy elinduljon a Jézus által mutatott úton, szomorú jövő elé néz. Az Evangélium erről is említést tesz. Jézus beszél azoknak a fájdalmáról is, akik kívül maradnak. Nem lesz majd elég vallási hovatartozásunkra hivatkozni, egyfajta hagyományos kereszténységgel megelégedve. Hiába mondanánk: „hiszen előtted ettünk…”[3]. Az üdvösség senkinek sem jár automatikusan.
Kegyetlen érzés lesz, ha azt halljuk majd: „Nem ismerlek benneteket, nem tudom, honnan vagytok.”[4] Akkor csak magány lesz, kétségbeesés, a kapcsolatok teljes hiánya, és az égető lelkiismeret-furdalás, hogy megvolt a lehetőségünk arra, hogy szeressünk, de többé nem vagyunk rá képesek. Nem fogjuk látni gyötrődésünk végét sem, mert sohasem lesz vége: „sírás lesz és fogcsikorgatás”[5].
Jézus figyelmeztet bennünket, mert a javunkat akarja. Nem Ő az, aki becsukja előttünk az ajtót, hanem mi zárkózunk magunkba szeretete elől. Ő pedig tiszteletben tartja szabadságunkat.
„Igyekezzetek bejutni a szűk kapun, mert mondom nektek, sokan akarnak majd bemenni, de nem tudnak.”
Ahogyan a tágas kapu a pusztulásba visz, úgy a szűk kapu mögött az igazi boldogság tárul fel. Minden tél után eljön a tavasz. Valóban: készségesen kell megélnünk a lemondást, amit az Evangélium kíván, és hordozni keresztünket nap mint nap. Ha tudunk szeretettel szenvedni, Jézussal egyesülve, aki minden fájdalmunkat magára vette, akkor megtapasztalunk egyfajta elővételezett Mennyországot.
Így történt ez Gáborral is, aki egy per utolsó tárgyalására indult, amely az ellen az ember ellen folyt, aki négy évvel korábban édesapja halálát okozta. Az ítélethozatal után látszott, hogy a baleset okozója és családtagjai nagyon megtörtek. „Szerettem volna legyőzni gőgömet, hogy ne tartson vissza, és oda tudjak menni a férfihoz, hogy kifejezzem együttérzésemet” – mondta Gábor.
Nővére rászólt: „Nekik kellene bocsánatot kérniük, nem nekünk…” Gábornak azonban sikerült őt meggyőznie, és együtt mentek oda az „ellenséges” családhoz: „Remélem, megkönnyebbülést jelent önnek, ha tudja, hogy semmi harag sincs bennem Ön iránt.” Kezet fogtak… „Boldogság töltött el, mert éltem a lehetőséggel, hogy saját fájdalmamról elfelejtkezve a másik szenvedését nézzem.”
Chiara Lubich

[1] Lk 13,23
[2] vö. Mt 7,13
[3] Lk 13,26
[4] Lk 13,25
[5] Lk 13,28

Életige, 2004. július

„Uram, taníts meg minket imádkozni!” (Lk 11,1)
A tanítványok látták, hogyan imádkozik Jézus. Elsősorban az érintette meg őket, ahogyan Istenhez fordul: „Atyának” hívja Őt[1]. Korábban mások is szólították már így Istent. Jézus ajkán viszont ez a szó új, egyedülálló, bensőséges és kölcsönös kapcsolatról vall; olyan szeretetről és életről, amely példa nélküli egységet teremt köztük.
A tanítványok is szerették volna megtapasztalni ugyanazt az élő és mély kapcsolatot Istennel, amelyet Mesterükben láttak. Szerettek volna ugyanúgy imádkozni, mint Ő, ezért kérték:
„Uram, taníts meg minket imádkozni!”
Jézus többször is beszélt tanítványainak az Atyáról. Most viszont, hogy válaszoljon kérdésükre, kinyilatkoztatja, hogy az Ő Atyja a mi Atyánk is: Jézushoz hasonlóan a Szentlélek által mi is „Atyának” hívhatjuk.
Jézus arra tanít tehát minket, hogy Istent „Atyának” szólítsuk. Ezzel azt is tudtunkra adja, hogy az Ő gyermekei vagyunk, egymásnak pedig testvérei. Testvérként áll mellettünk. Belehelyez minket az Atyával való kapcsolatába, Istenhez irányít bennünket, elvezet minket a Szentháromság ölére, egyre inkább eggyé tesz minket egymással.
„Uram, taníts meg minket imádkozni!”
Jézus nemcsak arra tanít meg minket, hogy hogyan forduljunk az Atyához, hanem arra is, hogy mit kérjünk Tőle.
Kérjük azt, hogy szenteltessék meg az Ő neve, és jöjjön el az Ő országa, hogy mi is, és mindenki megismerhesse és szerethesse Istent! Kérjük, hogy lépjen be végérvényesen történelmünkbe, és vegye birtokba mindazt, ami már az Övé; hogy teljes mértékben megvalósuljon az emberiségről alkotott terve! Ezzel is tanít bennünket, hogy ugyanaz a lelkület legyen meg bennünk, mint Őbenne, hogy akaratunk Isten akaratára irányuljon.
Arra is tanít minket, hogy bízzunk az Atyában. Kérhetjük Tőle – aki táplálja az ég madarait – mindennapi kenyerünket. Kérhetjük Tőle – aki tárt karokkal fogadja a tékozló fiút – bűneink bocsánatát. Kérhetjük Tőle – aki még hajunk szálát is számon tartja –, hogy oltalmazzon bennünket minden kísértéstől.
Ezek azok a kérések, amelyeket Isten biztosan teljesít. Fordulhatunk Hozzá más szavakkal – írja Szent Ágoston –, de nem kérhetünk Tőle mást[2].
„Uram, taníts meg minket imádkozni!”
Emlékszem, amikor az Úr teljesen új módon velem is megértette, hogy van egy Atyám. 23 éves voltam, még nem fejeztem be tanulmányaimat. Egy átutazóban lévő pap néhány szót akart váltani velem: arra kért, hogy ajánljak fel napi egy órát az ő szándékára. „És miért ne az egész napot?” – kérdeztem. Megérintette őt ez a fiatalos nagylelkűség, és így válaszolt: „Emlékezzen mindig arra, hogy Isten végtelenül szereti Önt!” Úgy ért ez, mint egy villámcsapás: „Isten végtelenül szeret engem! Isten végtelenül szeret engem!” Ezt mondtam, ezt ismételtem társaimnak: „Isten végtelenül szeret téged, Isten végtelenül szeret minket!”
Attól a pillanattól fogva mindenütt felfedeztem Isten szeretetének jelenlétét. Mindig ott volt, és szólt hozzám. És mit mondott? Azt, hogy minden szeretet: ami vagyok, és ami történik velem; mindaz, ami vagyunk, és amivel kapcsolatba kerülünk. Azt mondta, hogy a gyermeke vagyok, és Ő az én Atyám.
Attól a pillanattól fogva az imádságaim is megváltoztak. Nem annyira azt jelentette, hogy Jézushoz fordulok, hanem inkább azt, hogy mellé állok, mint testvérem mellé, és az Atyához fordulok. Amikor a Jézus által tanított szavakkal szólok hozzá, érzem, hogy nem egyedül dolgozom az Ő országáért. Ketten vagyunk: a Mindenható, és én. Atyának nevezem Őt azok helyett is, akik még nem ismerték föl atyaságát. Kérem, hogy szentsége borítsa be és hassa át az egész földet; kérem a kenyeret mindenki számára, a bocsánatot és a gonosztól való megszabadulást mindazoknak, akik próbatétellel küszködnek.
Amikor egyes események félelemmel töltenek el vagy megzavarnak, minden aggodalmamat az Atyára vetem, és biztos vagyok abban, hogy Ő megoldja azokat. Elmondhatom, hogy nem emlékszem egyetlen olyan problémára sem, amelyet a szívébe helyeztem, és ne törődött volna vele. Ha hiszünk az Atya szeretetében, mindig közbelép, kis és nagy dolgokban egyaránt.
Próbáljuk meg azzal az új tudatossággal mondani ebben a hónapban a „Miatyánkot”, ezt a Jézus által tanított imát, hogy Isten a mi Atyánk, aki gondot visel ránk. Imádkozzuk az egész emberiség nevében, megerősítve ezzel az egyetemes testvériséget! Jó lenne, ha kivételezett helyet foglalna el imáink között, hiszen tudjuk, hogy általa azt kérjük Istentől, ami leginkább a szívén fekszik. Ő pedig teljesíteni fogja minden kérésünket, és elhalmoz minket ajándékaival. Így aggodalmainktól megszabadulva futhatunk célunk felé a szeretet útján.
Chiara Lubich

[1] Mt 11,25-26; Mk 14,36; Lk 22,42; Lk 10,21; Jn 17,1
[2] 130. levél, Próba, 12, 22.

péntek

Életige, 2004. június

„Aki kezét az eke szarvára teszi és hátratekint, nem alkalmas Isten országára.” (Lk 9,62)
Jézus nemrég határozta el, hogy elindul a Jeruzsálem felé vezető hosszú úton, hogy beteljesítse küldetését.[1] Néhányan követni akarják Őt, ám Jézus figyelmezteti őket: ha Vele tartanak, ez komoly döntést jelent. Fáradságos út áll előttük, amely ugyanolyan bátorságot és eltökéltséget kíván tőlük, mint amilyennel Ő akarja maradéktalanul megvalósítani az Atya akaratát.
Jézus tudja, hogy a kezdeti lelkesedés után elbátortalanodhatunk. Röviddel azelőtt beszélt erről a magvetőről szóló példabeszédében. „A köves talajra hullott magok azok, akik meghallgatják az igét, be is fogadják örömmel, de nem ver bennük gyökeret. Egy ideig hisznek, de a kísértés idején elpártolnak.”[2]
Jézus azt akarja, hogy radikálisan kövessük őt, ne csak félig-meddig, egyszer igent mondva, máskor nemet. Ha valaki Istenért és az Ő országáért kezd el élni, nem fordulhat vissza, hogy ismét magához vegye azt, amit már otthagyott; nem élhet úgy, mint korábban, egykori önző érdekeire gondolva.
„Aki kezét az eke szarvára teszi és hátratekint, nem alkalmas Isten országára.”
Amikor Jézus meghív bennünket, hogy kövessük Őt – amit más-más módon mindannyiunkkal megtesz –, olyan új világot tár szemünk elé, amelyért megéri szakítani múltunkkal. Néha mégis úrrá lesz rajtunk a nosztalgia, vagy az evangéliuminak ritkán mondható közgondolkodás kezd hatni ránk.
Ekkor jönnek a nehézségek. Egyrészről Jézust akarjuk szeretni, másrészről engedni akarunk ragaszkodásainknak, gyengeségeinknek, középszerűségünknek. Követni akarjuk Őt, de sokszor felbukkan a kísértés, hogy visszaforduljunk, hogy saját utunkat járjuk, hogy egy lépést tegyünk előre, aztán kettőt hátra…
Ez az életige következetességről, kitartásról, hűségről szól. Ha már megtapasztaltuk a megélt evangélium újdonságát és szépségét, akkor láthatjuk, hogy semmi sincs nagyobb ellentmondásban vele, mint a határozatlanság, a lelki restség, a kicsinyesség, a megalkuvás, a felszínesség. Határozzuk el, hogy követjük Jézust, és belépünk abba a csodálatos világba, amelyet feltárt előttünk! Ő megígérte, hogy „aki állhatatos marad mindvégig, az üdvözül”[3].
„Aki kezét az eke szarvára teszi és hátratekint, nem alkalmas Isten országára.”
Mit tegyünk tehát, hogy ne engedjünk a visszafordulásra hívó kísértésnek?
Mindenekelőtt ne hallgassunk múltbeli önzésünkre, amikor nem akarunk rendesen dolgozni, teljes figyelemmel tanulni, jól imádkozni, vagy szeretettel elfogadni a nehéz és fájdalmas helyzeteket; amikor rosszat akarnánk mondani valakiről, türelmetlenül viselkednénk, vagy bosszút akarnánk állni! Ellen kell állnunk ezeknek a kísértéseknek, a nap folyamán akár tízszer vagy hússzor is.
Ez azonban még nem elég. Azzal, hogy nemet mondunk, még nem megyünk sokra. Sokkal inkább az igenekre van szükség, hogy igent mondjunk Isten akaratára, és arra, amit testvéreink várnak tőlünk.
Így nagy meglepetések fognak érni bennünket.
Ezt támasztja alá egyik tapasztalatom is.
1944. május 13-án a bombázás miatt lakhatatlanná vált a házunk. Aznap este, hogy biztonságban legyünk, családommal a közeli erdőbe menekültünk. Sírtam, mert megértettem, hogy nem mehetek el Trentóból a szüleimmel, akiket pedig nagyon szerettem. Társnőimben megláttam ugyanis a születőben lévő mozgalmat, ezért nem hagyhattam magukra őket.
Az Isten iránti szeretetnek ezt is le kell győznie? Hagynom kell, hogy családom nélkülem induljon útnak, annak ellenére, hogy én voltam akkoriban egyedüli anyagi támaszuk? Megtettem, édesapám pedig áldását adta rám.
Később megtudtam, hogy családom örömmel indult útnak, és helyzetük hamarosan rendeződött.
Én pedig megkerestem társnőimet a romba dőlt házakban és az utcákon. Istennek hála, mindannyian életben voltak. Valaki egy kis lakást ajánlott fel számunkra. Ez lett az első fokolár, bár akkor ezt még nem tudtuk, de pontosan így történt!
„Aki kezét az eke szarvára teszi és hátratekint, nem alkalmas Isten országára.”
Menjünk tehát mindig előre a ránk váró cél felé, mindig Jézusra szegezve tekintetünket![4] Minél inkább eltölt minket az Iránta való szeretet, és megtapasztaljuk annak az új világnak a szépségét, amelynek Ő adott életet, annál jobban elveszíti majd vonzerejét mindaz, amit magunk mögött hagyunk.
Ismételjük magunknak reggelente, amikor új napra virradunk: ma jobban akarok élni, mint tegnap! És ha az segít, próbáljuk meg akár számolni is Istenért és a felebarátért megélt szeretet-tetteinket. Megtapasztaljuk, hogy estére szívünk tele lesz örömmel.
Chiara Lubich

[1] vö. Lk 9,51
[2] Lk 8,13
[3] Mt 10,22
[4] vö. Zsid 12,1-2

vasárnap

Életige 2004. május

„Ha szerettek engem, megtartjátok parancsaimat.” (Jn 14,15)
Jézus az utolsó vacsorán, mielőtt otthagyná övéit, hogy visszatérjen az Atyához, a legerősebb és legtartósabb kötelékkel szeretné őket önmagához és egymáshoz kötni: a szeretettel. Ő a „végsőkig”[1] szeret, a legnagyobb szeretettel, olyannal, amely képes az „életét adni”[2]. Viszonzásul hasonló mértékű szeretetet kér.
Az a szeretet, amelyet Ő vár, nem egyszerűen érzelem. Azt kéri, hogy tegyük meg akaratát, amelyet parancsolataiból ismerünk: ez mindenekelőtt a testvér iránti szeretetet és a kölcsönös szeretetet jelenti. Jézus számára annyira fontos ez az igazság, hogy ebben a tanítványaihoz intézett utolsó beszédében még háromszor kiemeli: „Aki ismeri és megtartja parancsaimat, az szeret engem.”[3] „Aki szeret engem, megtartja tanításomat.”[4] „Aki nem szeret engem, tanításomat nem tartja meg.”[5]
„Ha szerettek engem, megtartjátok parancsaimat.”
Vajon miért kell megtartanunk Isten parancsait?
Az Ő „képére és hasonlatosságára” vagyunk teremtve. Ezért olyan „barátként” állhatunk előtte, aki képes a Vele való közvetlen és személyes kapcsolatra, mely a megismerésen, szereteten, barátságon és közösségen alapul.
Olyan mértékben létezem, amilyen mértékben igent mondok az Ő rólam alkotott szeretet-tervére.
Az emberi természet számára létfontosságú ez a kapcsolat. Az emberek – férfiak és nők – annál jobban megvalósítják önmagukat, személyiségük legigazibb valóját, minél inkább megélik, elmélyítik és gazdagítják a Vele való kapcsolatot.
Figyeljük meg Ábrahámot! Valahányszor, amikor Isten kér tőle valamit, még akkor is, amikor az a lehető legelképesztőbbnek tűnik – mint pl. az, hogy hagyja ott a földjét, hogy egy számára ismeretlen jövendő felé induljon el, vagy az, hogy áldozza fel egyetlen fiát –, készségesen igent mond, és Istenbe veti bizalmát. Ezáltal olyan jövő tárul fel előtte, amelyről álmodni sem mert volna.
Mózessel is ez történt. Az Úr a Sínai-hegyen kinyilatkoztatta neki a Tízparancsolatban megfogalmazott akaratát; az ahhoz való csatlakozásból pedig megszületett Isten népe.
Jézusnál is ezt látjuk. Őbenne teljességre jut az Atyának kimondott „igen”: „De ne az én akaratom teljesedjék, hanem a tiéd!”[6]
Jézust követni azt jelenti, hogy a lehető legjobban megpróbáljuk teljesíteni az Atya akaratát, oly módon, ahogyan kinyilatkoztatásaiból megértjük, és ahogyan azt Jézus is – elsőként – megtette.
Jézus ránk hagyott parancsolatai abban segítenek minket, hogy a Szeretet-Isten gyermekeire jellemző módon éljünk. Törvényei tehát nem önkényes utasítások vagy művileg létrehozott fölösleges plusz terhek, és nem is idegenek az embertől. Nem olyan parancsokról van szó, mint amilyeneket egy gazda ad szolgáinak; sokkal inkább annak a szeretetnek és aggódásnak a kifejeződései, amelyet mindannyiunk iránt érez.
„Ha szerettek engem, megtartjátok parancsaimat.”
Hogyan éljük tehát ezt az életigét?
Próbáljuk meg figyelmesen hallgatni Jézus nekünk szóló parancsolatait az evangéliumban, és hagyjuk, hogy a Szentlélek a nap során emlékeztessen bennünket szavaira! Ő ugyanis arra tanít minket, hogy nem elég pl., hogy nem ölünk meg senkit, hanem a testvérek iránt érzett haragunkat is el kell kerülnünk; nem elég, hogy nem követünk el házasságtörést, hanem még kívánni sem szabad a másik feleségét. „Ha megütik jobb arcodat, fordítsd oda a másikat is!”[7] „Szeressétek ellenségeiteket, és imádkozzatok üldözőitekért!”[8] [9]
Mindenekelőtt mégis azt a parancsot éljük meg, amelyről Jézus azt mondta, hogy az „övé”, és a többit is összegzi: a kölcsönös szeretetet! A szeretet ugyanis „a törvény tökéletes teljesítése”[10], a „mindennél magasztosabb út”[11], amelynek bejárására hivatottak vagyunk.
Ezt értette meg Dario Porta atya is. Ő az olaszországi Pármában volt pap, és 1996 Nagycsütörtökén halt meg. Papságának első éveiben rendkívüli módon élte meg Istennel való kapcsolatát. Később egyre inkább megértette, hogy Jézust kell látnia minden felebarátban; így vált az evangéliumi szeretet a szenvedélyévé. Hogy hűséges maradjon ehhez az elhatározásához, egyre nagyobb figyelemmel igyekezett mások felé fordulni, félretéve személyes programjait. Egy napon ezt írta a naplójába: „Megértettem, hogy életünk végén csak az lesz fontos számunkra, hogy szerettük-e a testvért.”[12]
Mi is, mint ő, kérdezzük meg magunktól minden este: „Mindig szerettem a testvért?”

Chiara Lubich


[1] Jn 13,1
[2] Jn 15,13
[3] Jn 14,21
[4] Jn 14,23
[5] Jn 14,24
[6] Lk 22,42
[7] Mt 5,39
[8] Mt 5,44
[9] Vö: Mt 5,21-48
[10] Róm 13,10
[11] 1 Kor 12,31
[12] Dario Porta: Testimone dell’Amore gratuito, Parma 1996, 33.o.