vasárnap

Az élet igéje, 2007. december

A TÖRVÉNY TÖKÉLETES TELJESÍTÉSE
„A törvény tökéletes teljesítése tehát a szeretet.” (Róm 13,10)
Ezekkel a szavakkal záródik a Rómaiakhoz írt levél egyik hosszú szakasza, melyben Szent Pál a keresztény életről beszél, a testvéreink iránti szeretetből fakadó életről. A keresztény embernek éppen ezt az új lelki áldozatot kell bemutatnia Istennek – a Szentlélek vezetésével és ösztönzésével.[1]
A szakasz mondanivalóját összegezve az apostol megállapítja, hogy a felebarát iránti szeretetben teljesítjük tökéletesen, mindenestül Isten akaratát, amit a Törvény – vagyis a parancsok – tartalmaznak. Legszebben, leghitelesebben úgy mutathatjuk ki szeretetünket Isten iránt, ha szeretjük testvéreinket.
„A törvény tökéletes teljesítése tehát a szeretet.”
De miben áll konkrétan ez a teljesség és tökéletesség? Az előző sorokból megtudjuk, az apostol leírja, hogyan nyilvánul meg ez a szeretet, és milyen hatása van.
Az igazi felebaráti szeretet elsősorban nem tesz rosszat.[2] Ezért betartjuk Isten minden egyéb parancsolatát, kivétel nélkül[3], hiszen azok elsődleges célja, hogy elkerüljük mindazt a rosszat, amit saját magunk vagy testvéreink ellen csak el lehet követni.
Azon túl, hogy nem teszünk rosszat, igyekszünk a szeretettől sarkallva megtenni mindazt a jót, amire a felebarátnak szüksége van.[4]
Ez az ige értő, érzékeny szeretetre ösztönöz testvéreink szükségletei, várakozásai, törvényes jogai iránt. Olyan szeretetet kér tőlünk, ami tiszteletben tartja az emberi és keresztény méltóságot, tiszta, megértő, képes osztozni, és nyitott mindenki iránt, ahogy Jézus tanítja.
Lehetetlen így szeretnünk, ha individualizmusunknak és önelégültségünknek nem vagyunk készek hátat fordítani. Ez az ige siet segítségünkre, hogy legyőzzük önző hajlamainkat, melyeket magunkban hordunk, mint legfőbb akadályt (a gőgöt, a fösvénységet, a bujaságot, a törtetést, a hiúságot, és így tovább).[5]
„A törvény tökéletes teljesítése tehát a szeretet.”
Hogyan éljük a karácsony-havi igét?
Úgy, hogy szem előtt tartjuk azt, amire figyelmeztet: a felebarát iránti szeretet különböző árnyalatait.
Először is el fogjuk kerülni, hogy bármi módon rosszat tegyünk a másiknak. Mindig odafigyelünk majd, hogy teljesítsük Isten parancsait a hivatásunkban, szakmai tevékenységünkben és a környezetünkben. Ugyanis, ha keresztény módon akarunk szeretni, annak első feltétele, hogy sohase kerüljünk ellentétbe Isten parancsaival.
Másodszor ügyelni fogunk a mozgatórugóra, a célra, minden parancsolatnak a lelkére. Láthatólag ugyanoda akar elvezetni mindegyik: a szeretetre, mely egyre inkább figyelmes, kifinomult, tiszteletteljes és konkrét a testvér iránt.
Egyidejűleg fejlesztenünk kell az önmagunktól való elszakadás lelkületét, önzésünk felülmúlását, melyek a keresztény szeretet egyenes következményei.
Így „tökéletesen” tesszük Isten akaratát, kinyilvánítjuk, hogy szeretjük, mégpedig úgy, ahogy Ő szeretné.[6]
„A törvény tökéletes teljesítése tehát a szeretet.”
Erről szól a következő történet, egy Munkaügyi Minisztériumban dolgozó ügyvéd tapasztalata is: „A minap feljelentést adtam be egy cégtulajdonos ellen, mert a munkások bérét nem a hatályos jogszabályok szerint fizette ki. Kétheti kitartó munka után a kezemben voltak a szabálysértés bizonyítékául szolgáló iratok. Kértem Jézustól az erőt, hogy hűséges tudjak maradni igéihez, melyek azt kérik, hogy az igazságban legyek, de az Ő szeretete eszközeként.
A cégtulajdonos azzal védekezett, hogy bizonyos törvényeket igazságtalannak talál. Megjegyeztem, hogy saját hibáinkat nem igazolhatjuk mások következetlenségével. Az ezt követő beszélgetésből megértettem, hogy ő is ugyanazt az igazságosságot és egyenlőséget szeretné, mint én, de hagyta, hogy félrevezesse a környezete.
A végén ezt mondta: »Ön megalázhatott volna, nyomást gyakorolhatott volna rám, mégse tette. Ezért erkölcsi kötelességem, hogy újrakezdjek.« Halaszthatatlan munka várt rá, ezért nem volt idő, hogy felvegyük a szabálysértési jegyzőkönyvet. Erre elővett egy üres lapot és aláírta, annak jeleként, hogy azonnal kész a változásra.”
Chiara Lubich

[1] vö. Róm 12,1
[2] vö. Róm 13,10
[3] vö. Róm 13,9
[4] vö. Róm 12,6-8
[5] vö. Róm 12,9-21
[6] vö. Róm 12,2

szombat

Az élet igéje, 2007. november

A SZERETET TÖRVÉNYE

„És hol van olyan nagy nép, amelyiknek oly tökéletes parancsai és szabályai volnának, mint ez az egész törvény…?” (MTörv 4,8)

A próbatételek és a kegyelmek időszaka volt a negyven éves sivatagi vándorlás Izrael népének. Isten megtisztította szívüket, és megmutatta nekik végtelen szeretetét.
Mielőtt beléptek volna az ígéret földjére, Mózes felidézte ezt a tapasztalatot. A legnagyobb ajándékukra emlékeztette övéit a leginkább: Isten törvényére, amit együtt kaptak. Ezt foglalja össze a Tízparancsolat. Mózes mindenkit arra buzdított, hogy éljen is aszerint.
Miközben erről a tanításról beszélt, elbűvölte, hogy Isten mennyire közel van népéhez, gondjába vette, és bölcs életszabályokkal tanította. Ezért így kiáltott fel:
„És hol van olyan nagy nép, amelyiknek oly tökéletes parancsai és szabályai volnának, mint ez az egész törvény…?”
Isten beírta törvényét minden ember szívébe, és minden néphez beszélt különböző módon és különböző korokban. Az emberek mind örvendhetnek szeretetének, mely valamennyiünkre kiárad. Mégsem mindig könnyű felismernünk, hogy mit tervez az emberiséggel. Hogy egyértelműen felfedje előttünk szándékát, Isten ezért választott ki egy maroknyi népet, Izraelt. Végül elküldte hozzánk Fiát, Jézust, aki a maga teljességében nyilatkoztatta ki Őt, és úgy mutatta be Istent, mint Aki a Szeretet. Törvényét pedig egyetlen parancsba sűrítette, az Isten- és az emberszeretetbe.
Egy nép és egy ember nagysága fejeződik ki abban, ahogy személyesen igent mond Isten törvényére.
Azonosulás ez, nem pedig valamiféle mesterséges, életidegen magatartás. Nem azt jelenti, hogy belenyugszunk jó- vagy rosszsorunkba, vagy beletörődnénk végzetünkbe, azt gondolva: már úgyis el van döntve, úgy kell hát lennie, úgyse kerülhető el. Nem! Ez a legjobb, ami számunkra csak elképzelhető: együttműködhetünk Istennel, aki kibontakoztatja elképzelését rólunk és az egész emberiségről, melyet a szeretetben akar egyesíteni egyetlen családdá, és be akarja vonni saját isteni életébe.
Ezért Mózessel együtt mi is felkiálthatunk:
„És hol van olyan nagy nép, amelyiknek oly tökéletes parancsai és szabályai volnának, mint ez az egész törvény…?”
Hogyan éljük az igét e hónap során?
Úgy, hogy az isteni törvény lényegébe hatolunk, amit Jézus a szeretet egyetlen parancsában foglalt össze.
Ha sorra vesszük a Tízparancsolatot, amit az Ószövetségben kaptunk Istentől, észrevehetjük, hogy valóban szeretve Őt és a felebarátot, tökéletesen teljesítjük valamennyit.
Mert hogy ne volna igaz, hogy aki Istent szereti, nem engedhet be más isteneket a szívébe?
Hogy aki Istent szereti, az szent tisztelettel ejti ki a nevét, és nem veszi ajkára hiába?
Hogy aki szeret, az örömmel szentel legalább egy napot a héten annak, akit a legjobban szeret?
Nem igaz talán, hogy aki minden felebarátját szereti, annak lehetetlen nem szeretnie saját szüleit is? Kétséges volna, hogy aki szereti a többieket, az nem fogja meglopni, megölni, nem fogja önzően kihasználni őket saját kedvére, és hamisan sem fog tanúskodni ellenük?
És talán nem igaz, hogy: mivel szíve már megtelt szeretettel és elégedett, nem vágyakozik mások javai és jószága után?
Igen, aki szeret, nem követ el bűnt, megtartja Isten minden törvényét.
Sokszor tapasztaltam ezt útjaim során, amikor különböző népekkel és népcsoportokkal kerültem kapcsolatba. Emlékszem rá, mennyire mély benyomást tett rám a bangwa nép a kameruni Fontemben, amikor 2000-ben új lelkülettel fogadta be a meghívást a szeretetre.
A nap folyamán kérdezzük meg többször magunktól: cselekedeteinket vajon átjárja-e a szeretet? Ha igen, életünk nem lesz hiábavaló, mert hozzájárul, hogy megvalósuljon Isten terve az emberiségről.
Chiara Lubich

az élet igéje, 2007. október

AKÁR ALKALMAS, AKÁR ALKALMATLAN
Hirdesd az igét! Állj elő vele, akár alkalmas, akár alkalmatlan! Ints, kérj, buzdíts nagy türelemmel és hozzáértéssel! (2Tim 4,2)
Valóban, beszélnünk kell, mindig, mindenkinek!
Az élet igéje sokszor buzdít, hogy éljünk, hogy legyünk szeretet. Ugyanakkor át is kell adni másoknak az igét, hírét vinni, kommunikálni, egészen addig, míg be nem vonjuk őket abba az életbe, mely csupa önajándékozás, élő testvériség.
Jézus utolsó szavai így szóltak: „Menjetek el az egész világra és hirdessétek az evangéliumot…”[1]
Ez a szenvedély sarkallta Pált arra, hogy bejárja az akkor ismert világot, és beszéljen a különböző kultúrájú és hitű embereknek: „Ha ugyanis az evangéliumot hirdetem, nincs mivel dicsekednem, hiszen ez a kötelességem. Jaj nekem, ha nem hirdetem az evangéliumot!”[2]
Pál Jézus szavait visszhangozta saját tapasztalatával megerősítve, ezért ajánlotta hűséges tanítványának, Timóteusnak, ezért mondja nekünk is:
Hirdesd az igét!…
Hogy beszédünk hatékony legyen, előbb építenünk kell a kapcsolatot – amikor csak lehetőség adódik – azokkal, akikhez szólni akarunk.
Akkor is, ha az ajkunk nem, a szívünk mindig beszélhet. Előfordulhat, hogy szavunk csak a tiszteletteljes csöndben vagy mosolyunkban nyilvánul meg, vagy úgy, hogy érdeklődünk a másik világa iránt, keressük, mi foglalkoztatja, mik a problémái. Kifejezésre juthat abban is, ahogy nevén szólítjuk, hogy észrevegye, mennyire fontos számunkra. És csakugyan fontos: soha senki iránt nem lehetünk közömbösek.
Szavaink talán nem keltenek feltűnést, de ha jól választjuk meg őket, rést ütnek a szíveken, és gyakran a másik kezd érdeklődni irántunk, ő fog kérdezni. Ekkor van itt a hírüladás pillanata! Szükségtelen tovább várnunk, világosan kell beszélnünk; ha néhány szóban is, de át kell adnunk keresztény életünk miértjét.
Hirdesd az igét!…
Hogyan éljük ezt az igét, hogy akár puszta megjelenésünk is az evangéliumról szóljon? Hogyan ajándékozzuk mindenkinek?
Úgy, hogy különbségtétel nélkül szeretünk minden egyes embert.
Ha hiteles keresztényekként éljük az evangélium tanítását, akkor nem csak üres szó, amit mondunk.
Még fénylőbb lesz a hírüladásunk, ha tanúságot tudunk tenni az evangélium lényegéről, az egységről közöttünk, hiszen tudjuk: „erről fogja mindenki megismerni, hogy tanítványaim vagytok, hogy szeretettel vagytok egymás iránt”[3].
Ez az egyenruhája minden kereszténynek, amit magukra ölthetnek férfiak és nők, házasok és nem házasok, felnőttek és gyermekek, betegek vagy egészségesek, hogy mindig és mindenütt életükkel tegyenek tanúságot Istenről, akiben hisznek, és akit szeretni akarnak.
Chiara Lubich

[1] Mk 16,15; vö. Mt 28,19-20
[2] 1Kor 9,16
[3] vö. Jn 13,35

vasárnap

az élet igéje, 2007. szeptember

A LÉLEK EREJÉVEL
„Törekedjél inkább igaz lelkületre, életszentségre, hitre, szeretetre, türelemre és szelídségre!” (1Tim 6,11)
Hogyan éljük mindezeket az erényeket a hétköznapokban?
Nehéznek tűnhet egyenként megvalósítani őket. De miért ne élhetnénk a jelen pillanatot radikális szeretetben? Ha valaki Isten akaratában éli a jelent, akkor Isten él benne, és ha Isten él benne, akkor szeretet van benne.
Aki a jelen pillanatot éli, az a körülményeknek megfelelően türelmes, állhatatos, szelíd, teljesen szegény, tiszta és irgalmas, mert szeretetét a legmagasztosabb és leghitelesebb módon fejezi ki. Valóban szereti Istent teljes szívéből, teljes lelkéből és minden erejéből. Mivel bensőleg megvilágosodott és a Szentlélek vezeti, nem ítélkezik, nem gondol rosszat, úgy szereti felebarátját, mint önmagát. Megvan benne az a hihetetlen evangéliumi erő, hogy „odatartsa a másik arcát is”, és hogy „elmenjen kétannyira”[1].
„Törekedjél inkább igaz lelkületre, életszentségre, hitre, szeretetre, türelemre és szelídségre!”
Ez a buzdítás Pál hűséges munkatársának, útitársának és barátjának, Timóteusnak szól, aki bizalmasából szinte fiává lett. Neki írja az apostol, miután beszél a gőgről, az irigységről, a széthúzásról és a pénzhez való ragaszkodásról: „Te azonban, Isten embere, menekülj ezektől!” És ösztönzi, hogy olyan életre törekedjen, ahol tündökölnek az emberi és keresztény erények.
A kereszteléskor tett ígéret visszhangzik ezekben a szavakban, hogy ellene mondunk a bűnnek („menekülj”), és a jóhoz csatlakozunk („törekedj”). A Szentlélektől ered a gyökeres változás, a képesség és az erő, hogy valóra váltsuk Pál buzdítását:
„Törekedjél inkább igaz lelkületre, életszentségre, hitre, szeretetre, türelemre és szelídségre!”
Mindabból, amit megtapasztaltunk azzal az első néhány lánnyal, akivel 1944-ben létrehoztuk Trentóban a fokolárt, megsejthető, hogyan lehet életre váltani ezt az igét, elsősorban a szeretetet, a türelmet, a szelídséget.
Különösen kezdetben nem volt mindig könnyű radikálisan élni a szeretetet. Megesett, hogy kapcsolatainkat belepte a por, és alábbhagyott az egység. Ez akkor történt például, amikor észrevettük a többiek hibáit, tökéletlenségét, és ítélkezni kezdtünk, így akadályoztuk a kölcsönös szeretet áramlását.
Hogy ez ne így legyen, egy napon arra gondoltunk, szövetséget kötünk egymással, és ezt az irgalmasság szövetségének hívtuk.
Elhatároztuk, hogy minden reggel újnak, teljesen újnak fogjuk látni azt a felebarátot, akivel a fokolárban, az iskolában, a munkahelyen és bárhol találkozunk, hogy egyáltalán nem fogunk a hibáira emlékezni, inkább befedjük mindet szeretettel. Ezért szívünkben teljes irgalommal, teljes mértékű megbocsátással közeledtünk mindenkihez.
Igen komoly elhatározás volt ez, amire mindannyian együtt jutottunk. Hogy segítségével, amennyire csak képesek vagyunk, mindig elsők legyünk a szeretetben, és utánozzuk az irgalmas Istent, aki megbocsát és felejt.
Chiara Lubich

[1] vö. Mt 5,41

szombat

Az élet igéje, 2007. augusztus

„Fussuk meg kitartással az előttünk lévő pályát, emeljük tekintetünket (…) Jézusra!” (Zsid 12,1-2)
Próbatételek és szenvedések szövik át azoknak a keresztényeknek az életét, akikhez a Zsidóknak írt levél szól. Néha megkörnyékezi őket a csüggedés: jobb lenne a könnyebb utat választani, jobb lenne feladni.
A levél írója ezzel szemben azt kéri, hogy a megkezdett úton haladjanak. Ha nehéz is, ha nagy ára is van: az élet teljességére csak az evangélium vezet el. Mi több, arra bíztatja a keresztényeket, hogy fussanak, és maradjanak állhatatosak a szenvedések súlya alatt is.
Meghívásunk arra szól, hogy csak Jézusra szegezzük tekintetünket, aki előttünk jár, és vezet bennünket. Ő ugyanis a kereszten – különösen, amikor úgy érezte, hogy az Atya elhagyta – példaképünk lett a bátorságban, a kitartásban, a tűrésben. Állhatatos tudott maradni a megpróbáltatásban, és újra annak az Istennek a kezébe ajánlotta életét, akiről úgy érezte, hogy elhagyta.[1]
„Fussuk meg kitartással az előttünk lévő pályát, emeljük tekintetünket (…) Jézusra!”
Chiara Lubich gyakran úgy beszél Jézusról, mint aki bátran néz szembe a legnagyobb megpróbáltatással, és mégsem adja fel. Ő a példa, hogyan kell futnunk, és hogyan győzhetjük le a próbatételeket. Jézus már minden fájdalmunkat és életünk minden megpróbáltatását magára vette a kereszten, az elhagyottságban.
Chiara maga mutatja meg, hogyan szegezhetjük rá a tekintetünket:
„Elfogott a félelem? A keresztre feszített Jézus elhagyottságában vajon nem olyan, mintha megszállta volna a félelem, hogy az Atya elfelejtkezett róla?”
Úrrá lesz rajtunk a csüggedés és a kishitűség? Jézusra tekinthetünk, aki abban a pillanatban „úgy érezte, hogy szenvedésében nem kap megerősítést az Atyától, és mintha elbizonytalanodna, hogy nem képes kitartani ebben a gyötrelmes próbatételben. (…) Összezavarnak bennünket a körülmények? Borzalmas fájdalmában mintha már Jézus sem értene semmit abból, ami vele történik, mert így kiált: Miért? (…) Ha pedig csalódás ér, megsebez valami, váratlan tragédia történik, megbetegszünk, vagy valamilyen abszurd helyzetben találjuk magunkat, mindig emlékezhetünk az elhagyott Jézus fájdalmára. Ezt a sok próbatételt – és még sok ezer mást – mind megszemélyesítette.”[2]
Mellettünk áll az összes nehézségben, hogy valamennyi fájdalmunkat megossza velünk.
„Fussuk meg kitartással az előttünk lévő pályát, emeljük tekintetünket (…) Jézusra!”
Hogyan éljük tehát ezt az igét? Úgy, hogy Jézusra tekintünk, és megtanuljuk „nevén szólítani Őt életünk küzdelmeiben. Hívjuk magány-elhagyott Jézusnak, kétkedés-elhagyott Jézusnak, megsebzettség-elhagyott Jézusnak, próbatétel-elhagyott Jézusnak, vigasztalanság-elhagyott Jézusnak, és így tovább!
Ha nevén nevezzük, látni fogja, hogy felfedeztük és felismertük Őt minden fájdalomban, és erre Jézus még nagyobb szeretettel válaszol. És ha átöleljük, akkor Ő lesz számunkra a béke, a megerősítés, a bátorság, a kiegyensúlyozottság, az egészség, a győzelem. Mindenre magyarázatot ad, mindenre megoldást kínál.”[3]
„Fussuk meg kitartással az előttünk lévő pályát, emeljük tekintetünket (…) Jézusra!”
Így történt Luigiával is. Évekkel ezelőtt került a kezébe egy lap, épp ezzel az igével és a hozzáfűzött magyarázattal. Így mesélt erről: „Váratlanul borzasztó hírt kaptam. A legnagyobb, 29 éves fiamat súlyos autóbaleset érte. Összeszorult szívvel rohantam a kórházba. Mozdulatlanul, öntudatlan állapotban találtam. Teljesen kétségbe estem. A gyötrelmes várakozás napjaiban találomra betértem a kórház kápolnájába, s ott akadtam rá az élet igéjére. Arra figyelmeztetett, hogy tekintetemet az elhagyott Jézusra szögezzem. Figyelmesen elolvastam. Ez pontosan az engem ért megpróbáltatásról szól – gondoltam. Az intenzív osztály, ahol minden remény szertefoszlott, többé már nem a szenvedések helye volt, hanem Isten szeretetének a csatornája. Tudtam imádkozni a fiamért, és a kezét fogtam miközben eltávozott. Meghalt, de ennyire élőnek még sohasem éreztem.”
Fabio Ciardi és Gabriella Fallacara gondozásában

[1] vö. Mk 15,34
[2] In cammino col risorto, Città Nuova, Róma, 1994, 148-149. o.
[3] uo., 149. o.v

vasárnap

Életige, 2007. július

„Testvérek, a meghívásotok szabadságra szól.” (Gal 5,13)

Krisztus után az 50-es években Pál apostol eljutott a Kis-Ázsia közepén fekvő Galácia területére, a mai Törökországba. Egymás után születtek a keresztény közösségek, és nagy lelkesedéssel csatlakoztak a hithez. Pál a szemük elé állította a megfeszített Jézust, ők pedig felvették a keresztséget, ezáltal Krisztusba öltöztek és megkapták Isten gyermekeinek szabadságát. Pál maga is elismeri, hogy „eddig jól futottak” az új pályán.

Aztán váratlanul másutt keresik a szabadságot. Pál csodálkozik, hogy ilyen gyorsan hátat fordítottak Krisztusnak. Ezért sürgeti nyomatékosan, hogy találják meg újra azt a szabadságot, amit Jézus adott nekik:
„Testvérek, a meghívásotok szabadságra szól.”
Milyen szabadságra szól? Hát nem tehetjük azt, amit akarunk? „Nem szolgáltunk soha senkinek” – mondták már a kortársai, amikor Jézus azt állította, hogy az igazság, ami vele érkezett el, szabaddá teszi őket. „Mindenki szolga, aki bűnt követ el” – válaszolta nekik.[1]
Szívet mardosó, alattomos rabszolgaság a bűn következménye. Jól ismerjük sokféle megnyilvánulását: a magunkba fordulást, az anyagi javakhoz való ragaszkodást, az élvhajhászást, a büszkeséget, a haragot…
Egyedül sohasem leszünk képesek arra, hogy végleg kiszabaduljunk ebből a rabszolgaságból. A szabadság Jézus ajándéka: úgy szabadított meg, hogy szolgává lett, és az életét adta értünk. Pál ezért arra szólít fel, hogy legyünk következetesek, és éljünk helyesen az így ajándékba kapott szabadsággal.
A szabadság „nem abban áll, hogy választhatunk a jó és a rossz között, hanem abban, hogy egyre inkább a jó felé haladunk” – mondja Chiara Lubich egy fiatalokhoz intézett beszédében. „Megállapíthatjuk – folytatja –, hogy a jó szabaddá tesz, míg a rossz rabszolgává. Hogy szabadok legyünk, szeretni kell. Mert saját énünknek vagyunk leginkább a rabjai. Ha viszont mindig a másikra gondolunk, vagy arra, hogy Isten akaratát tegyük kötelességeink elvégzésével, vagy a felebarátra, akkor nem magunkkal foglalkozunk, és szabaddá válunk önmagunktól.”[2]
„Testvérek, a meghívásotok szabadságra szól.”
Hogyan éljük ezt az igét?
Pál maga adja meg a választ, miután emlékeztet arra, hogy meghívásunk szabadságra szól. Megmagyarázza, miben áll ez a szabadság: „Szeretettel szolgáljatok egymásnak! Mert az egész törvény ebben a mondatban teljesedik be: »Szeresd felebarátodat, mint saját magadat!«”[3]
A szeretet paradoxona, hogy akkor vagyunk szabadok, amikor a többiek szolgálatába állunk szeretetből, amikor önző törekvéseinkkel ellentétben elfelejtkezünk önmagunkról, és másoknak a szükségleteire figyelünk.
A szeretet szabadságára vagyunk hivatva: szabadon szerethetünk! Igen, mert „ahhoz, hogy szabadok legyünk, szeretnünk kell”.
„Testvérek, a meghívásotok szabadságra szól.”
Francesco Saverio Nguyen Van Thuan püspök, akit hite miatt börtönöztek be, 13 évig élt fegyházban. Mégis szabadnak érezte magát, mert mindig megvolt a lehetősége, hogy legalább az őreit szeresse.
Így beszélt erről az időszakról: „Amikor magánzárkába kerültem, öten felügyeltek rám felváltva, és ketten mindig őrt álltak. Főnökeik azt mondták: Kéthetente lecseréljük a csoportot, nehogy ’megfertőzzön’ titeket ez a veszélyes püspök. Később azonban megváltoztatták döntésüket: Helyettetek már nem küldünk újabb csoportot, különben még az összes fegyőrt ’megfertőzi’ ez a püspök!
Eleinte az őrök nem szóltak hozzám, csak igennel és nemmel válaszoltak. Elég lehangoló volt… Kerülték a beszélgetést velem.
Egyik éjszaka elgondolkodtam magamban: Francesco, te még mindig nagyon gazdag vagy, szívedben ott van Krisztus szeretete. Szeresd őket úgy, ahogy Jézus szeretett téged!
Másnap kezdtem még jobban szeretni, Jézust szerettem bennük, rájuk mosolyogtam, váltottam velük néhány kedves szót. Meséltem a külföldi útjaimról… Ők meg idegen nyelveket akartak tanulni tőlem, franciát, angolt… Az őreim a tanítványaimmá lettek!”[4]
Fabio Ciardi és Gabriella Fallacara gondozásában

[1] vö. Jn 8,31-34
[2] Válaszok a fiatalok kérdéseire, Palaeur, Róma, 1995. május 20.
[3] Gal 5,13-14
[4] Testimoni della speranza, Città Nuova, Róma, 2000, 98. o.

szombat

az élet igéje, 2007. június

„Az igazság Lelke elvezet titeket a teljes igazságra.” (Jn 16,13)
Az evangélium szavai elbűvölnek, mert igazak. Az szól általuk, aki magáról azt állította: „én vagyok az igazság”[1]. Feltárja előttünk Isten végtelen titkát, és felfedi szeretet-tervét: az emberiséget meg akarja ajándékozni az Igazsággal.
Az Igazság azonban végtelen mély misztérium. Hogyan érthetjük meg, és hogyan élhetjük teljességében? Jézus maga is tudja, hogy nem bírjuk el ennek a „súlyát”. Ezért az utolsó vacsorán, mielőtt visszatért volna az Atyához, megígérte tanítványainak, hogy elküldi Lelkét, aki megmagyarázza igéit, és segít életre is váltani.
„Az igazság Lelke elvezet titeket a teljes igazságra.”
A hívők közössége ismeri az igazságot, mert életét Jézustól kapta. Ugyanakkor úton van az „igazság teljessége” felé, a Szentlélek biztos vezetésével.
Az egyház történetét úgy is tekinthetjük, mint Jézus misztériumának és az általa mondott igéknek fokozatos és egyre mélyebb megértését. A Lélek többféleképpen vezeti az egyházat ezen az úton: a hívők szemlélődése és tanulása révén, a szentek karizmáin keresztül és az egyházi tanítóhivatal segítségével.[2]
A Lélek szól a hívők szívében is, ott lakozik, hallatja „hangját”. Újra és újra arra ösztönöz, hogy megbocsássunk, szolgáljunk, ajándékozzunk, szeressünk. Megtanítja, hogy mi a jó, és mi a rossz. Emlékeztet az élet igéire, melyeket az evangélium hónapról hónapra ültet belénk, és segít, hogy éljük őket.
„Az igazság Lelke elvezet titeket a teljes igazságra.”
Hogyan éljük ezt az igét?
Úgy, hogy a Szentlélek iránti készségünkben, aki vezet, figyelmeztet és ösztönöz, hallgatunk arra a „hangra”, amely bennünk szól.
„A kereszténynek a Szentlélek késztetései szerint kell járnia – mondja Chiara Lubich –, hogy teremtő hatalmával a Lélek működhessen a szívében, mely az életszentségre, az átistenülésre és a feltámadásra vezeti.”
Hogy jobban megértsük, mintegy felerősítve halljuk „a hangot”, Chiara arra hív, hogy egységben éljünk. Így sajátítjuk el azt a képességet, amivel nemcsak a bennünk szóló hangot halljuk, hanem a „köztünk lévő Feltámadottét is, amikor egyek vagyunk benne”.
Amikor Jézus közöttünk van, a Lélek „tökéletesít minket, hogy meghalljuk bennünk szóló hangját, mert a köztünk jelen lévő Jézus által felerősödik a Lélek hangja.”
„Hogy a Szentlelket szeressük, imádjuk és szívünkben tartsuk, a legjobbnak tűnt mindig az Ő hangjára hallgatni, mely képes megvilágosítani minket életünk minden pillanatában. Amikor hallgattunk »arra a hangra«, nagy meglepetéssel vettük észre, hogy sokkal jobban haladunk a tökéletesség felé, hibáink lassan-lassan eltűnnek, és átadják helyüket az erényeknek.”[3]
„Az igazság Lelke elvezet titeket a teljes igazságra.”
Ez az ige, melyet a Szentháromság-vasárnapi liturgiából vettünk, arra szólít, hogy segítségül hívjuk a Szentlelket:
„Ó Szentlélek, semmi mást nem kérünk Tőled, csak Istent, Istenért. (…) Add (…), hogy életünk hátralevő idejében mindig, minden pillanatban csupán Neked éljünk, és egyedül Téged akarjunk szeretni és szolgálni!
Isten! Isten, Te tiszta szellem, akinek emberségünk edénye üres kehely lehet, hogy betöltsd azt!
Isten, Téged kell sugározni a lelkünknek, szívünknek, arcunknak, szavainknak, tetteinknek, hallgatásunknak, életünknek és halálunknak. Neked kell tovább élned abban a nyomban, amelyet távozásunk után a földön hagyunk. Nem maradhat, ne is maradjon más utánunk, mint jelenléted fényes barázdája, a Te világító jeled, aki jelen vagy bennünk, az élő világ magvaiban vagy az összeomló világ romjaiban, mindenek istendicséretében vagy hívságában. Mert minden teremtmény csak arra való, hogy – akár mint lábaid zsámolya, akár mint színed előtt szertefoszló árnyék – Neked készítsen helyet, ó Minden, ó Egyetlen, ó Szeretet!”[4]
Fabio Ciardi és Gabriella Fallacara gondozásában

[1] Jn 14,6
[2] vö. Dei Verbum, 8
[3] Lo Spirito Santo e il Movimento dei Focolari, kiadatlan beszéd, 1989. október 3.
[4] C. Lubich, Scritti spirituali/1, Città Nuova, Roma 1991; magyar fordítás: Ha tüzet gyújtanánk, Új Város, Budapest 2001, 82. o.

Az élet igéje, 2007. május

„Arról tudják majd meg rólatok, hogy a tanítványaim vagytok, hogy szeretettel vagytok egymás iránt.” (Jn 13,35)
Jézus asztalhoz ült barátaival. Mielőtt elhagyta ezt a világot, velük akarta elkölteni utolsó vacsoráját. A lehető legünnepélyesebb alkalom volt ez arra, hogy rájuk hagyja végrendeletét, mintegy utolsó akaratát: „Amint én szerettelek benneteket, úgy szeressétek ti is egymást!”[1] Ez lett Jézus tanítványainak jellemző vonása évszázadokon át, ami alapján azonosítani lehetett őket, mindenki erről ismerte fel a keresztényeket!
Már a kezdet kezdetén így volt. Az első jeruzsálemi közösség élete nagy tiszteletet és rokonszenvet váltott ki a népből, éppen egységüknek[2] köszönhetően, olyannyira, hogy napról napra újak csatlakoztak hozzájuk.[3]
Néhány évvel később Tertullianus, az egyik első keresztény író már idézte, amit a keresztényekről mondtak akkoriban: „Nézd, hogyan szeretik egymást, mennyire készek meghalni egymásért!”[4] Jézus szavai valósultak meg ezzel:
„Arról tudják majd meg rólatok, hogy a tanítványaim vagytok, hogy szeretettel vagytok egymás iránt.”
A kölcsönös szeretet tehát „a keresztények mindennapos öltözéke, melyet – legyenek bár idősek vagy fiatalok, férfiak vagy nők, házasok vagy sem, felnőttek vagy gyerekek, betegek vagy egészségesek – minden helyzetben magukra ölthetnek, hogy mindenütt és mindig az életükkel hirdessék Őt, akiben hisznek, akit szeretni akarnak”[5].
A kölcsönös szeretetből születő egységben Jézus tanítványai között mintegy visszatükröződik, láthatóvá válik Isten, aki magát Szeretetnek nyilatkoztatta ki: vagyis az egyház a Szentháromság ikonja.[6]
Az evangélium hirdetésének útja ez, ma még inkább, mint valaha. A sok üres beszéd miatt összezavarodott társadalom inkább tanúságtevőket keres, mint tanítókat; példaképeket akar, nem csak szavakat. Könnyebben megszólítható ma a világ, ha szembesül az életre váltott evangéliummal, melyből új kapcsolatok születnek, a testvériség és a szeretet jegyében.
„Arról tudják majd meg rólatok, hogy a tanítványaim vagytok, hogy szeretettel vagytok egymás iránt.”
Hogyan éljük ezt az igét?
Úgy, hogy élőn tartjuk magunk között a kölcsönös szeretetet, és „élő sejteket” hozunk létre mindenütt.
Chiara Lubich írja: „Ha egy város legtávolabbi részein kigyulladna az a tűz, melyet Jézus hozott a földre, s ez a tűz, hála a lakosok jóakaratának, ellenállna a világ fagyának: hamarosan az egész várost elborítaná az isteni szeretet lángja.
Az a tűz, amelyet Jézus e földre hozott, Ő maga, a szeretet. Olyan szeretet, amely nemcsak Istennel egyesíti a lelkeket, hanem egymással is. (…)
Ha ketten vagy hárman egyesülnek Krisztus nevében, és meg merik vallani egymásnak – szégyenkezés nélkül, határozottan –, hogy Istent akarják szeretni, s eszményükké a Krisztusban megélt egységet teszik, akkor ez hatalmas isteni erő a világban.
Minden városban lesznek ilyen lelkek: a családokban férj és feleség, fiú és apa, anyós és meny. Megtalálhatjuk őket a plébániákon, az iskolákban, az irodákban s bármely más közösségben.
Nem szükséges, hogy már szentek legyenek, mert Jézus akkor azt mondta volna. Elég csak Krisztus nevében egyesülniük, és soha nem engedni ebből az egységből. Természetesen nem maradnak sokáig ketten vagy hárman, mert a szeretet magától terjed, mégpedig hihetetlen méretekben.
Minden kis sejt – a föld bármely pontján is éleszti fel Isten – szükségképpen elszaporodik, és a Gondviselés szétosztja ezeket a lángokat, ezeket a lánglelkeket oda, ahova akarja, hogy több helyen melengesse a világot az isteni szeretet, és feléledjen a remény.”[7]
Fabio Ciardi és Gabriella Fallacara

[1] Jn 13,34
[2] vö. ApCsel 2,46-47; 4,32; 5,13
[3] vö. ApCsel 2,47
[4] Apologeticum, 39,7
[5] C. Lubich, L’abito dei cristiani in La dottrina spirituale, „Cittá Nuova”, Róma 2006, 139. o.
[6] vö. Lumen Gentium, 2-4
[7] C. Lubich, Ha tüzet gyújtanánk, „Új Város”, Budapest 2001, 106-107. o.

kedd

Életige – 2007. április

„(…) úgy vagyok köztetek, mint a szolga” (Lk 22,27) … … …
Húsvét előestéjén, a kovásztalan kenyér ünnepén, az „emeleti teremben” Jézus elkölti tanítványaival az utolsó vacsorát. Miután megtörte a kenyeret és körbeadta a borral teli kelyhet, végső tanítását osztja meg velük: aki a legnagyobb akar lenni az általa létrehozott közösségben, annak a legkisebbé kell válnia, és aki irányít, legyen szolga.
János elbeszélésében Jézus egyértelmű jelét is adja annak az újdonságnak, amit az Őt követők közötti kapcsolatokban látni akar: szembeszállva minden szokásos elképzeléssel a tekintélyről és a vezetőről, megmosta tanítványai lábát. (Azon az utolsó vacsorán arról beszélgettek az apostolok, vajon ki közülük a „legnagyobb”.)
„(…) úgy vagyok köztetek, mint a szolga”
„Szeretni azt jelenti, hogy szolgálni. Jézus példát adott nekünk erről” – mondta Chiara Lubich egyik beszédében[1].
Szolgálni: ez a szó mintha lealacsonyítaná az embert. Általában nem alacsonyabb rendűnek tekintjük talán a szolgákat? Mindannyian arra vágyunk mégis, hogy kiszolgáljanak minket. Ezt várjuk el a hivataloktól (és ezért hívják „miniszternek” azaz „szolgának” azokat, akik a legfőbb megbízatást töltik be), ezt várjuk a szociális szolgáltatásoktól (éppen ezért nevezzük „szolgáltatásnak”). Hálásak vagyunk, amikor az eladó jó kiszolgálásban részesít, amikor az ügyintéző gyorsan jár el, amikor az orvos vagy az ápoló szakértelemmel és figyelemmel gyógyít…
Ha ezt várjuk el másoktól, talán mások is ezt várják el tőlünk!
Jézus szavai tudatosítják bennünk keresztényekben, hogy a szeretet adósai vagyunk mindenkivel szemben. Vele együtt nekünk is el kell ismételnünk minden embernek, akivel élünk, vagy akikkel munkánk során találkozunk:
„(…) úgy vagyok köztetek, mint a szolga”
Chiara Lubich arra emlékeztet minket, hogy a kereszténység nem más, mint „szolgálni, mindenkit szolgálni, mindenkiben az urat látni. Ha mi szolgák vagyunk, a többiek az urak. Szolgálni, szolgálni; alávetni magunkat a másiknak. Jó, hogyha törekszünk az evangéliumi elsőbbségre, de azt úgy érjük el, ha mindenkit szolgálunk. (…) A kereszténység komoly dolog; nem egy kis máz, nem egy kis szánalom, nem egy kis szeretet, nem egy kis könyöradomány. Egyáltalán nem! Könnyű alamizsnát osztogatni, hogy megnyugodjon a lelkiismeretünk, aztán meg parancsolni, elnyomni másokat.”
És hogyan kell szolgálni? Chiara három egyszerű szóval válaszol: „Éljük a másikat!” Ez azt jelenti, hogy „meg kell próbálnunk behatolni a másik világába, érzéseibe, megpróbálni együtt hordozni a terheit”. Példát is hoz: „A gyerekekkel hogyan bánjak? A gyerekek azt akarják, hogy játsszam velük, akkor menjek játszani!” Esetleg az otthoniak közül csatlakoznom kellene valakihez, aki tévét akar nézni, vagy kirándulni szeretne? Időveszteségnek gondolhatnánk az egészet. „Mégsem elvesztegetett idő! Ez mind szeretet, mind megnyert idő, mert szeretetből kell eggyé válnunk!” „Valóban oda kell vinnem a másiknak a kabátját, amikor távozik, tényleg oda kell tennem elé a tányért az asztalra?” Igen, pontosan erről van szó! Mert „az a szolgálat, amit Jézus kér, nem elméleti szolgálat, nem érzelgősség. Jézus konkrét szolgálatról beszélt, izmunkkal, lábunkkal, fejünkkel, ténylegesen szolgálnunk kell.”[2]
„(…) úgy vagyok köztetek, mint a szolga”
Tudjuk tehát, hogyan élhetjük ezt az igét: úgy, hogy odafigyelünk a másikra, és készségesen válaszolunk az igényeire, tettekkel szeretve.
Néha arról van szó, hogy jobban végezzük a munkánkat, egyre nagyobb hozzáértéssel és tökéletességgel, mert ezzel a közösséget szolgáljuk.
Máskor azt jelenti, hogy különleges segélykérésekre válaszolunk, amikor a közelünkben vagy a tőlünk távol élők megszólítanak problémáikkal, például idősek, munkanélküliek, fogyatékkal élők, magányos emberek. Vagy amikor távoli, természeti katasztrófával sújtott országokról, örökbefogadásról vagy humanitárius projektek támogatási igényeiről hallunk.
Aki felelős beosztásban van, fel fog hagyni a visszataszító, parancsolgató magatartással, mert eszébe jut, hogy mindannyian testvérek vagyunk.
Ha mindent szeretettel teszünk, felfedezzük az ókeresztény mondás lényegét: „az uralkodik igazán, aki szolgál”.
Fabio Ciardi és Gabriella Fallacara gondozásában

péntek

Életige, 2007. március

„Akik könnyek között vetnek, majd ujjongva aratnak.” (Zsolt 126(125),5)
Isten kiszabadította népét a babiloni fogságból, és folytonosan közbeavatkozott történelme során, valahányszor levertnek, bátortalannak, rosszrahajlónak látta övéit. E havi igénk annak a zsoltárnak egyik sora, ami ezt a határozott és egyértelmű közbelépést énekli meg.
A kép találó, tömören kifejezi mindegyikünk történetét: egyrészről ott a bizonytalanság, a magvető aggodalma, aki a földre bízza a vetést (vajon jó lesz-e az időjárás? kikel-e a mag?), másrészről ott a várva várt aratás öröme.
„Akik könnyek között vetnek, majd ujjongva aratnak.” (Zsolt 126(125),5)
Amikor az életünkre gondolunk – írja Chiara Lubich –, sokszor idillinek képzeljük el: „Jönnek a napok egymás után, elgondoljuk, hogy egyik jobb lesz, mint a másik: jól végzett munka, tanulás, pihenés, meghitt órák családi körben, találkozások, összejövetelek, sport, szórakozás, minden rendben és békében. (…) Az ember szívében mindig ott a remény, hogy a dolgok így történnek, és csakis így.
Valójában azonban szent utazásunk másképp alakul, mert Isten másnak akarja. Megenged vagy akar bizonyos dolgokat, hogy létünk igazi értelmet nyerjen, és elérjük azt, amiért teremtettünk. Ezért érnek bennünket fizikai és lelki fájdalmak, betegségek, ezer meg ezer szenvedés, melyek inkább szólnak a halálról, mint az életről.
Hogy miért? Isten talán a halált akarja? Nem. Isten az életet szereti, a teljes és gyümölcsöző életet, amit minden jóra, biztonságra, békére törekvésünkkel együtt sem tudnánk mi elképzelni soha.”[1]
Ő a magvető, aki elhinti a magot, és annak el kell halnia: ebben ott van minden fáradozásunk és szenvedésünk jele; és Ő az arató is, aki begyűjti a halálból fakadó életet, a duzzadó kalászt: „Ha a búzaszem nem hull a földbe és nem hal el, egyedül marad; de ha elhal, sok termést hoz.”[2]
„Isten azt akarja, hogy életünk folyamán megtapasztaljunk egy bizonyos halált, vagy olykor többféle halált, azért, (…) hogy gyümölcsöt teremjünk, és nem hozzánk, egyszerű emberekhez, hanem őhozzá méltó műveket alkossunk. Ez az életünk értelme az Ő szemében: gazdag, teljes, túláradó élet, olyan élet, mely az övét tükrözi.”[3]
„Akik könnyek között vetnek, majd ujjongva aratnak.”
Hogyan éljük ezt az igét? Chiara, aki Isten igéjének valóra váltására tanít minket, így ír: „Értéket kell tulajdonítanunk a fájdalomnak. Legyen az kicsi vagy nagy, oda kell figyelnünk rá (…). Különösen értékelnünk kell azt a fáradságot, azt az áldozatot, amely együtt jár a felebarát iránti szeretettel, mert ez jellegzetes kötelességünk.”[4] Olyan fájdalom ez, mely életet szül.
Tegyünk mindent úgy, hogy soha ne adjuk fel, akkor sem, ha nem látjuk munkánk eredményét! Tudnunk kell, hogy időnként „más az, aki vet, és más az, aki arat”[5]. Mi lesz gyermekeinkkel, akiket a lehető legjobban próbálunk nevelni? Ki látja majd meg társadalmi és politikai ténykedésünk gyümölcsét? Soha ne fáradjunk bele, hogy jót tegyünk[6], mert meglesz a gyümölcse mindenképpen. Lehet, hogy idővel, vagy máshol, de egyszer csak termőre fordul.
Van egy remény, bizonyosság, biztos cél életünk folyamán: az időnként nyomasztó nehézségek, próbatételek és ellentétek nélkülözhetetlenek ahhoz, hogy örömre, boldogságra jussunk.
„Akkor hát előre! Tekintsünk messzebbre a fájdalmaknál! Ne csak a bizonytalanságot, a próbatételt nézzük… Lássuk meg az aratást, mert az is el fog következni!”[7]
„Akik könnyek között vetnek, majd ujjongva aratnak.”
Patrícia, a huszonkét éves joghallgató egy főosztályvezető közvetlen munkatársa lett. Így mondta el történetét: „Már munkába állásomkor elhatároztam, hogy próbálom jól végezni a munkámat, és odafigyelek a kapcsolataimra is a kollégákkal: érezzék, hogy értékelik őket.”
Sokszor viszont az árral szemben kell megvédeni az elveinket, vállalva a következményeket. Patríciával is így történt: „Egy magas beosztású munkatársam bizonyos kiváltságokat élvezett, és az is nyilvánvaló volt, hogy tisztességtelenül viselkedik. Éreztem, hogy meg kell mondanom neki.”
Mivel Patrícia kimondta véleményét, elbocsátották az állásából. „Borzasztóan szenvedtem, mégis nyugalom töltött el, mert tudtam, hogy így kellett tennem.” Nem veszítette el a reményt, mindennél erősebb maradt benne a tudat, hogy van egy Atyja, akinek minden lehetséges, aki mindennél jobban szereti őt. A paraguayi gazdasági helyzetet és munkanélküliséget ismerve hihetetlennek tűnik, mégis – még aznap este – két állásajánlattal is megkeresték. Sőt, az új munkája jobb, és inkább megfelel a végzettségének.
Fabio Ciardi és Gabriella Fallacara gondozásában

[1]Ami Odafönt van, Új Város, 1994, 77.o.
[2] Jn 12,24
[3] Op.cit, 78.o.
[4] Ibid., 96.o.
[5] Jn 4,37
[6] vö. Gal 6,9
[7] Op.cit., 79. o.

Életige, 2007. február

„Áldott az az ember, aki az Úrban bízik” (Jer 17,7)
A legjobb, amit csak tehetünk, ha életünket annak a kezébe helyezzük, akitől ajándékba kaptuk. Történjék bármi, benne vakon megbízhatunk: Ő a Szeretet, és a javunkat akarja.
Jeremiás próféta, amikor erről az „áldásról” beszél, a bővizű folyó mellé ültetett fa képét idézi, ezt a bibliai hagyományban kedvelt hasonlatot. Neki nem kell a hőségtől félnie, mert gyökerei táplálékhoz jutnak, lombja mindig zöldell, és bőven termi gyümölcseit.
Míg, aki Isten helyett másban remél – például a hatalomban, a gazdagságban, a befolyásos ismerősökben –, azt a szikes pusztában sorvadozó terméketlen cserjéhez hasonlítja.
„Áldott az az ember, aki az Úrban bízik”
Az Úrhoz fordulunk, amikor úgy tűnik, elveszett minden remény: egy gyógyíthatatlan betegségben, a hirtelen életveszélyben, vagy amikor egy adósságból nem tudunk kimászni. Nem is lehet másképp. Tudjuk: ami lehetetlen az embernek, lehetséges Istennek. Ha neki minden lehetséges[1], akkor miért ne hozzá fordulnánk életünk minden egyes pillanatában?
Az élet igéje állandó közösségre hív az Úrral. Jóval többre a kéréseinknél, amikkel így is kénytelenek vagyunk hozzá fordulni. Hiszen az Ő segítségére mindig rászorulunk. „Áldott”, vagyis az öröm és az élet teljességét találja meg, aki Istenbe kapcsolódik, bizalommal telve, mert hisz az Ő szeretetében.
Közeli Isten Ő, aki mélyebben él bennünk, mint mi önmagunk; velünk van, és szívünknek minden dobbanását ismeri. Megoszthatjuk vele örömeinket, fájdalmainkat, aggodalmainkat, terveinket. Nem vagyunk egyedül, még a legsötétebb és legnehezebb pillanatokban sem. Teljesen rábízhatjuk magunkat, Ő soha nem fog félrevezetni.
„Áldott az az ember, aki az Úrban bízik”
Chiara Lubich megállapítja, hogy ennek a bizalomnak különleges kifejeződése, amikor „kettesben” dolgozunk vele.
Időnként annyira kínozhatnak aggodalmaink bizonyos helyzetek vagy adott személyek miatt, amikkel-akikkel nincs lehetőségünk személyesen törődni, hogy képtelenek leszünk jól tenni azt, amit Isten kér tőlünk a jelen pillanatban. Szeretnénk közel lenni szeretteinkhez, ott lenni a mellett, aki szenved, próbatételen megy át vagy beteg. Azt kívánjuk, hogy megoldódjanak a kusza helyzetek, sietnénk a háborúban szenvedő népek, a menekültek, az éhezők megsegítésére…
Tehetetlennek érezzük magunkat! Épp ekkor kell Istenben bíznunk a leginkább – néha akár a hősiességig. Chiara példát is hoz: „Semmit nem tehetek most a helyzetemből adódóan?… Jó, akkor azt teszem, amit Te kérsz tőlem pillanatról pillanatra: jól tanulok, takarítok, imádkozom, jól látom el a gyermekeimet… És majd Isten kibogozza a csomót, megvigasztalja a szenvedőt, megoldást talál a váratlan nehézségre.”
Chiara ezzel fejezi be: „Két személynek a munkája ez, tökéletes közösségben, ami tőlünk nagy hitet kér Istenben, az Ő szeretetében gyermekei iránt, ugyanakkor olyan helyzetet teremt, amiben kiérdemeljük Isten bizalmát.
Ez a kölcsönös bizalom csodákra képes.
Látni fogjuk: amit nem tudtunk mi elérni, ténylegesen eléri azt Valaki más, és megoldja, ezerszerte jobban.
Ennek a hősies bizalomnak meglesz a jutalma. Behatárolt életünk új dimenziót ölt: kapcsolatot találunk majd a Végtelennel. (…) Egyre nyilvánvalóbbá válik – hiszen meg is tapasztaljuk –, hogy valóban gyermekei vagyunk egy Atyának, Istennek, aki mindenható.”[2]
„Áldott az az ember, aki az Úrban bízik”
„Csörgött a telefon – mesélte Rina, aki idős kora miatt már nem tudott otthonról kimozdulni. – A velem egykorú hölgynek jó ideje küldöm az élet igéjét. Haldoklott a testvére, és ő nem tudta, mitévő legyen. A nyaralások időszakában még nehezebb ápolót találni, ráadásul olyan valaki mellé, aki az utóbbi években koldusbotra jutott. Barátnőm fájdalma az enyém lett, és ugyanolyan tehetetlennek éreztem magamat, mint ő. Mit csináljak, ha messze lakom, négy fal közé kényszerülve? Szerettem volna vigasztalni legalább, de egyetlen bátorító szóra se voltam képes. Csak azt ígértem, hogy gondolok rá, sőt, imádkozom érte.
Este, amikor társaim hazaértek a munkából, együtt bíztuk Istenre, szívébe helyezve mindezt az aggodalmat és bizonytalanságot.
Éjszaka felébredtem, magam előtt láttam a magányos, haldokló koldust. Újra elaludtam, de föl-fölriadtam. Mindannyiszor az Atyához imádkoztam: »A te gyermeked, nem hagyhatod őt. Te törődj vele!«
Néhány nappal később barátnőm újra felhívott. Elmondta, hogy múltkori beszélgetésünk után nagy békét érzett magában: »Képzeld, a testvéremet el tudtuk vinni kórházba, ahol segítettek rajta és enyhítették a fájdalmait. A szenvedés megtisztította őt, készen állt a halálra. Békésen távozott, miután magához vette az Eucharisztiát.«
Nagy hálát éreztem legbelül, és az Úrba vetett bizalmam tovább erősödött.”
Fabio Ciardi atya és Gabriella Fallacara

[1] vö. Mt 19,26
[2] Chiara Lubich, Scritti Spirituali/2, Città Nuova, Róma 1977, 194-195. o.