szerda

Mitől ember az ember?

Mitől ember az ember?

A súlyától talán, a végtagjaitól vagy attól, hogy van feje?
Minden élőlénynek van súlya, tömege és többnyire feje is.
Ettől egészen biztosan nem.

Akkor attól, hogy emberi kinézése van?
Mi számít emberi kinézésnek, mert hiszen a lélektelen és élet nélküli viaszbábu is emberszerű, oly annyira, hogy a panoptikumban már majdnem köszönünk is neki.
Tehát a súly és a tömeg , a fej és az emberszerű kinézet még nem tesz valakit emberré...

Nyilván akkor a mozgás, a cselekvés és talán a hang is szerepet játszik ebben.
Vannak emberszerű és kinézetű robotok és működő szerkezetek, amelyek mennek, beszélnek és néha tesznek is valamit. Olykor nagyon hasonlítanak az emberre is.
Tehát a súly és a tömeg, a fej és az emberszerű kinézet, valamint a beszéd és az olykori cselekvés még nem tesz emberré...

Nem marad más, mint a gondolkozás és az intelligencia.
Sok élőlény gondolkodik és intelligens is, mégsem nevezzük őket embernek. Ilyenek a delfinek, amelyek nagyon racionálisak és intelligensek, de ilyen a polip, a tintahal is, amely nevével ellentétben nem hal, hanem a földkerekség egyik legintelligensebb, legokosabb és legcéltudatosabb „gondolkodó” élőlénye.
Embernek mégsem nevezzhetnénk őket.

Marad tehát a majom, a főemlős, amelynek van tömege, feje, keze és lába, cselekszik és beszél, tud gondolkodni, a maga módján beszélni és intelligensnek is nevezhető.
Emberszabású.
Azonban mégsem ember, bár az orangutan ( nevében: „erdei ember”) már ehhez meglehetősen közel áll.

Homo sapiens, a gondolkozó ember – tanítják az iskolákban, szerte a világban.
Azonban attól, hogy gondolkodik és emberszerű, még mindig nem tudjuk azt, hogy mitől is ember?
Mi az a különleges dolog, amitől ember az ember?

Biológiailag nincs nagy különbség az állatvilág főemlősei és az ember között. Például kaphatunk sertés szívbillentyűt, mert az elfogadható az emberi szervezet számára és nem löki azt ki.
A disznó elfogyasztása már majdnem kannibalizmus, annyira közel áll hozzánk.
A disznó nem piszkos állat és eredetileg nem is kövér. Erkölcsös (!) és rendkívül inetelligens: ha a koca jelenlétében csak gondolunk (!) is arra, hogy a kicsinyét megesszük, rögtön megvadul, mert érzékeli a gondolatainkat!
( Kínában nyomozó, figyelmeztető és jelző „kutyaként” hasznosítják csodálatos képességei miatt...)

A disznót lezüllesztették és mocskossá tették, össze-vissza keresztezték, hogy csak egyetlen dologra legyen jó: hogy megehessék!
Ezáltal minden nagyszerű és csodálatos képességeinek jó részét elveszítette, de faji korlátainak így az alján még mindig jobb sorsra érdemes.

Sok élőlény nagyszerűbb képességekkel rendelkezik, mint az ember. Tud repülni, vízalatt tartózkodni, sötétben is látni, ultrahangokat érzékelni, szélsebesen futni és a saját részére alkotni (!), menedéket, fészket építeni, barlangokat és járatokat létrehozni és eszközt is (!) készíteni, használni.
Az élővilág csodálatos és teljesen egységes, nincsen szüksége ahhoz, hogy mesterségesen létrehozzon dolgokat, mert enélkül is kiválóan meg tud élni.
A földi élővilágból egyetlen egy élőlény lóg ki: az ember!

Mégis mitől ember az ember?
Erre gyorsan az a válasz, „hogy annak születik!”
Tehát embernek születni kell, szögezhetjük ezt le kemény elszántsággal.
Jegyezzük meg, hogy attól vagyunk emberek, hogy annak születtünk!
Ez egy nagyon fontos szempont...
Ugyanis nem a kinézetünk, az emberszerű felépítésünk, a gondolkozásunk és cselekvésünk tesz emberré, hanem a születésünk...

A születéssel visznont az a baj, hogy sokan, nagyon sokan cáfolják azt a tudományosan megerősített tényt, hogy már fogantatásunk pillanatában meghatározásra kerülnek szüleinken keresztül olyan adottságaink és fizikai jellemzőink, amelyeket örökölünk és ezért is hasonlítunk valakire...ha szerencsénk van akkor a szüleinkre is...

Az öröklésbiológia szerint nem csak a szemünk színét, testmagasságunkat és szokásainkat (olyan vagy, mint anyád vagy apád stb. szoktuk hallani) örököljük, hanem hajlamainkat a betegségre és hozzáállásunkat az élet dolgaihoz is.

Attól tartunk valakti tehát embernek, ha ránézésre emberszerű (ami lehet megtévesztő is...), hogy beszél és gondolkodik (ami lehet megtévesztő is...), valamint intelligens, ami ugyan nem látszik, de feltételezzük róla, valamint azt is, hogy embernek született....lagalábbis látszólag.

Itt azért érezzük, hogy sántít valami...hol van itt az emberség, az érzékenység és érzelem, a „humanizmus” mint fő és rendíthetetlen ismérve az igazi embernek?
Ezek nem látszanak, viszont az előbbi fizikai és biológiai adottságokkal ezek mind megkerülhetők és utánozhatók, eljátszhatók!
Akkor rájuk is mondhatjuk, hogy valóban emberek?
Egyáltalán nem és pontosan itt van egy hatalmas szakadék, amelyet évezredek óta lassan és folyamatosan töltögetnek fel hazugságokkal a határvonal elmosása érdekében.

„A Gonosz legnagyobb hazugsága, létezésének tagadása!” – és ráadásul csak átmenetileg van a Földön!

Ennek a szakadéknek a neve: különbség!
Különbség az érzelmi és szeretettel teli emberiség és az ezzel nem rendelkező, csak emberszerű, de részvétet, szánalmat és szeretetet nem érző teremtésképtelen emberutánzatok között.
A különbség az ember és az emberutánzatok között semmilyen módon fel nem oldható!
Az emberszerű, de emberséget fel nem mutató törzsi faj között is örökletesen terjednek a tulajdonságok, melyeket biológia úton adnak át, de ezek közül egyik sem képes a lelket és az „emberséget” átadni.
A cselekvés és a jellem az ember második természete, mondhatnám az azonosítója.
Az egyik oldal az erkölcs, az élni és élni hagyni, alkalmazkodni és együttélni, jót akarni és boldogságra vágyni, alkotni, míg a másik oldal az akarni és még többet akarni, minden áron és minden módon, leigázni, rabolni, kifosztani, megölni azért, hogy nekem és csakis nekem több legyen – ez az ellenségeskedések és háborúk igazi oka!

A született jók, a jó emberek az emberséget adják át, a született rosszak, a rosssz „emberek” pedig az embertelenséget!
A született rossz tulajdonsága minden jónak és szépnek a kiforgatása, tönkretétele és saját magának eközben „született jónak” való beállítása, hogy ezen keresztül fúrja be parazita létét az emberiség testébe és nyerjen védelmet, jogot és ürügyet a puszta létére.
Ők az emberiség parazitái és pestisei.
Tevékenységüket álcázva „kiválasztottaknak” hivatják magukat, hogy született (!) gonoszságukat jó színben tüntessék fel, valamint tagadják képtelenségüket a teremtő és alkotó munkára, környezetük és embertársaik hasznára, emberiességük kimutatására.
Emberséggel, igazságtudattal, önkritikával nem rendelkeznek, de azt maguknak ugyanúgy megkövetelik, mert tapasztalták, hogy az előnyökkel jár és nekik csak ez a fontos, mindig hasznot húzni!
Csak ennyiben érdekli a dolog őket.
A született jó és a született rossz megváltoztathatatlan és céljuk feloldhatatlanul ellentmondásos!
Ez az életünk alapvetése és alaphelyzete, melyben mindnyájan személyesen (!) megmérettetünk és utat választunk.
A harmadik, a keverék embertípus pedig az (ők vannak a legtöbben), amelyik éppen úton van valamelyik oldal felé és személyesen választotta meg (!) követendő útirányát!
A jó kötelessége a harc a rossz ellen, a rosszé pedig az, hogy ezt az elhatározást cselekvésben is kierőszakolja, különben tett nélkül az elhatározás semmit sem ér, és a rossz győzedelmeskedik a jó felett.
Fény és árnyék, hideg és meleg, nagyszerű és silány, isteni és ördögi....ez mind választási lehetőség, személyiségünk és jellemünk, hitünk kialakítására.
A tét nagy.
A határtalan és fényes jövő vagy a korlátolt és bilincsbevert rabszolgasors....mindenkinek érdeme szerint.
Mitől ember tehát az ember?
Az igazi embert a született (!) emberutánzattól – nevezhetjük ezt akár székelyesen „emberállatnak” is – egyetlen nagyon fontos lelki, isteni adottság különbözteti meg egymástól, de láthatatlanul, hogy a dolog még érdekesebb legyen!

„Csak az erkölcs tesz emberré!”

Aki ezzel nem rendelkezik és nem is gyakorolja, életében felmutatni nem tudja és azt következetesen nem érvényesíti, valójában embernek nem nevezheti magát!
Az ember az erkölcsön keresztül válik igazán emberré és a részvéten, szereteten át pedig vasszívű harcosává eszméjének, hitének, hazájának és embertársainak (!) akár önfeláldozó tagjává!
Erkölcs nélkül csak tömegünk, súlyunk, méreteink és számaink vannak!

Erkölcs nélkül nincs igazi barátság, család, házasság és rendíthetetlen bajtársiasság sem!
Erkölcs...
Ízlelgessük ezt a szót és a benne megbúvó igazi és hatalmas erőt, melyet minden másodpercben és minden fogyatékos médiában folyamatosan pusztítanak és aláznak.
Erkölcs...
Hinni a munkádban és önmagadban, életcélodban.
Erkölcs...
Hinni a lányban, akit szeretsz, hinni a gyerekeidben és hinni a családodban.
Erkölcs...
Hinni az Isteni Örök Igazságban és hinni Magyarország Feltámadásában!
Erkölcs...
Amely megmutatja barátod és ellenséged és amely oldja fájdalmadat az igazságtalanságban.

Az erkölcs élesíti a látást és tisztává teszi a célt is.
Az erkölcstelenség magamutogatása pedig felfedi ellenségeink és emberállataink hitványságát és valódi embertelen biomassza arcát, mely valójában csak tömeg és méret, darabszám. Ők nem emberek!

„Csak az erkölcs tesz emberré!”

Az erkölcs mindig velünk lehet és velünk fog a sírba is szállni, de ott egyszerre átalakul valami hihetetlen csodává, hirtelen mi leszünk az erkölcsünk részei és a halhatatlanság napfényes világába repít minket.
Az erkölcs az örökkévalóság és az emberségünk kulcsa!
Hinni valakiben, valamiben, kitartani mellette jóban és rosszban – az erkölcsünk fogja diktálni ezt, mely nélkül még embernek sem nevezhetjük magunkat!

„Az erkölcs (a hűség) a becsületem!”: volt a legbátrabb katonák jelmondata a Világszabadságharcban!

Az erkölcs nélküli „emberben” soha nem bízhatunk! Mert embertelen, hazug és gyilkos, moráltalan!
Felismerés, tudás és bölcsesség kell ennek meglátásához, de ez mindig csak az erkölcsön keresztül lehetséges.

hétfő

Az Élet Igéje 2009. október

„Állhatatossággal fogjátok megmenteni lelketeket.” (Lk 21,19)[1]
[…]
Állhatatosság. Így fordítható a jelentésekben gazdag görög szó, de a türelmet, a kitartást, a szembeszegülést és a bizalmat is értjük alatta.
Az állhatatosság szükséges és elengedhetetlen, amikor szenvedünk, amikor kísértésnek vagyunk kitéve, amikor elbizonytalanodunk, amikor hat ránk a világ csábítása, vagy amikor üldöztetés ér.
Gondolom, voltál te is ilyen helyzetben, és már tapasztaltad, hogy állhatatosság nélkül összeroppantál volna. Talán el is buktál. Lehet, hogy most is hasonlóan fájdalmas helyzetben élsz.
Vajon mit tehetsz?
Szedd össze magad és tarts ki, légy állhatatos!
Különben nem illet meg a „keresztény” név.
Tudod, hogy annak, aki Krisztust akarja követni, minden nap magára kell vennie keresztjét, és legalább az akaratával szeretnie kell a fájdalmat. A keresztény hivatása hivatás az állhatatosságra.
Pál apostol úgy mutatja be a közösségnek saját állhatatosságát, mint a hiteles keresztény élet ismérvét.
És nem fél attól sem, hogy a csodákkal egy szinten említse.
Ha szeretjük a keresztet és állhatatosak leszünk, akkor Krisztust követjük, aki az égben van, tehát üdvözülni fogunk.
„Állhatatossággal fogjátok megmenteni lelketeket.”
Kétféle embertípusról beszélhetünk. Azokról, akik érzik a hívást, hogy igazi keresztények legyenek, de ez a hívás úgy hullik lelkükbe, mint a mag a köves talajba. Lelkesedésük szalmaláng, nem marad belőle semmi.
Mások meg úgy fogadják be a hívást, mint jó föld a magot. És a keresztény élet kicsírázik, növekszik, legyőzi a nehézségeket, ellenáll a viharoknak.
Ők állhatatosak, és „állhatatossággal fogjátok megmenteni lelketeket”.
Természetesen, ha te is állhatatos akarsz lenni, nem elég a magad erejére támaszkodni.
Isten segítségére van szükséged.
Pál apostol az Istent az „állhatatosság Istenének”[2] hívja. Tőle kell tehát kérned az állhatatosságot, és Ő megadja.
Ha keresztény vagy, nem elégedhetsz meg azzal, hogy meg vagy keresztelve, és néha eleget teszel egy-két vallási előírásnak, vagy végzel néhány jócselekedetet. Növekedned kell a keresztény életben. A lelki fejlődés pedig csak próbatételek, fájdalmak, nehézségek és harcok útján lehetséges.
Aki szeret, az valóban állhatatos tud maradni. A szeretet nem ismer akadályt, nem ismer nehézséget, nem az áldozatot nézi. Az állhatatosság a megpróbált szeretet maga.
[…]
Mária az állhatatosság asszonya.
Kérd Istent, hogy lobbantsa lángra szívedben a szeretetet iránta; ebből fakad majd az állhatatosság az élet minden nehézségében, és így megmentheted lelkedet.
„Állhatatossággal fogjátok megmenteni lelketeket.”
Ennél is többről van szó. Az állhatatosság átragad másokra is. Aki állhatatos, az bátorítja a többieket is, hogy mindvégig kitartsanak.
[…]
Törjünk a magasba! Egyetlen életünk van, az is rövid. Szorítsuk össze a fogunkat nap mint nap, győzzük le a nehézségeket egymás után, hogy kövessük Krisztust… és meg fogjuk menteni lelkünket.
Chiara Lubich

[1] Az Élet Igéje, 1979. június
Megjelent: Chiara Lubich és más keresztények: Éljük az Igét II., Budapest, 2008, 17-19. o. [2] Róm 15,5