szombat

ÉLETIGE 1999. MÁJUS

A FÉNY FORRÁSA A SZERETET

 
"Aki szeret engem, azt Atyám is szeretni fogja. S én is szeretni fogom, és kinyilatkoztatom magam neki." (Jn 14,21)
Jézus utolsó beszédének középpontjában a szeretet áll: az Atya szeretete a Fiú iránt és a Jézus iránti szeretet, mely parancsainak megtartását jelenti.
Akik hallgatták Jézust, azok számára nem volt nehéz felfedezni, hogy szavaiban a Bölcsesség könyvének e sorai visszhangzanak: "A (bölcsesség) szeretete a törvényeinek a megtartása"1, s "könnyen felismerik a bölcsességet azok, akik szeretik"2. De leginkább az az ószövetségi gondolat cseng össze Jézus e szavaival – mármint hogy kinyilatkoztatja magát azoknak, akik szeretik Õt – , melyet a Bölcsesség könyve elsõ fejezetének második versében olvashatunk, ahol arról van szó, hogy az Úr kinyilvánítja magát azoknak, akik hisznek benne.
Az általunk javasolt ige értelme tehát ez: aki szereti a Fiút, azt az Atya is szeretni fogja; a Fiú is viszonozza majd szeretetét, és kinyilatkoztatja magát neki.
"Aki szeret engem, azt Atyám is szeretni fogja. S én is szeretni fogom, és kinyilatkoztatom magam neki."
Ahhoz azonban, hogy Jézus kinyilatkoztassa magát, szükség van a szeretetünkre.
Elképzelhetetlen olyan keresztény, akiben nincs dinamizmus; akinek szívében nincs meg ez a szeretettöltés. Az óra nem mûködik, nem mutatja az idõt – mondhatni nem is óra – , ha nincs felhúzva. Ugyanígy a keresztény sem érdemli meg a keresztény nevet, ha nincs benne állandó készség arra, hogy szeressen.
Jézus összes parancsolatát ugyanis ez az egy foglalja össze: a szeretet Isten és a felebarát iránt, akiben Jézust kell látnunk és szeretnünk.
A szeretet nem puszta szentimentalizmus, hanem élet, mely testvéreink, fõként a mellettünk élõk szolgálatában konkretizálódik: az apró, legjelentéktelenebbnek tûnõ szolgálatokban.
Charles de Foucauld ezt mondja: "Ha az ember szeret valakit, valóságosan a másikban él; a szeretet által benne lakik, benne él. Többé nem önmagában él, hanem elszakad énjétõl és önmagán kívül létezik"3.
És e szeretet által hatol belénk az Õ fénye; Jézusé, aki megígérte: "Aki szeret engem..., annak kinyilatkoztatom magam"4. A szeretet a fény forrása: ha szeretünk, jobban megértjük Istent, aki a szeretet.
Ennek következtében pedig még inkább szeretünk, és elmélyül kapcsolatunk felebarátainkkal.
A fény, Istennek ez a szeretetteljes ismerete tehát az igazi szeretet pecsétje és próbája, melyet különbözõ formában tapasztalunk meg, mivel mindannyiunkban más-más színû és árnyalatú, de vannak közös tulajdonságai is: megvilágosítja számunkra Isten akaratát; békét, derût ad, és állandóan új módon érteti meg velünk Isten igéjét. Ez a meleg fény arra ösztönöz, hogy egyre biztosabban és gyorsabban járjuk életünk útját. Amikor a lét árnyai bizonytalanná teszik lépteinket, vagy a sötétség megakadályozna abban, hogy tovább haladjunk, az evangéliumnak ez az igéje emlékeztetni fog bennünket, hogy a szeretet által újra kigyullad a fény; hogy elég a szeretet egy apró gesztusa (egy fohász, egy mosoly, egy szó), és máris feltûnik egy halvány fénysugár, s mi ismét folytathatjuk utunkat.
Amikor éjszaka biciklizünk, s egy pillanatra megállunk, sötétbe borul minden, de ha ismét elkezdünk tekerni, a dinamó elegendõ fényt szolgáltat ahhoz, hogy lássuk az utat.
Így van ez az életben is: ha azt akarjuk, hogy felragyogjon bennünk a hit és a remény fénye, elég, ha mindig újra mozgásba hozzuk a szeretetet; az igazi szeretetet, mely ad és semmit sem vár.
Chiara Lubich
Bölcs 6,18

2 Vö Bölcs 6, 12
3 Charles De Foucauld, Scritti Spirituali, VII, Cittá Nuova, Roma 1975, 110. o.
4 Vö Jn 14, 21