Amikor
szeretünk valakit, mindig vele szeretnénk lenni. Ez Isten vágya is, aki
Szeretet. Azért teremtett bennünket, hogy találkozhassunk vele, és nem
lesz teljes az örömünk, míg el nem jutunk a legmélyebb egységre vele.
Egyedül ez képes csillapítani szívünk vágyódását. Ő azért szállt alá az
Égből, hogy velünk legyen, és elvezessen minket a vele való közösségre.
János
arról beszél levelében, hogy egymásban „lakozunk”: Isten mibennünk, és
mi őbenne. Emlékeztet Jézus legmélyebb vágyára, amit az utolsó vacsorán
juttatott kifejezésre: „Maradjatok bennem, és én is bennetek maradok” –
mondta a Mester. A szőlőtő és a szőlővessző hasonlatával magyarázta el,
milyen erős és életbevágóan fontos az a kötelék, ami vele egyesít
bennünket.[1]
De hogyan jussunk el az Istennel való egységre?
János határozottan állítja, hogy elég, ha megtartjuk parancsait:
„Aki megtartja parancsait, Istenben él és Isten őbenne.”
Vajon sok parancsot kell betartani ahhoz, hogy eljussunk az egységre vele?
Nem,
mert Jézus minden előírást egyetlen parancsba sűrített. Az e havi igét
megelőző mondatban János erre emlékeztet bennünket: „Az az ő parancsa, hogy higgyünk Fiának, Jézus Krisztusnak nevében, és szeressük egymást parancsa szerint.”[2]
Higgyünk Jézusban, és szeressük egymást, ahogyan ő szeretett minket: íme, ez az egyetlen parancs.
Az
emberi lét abban teljesedik ki, hogy Isten közöttünk lakozik. Ezért
csak egyetlen módon lehetünk önmagunk: ha szeretünk! János annyira meg
van erről győződve, hogy egész levelében ezt ismételgeti: „Aki
szeretetben él, Istenben él, és Isten őbenne.”[3]; „Ha szeretjük egymást, Isten bennünk él…”[4]
A
hagyomány ezzel kapcsolatban azt tartja, hogy amikor János már idős
volt, és az Úr tanításáról faggatták, mindig az új parancsolat szavait
ismételte. Amikor azt kérdezték tőle, miért nem beszél másról, így
válaszolt: „Azért, mert ez az Úr parancsa! Elég, ha ezt éljük.”
Így
van ez minden igével: szükségszerűen a szeretetre sarkall minket. Nem
is lehet másként, hiszen Isten a Szeretet, és minden igéje szeretet: a
szeretetről szól, és ha megéljük, szeretetté alakít.
„Aki megtartja parancsait, Istenben él és Isten őbenne.”
Az
élet igéje ebben a hónapban arra hív, hogy higgyünk Jézusban, és egész
létünkkel csatlakozzunk hozzá, tanításához. Hinnünk kell abban, hogy ő
Isten szeretete – ahogyan János is tanítja ebben a levelében –, és
szeretetből adta életét értünk[5]. Akkor is hinnünk kell, amikor távolinak tűnik, amikor nem érezzük őt, amikor nehézségek vagy fájdalmak érnek…
Ez
a hit megerősít bennünket, és képessé tesz arra, hogy hozzá hasonlóan
éljünk, és parancsához hűen szeressük egymást, ahogyan ő szeretett
minket.
Ebben
a hitben megerősödve szeretni tudunk majd akkor is, amikor a másik nem
tűnik szeretetre méltónak, amikor úgy érezzük, hogy nem megfelelő és
haszontalan a szeretetünk, és nem is viszonozzák. Így egyre élőbb,
egyre őszintébb és mélyebb kapcsolatokat tudunk majd építeni, egységünk
miatt pedig lakást vesz közöttünk Isten.
„Aki megtartja parancsait, Istenben él és Isten őbenne.”
„Férjemmel szerelmesek voltunk
egymásba, ezért házasságunk első éveiben szépen ment előre a
kapcsolatunk. Az utóbbi időben azonban nagyon fáradt és ingerült volt.
Japánban ugyanis a munka mázsás sziklaként nehezedik az emberre.
Egyik
este, amikor hazajött a munkából, asztalhoz ült vacsorázni. Leültem
mellé, de rám kiabált, és elzavart: „Nincs jogod enni, mert nem
dolgozol!” Egész éjszaka sírtam, és azon tépelődtem, hogy elmegyek
itthonról, elválok tőle. Másnap is ezer gondolat kavargott bennem:
„Tévedtem, amikor hozzá mentem, nem bírok tovább vele élni.”
Délután
elmeséltem mindent a barátnőimnek, akikkel keresztényként próbálunk
élni. Szeretettel meghallgattak, és a közösségben velük megtaláltam az
erőt és a bátorságot, hogy folytassam. Még a vacsorát is el tudtam
készíteni a férjemnek. Ahogy közeledett az este, egyre jobban féltem:
vajon hogyan fog reagálni? De mintha egy hang belülről azt mondta
volna: „Fogadd be ezt a fájdalmat, és ne add fel! Szeress tovább!”
Ekkor lépett be az ajtón egy tortával a kezében, és így szólt: „Bocsáss
meg a tegnap történtekért!”
Chiara Lubich