vasárnap

Életige, 2006. december

„Boldog az az ember, akinek ereje benned gyökerezik, s akinek szíve zarándokútra készül.” (Zsolt 83(84),6)
A költő, akinek verséből az életigét vettük, a jeruzsálemi templomba zarándokolt. Szívesen maradt volna, mint a fecske, mely ott készített fészket magának, de vissza kellett térnie szülőföldjére. Vágyódva gondolt vissza az Úr „kedves hajlékára”, ahol megtapasztalta Isten jelenlétét. Elhatározta hát, hogy visszatér, és újból elindul Jeruzsálem felé. „Szent utazás” lesz ez, mely ismét „Isten színe elé” vezeti őt. Mint minden kultúrában és vallásban, az utazás itt is az életről szóló hasonlat.
A zarándokút – más szóval „szent utazás” – Isten felé vezető utunkat szimbolizálja. Olyan cél felé haladunk ugyanis, melyet nem „halálnak” kellene neveznünk, hanem „találkozásnak”, mert egy új élet kezdete az Istennel való találkozásban. Mindannyiunk sorsa ez, Ő hívott erre minket.
Miért ne alakíthatnánk úgy az életünket, hogy szem előtt tarjuk azt a célt, amely ránk vár? Miért ne válhatna életünk, az egyetlen életünk, utazássá, szent utazássá, hiszen Szent az, aki vár minket?
Igen, mert mindannyian arra kaptunk meghívást, hogy szentté váljunk Isten szívének szándéka szerint[1]. Isten, aki mindannyiunkat végtelenül szeret, megálmodott és kijelölt számunkra egy utat, amelyen haladnunk kell, és egy bizonyos célt, amelyet el kell érnünk.
„Boldog az az ember, akinek ereje benned gyökerezik, s akinek szíve zarándokútra készül.”
Köztudott, hogy olyan korban élünk, mely a sokszor féktelen aktivizmust és hatékonyságot hirdeti. Felértékel bizonyos foglalkozásokat, másokat pedig alábecsül. Félelemből el akarja titkolni az élet egyes pillanatait, azzal ámítva magát, hogy így el is törölheti őket…
Talán minket is befolyásolnak az ezekhez hasonló tendenciák, vagy akadályozzák, hogy tisztán lássunk. Megeshet, hogy emiatt fölöslegesen pazaroljuk energiánkat. Néha haszontalannak tűnhetnek a pihenésre szánt napok, fölöslegesnek az imádságra szánt idő; vagy akadályozó tényezőnek tekintjük azokat a betegségeket és nehézségeket, amelyeket Isten enged meg életünk során, szeretet-tervének megvalósítása érdekében.
Miként induljunk, vagy hogyan térjünk rá újra komoly elhatározással a „szent utazás” ösvényére? Nem nehéz rájönni: úgy, hogy nem a saját akaratunkat tesszük, hanem Istenét. Követnünk kell ezt az akaratot az élet jelen pillanatában, annak tudatában – és ez nagy ajándék –, hogy így minden tettünket egy külön kegyelem kíséri, az „aktuális kegyelem”, amely megvilágosítja értelmünket, és jó irányba viszi érzékenységünket és akaratunkat.
A kifejezetten vallásos meggyőződés nélküli ember is alkothat remekművet az életéből, ha következetesen az őszinte erkölcsi elkötelezettség útján halad.
„Boldog az az ember, akinek ereje benned gyökerezik, s akinek szíve zarándokútra készül.”
Ha életünk „szent utazás”, amelyet az Isten akarata által kijelölt úton teszünk meg, akkor napról napra előre kell haladnunk. A bennünket ösztönző szeretet azt kéri, hogy növekedjünk, hogy javítsunk. Nem elégedhetünk meg azzal, ahogyan tegnap éltünk. „Ma jobban, mint tegnap” – így kell biztatnunk magunkat újra és újra…
És ha megtorpanunk? Amikor visszacsúszunk, mert régi hibáinkba estünk, vagy mert lusták voltunk? Engedjük, hogy hibáink elbátortalanítsanak, és hagyjunk fel elhatározásunkkal? Nem! A jelszó ezekben a pillanatokban: „újrakezdeni”.
Újrakezdeni úgy, hogy Isten irgalmába helyezzük múltunkat, minden hibájával, bűnével együtt.
Újrakezdeni úgy, hogy minden bizalmunkat Isten kegyelmébe, és nem saját képességeinkbe helyezzük. Talán nem azt mondja az életige, hogy Őbenne erőre találunk? Induljunk minden nap úgy, mintha az első nap lenne!
Mindenekelőtt pedig haladjunk együtt, a szeretet kötelékében, segítve egymásnak! A Szent lesz közöttünk, és Ő lesz utunkká. Világosan meg fogja velünk értetni, hogy mi Isten akarata, és megadja a vágyat és képességet arra, hogy meg is valósítsuk. Ha egyek vagyunk, minden könnyebb lesz, és elnyerjük azt a boldogságot, amelyet azoknak ígért, akik nekiindulnak a „szent zarándokútnak”.
„Boldog az az ember, akinek ereje benned gyökerezik, s akinek szíve zarándokútra készül.”
Egy barátom jutott eszembe.
Enzo Fondi 22 évesen, 1951-ben döntött úgy, hogy teljesen Istenért akar élni a születőfélben lévő Fokoláre Mozgalomban, Rómában. Miután megszerezte sebészorvosi diplomáját, egy lipcsei kórházba ment dolgozni, hogy tanúságot tegyen az evangéliumi szeretetről a „vasfüggönyön” túl. Később pappá szentelték. Az Egyesült Államokba ment, hogy oda is elvigye ugyanezt az üzenetet.
Utolsó éveiben a vallások közötti párbeszéd előmozdításáért végzett munkája különböző országokba és tevékenységre hívta őt, de célja mindig ugyanaz maradt: Istent követni, az Ő akaratát. „Szent utazását” 2001 utolsó napján fejezte be: a számítógép előtt találták meg a munkahelyén, fejét az asztalra támasztva. Arca derűs volt, árnyéka sem látszott rajta a fájdalomnak. Úgy tűnt, mintha nem is halott lenne, hanem csak átlépett volna az egyik „szobából” a másikba.
Halála előtt 15 nappal ezt írta: „Az ember végső akarata a végrendelete. Számomra Isten végső akarata az, amit most kér tőlem. Nincs más ezen kívül. Utolsó kívánságom az, hogy tökéletesen tudjam teljesíteni Isten végső akaratát, amelyet tőlem kér, bármi legyen is az. Nem tudom, hogy valójában melyik lesz Istennek az az akarata, amelyet az életemben legutoljára tenni fogok. De valamit tudok: hogy – mint a mostani pillanathoz is – meglesz az aktuális kegyelmem, amely olyan mértékben segít majd, hogy megtegyem, amilyen mértékben megtanulom kihasználni ezt a kegyelmet azáltal, hogy jól élem a jelent.”
Chiara Lubich

[1] vö. 1Tessz 4,3

péntek

Életige, 2006. november

„Boldogok, akik éhezik és szomjazzák az igazságot, mert majd eltelnek vele.” (Mt 5,6)
A hétköznapi szóhasználatban az „igazság” szó az emberi jogok tiszteletét, az egyenlőség igényét, az emberi javak egyenlő elosztását vagy a törvények végrehajtására hivatott szervezeteket juttatják eszünkbe.
Ez lenne az az igazság, amelyről Jézus a „hegyi beszédben” szól, ahol a boldogságokról beszél? Részben igen, de mindez olyan, tágabb értelemben vett igazságból következik, mely magában foglalja a kapcsolatok összhangját, az egyetértést, a békét.
Az éhség és a szomjúság szó az egyén alapvető szükségleteire utal, az emberi szív legmélyebb, csillapíthatatlan vágyának szimbóluma. Lukács evangéliumában Jézus egyszerűen így fogalmaz: „Boldogok vagytok, hogy most éheztek.”[1] Máté pedig elmagyarázza, hogy az ember éhsége Isten utáni éhség, amelyet csak Ő elégíthet ki teljesen. Szent Ágoston is ezt erősítette meg a Vallomások elején: „Mert magadnak teremtettél minket, és nyugtalan a szívünk, amíg meg nem nyugszik Tebenned.”[2]
Jézus pedig ezt mondta: „Aki szomjazik, jöjjön hozzám és igyék!”[3] – miközben Ő maga is Isten akaratával táplálkozott[4].
Az igazság tehát bibliai értelemben azt jelenti, hogy Istennek az emberiségről alkotott terve szerint élünk, szeretetben eggyé kovácsolódott családként.
„Boldogok, akik éhezik és szomjazzák az igazságot, mert majd eltelnek vele.”
Az igazság iránti vágy és annak keresése öröktől fogva az ember lelkébe van írva, Isten helyezte a szívünkbe. Mégis, a történelem során tapasztalható fejlődés ellenére, még mindig meglehetősen távol állunk Isten tervének teljes megvalósulásától. A ma is dúló háborúk, a terrorizmus és az etnikai konfliktusok – ezek mind a fennálló társadalmi és gazdasági egyenlőtlenség, igazságtalanság és gyűlölet jelei.
Az emberek közötti harmónia hiánya nemcsak jogi eredetű, vagyis nemcsak az együttélést szabályozó törvények hiányából fakad. Mélyebb erkölcsi és lelki gyökerei vannak, és függ attól, hogy milyen értéket tulajdonítunk az embernek, hogy hogyan tekintünk a másikra.
Ugyanez érvényes gazdasági téren is: a fejlődésben való visszamaradottság fokozódása, a szegények és gazdagok közötti szakadék mélyülése és a javak egyenlőtlen elosztása nemcsak bizonyos gazdasági rendszerek rovására írható, hanem mindenekelőtt az emberektől függő kulturális és politikai választások következménye.
Amikor Jézus azt kéri, hogy kabátunkat is adjuk oda annak, aki a köpenyünket kéri, és hogy tegyünk meg kétezer lépést azzal, aki ezer lépésre kényszerít[5], akkor olyan „többletre” mutat rá, olyan nagyobb igazságra, mely felülmúlja a törvények puszta betartását. Olyan igazság ez, amely a szeretet megnyilvánulása.
Ha hiányzik a szeretet, a személy tisztelete és a szükségleteire való odafigyelés, akkor személyes kapcsolataink korrektek lehetnek, de bürokratikussá is válhatnak, és képtelenek lesznek kielégíteni az emberi igényeket. Szeretet nélkül sohasem születik meg a valódi igazság, a javak megosztása a szegények és gazdagok között; az a figyelmesség, mely tekintetbe veszi minden ember egyéni sajátosságait, és azt a konkrét helyzetet, amelyben él. A javak nem cserélnek gazdát maguktól: a szíveknek kell megmozdulniuk, és mozgásba hozniuk őket.
„Boldogok, akik éhezik és szomjazzák az igazságot, mert majd eltelnek vele.”
Hogyan éljük ezt az életigét?
Tekintsünk úgy a felebarátra, hogy észrevegyük, ki is ő igazából: nem csupán egy emberi lény, akinek jogai vannak és alapjában véve mindenkivel egyenlő, hanem Jézus élő képmása.
A felebarátot akkor is szeretni kell, ha ellenségünk, azzal a szeretettel, amellyel az Atya szereti őt. Késznek kell lennünk nagy áldozatokra érte, még a legnagyobb áldozatra is: „életünket adni testvéreinkért”[6].
Kölcsönös ajándékozásban kell élnünk, megosztva vele lelki és anyagi javainkat, hogy egyetlen család legyünk.
Ha így élünk, beteljesedik majd az Isten által elgondolt testvéri és igazságos világ utáni vágyunk. Ő maga jön majd el közénk, és jelenlétével eltölt minket.
„Boldogok, akik éhezik és szomjazzák az igazságot, mert majd eltelnek vele.”
Valaki így mesélte el egy munkahelyi felmondás történetét: „Munkahelyem nemrégiben egybeolvadt egy hasonló profilú másik céggel. Az egyesülés után megkértek, hogy nézzem át az alkalmazottak listáját, mert az átszervezés miatt hármat közülük el kell bocsátani.
Ez a rendelkezés viszont nemcsak megalapozatlannak tűnt számomra, hanem egyenesen elsietettnek, elhamarkodottnak. Senki sem gondolt azokra az emberi következményekre, amelyeket ez a döntés az érintettek és családtagjaik számára hoz. Mit tegyek? Eszembe jutott az életige. Az egyetlen megoldás, ha úgy teszek, mint Jézus: elsőként szeretek. Beadtam a felmondásomat, azzal az indokkal, hogy nem írom alá a három elbocsátást.
A felmondásomat visszautasították, sőt megkérdezték tőlem, hogyan oldanám meg az alkalmazottak új munkarendbe való beillesztését. Átnyújtottam a személyzet beosztásával kapcsolatos, nálam lévő kész tervezetet, amely sokkal hatékonyabban kamatoztatta mindenkinek a munkaerejét a különböző területeken. Javaslatomat elfogadták, így mindannyian ott maradhattunk a munkahelyünkön.”
Chiara Lubich

[1] Lk 6,21
[2] Szent Ágoston: Confessiones 1,1–1: CCL 27,1 (PL 32, 659)
[3] Jn 7,37
[4] vö. Jn 4,34
[5] vö. Mt 5,40-41
[6] vö. II. János Pál, Sollecitudo rei socialis, n. 40.

vasárnap

Életige 2006. október

„Aki csak egy pohár vizet ad is nektek inni az én nevemben (…), bizony mondom nektek, nem veszíti el jutalmát.” (Mk 9,41)
Jézus az egész evangéliumban arra szólít fel minket, hogy adjunk: adjunk a szegényeknek[1], azoknak, akik kölcsönt kérnek tőlünk[2], adjunk enni az éhezőknek[3], adjuk oda a köntösünket is annak, aki a köpenyünket kéri[4]; adjunk viszonzást nem várva[5]
Ő maga elsőként adott: egészséget a betegeknek, bocsánatot a bűnösöknek, életet adott mindannyiunknak[6].
Az ösztönös, önző harácsolást Jézus a nagylelkűséggel, a saját igényeink előtérbe helyezését a másokra való odafigyeléssel állítja szembe. A birtoklás kultúrájával szemben az adás kultúráját hangsúlyozza.
Nem az a lényeg, hogy sokat vagy keveset tudunk-e adni. Az számít, hogy „hogyan” adunk, mennyi szeretet van a másik iránti figyelmességünk akár egy apró gesztusában is. Lehet, hogy elég egy pohár vizet adni, egy pohár „friss” vizet[7], ahogyan azt Máté evangéliuma pontosítja. Ezt a fajta adományt ott különösen szívesen fogadták, mert létfontosságú volt egy olyan meleg és száraz vidéken, mint Palesztina.
„Aki csak egy pohár vizet ad is nektek inni az én nevemben (…), bizony mondom nektek, nem veszíti el jutalmát.”
Igen, egy pohár víz: egyszerű és mégis nagy tett Isten szemében, ha Őérte vagy szeretetből tesszük.
A szeretet árnyalt: megnyilvánulásához megtalálja a legmegfelelőbb módot.
A szeretet figyelmes: elfelejtkezik önmagáról.
A szeretet szolgálatkész: ha észreveszi, hogy a másiknak szüksége van valamire, mindent megtesz, hogy segítségére siessen.
A szeretet lényegre törő: odafigyeléssel, szolgálattal és segítőkészséggel képes a felebaráthoz közeledni.
Sokszor azt hisszük, hogy nagy szolgálatot teszünk egy szenvedő embernek, pedig csak alkalmatlankodó tanácsokkal látjuk el, vagy fecsegünk, ami esetleg untatja őt, vagy nehezére esik azt hallgatni.
Mennyivel fontosabb ezzel szemben megpróbálni szeretetnek „lenni” mindenki iránt! Akkor megtalálnánk a szívéhez vezető utat, és segíteni tudnánk neki.
„Aki csak egy pohár vizet ad is nektek inni az én nevemben (…), bizony mondom nektek, nem veszíti el jutalmát.”
Az e havi életige segíthet abban, hogy felfedezzük minden cselekedetünk értékét: a házimunkától a földeken vagy a műhelyben végzett munkáig, a hivatali ügyintézéstől az iskolai teendőkig vagy a társadalmi, politikai és vallási felelősségek vállalásáig. Minden figyelmes és segítőkész szolgálattá válhat.
A szeretet új szemet ad majd nekünk, hogy meglássuk, másoknak mire van szükségük, hogy találékonyan és nagylelkűen elébük siessünk.
És az eredmény? Az ajándékok kézről kézre fognak járni, mert a szeretet szeretetet szül. Az öröm megsokszorozódik, mert „nagyobb boldogság adni, mint kapni”[8].
„Aki csak egy pohár vizet ad is nektek inni az én nevemben (…), bizony mondom nektek, nem veszíti el jutalmát.”
Emlékszem, hogy a második világháború idején a városunkban, Trentóban, egyes körzetekben nagyon szegény családok éltek. Jártunk hozzájuk, és megosztottuk velük, amink csak volt. Szerettünk volna javítani életszínvonalukon, hogy elérjünk egyfajta egyenlőséget.
Egyszerű gondolat volt ez, mégis igazi gyümölcsöket hozott: élelmiszerek, ruhaneműk és gyógyszerek szokatlan bőségben cseréltek gazdát. Ezért meggyőződésünkké vált, hogy a megélt evangélium választ ad minden személyes és társadalmi problémára.
És ez nem bizonyult utópiának. Ma több száz vállalkozás vesz részt a „közösségi gazdaságban”: a cégek életüket az adás kultúrája szerint alakították át, és közösbe teszik a hasznot társadalmi célok érdekében. Többek között segítik a nehéz helyzetben lévőket azáltal, hogy új munkahelyeket hoznak létre, és anyagi segítséget nyújtanak a legégetőbb szükségletek enyhítéséhez.
Rengeteg azonban a nélkülöző, és ezek a vállalkozások az általuk termelt haszonnal nem képesek orvosolni minden ínséget. Ezért 1994 óta sokan közülünk havi rendszerességgel egy kisebb összeget ajánlanak fel a szegények javára.
Ebből a pénzből jelenleg 7000 embert segítünk 55 országban.
Számtalan tanúságtétel jut el hozzánk a „pohár vízről”, amit valaki adott vagy kapott. Ezek közül az alábbi a Fülöp-szigetekről érkezett: „Kis húsboltunk egy járványos állatbetegség miatt tönkrement. Adósságokba keveredtünk, és nem tudtuk, hogyan lábaljunk ki belőlük. A tőletek érkező rendszeres segítségnek köszönhetően minden nap volt mit ennünk. Kis idő múlva megértettem, hogy nekem is segítenem kell azokat, akik nálunk is jobban rászorulnak erre. Szomszédasszonyom súlyos beteg volt. Sokat szenvedett, és segítségre volt szüksége. Segítettem neki egészen addig, amíg át nem ment a mennyországba, és anyagilag támogatom ötödik gyermekének nevelését, mert a férje, aki sokkal szegényebb nálunk, nem tudja őt eltartani.”
Chiara Lubich

[1] vö. Mk 10,21
[2] vö. Mt 5,42
[3] vö. Mk 6,37
[4] vö. Mt 5,40
[5] vö. Mt 10,8
[6] vö. Mk 10,45
[7] vö. Mt 10,42
[8] ApCsel 20,35

szombat

Életige, 2006. szeptember

„Legyetek megvalósítói az igének, s ne csak hallgatói!” (Jak 1,22)
Az evangélium igéje életet adó ige, és ezt az igét nekünk kell életté tennünk.
Ha Isten szól hozzánk, hogy is ne fogadnánk be szavait? A Biblia 1153 helyen ismétli a hívást, hogy hallgassuk meg az igét. Ugyanezt kérte az Atya is a tanítványoktól, amikor a megtestesült Ige, a Fiú eljött, hogy közöttünk lakozzék: „Őt hallgassátok”[1].
Hallgassuk, de ne annyira a fülünkkel, hanem inkább a szívünkkel, ez a Biblia üzenete. Azt kéri, hogy teljes valónkkal csatlakozzunk ahhoz, engedelmeskedjünk annak és azonosuljunk azzal, amit Isten mond nekünk; a gyermek bizalmával, akit édesanyja tart az ölében.
Erre emlékeztet Jakab apostol is levelében:
„Legyetek megvalósítói az igének, s ne csak hallgatói!”
Jézus tanítását juttatja eszünkbe ez a mondat. Ő boldognak nevezte azokat, akik meghallgatják és megtartják Isten igéjét[2], sőt anyjának és testvéreinek ismerte el őket[3].
Egy Jézustól vett hasonlattal Jakab az igét szívünkbe hullott maghoz hasonlítja. „Készségesen” be kell fogadnunk, de nem elég pusztán meghallgatni és befogadni. A mag rendeltetése az, hogy termést hozzon. Ugyanígy Isten igéjének is életté kell válnia.
Jézus ki is fejtette ezt a két testvérről szóló példabeszédében. Az első fiú igennel válaszolt atyjának, amikor arra kérte, hogy menjen ki a mezőre dolgozni, de aztán mégsem ment ki. „Nincs kedvem” – válaszolta a másik fiú, ám később mégis engedelmeskedett atyjának, és így tettekkel mutatta meg, hogy mit is jelent valóban meghallani az igét[4].
A hegyi beszéd végén Jézus kijelenti: az hallgatja meg igazán az igét, aki valóra is váltja. Így élete olyan erős alapokon nyugszik, mint a ház, amelyet sziklára építettek.[5]
„Legyetek megvalósítói az igének, s ne csak hallgatói!”
Jézus minden igéjében irántunk való szeretetét fejezi ki. Testesítsük meg, tegyük magunkévá, és tapasztaljuk meg, hogy micsoda életerő árad szavaiból magunk és környezetünk számára, ha megéljük őket! Szeressünk bele az evangéliumba, annyira, hogy önmagává formálhasson minket, és másokat is megérintsen! Így tudjuk mi is viszontszeretni Jézust.
Már nem mi élünk többé, hanem Krisztus fog növekedni bennünk.
Megtapasztaljuk, hogy szabaddá válunk önmagunktól, a korlátainktól, a rabláncainktól. Ráadásként meglátjuk azt a szeretet-forradalmat, amelyet a minket körülvevő társadalmi környezetben a bennünk szabadon élő Jézus fog kirobbantani.
„Legyetek megvalósítói az igének, s ne csak hallgatói!”
Ezt tapasztaltuk meg a Mozgalom kezdetétől, a II. világháborúban, amikor Trentóban a gyakori bombázások miatt csak egy kis könyvvel, az evangéliummal a kezünkben siettünk az óvóhelyre.
Kinyitottuk, olvasgattuk, és – gondolom, Isten rendkívüli kegyelmének hatására – a sokszor hallott szavak új fényben tűntek fel. Az élet igéi voltak, amelyeket életté válthattunk. „Szeresd felebarátodat, mint önmagadat!”[6] – és akiket így próbáltunk szeretni, a háborús borzalmak ellenére újra megtalálták a mosolyt, a derűt, az élet értelmét. „Adjatok, és adnak majd nektek is”[7] – és apró, nagylelkű lépéseink után kilószámra érkezett a segítség, a gondviselés olyan javak formájában, amelyeket aztán bőkezűen szétosztottunk a város szegényei között.
Láttuk, hogy élő közösség született körülöttünk: néhány hónap elteltével már ötszázan voltunk.
Mindez annak a gyümölcse volt, hogy folytonosan, percről percre az igével táplálkoztunk. Megrészegített minket az ige… Elmondhatjuk, hogy az ige élt bennünket. Elég volt ennyit mondani egymásnak: „Éled az igét?” „Élő ige vagy?” – ahhoz, hogy még nagyobb lendülettel éljük.
Vissza kell térnünk azokhoz az időkhöz. Az evangélium mindig aktuális. Rajtunk áll, hogy higgyünk ebben, és megtapasztaljuk.
Chiara Lubich

[1] Mt 17,5
[2] vö. Lk 11,28
[3] vö. Lk 8,20-21
[4] vö. Mt 21,28-30
[5] vö. Mt 7,24
[6] Mt 22,39
[7] Lk 6,38

csütörtök

Életige, 2006. augusztus

„Legyetek egymás iránt jóindulatúak, könyörületesek, és bocsássatok meg egymásnak, amint Isten is megbocsátott nektek Krisztusban!” (Ef 4,32)
Konkrét és lényegre törő ez az életprogram. Önmagában is elég lenne ahhoz, hogy másfajta, testvéribb, szolidárisabb társadalmat építhessünk. A kis-ázsiai keresztényeknek javasolt átfogó terv része ez. Az ottani közösségekben „béke” született a zsidók és a pogányok között, a világ népeit képviselő két csoport között, akik addig megosztva éltek.
A Krisztus által nekünk ajándékozott egységet mindig elevenen kell tartanunk, és le kell fordítanunk olyan társadalmi viselkedési normákra, amelyeket teljes mértékben a kölcsönös szeretet határoz meg. Innen kapjuk az útmutatásokat, hogyan alakítsuk kapcsolatainkat:
„Legyetek egymás iránt jóindulatúak, könyörületesek, és bocsássatok meg egymásnak, amint Isten is megbocsátott nektek Krisztusban!”
A jóindulat azt jelenti, hogy a másik javát akarjuk. „Eggyé válunk” a másikkal, üresen közeledünk hozzá, félretesszük az érdekeinket, az ötleteinket, az előítéleteket, amelyek elhomályosítják a látásunkat. Mindezt azért, hogy így magunkra vehessük felebarátunk minden terhét, gondját, fájdalmát, és osztozni tudjunk az örömeiben.
Azt jelenti: behatolunk a szívébe annak, akivel találkozunk, hogy megértsük gondolkodásmódját, kultúráját, hagyományait, és valamiképpen magunkévá tegyük azokat. Próbáljuk igazán megérteni, hogy mire is van szüksége, és felfedezni azokat az értékeket, amelyeket Isten minden emberi szívbe elültetett. Mindez röviden azt jelenti, hogy a körülöttünk lévőkért élünk.
A könyörületességen azt értjük, hogy el akarjuk fogadni a másikat olyannak, amilyen. Nem amilyennek mi szeretnénk, más jellemvonásokkal, a miénkkel egyező politikai nézetekkel és vallási meggyőződéssel, a nekünk annyira szemet szúró hibái vagy szokásai nélkül. Nem! Ki kell tágítani a szívünket, hogy képes legyen befogadni mindenkit, különbözőségével, korlátaival és ügyetlenségével együtt.
A megbocsátás abban áll, hogy a másikat mindig újnak látjuk. A legszebb, a leginkább meghitt kapcsolatokban – a családban, az iskolában, a munkahelyen – is van bőven súrlódás, nézeteltérés, ütközés. Végül már nem szólunk egymáshoz, kerüljük a találkozást. Időnként pedig valóságos gyűlölet verhet gyökeret a szívünkben az iránt, aki másként gondolkodik. Komoly és áldozatos odafigyelést kér tőlünk, hogy mindenkire úgy tekintsünk nap mint nap, mintha nem ismernénk, mintha egészen új ember lenne. Hogy egyáltalán ne emlékezzünk a sértésekre, inkább borítsunk be mindent szeretettel, szívből megbocsátva, mint Isten, aki megbocsát és felejt.
Az vezet igazi békére és egységre, ha jóindulatot, könyörületességet, megbocsátást nemcsak egyénileg gyakorolunk, de együtt is, a kölcsönösségben.
Ahogy a parazsat időnként meg kell mozgatni a kandallóban, hogy be ne fedje a hamu, ugyanúgy szükség van időről időre feléleszteni a kölcsönös szeretetet, és megújítani a kapcsolatainkat mindenkivel, hogy a közömbösség, a fásultság, az önzés hamuja be ne borítsa.
„Legyetek egymás iránt jóindulatúak, könyörületesek, és bocsássatok meg egymásnak, amint Isten is megbocsátott nektek Krisztusban!”
Ennek a magatartásnak tényekben, konkrét cselekedetekben kell megnyilvánulnia.
Jézus is úgy mutatta meg, mi a szeretet, hogy meggyógyította a betegeket, jóllakatta a tömegeket, halottakat támasztott fel, vagy megmosta tanítványai lábát. Tettek és tettek: ez a szeretet.
Emlékszem egy afrikai családanyára. Átélte, hogy kislánya, Rosangela elveszítette az egyik szemét, mert egy agresszív fiú nádszállal megsebezte, aztán még tréfát is űzött belőle. A fiú szülei nem kértek bocsánatot, és ez a hallgatás, a kapcsolat hiánya keserűséggel töltötte el az anyát. „Ne bánkódj – mondta neki Rosangela, aki már megbocsátott –, szerencsés vagyok, mert a másik szememmel látok!”
Később Rosangela édesanyja mesélte ezt: „Egy reggel a kisfiú édesanyja értem küldött, hogy menjek át segíteni, mert rosszul érzi magát. Az első reakcióm ez volt: Na szép! Most hozzám jön segítségért, pedig van elég szomszédjuk! Pont hozzám, azok után, amit a fia művelt velünk!
A következő pillanatban viszont az jutott eszembe, hogy a szeretetnek semmi nem állhat az útjába. Hozzájuk siettem. Kinyitotta az ajtót, és ájultan zuhant a karjaimba. Kórházba vittem, s mellette maradtam, míg az orvosok gondjukba nem vették. Egy hét múlva, ahogy kijött a kórházból, eljött hozzánk és mindent megköszönt. Nagy szeretettel fogadtam, sikerült teljesen meg is bocsátanom. Azóta már helyreállt a kapcsolat köztünk, sőt, egészen megújult.”
A mi napjainkat is kitöltheti a szeretetünket kifejező konkrét, találékony és alázatos szolgálat. Látni fogjuk, ahogy a testvériség és a béke növekszik majd körülöttünk.
Chiara Lubich

vasárnap

Életige, 2006. július

„Közel az Úr mindenkihez, aki hozzá kiált, mindenkihez, aki tiszta szívből hívja.” (Zsolt 144,18)
Isten szeretete egyetemes. Átöleli az egész univerzumot, figyel még a legkisebb teremtményére is. Istenhez írt himnusz ez a zsoltárvers, amiből vettük az igét: Ő „bővelkedik a szeretetben”, lehajol minden élőhöz, mert megesik rajta a szíve, gondjait látva.
A zsoltár szerint, amikor szüksége van táplálékra vagy bármi másra, Istenhez fohászkodik minden teremtmény. Ő pedig nagylelkűen kinyújtja feléjük adakozó kezét. Mindenkit gondjaiba vesz, támogatja a gyengét, nehogy elessen[1], az eltévedteket pedig a helyes útra segíti.
„Közel az Úr mindenkihez, aki hozzá kiált, mindenkihez, aki tiszta szívből hívja.”
Ő nem távoli Isten, aki magunkra hagy minket, aki közömbös az emberiség, az egyes ember sorsa iránt. Erről megbizonyosodhattunk számtalanszor. Igaz, előfordulhat, hogy nagyon messzinek tűnik. Magányosnak, bizonytalannak érezzük magunkat, és elveszünk az erőnket meghaladni látszó helyzetekben.
Ilyenkor lázadunk, bosszúsak vagyunk, netán gyűlöletet táplálunk egy-egy testvérünk iránt. Lelkünket egyre csak nyomasztja a családunkban vagy munkahelyünkön évek óta átélt helyzetek sokasága: a kisebb-nagyobb félreértések, az irigység, a féltékenység, a zsarnokoskodás. Megesik, hogy fojtogató légkörben élünk, egy szenvedélyekbe és karrierizmusba látszólag belekérgesedett világban, ahonnan mintha hiányozna minden ideál, igazság, remény.
Mintha így kiáltana szívünk: „Uram, hol vagy? Valóban szeretsz engem? Valóban szeretsz minket? Akkor mindez miért van?”
Ez az ige, íme, újra ébreszti bennünk a bizonyosságot, hogy életünk útjain sohasem vagyunk egyedül.
„Közel az Úr mindenkihez, aki hozzá kiált, mindenkihez, aki tiszta szívből hívja.”
Felszólít, hogy erősödjek meg hitemben: Isten létezik, és szeret engem. Minden cselekedetem és minden esemény kapcsán kimondhatom, ki is kell mondanom: szeret engem az Isten. Találkozom valakivel? Hinnem kell, hogy Isten akar nekem üzenni általa. Belekezdek egy munkába? Hinnem kell továbbra is az Ő szeretetében. Valamilyen fájdalom ér? Hitem azt mondja: Isten szeret engem. Örömök érnek? Isten szeret engem!
Itt van, velem van mindig. Tud rólam: osztozik minden gondolatomban, minden örömömben, minden vágyamban, velem hordozza az aggodalmaimat, életem minden megpróbáltatását.
„Közel az Úr mindenkihez, aki hozzá kiált, mindenkihez, aki tiszta szívből hívja.”
Hogyan élesszük újjá magunkban ezt a bizonyosságot? Íme, néhány javaslat:
Jézus maga mondta, hogy segítségül hívhatjuk Őt! Az Úr Péter csónakjában volt, amikor kitört a vihar. A tanítványok mégis magányosnak és védtelennek érezték magukat, mert aludt. Ezért szóltak neki: „Uram, ments meg minket, elveszünk!”[2], mire Ő lecsendesítette a szelet és a hullámokat.
A kereszten maga Jézus sem érezte többé az Atya közelségét. A leggyötrőbb imával fordult hozzá: „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?”[3] Mégis hitt a szeretetében, és így újra ráhagyatkozott. Az Atya pedig feltámasztotta Őt a halálból.
Hogy növelhetjük még a hitünket abban, hogy Ő jelen van?
Úgy, hogy keressük magunk között. Megígérte, hogy jelen lesz ott, ahol ketten vagy hárman összejönnek az Ő nevében.[4] Ezért azokkal, akik az igét élik, az evangéliumi kölcsönös szeretet jegyében találkozzunk, és osszuk meg a tapasztalatainkat! Így megízleljük majd jelenléte gyümölcseit: az örömöt, a békét, a fényt, a bátorságot.
Ő pedig itt marad mindannyiunkkal, velünk él, velünk munkálkodik tovább a mindennapokban.
Chiara Lubich

[1] vö. Zsolt 144,14
[2] Mt 8,25
[3] Mt 27,46
[4] vö. Mt 18,20

szombat

Életige 2006. június

„Lélek szerint éljetek! (…) Ha a Lélek vezet titeket, nem vagytok a törvény alá rendelve.” (Gal 5,16.18)
„A meghívásotok szabadságra szól.”[1] Ezt az újdonságot adta hírül Pál apostol Galácia keresztény közösségeinek, Jézus szavaira emlékeztetve, aki arról beszélt, hogy „valóban szabaddá” tesz bennünket[2].
Szabaddá? De mitől? A galáciai keresztények felmentést kaptak a mózesi törvény előírásai alól. Ez a felmentés később érvényes lett valamennyi keresztényre. Ezen kívül megszabadultunk a bűntől és annak következményeitől: félelmeinktől, érdekeink mértéktelen hajhászásától, kulturális körülményeinktől, a társadalmi szokásoktól… Így szabadok vagyunk, amikor a kereszténység magatartási normáit követjük társadalmi és vallási téren, és nem érezzük külső kényszernek őket.
Egy új törvény vonatkozik ránk, „Krisztus törvénye”[3] – ahogyan Pál nevezi. A „szabadság törvénye”[4] ez, mely a szívünkbe van írva, bensőnkből fakad, a Krisztus szeretetéből újjászületett ember bensőjéből. Olyan törvény ez, mely erőt is ad ahhoz, hogy megvalósítsuk.
Akkor vagyunk szabadok, ha a bennünk élő Jézus Lelke vezet minket. Ezért kaptuk ezt a meghívást:
„Lélek szerint éljetek! (…) Ha a Lélek vezet titeket, nem vagytok a törvény alá rendelve.”
Ebben a pünkösdi időszakban éljük át újra azt az eseményt, amikor a Szentlélek leszállt Máriára és a tanítványokra, akik együtt voltak az utolsó vacsora termében. Ő lángnyelveivel Isten szeretetét árasztja szívünkbe[5]. Ez az „új törvény”: a szeretet.
A Szentlélek Isten Szeretete, aki belénk hatolva átformálja szívünket, saját szeretetét árasztja szét benne, és megtanít arra, hogy szeretetben és szeretetből tevékenykedjünk.
A szeretet irányít majd bennünket, megsúgja, hogy hogyan reagáljunk azokra a helyzetekre és választási lehetőségekre, melyekben cselekednünk kell. A szeretet tanít meg felismerni: ez jó, ezt megteszem; ez rossz, ezt nem teszem meg. A szeretet ösztönöz arra, hogy mások javát keressük.
Nem „külső irányítás” alatt állunk, hanem annak az új életnek az alapelvei vezetnek bennünket, amelyet a Szentlélek ültetett belénk. Erőnk, szívünk, elménk és valamennyi képességünk a „Lélek szerint” tud működni, mert a szeretet egyesítette őket, és teljesen Isten rólunk és a társadalomról való tervének szolgálatába állította.
Így szabadok vagyunk arra, hogy szeressünk.
„Lélek szerint éljetek! (…) Ha a Lélek vezet titeket, nem vagytok a törvény alá rendelve.”
„Ha a Lélek vezet titeket…” – mindig fennáll a veszélye annak, hogy valami megakadályozza, hogy a Lélek teljesen birtokba vegye elménket és szívünket. Ellenállhatunk hangjának és vezetésének, annyira, hogy „megbántjuk” Őt, sőt kiolthatjuk magunkban jelenlétét[6]. Sokszor inkább saját vágyainkat, saját akaratunkat követjük, mint az Övét.
Hogyan engedjük tehát, hogy az a hang vezessen bennünket, amely bennünk szól? Hová vezet el minket? Pál maga adja meg rá a választ néhány sorral feljebb: a szabadság új törvénye egyetlen gondolatban foglalható össze: a felebarát iránti szeretetben. Pál szerint szabadnak lenni valójában azt jelenti, hogy a másik rabszolgájává tesszük magunkat, hogy egymás szolgálatára állunk[7]. A belső hang (= a szeretet) arra ösztönöz bennünket, hogy odafigyeljünk arra, aki mellettünk van, hogy meghallgassuk, megajándékozzuk.
Furcsának tűnhet, de minden életige végső soron a szeretetre indít minket. És ez nem kényszer, hanem evangéliumi törvényszerűség.
Csak akkor vagyunk hiteles keresztények, ha szeretetben vagyunk.
„Lélek szerint éljetek! (…) Ha a Lélek vezet titeket, nem vagytok a törvény alá rendelve.”
Hagyjuk, hogy a Lélek szabadon a szeretet útján vezessen bennünket. Így kérhetjük Őt:
Te vagy a fény, az öröm, a szépség.
Te magaddal ragadod a lelkeket, lángra gyújtod a szíveket, mély és határozott döntésre késztetsz az életszentség mellett, váratlan személyes elköteleződéssel.
Te vagy a Megszentelő. De mindenekelőtt, Szentlélek, te, aki annyira gyengéd vagy, hogy bár lendületed sodró, mégis, lágy fuvallatként érkezel, és így kevesen hallanak és értenek téged; tekints faragatlanságunkra, és tégy minket híveiddé! Add, hogy egyetlen nap se múljék el úgy, hogy segítségül ne hívnánk, hogy hálát ne adnánk neked, hogy ne imádnánk és szeretnénk téged; hogy állhatatos tanítványaid ne lennénk!
Ezt a kegyelmet kérjük tőled.
Chiara Lubich

[1] Gal 5,13
[2] Jn 8,36
[3] Gal 6,2
[4] Jak 2,12
[5] vö. Róm 5,5
[6] 1Tesz 5,19
[7] vö. Gal 5,13-14

péntek

Életige, 2006. május

„Isten nem személyválogató. Ellenkezőleg, kedves előtte bármelyik nép fia, aki féli őt, és igazságot cselekszik.” (Ap.Csel. 10,34-35)
Isten nagylelkű! Az ő szemében nem létezik a népek és nemzetek, a nyelvek és népcsoportok közötti megosztottság. Mindannyian az Ő gyermekei vagyunk, azonos méltósággal.
A jeruzsálemi első keresztények csak üggyel-bajjal tudták elfogadni ezt a világos és egyetemes mentalitást. Mivel mindannyian ugyanabból a népből származtak, amelyről tudták, hogy az a választott nép, nehezen tudtak hitelesen testvéri kapcsolatokat építeni más népek fiaival. Sőt, megbotránkoztak azon, hogy Péter a tengerparti Cezáreában bement Cornelius – egy római tisztségviselő, egy idegen – házába. Hiszen semmi közük az idegenekhez!
Istennek viszont senki sem idegen.
Ő „fölkelti napját jókra és gonoszokra, esőt ad igazaknak és bűnösöknek”[1]. Isten mindenkit szeret, különbségtétel nélkül.
Ezt erősítette meg Péter is a római katona jelenlétében, túllépve azokon az előítéleteken, amelyek elválasztották őt a más népekhez tartozóktól:
„Isten nem személyválogató. Ellenkezőleg, kedves előtte bármelyik nép fia, aki féli őt, és igazságot cselekszik.”
Ha Isten így tesz, akkor nekünk, az Ő gyermekeinek is így kell cselekednünk: ki kell tárnunk a szívünket, át kell szakítanunk minden gátat, és meg kell szabadulnunk mindenfajta szolgaságtól.
Igen, ugyanis nem egyszer a megosztottságok rabszolgái vagyunk szegények és gazdagok, a különböző nemzedékek, a feketék és fehérek, a kultúrák és a nemzetek között. Milyen sok előítélet van bennünk a bevándorlókkal, a külföldiekkel szemben! Milyen sok közhely terjedt el azokról, aki különböznek tőlünk! Ezekből fakad a bizonytalanság, az identitásunk elveszítésétől való félelem, az intolerancia
De léteznek ezeknél sokkal fondorlatosabb akadályok is, amelyek elválasztják a mi családunkat a szomszéd családtól, a mi vallási csoportunkat a másik vallás képviselőitől; elválasztják egymástól városunk lakónegyedeit, a pártokat, a sportklubokat. Mindez bizalmatlanságot, süket és mélyen gyökerező ellenérzést, elmérgesedett ellenségeskedést szül.
Ha mellettünk áll Isten, aki nem tesz különbséget az emberek között, hogy is ne élesztenénk fel szívünkben az egyetemes testvériség érzését? Ha egyetlen Atya gyermekei vagyunk, ráébredhetünk arra, hogy testvérei vagyunk mindenkinek, akivel kapcsolatba lépünk.
„Isten nem személyválogató. Ellenkezőleg, kedves előtte bármelyik nép fia, aki féli őt, és igazságot cselekszik.”
Ha tehát mindannyian testvérek vagyunk, akkor mindenkit szeretnünk kell, a mellettünk lévőktől kezdve, szüntelenül. Így szeretetünk nem plátói, elvont szeretet lesz, hanem konkrét szolgálat.
Olyan szeretet lesz bennünk, amely képes elébe menni másoknak, képes párbeszédet kezdeményezni, azonosulni a másikkal, aki kellemetlen helyzetben van. Magára tudja venni terheit, aggodalmait annyira, hogy a másik úgy érzi, hogy különbözősége ellenére megértették és befogadták őt, és érzi, hogy feltárhatja előttünk az összes kincset, amelyet magában hordoz.
Olyan szeretet lesz bennünk, amely élő és cselekvő kapcsolatokat tart fenn a legkülönbözőbb meggyőződésű emberek között, és ezeket arra az „aranyszabályra” építi – „tedd azt másokkal, amit szeretnél, hogy veled tegyenek” –, amely minden szent könyvben és mindenki lelkiismeretében ott van.
Olyan szeretet ez, amely mozgásba hozza a szíveket, hogy megvalósuljon a közösség; amely úgy szereti a másik hazáját, mint a sajátját; amely új struktúrákat hoz létre abban a reményben, hogy meg lehet szüntetni a háborúkat, a terrorizmust, a viszályt, az éhínséget, a világ ezernyi baját.
„Isten nem személyválogató. Ellenkezőleg, kedves előtte bármelyik nép fia, aki féli őt, és igazságot cselekszik.”
Ezt tapasztalta meg egyik első római társnőm, Fiore, és egy katolikus, fiatal, guatemalai bennszülött lány, Moira. Ő a Kacjchichel maja dinasztia leszármazottja, 11 testvére közül a legidősebb. A bennszülöttek nagymértékű diszkriminációja erős kisebbségi érzés kialakulásához vezetett bennük a meszticekkel, és különösen a fehérekkel szemben.
Moira így mesélte el találkozását Fioréval, aki nem volt „személyválogató”, az emberek szívéhez szólt, minden akadályt ledöntve: „Sohasem felejtem el, hogy Fiore milyen kitörő szeretettel fogadott. Irántam való szeretete Isten szeretetét tükrözte számomra.
Indián kultúrámból és családi neveltetésemből fakadóan zárkózott voltam és kemény, így mindenkit távol tartottam magamtól. Fiore lett a mesterem, vezetőm és példaképem. Segített, hogy kilépjek önmagamból, hogy bizalommal közeledjek mások felé. Az ő tanácsára folytattam tanulmányaimat. Mellettem állt és biztatott, amikor a kulturális és módszerbeli különbségek miatt ott akartam hagyni mindent. Ennek köszönhetően titkárnői végzettségre tettem szert.
Mindenekelőtt emberi méltóságom tudatát adta vissza. Segítségével felül tudtam múlni azt a kisebbrendűségi érzést, amelyet mint bennszülött, bélyegként viseltem. Kislány korom óta arról álmodtam, hogy felszabadító harcot indítok népemért, de Fiore megértette velem, hogy magamon kell kezdenem. Nekem kell »újjá« lennem, ha azt akarom, hogy »új nép« szülessen.”
Ha szeretjük az Ideált, akkor Istennel, aki velünk van, és aki nem személyválogató, – Moirához hasonlóan – új álmokat szőhetünk: „Istennek kimondott igenemmel kitártam egy kaput, amelyen keresztül az Ideált vihettem népemnek, amely családomban már részben meg is valósult.”[2]
Chiara Lubich

[1] Mt 5,45
[2] Matilde Cocchiaro, Un fiore raro. Ada Ungaro, Roma 2003, 151-153. o.

kedd

Életige 2006. április

„Ha a földbe hullott búzaszem meg nem hal, egymaga marad, de ha meghal, sok termést hoz.” (Jn 12,24)
Jézusnak ez az igéje minden szónál ékesebben tárja elénk az élet titkát.
Nem lehet bennünk Jézus öröme, ha nem szeretjük a fájdalmat. Halál nélkül nincs feltámadás.
Jézus itt önmagáról beszél, élete értelméről szól.
Már csak néhány napja van hátra. Halála fájdalmas lesz, megalázó. Miért épp neki kell meghalnia, aki azt mondta magáról, hogy Ő az Élet? Miért kell szenvednie, épp neki, aki ártatlan? Miért kell átélnie, hogy megrágalmazzák, arcul ütik, kinevetik és keresztre szögezik, miért kell a legbecstelenebb halállal meghalnia, és főként miért kell úgy éreznie, neki, aki állandóan az Istennel való egységben él, hogy az Atya elhagyta Őt?
A halál Őt is félelemmel tölti el, ám a feltámadás megadja ennek az értelmét.
Jézus azért jött, hogy összegyűjtse Isten szétszóródott gyermekeit[1]; hogy leromboljon minden gátat, amely embereket és népeket választ el egymástól; hogy testvérré tegye a megosztottságban élő embereket; hogy békét hozzon, egységet építsen. Ennek viszont ára volt: ahhoz, hogy mindenkit magához vonzzon, szükséges volt, hogy a kereszten felemeljék Őt a földről[2]. Erről szól ez a példabeszéd, az Evangélium legszebb hasonlata:
„Ha a földbe hullott búzaszem meg nem hal, egymaga marad, de ha meghal, sok termést hoz.”
Ő ez a búzaszem.
Ebben a húsvéti időben a kereszten mutatja meg magát nekünk, ami vértanúságának és dicsőségének, határtalan szeretetének jele. Itt adott oda mindent: megbocsátott hóhérainak, a Mennyországot ígérte a latornak, nekünk adta édesanyját, testét és vérét, az életét. Végül így kiáltott: „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?”
1944-ben ezt írtam: „Tudod, hogy mindent nekünk adott? Mi többet adhatott volna még Isten, aki úgy tűnik, hogy szeretetből elfelejtkezett istenségéről?”
Megadta nekünk annak a lehetőségét, hogy Isten fiai legyünk: új népet teremtett, újjá alkotta a teremtést.
A földbe hullott és elhalt búzamag Pünkösd napjára már kalászba szökkent: háromezren voltak minden népből és nemzetből, akik „egy szívvé és egy lélekké” lettek; majd ötezren, aztán pedig…
„Ha a földbe hullott búzaszem meg nem hal, egymaga marad, de ha meghal, sok termést hoz.”
Ez az életige ad értelmet a mi létünknek, a mi szenvedéseinknek, és majd a halálunknak is.
Az egyetemes testvériség, amelyért élni akarunk, a béke és az egység, amelyet magunk körül építeni szeretnénk – mindez vágyálom és hiú ábránd marad csupán, ha nem vagyunk készen arra, hogy végigjárjuk a Mester által mutatott utat.
Hogyan tudott Ő „sok gyümölcsöt” teremni?
Mindenben osztozott velünk. Magára vette szenvedéseinket, homállyá, szomorúsággá, fáradtsággá, ellentmondássá lett értünk… Átélte az árulást, a magányt, az árvaságot. Egy szóval: „eggyé vált” velünk, úgy, hogy magára vette azokat a terheket, melyek a mi vállainkat nyomják.
Nekünk is így kell tennünk. Beleszerettünk ebbe a „felebarátunkká” lett Istenbe, és ha hozzá hasonlóan élünk, kifejezhetjük, mennyire hálásak vagyunk Neki kifogyhatatlan szeretetéért. Itt vannak a mi „felebarátaink”, akikkel életünk során találkozunk. Késznek kell lennünk arra, hogy „eggyé váljunk” velük, hogy magunkra vegyük az egység esetleges hiányát, hogy osztozzunk fájdalmukban, hogy konkrétan segítsünk egy-egy probléma megoldásában.
Jézus az elhagyatottságában teljesen odaadta önmagát. A lelkiségben, melynek Ő áll a középpontjában, teljességgel a feltámadott Jézusnak kell ragyognia. Az örömnek kell tanúságot tennie erről.
Chiara Lubich

[1] vö. Jn 11,52
[2] vö. Jn 12,32

péntek

Életige, 2006. március

„Aki az igazságot cselekszi, a világosságra megy.” (Jn 3,21)
„Cselekedni” az igazságot? Az igazságot az ember vagy megtudja, vagy elmondja… Jézus szerint azonban az ember az igazságot „teszi”. Meglepő, amit mond.
Nikodémus, a főtanács egyik rabbija is meglepődött. Azért ment Jézushoz, hogy megkérdezze tőle, hogyan lehet bejutni Isten országába. Erre azt a választ kapta, hogy újjá kell születnie, vagyis be kell fogadnia az új életet, melyet Jézus hozott a földre. Hagynia kell, hogy belülről teljesen Isten fiává alakuljon, és így belépjen az Ő világába. Az üdvösséget nem az ember harcolja ki magának, hanem olyan ajándék, amit a mennyországból kapunk.
Nikodémus, aki az éj sötétjében ment el Jézushoz, megvilágosodva távozott.
„Aki az igazságot cselekszi, a világosságra megy.”

Ez az életige arra hív, hogy az igazság szerint cselekedjünk, az evangéliumnak megfelelően. Azt kéri tőlünk, hogy váltsuk valóra Isten igéjét, ne csak hallgassuk.[1] Az egyik egyházatya, Poitiers püspöke, Hiláriusz is ezt mondja: „Istennek egyetlen igéje sincs, amelyet ne kellene valóra váltani, mert mindaz, ami kimondatott, a megvalósulás igényét hordozza magában. Isten szava kinyilatkoztatás.”[2]

A hit és az erkölcsi magatartás szoros kapcsolatban állnak egymással.
Ha Jézusban a fény, az élet és a tevékeny szeretet egy és ugyanaz – amint ez a Nikodémushoz intézett tömör beszédből egyértelműen kiderül –, akkor nem lehet ez másként azoknál sem, akik befogadják Őt, akik Benne Isten fiaivá lesznek. „Aki engedelmeskedik az Úrnak, és ennek megvalósításaként a Szentírást követi, teljesen a Mester képmására alakul: eljut oda, hogy megtestesült Igeként éljen”[3] – írja egy másik egyházatya, Alexandriai Kelemen.
Azoktól is ugyanez a következetesség várható el, akiknek nincs különösebb vallásos hitük. A lelkiismeretük által diktált legmélyebb meggyőződés ugyanis igényli, hogy megvalósítsák az igazságot.
„Aki az igazságot cselekszi, a világosságra megy.”
A megélt igazság gyümölcse az, hogy eljutunk a világosságra, „befogadjuk” Krisztust. Jézus megígérte: „Aki szeret engem, (…) annak kinyilatkoztatom magam.”[4] Ő az „igazi világosság”[5].
Az igazság megélésének gyümölcse a tanúságtétel is abban a társadalomban, ahol élünk. Jézus erről is beszélt, amikor arra hívott bennünket, hogy ragyogtassuk fel a világosságot „az emberek előtt, hogy lássák jótetteiteket és magasztalják mennyei Atyátokat”[6].
A hiteles élet ékesszólóbb minden beszédnél. A gyerekek következetességet kérnek szüleiktől: tartsanak össze, erősítsék a családi harmóniát. Az állampolgárok következetességet várnak a politikusoktól, akiket megválasztottak: legyenek hűek a megállapodás szerinti programhoz, szenteljék magukat a közjónak, kezeljék becsületesen az anyagi javakat. A diákok következetes oktatást és nevelést igényelnek a tanároktól. Tisztességet és hozzáértést szokás elvárni a kereskedőktől, a munkásoktól, a szakemberektől…
A társadalom azáltal is épül, hogy tanúságot teszünk arról, hogy ideáljaink és hétköznapi választásaink összhangban vannak egymással.
„Aki az igazságot cselekszi, a világosságra megy.”
Ez a tapasztalatuk az olyan embereknek, mint pl. Nelson Mandela, aki hűséges tudott maradni az egyenlőség iránti elkötelezettségéhez, melyért hosszú, sötét börtönévekkel fizetett, majd kormányfőként országa vezetőjévé választották; vagy mint pl. Martin Luther King, aki életével fizetett következetességéért.
Ez a tapasztalata sok férfinak és nőnek is, akiket bár nem ismerünk, választásaik mégsem kevésbé hitelesek. Erről szól pl. egy olyan vállalkozó esete is, akinek cégétől új megrendelésekért cserébe csúszópénzt kértek. Ő viszont nem akart engedni elveiből. Fájdalmas, de határozott döntést hozott, tudva, hogy ha hűségesen kitart a becsületben, elveszíti bevételének nagy részét. Valóban, a termékeit forgalmazó üzletlánc visszavonta megrendeléseit, a csőd szélére juttatva ezzel a vállalkozást. Néhány hónap elteltével viszont az üzletlánc kénytelen volt visszakozni: a vásárlók tiltakoztak, mert nem találták ennek a cégnek a termékeit az üzletekben… A hiteles élet elnyerte jutalmát.
Chiara Lubich

[1] vö. Jak 1,22
[2] Tract. In Psalmum, 13, 1: PL 9, 295
[3] Alexandriai Kelemen, Stromatum, VII, 16, in PG 9, 539C
[4] Jn 14,21
[5] vö. Jn 1,8-13
[6] Mt 5,14-16