kedd

Az Élet Igéje - 2011. szeptember

Illett, hogy vigadjunk és örvendezzünk, mert öcséd meghalt, de föltámadt; elveszett, de megkerült.” (Lk 15,32)

Ez a mondat a tékozló fiúról szóló példabeszéd végén található, és biztosan te is ismered: Isten nagyságát és irgalmát akarja megmutatni. Egyben ez a mondat zárja Lukács evangéliumának azt a fejezetét, ahol Jézus két másik példabeszédben is ugyanezt a mondanivalót hangsúlyozza.
Emlékszel az elveszett bárány történetére, melyben a gazda, hogy megkeresse azt az egyet, otthagyja a sivatagban a többi kilencvenkilencet?[1]
Vagy emlékszel az elveszett drachmáról szóló elbeszélésre, az asszonyra, aki miután megtalálta azt, összehívja barátnőit és szomszédjait, hogy vele együtt örvendjenek?[2]

„Illett, hogy vigadjunk és örvendezzünk, mert öcséd meghalt, de föltámadt; elveszett, de megkerült.”

Olyan szavak ezek, amelyeket Isten hozzád és minden keresztényhez intéz. Arra hív, hogy vele együtt örvendezzünk és ünnepeljünk, részesedjünk az örömben, amit a bűnös ember visszatértekor érez, aki korábban elveszett, és akit megtalált. A példabeszédben ezeket a szavakat az apa idősebbik fiának mondja, aki egész életét megosztotta vele, de aki egy kemény munkával teli nap után visszautasítja, hogy belépjen a házba, ahol testvére visszatérését ünneplik.
Az apa hűséges fia elé siet, ugyanúgy, mint ahogyan elébe ment elveszett fiának, és próbálja meggyőzni őt. De nyilvánvaló ellentét feszül az apa és a nagyobbik fiú érzései között: az apában ott a mérték nélküli szeretet és a hatalmas öröm, és szeretné, ha abban mindenki osztozna vele; a fiú viszont tele van megvetéssel és féltékenységgel testvére iránt, akit nem tekint többé annak. Ezt mondja ugyanis róla: „ez a te fiad, aki vagyonodat eltékozolta”[3].
Az apa szeretete és fia visszatérése fölötti öröme még inkább felszínre hozza a másikban a neheztelést, ami nyilvánvalóvá teszi, hogy rideg, mondhatni torz kapcsolatban áll apjával. Ezt a fiút nyomasztja a munka, a kötelességteljesítés kényszere, és apját nem fiaként szereti, inkább csak engedelmeskedik neki, úgy, mint egy gazdának.

„Illett, hogy vigadjunk és örvendezzünk, mert öcséd meghalt, de föltámadt; elveszett, de megkerült.”

Ezekkel a szavakkal Jézus olyan veszélyre hívja fel a figyelmet, amelynek te is ki vagy téve, ha a saját tökéletességed keresése a legfontosabb az életedben; hogy kifogástalan emberré válj, miközben megítéled kevésbé kiváló testvéreidet. Amikor ugyanis ragaszkodsz a tökéletességhez, önmagadat építed, önmagaddal telsz el, tele vagy öncsodálattal. Úgy teszel, mint az otthon maradt fiú, aki saját érdemeit emlegeti föl apjának: „nézd, annyi esztendeje szolgálok már neked, soha meg nem szegtem parancsaidat”[4].

„Illett, hogy vigadjunk és örvendezzünk, mert öcséd meghalt, de föltámadt; elveszett, de megkerült.”

Szavaival Jézus szembehelyezkedik azzal a viselkedésmóddal, miszerint az Istennel való kapcsolatunk abban merülne ki, hogy megtartjuk a parancsolatokat. De ez még nem minden, a zsidó hagyomány is tudatában volt ennek.
Példabeszédében Jézus az isteni Szeretetet világítja meg, bemutatva, hogy Isten lép elsőként az emberhez, mert Ő a Szeretet, és teszi ezt anélkül, hogy mérlegelné, megérdemli-e vagy sem. Azt akarja, hogy az ember is nyíljon meg felé, és hiteles életközösséget hozzon létre vele. Így már érthető, hogy a legnagyobb akadály a Szeretet-Isten előtt pontosan azoknak az élete, akik a tevékenységet és az eredményeket hajszolják, míg Isten a szívüket kérné tőlük.

„Illett, hogy vigadjunk és örvendezzünk, mert öcséd meghalt, de föltámadt; elveszett, de megkerült.”

Ezekkel a szavakkal Jézus téged is meghív, hogy ugyanazzal a mérték nélküli szeretettel legyél a bűnösök iránt, ahogyan az Atya szereti őket.
Meghív téged is, hogy ne a saját mértéked szerint ítéld meg azt a szeretetet, amelyet az Atya tanúsít bármely ember iránt. Amikor nagyobbik fiát kéri, hogy osztozzon vele az örömben, amit másik fia visszatérése miatt érez, az Atya tőled is gondolkodásmódbeli változást kíván: testvérként kell befogadnod azokat is, akiket különben csak megvetnél és lenéznél. Ez igazi megtérésre fog indítani, mivel meg fog tisztítani attól a meggyőződéstől, hogy jobb vagy a másiknál; el fogsz kerülni mindenféle vallási különbségtételt, képes leszel befogadni az üdvösséget, Isten szeretetének ajándékát, amelyet Jézusnak köszönhetsz.

Chiara Lubich


[1]             vö. Lk 15,4-7
[2]             vö. Lk 15,8-10
[3]             Lk 15,30
[4]             Lk 15,29
„Nem mondom: hétszer, hanem hetvenszer hétszer.” (Mt 18, 22) ... ...


Jézus ezekkel a szavakkal válaszolt Péternek, aki miután csodálatos dolgokat hallott, ezt kérdezte tőle: „Uram, ha vét ellenem testvérem, hányszor kell megbocsátanom? Talán hétszer?” Mire Jézus: „Nem mondom: hétszer, hanem hetvenszer hétszer.”
Pétert, akinek természetes jóságát és nagylelkűségét ismerjük, valószínűleg fellelkesítette a Mester beszéde, ezért elhatározta, hogy valami újat, valami egészen rendkívülit fog tenni: akár hétszer is megbocsát. […]
Jézus azonban így felelt: „hetvenszer hétszer.” Szerinte tehát nincs határ: mindig meg kell bocsátani.
„Nem mondom: hétszer, hanem hetvenszer hétszer.”
Ez az ige Ábrahám egyik leszármazottjának, Lámechnek a szavait idézi emlékezetünkbe: „Ha Káint hétszer bosszulták meg, Lámechet hetvenhétszer.” (Ter 4,24) A világ fiainak elhatalmasodó gyűlölete olyan a kapcsolatokban, mint a medréből kilépni készülő folyó.
Jézus ezzel szemben a szüntelen, a feltétlen megbocsátást hirdeti, mely képes megszakítani az erőszak ördögi körét.
A megbocsátás az egyetlen út, ami gátat vet a rossz terjedésének, nehogy elpusztítsa önmagát az emberiség a jövőben.
„Nem mondom: hétszer, hanem hetvenszer hétszer.”
Bocsássunk meg! Mindig bocsássunk meg! A megbocsátás nem egyenlő a felejtéssel, ami gyakran azt jelenti, hogy nem akarunk szembenézni a valósággal. Nem gyengeség, ami félelemből nem vesz tudomást a hibáról, ha nála erősebb követi el. Nem is abban áll, hogy jelentéktelen apróságnak tekintünk súlyos vétkeket, vagy jónak ismerjük el azt, ami rossz. A megbocsátás nem közömbösség, hanem tudatos, szabad, akarati cselekvés: bár testvérünk rosszat tett velünk, elfogadjuk őt olyannak, amilyen, ahogy Isten hibáink ellenére elfogad minket is, bűnösöket. A megbocsátás abban áll, hogy a sértésre nem sértéssel válaszolunk, hanem a szerint cselekszünk, amit Pál mond: „Ne győzzön rajtad a rossz, te győzd le jóval a rosszat.” (Róm 12,21)
Ha megbocsátasz, lehetőséget adsz annak, aki megbántott, hogy új kapcsolatba kerüljön veled. Ezáltal ő is, te is új életet kezdhettek, és olyan jövőt remélhettek, melyben nem a rosszé az utolsó szó.
„Nem mondom: hétszer, hanem hetvenszer hétszer.”
Hogyan éljük tehát ezt az igét?
Péter azt kérdezte Jézustól: „Hányszor kell megbocsátanom testvéremnek?”
Jézus válaszában leginkább a keresztényekhez szólt, vagyis egyazon közösség tagjaihoz, a köztük levő kapcsolatokról.
Elsősorban tehát ott kell így viselkednünk, ahol összeköt a hit: családban, munkahelyen, iskolában vagy a közösségben, ahová tartozunk.
Hányszor előfordul, hogy egy mozdulattal, egy szúrós megjegyzéssel viszonozni akarjuk a sértéseket.
Tudjuk jól, akik együtt élnek, gyakran szeretetlenek egymással különböző természetük folytán, ingerültségükben vagy egyéb okok miatt. Jusson eszünkbe: a béke és az egység csakis úgy tartható fenn a testvérek között, ha újra meg újra megbocsátunk.
Mindig hajlamosak leszünk arra, hogy testvéreink hibáira, múltjára gondoljunk, és másnak akarjuk őket, mint amilyenek igazán… Váljon szokásunkká, hogy új szemmel nézzük, újnak lássuk őket, mindig azonnali és teljes elfogadással, akkor is, ha nem bánják meg, amit tettek!
Mondhatjuk, hogy „ez nehéz”. Bizony így van! De éppen ezért szép a kereszténység. Hiszen Krisztust követjük, és Ő a kereszten az Atya bocsánatát kérte azok számára, akik a halálát okozták, és aztán feltámadt.
Bátorság. Kezdjünk el így élni! Biztos, hogy soha nem tapasztalt béke és túlcsorduló öröm fog eltölteni bennünket, új, még ismeretlen öröm.
Chiara Lubich
Az Élet Igéje, 1999. szeptember. Megjelent: Új Város, 1999. 9. szám

hétfő

Keresztút a Szentháromságról nevezett boldog Erzsébettel